'Vörös hajnal' 20. fejezet Amikor a szív meghasad

Reloaded

Vörös hajnal

Amikor a szív meghasad

( Befejező rész )

 

- Drága Analia! - mézes-mázoskodott. - Milyen gyönyörű lettél!

- Vérfarkas méreg van a szervezetében - magyarázta Stefan. - Segítened kell, a te véred az egyedüli ellenszer.

Klaus vérfagyasztó mosolya felébresztette bennem annak a bizonyos éjszakának az érzelmeit, történéseit. Damon szorosan fogta kezeimet, nem engedte el. - Ó! Milyen sajnálatos. És mi lenne veletek, ha örökre megszabadítottátok volna a világot tőlem. Csak egy percre, játszunk el a gondolattal!

- Nem tudom mit akarsz tőlem...

- Tőled...nem...akarok...semmit! - szemrebbenés nélkül kikerülte, végre, szemtől szemben állhasson velem.

Igaz, én ágyhoz voltam kötve, de az utolsó erőmmel is harcoltam volna, hogy az a nyomorult féreg megdögöljön! Damon elengedte a kezem, és felállt.

Miért hagy itt? Miért nem támogat?

Elhátrált az ágytól két lépést. Komor volt, és rideg. Fagyos tekintetében mintha megcsillant volna egy jégcsap. - A te véred az ellenszer? - szegeztem neki a kérdést. - Akkor inkább meghalok.

- Én adtam neked életet, nem hagyom, hogy meghalj.

- Nem? Milyen nemes. Húzz el, nem érdekel, hogy meghalok! DE MIATTAD NEM MARADOK ÉLETBEN!

Halványan felkunkorodott szája széle harciasságomra. - Kedvesem! Nem szabad pazarolnod az energiád!

- Fulladj meg!

- Fontos vagy nekem! Bolond lennék, ha hagynálak elveszni - gyors léptekkel szelte a köztünk lévő távolságot.

- Ne közelíts! Ne merd! - fenyegetőztem.

Szőke haja makulátlanul állt, kék szemeit az enyémbe vájta, amitől nem szabadultam. Megtorpant mellettem, a csuklójába harapott. Akkor volt tökéletes, mikor megízlelte a saját vérének aromáját. Elém tartotta, én ellenkezve elfordítottam a fejem.

Klaus erőszakosan megragadott, a vérző sebe felé fordított, számat rátapasztotta. Ráncigáltam a fejemet, a vérnek ellenállni azonban nem lehet. Fogaim automatikusan belemélyedtek, a simogató vér végigcsúszott a torkomon. - Meg is volnánk! Igyál, kedvesem!

Nem bírtam visszatartani...nem ment! Hideg könnyek záporoztak a szememből.

Hogy történt mindez? Miért velem? Miért én?

Bíztam bennük. Damonban, Stefanban... Ricben! Erre hátba szúrnak.

Kirázott a hideg, szaladgált a gerincemen, kezével a hajamat kezdte babusgatni. Egy vészjelző legbelül sikítani kezdett, mint egy atomerőműben, ha valami probléma akadt. Ellöktem magamtól a kezeket, amik végeztek a szüleimmel.

Szapora, mégis megfontolt, békés levegővételekkel puffogtam magamban. Épp távozni készült, mikor mégis megragadtam a karját. Minden szem ránk tapadt. - Ezzel aláírtad a halálos ítéletedet. Legközelebb nem önszántadból folyik a véred.

- Édesem!

- NE HÍVJ ÍGY! - kiáltottam.

- Akkor Ana, nem fog senkinek a vére folyni.

- Azt hiszed! Nem lennék olyan biztos benne. Egyikünk meg fog halni, de az nem én leszek.

Nevetéssel felelt. Csengő, dallamos kacagással. Letépett egy darabot a pólójából, bekötözte a vérző sebet. Addigra már elengedtem.

Meg akarta simogatni az arcomat, de ellöktem. Ezt is egy kibaszott mosollyal nyugtázta, aztán kisuhant a házból.

A vérből áramló energia újra élesztette bennem a lányt, a vámpírt. Körülöttem lévők közül senki nem szólt egy büdös szót sem. Megbánták.

Kit érdekel?

Megtették, ez a lényeg. Összetörtek. A kínos csend köde gomolygott köztünk, így volt időm gondolkodni.

Vagyis... inkább Damonra figyelni. Merev volt, teste görcsbe rándult, izmai feszesek voltak, annyira, hogyha hozzáértem volna, összetörik. Rá pillantottam. Nem tudott a szemembe nézni. Nem mert. Rettegett.

Érzelemtől mentes, pompás arcán láttam az őrlődést. Emésztette magát. Legszívesebben jobban sírva fakadtam volna, attól, hogy nem látom boldognak.

Nem tudtam abbahagyni a sírásomat, hiábavaló volt minden nekifeszülésem. A szoba végén Elena is ugyanígy volt. Belefúrta magát Stefan kabátjának védelmébe. A fiú viszont nem tudott elbújni. Meredt maga elé, a történtek hatása alatt állt.

Ledobtam magamról a takarót. Még a fekete ruha volt rajtam, amit a megemlékezésre vettem fel. Lecsusszantam a helyemről, másodpercek múlva már talpon voltam.

A hirtelen tett mozdulatra Damon is reagált. Centikre állt tőlem, láthatóan megesett a szíve a sírós képemen.

Nem kell a sajnálat.

Nem olyan rég még ő mondta el, mit érzek. Nem kell a szánalom, a sajnálat, a segítség!

Eltűnök.

Oldalra tettem egy lépést, hogy indulok haza, a biztonságos otthonomba, megígértem, hogy egy hétig nem is engedek be senkit. Damon azonban megragadta a vállam. - Ne menj el!

Kétségbeesett hangjától meginogtam egy percre. - Hagyj!

- Maradj!

Sértetten kihúztam magam szorításából, szembe néztem egy sráccal, akit mindennél jobban akarok. - Hazamegyek! Ne merj utánam jönni, ne keress, ne csinálj semmit!

- Ana...

- Felejts el! - artikuláltam, annak érdekében, hogy eljusson az agyáig. - Ez mindenkire vonatkozik! - utaltam a hátam mögött lévőkre. Abba hagyta a győzködést, leperegtek rólam kezei. - Örökre elvesztettél!

Ez az utolsó két szó a szívébe talált, mintha átkapcsolt volna az érzéketlen énjébe. Állt ott, szigorú, szúrós tekintettel, úgy, mint aki beletörődött.

Nehéz volt. A legnehezebb dolog, amit életemben tennem, mondanom kellett. Sarkon fordultam, kirohantam a nagy kastélyból, bevetettem magamat a sűrű erdőbe. Ott kifakadtam a hangos, üvöltő, keserves sírásomba.

Megbántottam Damont. Megbántottam az egyetlen embert, akivel el tudtam volna képzelni az életemet.

Egy fa széles tövébe roskadtam, összekuporodtam, a hideg ellen. Az sem érdekelt. Fagyjak halálra!

- Jól tetted! - sugallta egy kis ördög. - Megérdemelte! Ő is elárult téged!

- Igen, de szeretetből - ellenkezett egy angyal.

Folyt gondolataimban a háború. - Klaussal üzletelt!

- Nem akarta hogy meghaljak!

- Nem szeret! Elenát szereti!

És ekkor ébredtem rá, hogy a fejemben motoszkáló kis ördögnek teljességgel igaza van. Mit számítok én neki?

Hisz a templomnál is Elenával enyelgett. Neki segített, neki hódolt!

- ELENÁNAK! - kiabálta az erőszakos démon. - Nem neked!

- Igazad van! - suttogtam, nem hittem el, hogy ez az én hangom. Ha nem hallom, el sem hiszem. azt hinném, hogy a halál beszél.

A kis angyal elnémult. Ennyi mondanivalója volt. - Látod! Felesleges érte sírnod! Fontosabb dolgunk is van, mint ő!

- Igen - megszűnt az őrült kirohanásom, letöröltem a könnyeimet. - Felesleges.

- Ez az! Visszatérsz önmagadba! Arra kell koncentrálnod, hogy tönkretedd Klaust! Hogy MEGÖLD őt!

- Megölöm Klaust!

- Rebekah-val is végzel.

- Végzek vele - ismételtem. - Ez lesz! Erős vagyok, megingathatatlan! Érzéketlen.

Próbáltam azt a kis kapcsolót lekapcsolni. Azt, amelyikkel ki tudom kapcsolni az érzelmeket.

Századjára sem sikerült. Értetlenül grimaszoltam magamban.

Az angyal végül is újra szólt. Gyenge volt, és halk. Így is tisztán értettem azt az egy szót, amit suttogott. - Szereted!

És neki ebben volt igaza. Az ölembe roskadtam, babráltam a kezemmel. Itt, az éjszaka közepén, a Telihold ezüst fénye alatt, az erdő kietlen éjjeli hangulatában rádöbbentem valamire.

Reménytelenül, visszavonhatatlanul szerelmes lettem. Képtelen lennék meggyűlölni őt.

A fekete szemeket...a fekete hajat...a forró érintést...a forró csókot.

Fejemet a fa törzsének támasztottam, elöntötte orromat a rohadó kéreg szaga. Lecsuktam a szemem, és nem láttam mást, csak...

Damont.