'Tűz a pokolban' 12. fejezet Szeret, nem szeret?

Reloaded

Tűz a pokolban

Szeret, nem szeret?

Hazafelé a kocsiban, megpakolva rengeteg csili-vili cuccal, némán üldögéltünk a világos sárga sportautóban.  A hideg levegő nyaldosta a hajunkat, ami akadály nélkül fúródhatott a fürtjeinkbe, mert Caroline leengedte a tetőt.
Figyeltem az őszi fákat, beleszippantottam az októberi levegőbe. Mindenféle szag áramlott benne. Ételek, parfümök, a rohadó, száraz levelek.
Caroline jó sofőr volt, az úton tartotta szemeit, néha-néha belegyorsított, hogy hamarabb hazaérhessünk.
- Szóval... - szólt a semmiből. - Te és Damon?
- Hm? Ó! Igen, úgy néz ki.
Keserűség illata áradt felőle, oldalról rásandítottam, meglepődve szembesültem az eddigi legmegdöbbentőbb jelenséggel, amit Caroline-tól láthattam.
Sápadtabb lett, mint általában, megkeményedett máskor örömmel teli pofija. Hangszíne csordulásig volt fájdalommal. - Remélem, okosabb leszel mint én voltam...
- Elmesélte, mi történt köztetek.
- És mit mondott? - csattant fel.
- Nem... nem jó dolgokat.
- Az sem biztos, hogy mindent elmondott.
- Caroline, tudom, hogy kihasznált, és a mai napig fáj a gondolat, hogy játszottak veled. Damon megváltozott!
- Megváltozott?! - vigyorgott. - Az ilyenek sosem változnak meg! Remélem, te nem esel ekkora pofára, mint én. Elfordultam a barátaimtól, olyanokat tettem, amikre nem vagyok büszke. Miért? Hogy kihasználjon Értelmetlen volt minden.
- Sajnálom. Tudom, megtörténhet, parázok is, - keseregtem - de ha ez lesz, én nem hagyom magam! Te mit tettél?
- Jól berúgtam. Matt-nek kellett hazavinnie - egy pillanatra felém fordult, rám mosolygott, aztán az országutat nézte tovább.
Kellemes tempóban haladtunk. Most nem siettünk, nem rohantunk. - Ez baj. Én minimum kiheréltem volna, hogy ne tegyen többé ilyet.
Poénom célba ért, felráztam a temetői hangulatot. Együtt nevettünk. - Igazad van. Máskor ezt teszem.
- Máskor?
Én már nem nevettem, amikor ő még igen. - Vicceltem!
- Ó! - bólogattam. - Rendben.
Egy lámpához közeledtünk. Zöld volt, de az utolsókat villogta. Nem érjük el.
Igazam is lettem. Caroline lassan lelassított. Pirosan égett az izzó, köztünk bizarr némaság lebegett.
Varjúkárogásra lettem figyelmes. Azonnal reménnyel telien felkaptam a fejem. Éreztem, ott legbelül... tudtam, ki ő.

A varjú kecsesen rászállt a lámpa melletti táblára, ami egy utca felé mutatott, fel volt tüntetve az utca neve is. A meleg napfényben úszott, fekete tollain itt-ott lilás csíkocska tündökölt, mély fekete szemei gyémántként ragyogtak rám.

Boldog voltam. Ezek szerint nem haragudott a veszekedés miatt. Mellettem van, őriz, vigyáz rám.

- Hallottam - próbált beszélgetésbe elegyedni velem Caroline, alig bírtam figyelmemet letapasztani a varjúról - Elenával, csúnyán összevesztetek... Damon miatt.

- Ezért mondtad, amit mondtál?

- Igen.

- Caroline, én nem csak Damon miatt haragszok rá! - puffogtam. - Részben. Téged, egy parányit sem zavart, hogy nem tudott dönteni a Salvatore fiúk között? Hogy egyszerre szédített kettőt?

- Analia...

- Őszintén válaszolj!

Megerőltette magát, bátorságának minden szilánkjára szüksége volt a folytatáshoz. - Bevallom, nekem sem tetszett, ahogy velük bánt, különösen Stefan miatt. Ő vette jobban a szívére, és mint barát, láttam ezt.

- Na látod!

- Akkor is, Ana. A múlton, már nem változtathatsz - mondta egyenesen a szemembe. Most vettem észre, hogy az állandó vidámság falán túl, keserűség uralkodik, csaknem, mint a városban mindenkinek. - Ne veszekedjetek, már csak Ric miatt is.

- Még nem is tudja - fintorogtam.

- Nem? - ingattam a nagy, mamlasz fejemet, amit úgy látszik, semmi nem győz meg, csak a saját igaza hajtja. - Mikor szándékozod neki elmondani?

- Holnap. Holnap, tiszta vizet öntök a pohárba. Damonnal elmegyünk, és lerendezzük.

- Nem gondolod, hogy egyedül kéne menned?

- Úgy akartam, Damon pedig önfejű, makacs fejjel ellenkezik, és nem enged egyedül. Fél, hogy Ric kárt tesz bennem.

Caroline melegséges nevetése kis nyugalmat szivárogtatott az idegességtől megmérgezett szívembe. - Sohasem bántana téged.

- Tudom! - motyogtam az ég felé nézve. A kék vásznon nem voltak fehér pamacsos felhők, a Nap elé nem tornyosult nagyobb akadály, ami eltakarhatta volna. - De félek, hogy Damont igen. Összeverekednének, meg ezek. Én meg nem akarom ezt.

- Megértem.

Szemem sarkából Damonra sandítottam, aki néha megcsapkodta a szárnyát, billegette a fejét, hogy madárnak tűnjön. Minden őszinteségemet, könyörgésemet beleadtam ebbe a pillantásba. - Te mit tennél, ha anyukád megtiltaná, hogy találkozz Tylerrel? - törtem meg a csendet.

- Elszöknék vele jó messzire! Tyler egy olyan romantikus alkat! Mindig sikerül valamivel levennie a lábamról, a legkiszámíthatatlanabb pillanatokban is. A tenyerén hordoz - kutattam áradozásában. Váratlanul ért, amit benne láttam. A határtalan boldogság, még ezekben a szentimentálisan szar időkben is. - Nem kell drága ajándék, sem ajándék! Csak őt szeretném!

- Nekem sem kell ajándék. Nem sokszor kaptam, az az igazság, főleg nem... más férfitól, Alaricon kívül. Valahogy, nem is vágyom rá. Nem hiányzik az életembe. Simán... szeretnék olyan boldog lenni, mint te, és Tyler.

- Hát, azért az sem igaz, hogy teljesen tökély a dolog.

- Mint máshol sem.

- Itt nagyobb a probléma, mint egy általános bökkenő, ha, - emelte meg cukin a szemöldökeit - érted, mire gondolok.

- Nem egészen, de kapizsgálom. Miről van szó?

- Klaus.

Gondolhattam volna. - Ne hogy azt mondd, hogy...

- Belém van zúgva! - robbant ki belőle a nevetés.

Ebben viszont semmi igazi nem volt, csak üresség. Kinevette Klaus szánalmát. És én is csatlakoztam. Nem tudtam, hogy képes ilyesmire, valójában Caroline sem hitte el. Felháborodás is áradt felőle, azért, mert Klaus azt hiszi, szétválaszthatja őket, azért, mert Tyler a hibridje.

Elég borzasztó.

- Részvétem.

- Köszi - vett vissza a jókedvből egyelőre. - Akkor ezt fogod tenni?

- Igen. Szívből kívánom, hogy Alaric elfogadja a harci helyzetet, - néztem rá futólag - mert erre csekély esélyt látok.

- Szurkolok. Nem kedvelem Damont, azon kívül, hogy jól elszórakozott velem, - megköszörülte a torkát - azért sem, ahogy az emberekkel bánik. Tárgyként, pedig mindannyiunknak ugyanolyan esélyünk, életünk van.

- Damon már csak ilyen. Így szeretem, így fogadom el. Nekem sem tetszik túlzottan ez a viselkedés, de rátudok. Lehet, hogy ez a számtalan csalódásból fakad. Nem gondolod?

- Megeshet - vonta meg vékony, kecses vállait. - Ha elfelejti végre Elenát, és Katherinet, mert egész biztos gondol néha rá, akkor megtörhet a jeges szíve. TALÁN! - hangsúlyozta.

Kezdett gyanúsan tovább tartani a piros jelzés. Mintha megbuherálták volna. Nehezen vettem tudomásul, hogy arról van szó, hogy lelassult az idő. Damon ott lengedezett a táblán, időnként károgott egy nagyot, és körbenézett, mint egy uralkodó a területén.

A lámpa egyszeriben zöld fényre kapcsolt, Caroline tövig taposta a gázt, sebesen vezetett az üres utakon. Engem nem hozott lázba az adrenalin. Egy titkos adrenalin forrásom van, amit tisztelettel csodáltam, minden porcikáját a táblán ülve, sajogva dobbant a szívem, ahogy elhagytuk őt.

*

Felcuccoltam a szobámba, 5-6 táskával, utolsó cseppnyi erőmmel berúgtam az ajtót, beestem a szobába, a táskákkal együtt halálos ugrást hajtottam végbe a puha párnák közé, az ágyra. Rugóztam egy párat, kimerülten felkiáltottam.

Hazaértem. Lesepertem a zavaró tényezőket, amik alatt a szatyrokat értettem, majd megint visszadőltem az ágyba. Szemhéjaim lecsukódtak, sejtettem, hogy percek kérdése, és bedobom a szunyát.

Ki is esett pár perc. Másodperceknek tűnt, amikor Damont megéreztem magam mellett. Hunyorítva felkaptam a fejem, Damonnak meg muszáj volt elkapnia a kezét, amivel eddig simogatta a pofimat. - Ó! Szia!

- Szia! - nyomott puszit a fejem búbjára.

Álmosan a hajamba túrtam, miután biztonságosan felkönyököltem. - Elaludtam?

- El, csibém!

- Meg sem kérdezem, mennyit.

- Egy órát.

- Ah! - vágtam hátast a matracba. - Ez hihetetlen.

- Annyira nem az! - vicceskedett. - Jól lefáraszthatott a szöszike. Nem vetted észre, hogy besurrantam.

- Mert úgy közlekedsz, mint egy macska. Akkor szerinted hogy vegyelek észre? - döntöttem felé a fejemet.

Az oldalára fordult, kagylószerűen összeillesztette a tenyerét, majd becsúsztatta a párna alá, lábait enyhén felhúzta. Mint egy túlméretezett kisgyermek. - Nem akarsz még aludni?

- Kizárt! - feleltem. - Így is rengeteg időt pazaroltam alvásra. Pár percig szerettem volna pihentetni a szemem, erre tessék! - masszíroztam a fájdogáló fejemet. - Azt hiszem, elaludtam a nyakam, és izomlázas a vállam. Mérget veszek rá, hogy a plázázás miatt...

- Legközelebb, ha találkozok vámpír barbie-val, megölöm. Tönkreteszi az én kis vadócomat.

- Ugyan - mosolyogtam rá. - Semmi vész, csak ha hozzáérek... BASSZUS! - nyögtem a fájdalomtól, átkoztam magam, amiért hozzáértem a fájós ponthoz. - Úgy érzem, letörik a vállam.

- Angyalom, ne erőltesd magad! - kúszott közelebb, és eltépte kezemet a vállamtól. Beteges kényszert éreztem, hogy tegyek valamit vele, annyira fájt. Damon felém került, aranyosan megcsókolt, ettől minden gondolat kisöprődött az agyamból. Furcsa mód, a másodperc tört része alatt elmúlta testemben minden fájdalom, helyette remegtem, hogy újból mellette lehetek. Ám éreztem távolodását, visszatért belém a nyilalló kín. - Majd én!

- Te?

- Említettem, hogy kiváló masszőr vagyok - huncutkodott. - Kezelésbe veszlek, nem lesz gond.

Megnevettetett a tudat, hogy Damont elképzelem masszőrként. A csökött fejembe nem fért a gondolat. - Tehát, - fojtogattam el magamba a nevetés kis csíráját - Mr. Salvatore doktor vesz kezelésbe?

- Eltaláltad, szépségem! Nyomás, öltözzön le, vegyen fel egy törölközőt! - vezényelt, olyan módon, mit egy igazi doki, szája szélén feszítő vigyora azonban megtörte a komoly szerepet.

- Igenis - cuppantottam puszit a szájára.

Legurult rólam, szabad utat kaptam. Elgémberedett lábaimat kinyújtottam, magasba nyújtóztattam lázas karjaimat, hogy egyáltalán el tudjak indulni. - Khm. Segíthetek öltözni, ha a kisasszony keze fáj!

- Köszönöm, doki, - szóltam vissza félúton - annyira azért nem vészes a helyzet.

- Azért csak szóljon!

- Nem felejtem el!

Az ajtófélfába kapaszkodva visszanéztem rá, sóhajtva elnyúlt az ágyon, plafonra szegezte tekintetét, valami olyasmire, amit ő látott. Észre sem vettem, de jó ideig úgy maradtam, bámultam a fiút, és még a semmit tevése közben is tetszett.

Visszaszippantottak a valóságba, kicsit rosszul esett. Ez van.

Jó kedélyűen siettem a fürdőbe, ahol máris neki láttam öltözni.