'Tűz a pokolban' 7. fejezet Növekvő fájdalmak

Reloaded

Tűz a pokolban

Növekvő fájdalmak

A részhez ajánlott zenék:

http://www.youtube.com/watch?v=mk48xRzuNvA

http://www.youtube.com/watch?v=TtU_efpOYW8

http://www.youtube.com/watch?v=nvb8wdBglpw

- Nem! Ezt nem hiszem el! - kiabáltam az arcába. - Ők nem tettek volna velem ilyet!

- DE IGEN! - ordított rám Klaus, végtelen méreggel az arcán. - Azért öltem meg őket! Téged pedig megmentettelek!

- Miért? Miért nem hagytál inkább meghalni?

A méregből visszaváltott szoborszerű állapotba. - Már mondtam. Megsajnáltalak!

- Persze! A vérem kell! IGAZ?

- Részben az is.

- Akkor gyere! - csapkodtam keserűen. A sírás egyre jobban legyőzött. - VEDD EL!

- Ez nem ilyen egyszerű!

- De az!

Alaric nem bírta tétován nézni. - Ana ne tedd meg! Értünk, ne tedd!

- A családod élve akar látni!

- BAZD MEG A CSALÁDOT! Nem érdekel! Intézzük el egyszer és mindenkorra! GYERÜNK!

Klaus válasz nélkül hagyott. Egy mosolyt intézett felém, majd a csapat felé is. Mindenkiben éreztem az idegességet. A lüktető szív ritmusát, a vér keringését, a torkok elszorulását.

Az ős hátrálni kezdett. - Viszlát!

Elköszönt. Semmi várt reakció. Távolodott, a ködön át, a fákig. - Gyáva féreg!

Gúnyolódásomra azonban nem felelt. Megtorpant, hogy kacaghasson egy kicsit, aztán folytatta elkezdett útját.

Elkeseredtem. Összetörtem, ezer és ezer, millió és millió darabra. Nem fogtam fel, a lelkem mélyén viszont tudtam.

Ez az igazság.

Az emlékek megrohamoztak, amit az első három évemben éltem át. Mint egy rabszolga. Csak nem dolgoztam, hanem bokszzsák voltam. Képtelen voltam a többiekre nézni, egyszerűen áthatolt a szomorúság, a szorongás.

Mit keresek itt? Minek jöttem ide?

Egyáltalán nem kellett volna idekerülnöm. Se megismerni ezeket a jószívű "embereket", köztük Damont. Elenán kívül most tetézzem én is a bajt. Rám is vigyázzanak, mint egy újszülöttre.

Felügyeljenek mindent, járkáljanak utánam, töltsem minden percem velük...

Nekem erre nincs szükségem.

Klaus tudta, hogy élek. Valóban van a világ minden pontján embere, nem értem, miért nem nyíratott már régen ki.

És ha én nem értem, akkor senki sem.

Mindegy, sakkban tartom. Ő nem ölhet meg, én viszont bármikor. Nem kötelező most megölnöm, ráér tíz, húsz, száz év múlva is.

El kell mennem. Igen, talán ez a legjobb mindenkinek.

Felszusszantam, a fojtogató, őrjöngő pityergés nem adott alább. Sarkon fordultam, rohanni kezdtem, hogy átvágjak a birtokon, ki az utak mentén, a hídhoz.

*Damon*

Alaric magán kívül kiabált. - Ana! Ana gyere vissza!

- Bonnie, engedd le a burkot - sürgette Stefan.

Caroline összesúgott Tylerrel. - Hová mehetett?

- Fogalmam sincs! Nincs jó érzésem.

- Ahogy nekem sem - csatlakozott Elena.

Bonnie a varázslat alatt kifakadt. - Ó te jó ég! Istenem, segíts!

- Megoldjuk!

- De Jeremy...

- Itt Isten nem segít! - mormoltam a szétszórt csapatnak. Az aggódó bagázsban ő maradt egyedül higgadt. - Isten nyugodtan ül a felhők között, törölközős bugyiban, mi meg itt szívunk. Nekünk kell megoldani!

Alaric erőszakosan megragadott kabátom gallérjánál, megrángatott párszor. Sohasem láttam még Ric-et ilyen dühösnek, és magába roskadtnak. - Vissza kell hoznunk!

- Tudom! - fejtettem le magamról. A békés szemeit az őrlődés lángjai falták. - Visszahozom!

- Veled megyek!

- Még mit nem! - állítottam le Stefant, és Alaricot. - Törpék, szerintem jobb, ha most én megyek!

- Miért pont te? - gyanakodott Ana nevelőapucija.

Felhorkantam, szemforgatással fűszerezve. - Mert én vámpír vagyok, és a leggyorsabb. Szerinted a nyugdíjas lábaid utolérnék?

Alaric farkasszemet nézett velem, ebben azonban verhetetlen vagyok. Ő végül bólintott.

Csak erre a jelre vártam. Már ott sem voltam, fekete foszlány kísérte gyors távozásomat.

*Analia*

Átértem a hídon. Most elmehetnék. A hídon túl kiráncigálok valakit a kocsijából, aztán... elhúzok a francba!

Megzuhantam. Ennek a napnak az eseményei megviseltek. Megviseltek? Enyhe kifejezés.

Lefékeztem a híd végén, az út kanyargósan feküdt előttem. Mehetnék. Utazhatnék.

Körbeutazhatnám a nagyvilágot!

Elmehetnék a világ legcsodálatosabb helyeire. Csábító volt, rám még sem hatott. A szívem idehúz. Egy láthatatlan, erős fonal köt ehhez a városhoz. Nem tudnám. Ha akarnám sem tudnám elhagyni.

Soha.

Volt egy olyan sejtésem, hogy nem csak a város, meg a nevelőapám, de már mások miatt sem tudnék elmenni. Azok miatt, akiket megismertem, és azok miatt, akiket nem. Hisz, akiket nem ismerek, ugyanúgy a város lakói, és ugyanúgy emberek. Joguk van az élethez.

Már pedig valakinek meg kell védeni ezt a helyet Klaustól.

Damon. Ott van Damon. Őt sem hagyhatom itt. Fontos nekem!

Elmerültem az esti csendben. Bele-bele koncertezett egy tücsök, de nagyon tetszett. A folyó lassan folydogált a híd alatt, csobogásának zaja felért hozzám.

Az út hívogatóan intett felém, várt rám. Meredtem rá némán.

Elegem volt mindenből! Abból, hogy pár hét alatt 180 fokos fordulatot vett az életem. Abból, hogy az, aki voltam, mielőtt megérkeztem a városból, kezdett elhalványulni. Kezdtem valaki mássá átalakulni.

Valakivé, aki egyáltalán nem hasonlít rám. Nem én vagyok!

Tehetetlenül tettem egy lépést. - Ana! - összerándult a testem, egyenes testhelyzetbe kaptam magam. - Mész valahová?

- Csak ezt ne - csuklott meg a hangom. Már nem sírtam azzal az őrületes gőzerővel. Csendben zokogtam, könnyeim hullottak, záporhoz hasonlóan. - Damon!

Tudtam, anélkül is, hogy odanéztem volna. Igenis, komoly volt, szavaiból is tisztán kivettem. Távolságtartó. - Hová mész?

- Nem mindegy az neked? - fordultam meg nevetve, mégis dühösen. - Miért érdekel? - szegeztem neki a kérdést. Bambán állt ott, mégis szexin. Kiskutya, fekete szemeibe lehetetlen volt belenézni, anélkül, hogy el ne vesznék. - Gondoltam. Alaric küldött utánam, igaz?

Teljes őszinteséggel válaszolt. - Nem! Magamtól jöttem.

- Nocsak!

- Alaric akart jönni, de mondtam, hogy majd én.

- Te? - mutattam rá nyomatékosan.

- Én. Eléggé gyanakodtak arra, ami köztünk folyik.

Összeszaladtak a szemöldökeim. - Miért? Mi folyik köztünk? - tettem csípőre a kezem. - Mert én nem tudom - ezzel is válasz nélkül hagyott. - Sejtettem. Figyelj! Mondd azt Ric-nek, hogy nem találtál meg. Engem meg hagyj elmenni - háttal kerültem neki.

- Bolond lennék! - kiáltott utánam.

Lefékeztem. - Ugyan, miért? Damon, engem... - magyarázatom közben felé pördültem - váratlanul ért. Épp ezért, időre van szükségem!

- Ahhoz el kell menned? - mardosó fájdalom, végtelen szomorúság táborozott szép arcán. - Akkor zárkózz be megint, vagy mit bánom én, de ne menj el!

Kérlelése kételyeket ébresztett bennem. - Én... én... - hebegtem-habogtam, tekintetem kapdostam jobbra-balra, a kőre, a hídra, mindenhová, csak azokba a szemekbe ne kelljen néznem. - Te ezt nem értheted! Tudod, mit jelent ez nekem? Majdnem egyenlő a teljes megsemmisüléssel! - nyeldekeltem, ahogy lassan átsiklott a fiúra szemem. - Nagyon nehéz!

- Elhiszem!

- Érzem, hogy dobog a szívem, mégsem látom értelmét! Egyszerűen nem érdekel.

- Ne mondj ilyet - suttogott.

Ez ő lenne? Olyan meggyötört, mint valami halálraítélt beteg.

- Így van! - tártam szét a kezem megadóan. -Ez van! - törölgettem le a sós könnyeket az arcomról. - Ezt kell szeretnem. Csodálatos időket töltöttünk együtt, már ezért megérte ide jönnöm. Köszönöm! - hátráltam messzebb és messzebb.

A férfi, a híd túlsó felén a szemem láttára esett darabokra a szavaimtól, és a gondolattól, hogy távozni akarok. Tudtam, hogy a vele való találkozás után nem lesz semmi a régi. Az első találkozás óta tudtam.

Egy láthatatlan dolog, belül, megállította a lábaimat, amit hiába próbáltam mozdítani, nem ment. De nem csak az. Más sem. Lefékeztem. Teljes gőzzel behúztam a vészféket. Damon egyik kezét felemelte, felém nyújtotta.

Meghökkenve pásztázta szemem a jelenetet, ugrált karjáról az arcra, majd vissza. - Ne menj el! - akaratlanul is belélegeztem egy nagy levegőt. - Kérlek, gyere haza!

Haza! - visszahangzott a fejemben. - Damonnal, haza.

Végigvezettem magamban a gondolataimat, már ha voltak... Damon kinyújtott karjára tudtam koncentrálni. Milyen árva, és ezt egyedül én tudnám megváltoztatni.

Sajgott a szívem, ha újból eszembe jutott a távozás ötlete. A szívem azt súgta, hogy megtalálta a párját.

Mert a szív, egy olyan páros szerv, melynek párja a megfelelő személynél van.

Bűvöletemben hozzásétáltam, lassan, de bizonytalanul. Követte izmaim minden rezdülését, és amikor megálltam előtte, keze még mindig felém nyúlt.

Az enyém az övébe csúszott.

Most tört elő belőlem a történtek súlya. Zokogva mellkasába vetettem a fejem, fekete inge simogatott, eláztatta könnyeim. Nem törődött vele. Meglepettségének ellenére azonban szabad kezével magához vont, erősen, állát a fejem búbján támasztotta.

Szívének nyugtató dobbanását hallva fokozatosan elöntött a nyugodtság. Damon ujjaival fésülgette a hajam végét, beleremegtem a gesztusába. - Sírj csak! - éreztem kidolgozott mellkasának mozgását, a suttogás erejétől. - Sírj csak, hercegnő!

Még jobban beletemettem fejemet az ingbe, a meghatódottság hullámai szaggatottan értek utol.