'Tűz a pokolban' 15. fejezet Bujdosó árnyak

Reloaded

Tűz a pokolban

Bujdosó árnyak

- Aú! - szisszentem fel nem is tudom, hanyadjára.

- Sajnálom, picinyem! Lehetetlen ezeket fájdalommentesen kihúzni - ügyködöt még mindig a szilánkokkal.

A Salvatore rezidencia nappalijában ültünk. Doktort játszva húzgálta ki a sebekből a benne maradt csúnya fadarabokat. Rábíztam magam. Megbíztam benne.

A mellettünk lévő asztalon két pohár hevert, tele minőségi whiskyvel. A szabad kezemmel néha számhoz emeltem a poharat, hogy lefetyeljek egy kortyot. Attól elviselhetőbb volt az egész hercehurca.

Damonnal azóta sem beszéltünk sokat. Főleg nem a történtekről. Besötétített a nappaliban, a sötétben csak a begyújtott kandalló lángja pislákolt. Elmerültem a pirosas, narancssárgás lángokban, amik szemgyönyörködtetően ropták táncukat. Az a csend nyughatatlan volt, ami ködként borult ránk, a másik érzelmeit mindketten éreztük. Én legszívesebben törtem, zúztam volna, azonban figyelmem elterelődött.

Damon, a gyógyításomra koncentrált. Itt-ott elnyomtam egy kis sikolyt, és ennyi történt. Felfoghatatlan, hogy Alaric hogy kifordult magából. Sosem láttam ilyennek.

Ezelőtt soha, pedig hajmeresztő rosszaságaim másból gőzölgő, vörös fejet váltott volna ki. Megmondom az őszintét. Egy valamire vágytam most.

Arra, hogy megosszam valakivel a bennem dúló szavakat, amik mögött csalódás szelleme hullámzik. Nem pont erre számítottam...

Na jó, totál nem erre.

Tudtam, hogy nem fog tárt kezekkel fogadni, meg a nyakamba borulni, ez azért mégis színvonalon aluli. Eszembe jutott a kiskorom. Alariccal marha jól éreztem magam. Jövőhéten lesz Halloween napja, nem is tudom miért, az ugrott be, mikor kiskoromba együtt jártuk a házakat, azt mondva mindenkinek: "Csokit vagy csalunk!"

Bonnie is rengetegszer velünk tartott. Ric mindig viccelődött, elbújt, megijesztett. Én sokszor inkább macskanőnek, vagy egyéb ilyen karakternek öltöztem, Bonnie meg meglepő módon mindig boszi volt, más fajta jelmezben.

Milyen nagy poén!

A nagyija nagyokat nevethetett, mint most én, egy okos hülyéhez hasonlóan.

Vagy a karácsonyok. Mint említettem, nem volt túl sok barátom, de akadt pár. Karácsonykor szánkóztunk, dobáltuk egymást hógolyóval, hóangyalt készítettünk.

Alariccal mindig megleptük egymást valamivel. Barbie, meg póni helyett focilabdát, pankrációs pólót kértem. Eleinte szokatlannak találta, aztán beletörődött, hogy nem vagyok átlagos.

Sütiket sütöttünk, feldíszítettük a házat. Egyszer, mikor a létrán állt, s körülötte szaladgáltam, retardált módjára, a semmiből pedig felborult. A hóba esett, nem lett semmi baja, egy kis hátfájást leszámítva.

Köztünk Bonnie-val hagyománnyá vált, hogy Karácsony reggelén, nálunk bontottuk az ajándékot. Bonnie nagymamája hajnalban eleve elhozta őket. Alariccal titkos kis akciójuk volt. Azt hitték, nem hallom. Tévedtek. Már hajnal 2-től tülkön ülve vártam a 8 órai ébresztést, mert legtöbbször 8-kor ugrottunk az ajándékhegyek, ajándékbányák rengetegébe.

Hamarosan eljön a karácsony is. Amit mint mindig, négyesben töltünk. Csak... nem Bonnie nagyijával, hanem Damonnal.

Remélem...

- Végeztünk - csusszant ki Damon száján, megborzongott, amikor a fadarabokkal teli tálra nézett. Ez mind a tenyeremből jött. Egymás hegyén hátán, majdnem ki is borult a tálból, annyi volt. Tele vérrel. A Salvatore megingathatatlanul ült, és nézett. - Mi történt? Az előbb nevettél!

Annyira elfeledkeztem magamról, hogy észre sem vettem, hogy Damon ügyködött a kezemen, sem azt, hogy elmosolygok. Most is így tettem, most már viszont teljesen tisztában voltam vele, mit teszek. - Semmi különös. Köszönöm - ért össze homlokunk.

- De jó, hogy vége - forgatta meg szemeit. - Kész rémálom volt.

- Sajnálom, más különben felkapta volna, hogy lesújtson. El kellett pusztítanom - néztem végtelen galaxis szemeibe. Egy centire voltak egymástól, szabadon pásztázhatták a másikat. Meseszép szemei voltak. Úgy éreztem, hogy ilyenkor belelátok a lelkébe. - Megint megmentettelek, te majom.

Szexis, féloldalas mosolyt intézett nekem. - Tudom.

- Úgy látszik, - tettem vállára a kezemet - inkább én vagyok a testőröd, nem te nekem!

- Azért ne szóld el magad!

- Jól van, Mr. Salvatore - csókoltam meg hálása, érzékeltettem vele, hogy szeretem. - Ez a nap már el van cseszve, de hallgatom az ajánlatait mit csináljunk - kacérkodtam, mialatt a pohárért nyúltam.

Ivás közben felkalandoztam rá, cuki kis nevetéséből, szemének csillogásából rájöttem, mikre gondolhat. Az üres pohár csilingelve koppant a faasztalon, hátradőltem a kanapén. Damon szemöldökeregetéssel szólt hozzám újra. - Nem is tudom.

- Nincs ötleted? Hogy lehet az?

- Van természetesen, - nyalta végig fogait - nem mondtam, hogy nincs, hercegnőm! Mi szólnál, - feltűrte a hasamról a pólót, szája csiklandósan ért hozzá - ehhez? - olyan aranyosnak találtam, mint egy ártatlan kiskutyát. Feljebb csúszott egyel, forró ajkai rátapadtak a bőrömre. - És ehhez? - finoman túrtam a hajába, folytatásra biztatva ezzel a fiút. - Meg... - kényeztetését félbeszakította a hangos ajtócsapódás. Unszimpatikussága sugárzott mozgásából, ahogy felült, és az italáért nyúlt. Stefan, és Elena pont jókor jött. Az időzítés mesterei. Magamban gyártottam a csípős kis megjegyzéseket. Szabályosan éreztem a mögöttünk levő két vámpír ijedt fékezését, és testüket elöntő bénulást. - Üdv, öcskös! Elena! - köszönt Damon, mielőtt belekortyolt volna a piába.

Egyik karja átlendült felettem, a vállamra, hogy magához húzzon. Stefan vette át a szót, mert az édes kis Elena hebegése-habogása tátogásban érvényesült csupán. - Mi ez a vérszag?

- Hosszú sztori, esetleg egy mesedélutánon elmesélem nektek.

- Damon, embert öltetek?

- Nem - közölte az idősebb nyomatékosa. - Ez Ana vére. Nem érzed a különlegességét? - valószínű, hogy érezte. Ezért van megszeppenve ő is, és Elena is. - Még mielőtt megszólalna belőled a Szentek Szentje, Szent Stefan, nem, nem ittam belőle. Kösz, nem kívánok tovább nyilatkozni - hörpintett még egyet az italából.

Ez a nemtörődöm stílus, ez a flegmaság volt a legjellemzőbb rá.

Stefan nagy levegőt vett, amit nyilván mindenki hallott, azért, hogy feltehesse kérdését. - Mi történt?

- Most kicsit sincs hangulatom.

- Lefogadom, hogy Alaric-nál voltatok.

Ők beszéltek. Elena és én semmi köszönés félét nem motyogtunk, a jó viszonyunknak köszönhetően. - Na és ha igen?

- Mondd el, mi volt!

Damon felbambult a plafonra, az ég felé beszélve. - Istenem, mivel érdemeltem ki az öcsémet, aki annyira megértő, számon kérő, és unalmas, hogy az felülmúlhatatlan!? - erre válasz természetesen nem érkezik, csak egy villámokat szóró tekintet Stefantól. Halkan elkuncogtam magam. - Nem fogod fel ugye, hogy nem akarom elregélni?

- Összeverekedtetek? - indított okos támadást bátyja ellen.

- Neeeeeem - húzta el a szót. - Kicsit. Mondhatjuk.

A semmiből az én hangom lövellt közéjük. - Ric meg akarta ölni Damont.

A kis Elena magán kívül volt. - MI? MIÉRT?

- Nyugodj le, Szörnyella - megint felkaptam a vizet, hogy újból teszi itt az ártatlan, aranyos, áldozati bárányt. - Semmi baja - csókoltam meg azért is Damon előtte.

A győzelem édes, mint a méz. Elena fújt, prüszkölt mint egy féltékeny sárkány. Stefan nem vette észre, vagy csak nem akarta. - Megmentetted - rakta össze a darabkákat.

Damon csibészesen mosolygott, szinte azonnal, hogy elváltak ajkaink. - Igen!

- Te vagy az én hősnőm - kezdett csiklandozni.

Kacagva ellöktem a puha kezeket magamtól. - Ezt később, szépfiú! Ha kettesben leszünk!

- Nagyra értékelném - kocogott be Stefan, az italos asztalhoz.

Az idősebb Salvatore-től hangos, mélyről feltörő morgást kapott. - Nem kéne rosszul érezned magad, amiatt, hogy szerelmes vagyok, öcsi!

Az alkohol csobogni kezdett a pohárba, míg ők egymásra koncentráltak, sunyiban hátra fordultam a kis Elenához. Gyűjtötte a bátorságot, ahhoz, hogy megmozduljon, és elinduljon. Nos, két perccel ezután sikerült is elcammognia velünk szembe, stílusosan levetődni a kanapéra. Stefan mellé lépett, neki is adott egy pohár italt, aztán leült szorosan hozzá. - Szeretném hallani - látszott rajta, hogy nem tágít addig, míg meg nem hallja, amit akar.

- Az én rámenős öcsém! - grimaszolt Damon. - Másban miért nem tudsz ennyire rámenős lenni?

- Ne tereld a szót!

- Kérlek, Damon! - váltott őzikeszem opcióra a hasonmás, amit látványos szemforgatással díjaztam.

Meg sem próbáltam elrejteni. Direkt. Had lássa a véleményemet.

Damon persze belekezdett. Azt hinnénk, hogy Elena "bája" miatt. Elmondanám, hogy nem. Dicsekedni akart. - Bejelentettük Ric-nek, hogy mi folyik köztünk.

- Tessék? - szörnyülködött el Elena, ez pedig csak nőtt, ahogy látta Damon arcán a levakarhatatlan mosolyát.

Stefan nem szólt semmit, figyelmesen hallgatta testvére szavait. - Mondhatjuk, hogy nem fogadta túlzott lelkesedéssel, azt se mondanám, hogy rosszul fogadta. Viszonylag.

- Hogy érted ezt?

Damon bölcsen felszusszant. Kellett neki a hangulat, hogy meglegyen a mesélő karakterének minden mozzanata. - Úgy, hogy nekem esett. Jobban mondva, nekünk - szippantott a hajamba, ami olyan közel feküdt hozzá. Nem is tudom, mikor hajtottam fejemet a feszes vállakra. - Sikerült szétugrasztania, és előhúzta a jó öreg, mindig a zsebében pihenő karóját.

Elena szívrohamot készült kapni, mintha karót nyelt volna, olyan testhelyzetben ült. Stefan átölelte őt, nem hagyta, hogy elhagyja önmagát. A lány képtelen volt átvenni a szót, megtette helyette Stefan. - Bajod esett?

Unott óbégatás jött az idősebbtől. - Nem. Szerinted, ha Ana vérének szagát érzed, nem neki esett baja? - bökött a tál szilánk felé.

Mindenki elborzadt.

- Hogy sérültél meg? - villogtak a kisebb testvér levélzöld szemei.

- Összetörtem a karót, hogy ne tudjon ártani nekünk - vontam vállat.

Ez nem volt nagy tett. Jött és kész. Akit szeretek, azt megvédem. Nem mintha Alaricot nem szeretném, de akkor is. Így kívánta a helyzet, és abban a szituban ő volt a gonosz.

- Én... - kezdte a makogást a hasonmás, mire mindhárman rápillantottunk. Én kicsit erősebben, és durvábban. - Én azt hittem, ittál belőle!

A Salvatore zavartan mosolygott el, elfordította fejét a másik irányba. - Nem, ahogy az elején leszögeztem. De ez az, ami már a mi magánügyünk.

- Ric nem csak ennyiért akadhatott ki - vetette fel a kisebb, Damon arcán gusztustalanul megjelent egy olyan arcmimika, aminek sajátos neve van: "Fogd be Stefan, vagy megöllek!". - Mást is mondtatok neki, nem igaz?

- Ha ennyire tudni akarod, nem titkoljuk el! Ugye, vadóc? - siklott szempárja lefelé, az enyéimbe.

- Persze.

- Mondod te, vagy mondjam én? - színpadias felajánlása csábítóan hangzott.

El sem bírom képzelni, milyen képet vágnának rá. Oda néztem, a két vámpírra, könnyedén eresztettem el a szavakat. - Mondom én. Damon és én, - hangsúlyoztam, hogy a lány is megértse, és hogy tovább fokozzam a hangulatot, drámai hatásszünettel fűszereztem azt - lefeküdtünk.

Elena meghökkent, bár láttam, hogy inkább oda bent omlik össze. A remény, ami Damonhöz kötötte, hogy valaha visszaszerzi, leomlott. Hála nekem, aki dinamittal robbantotta fel az egészet.

Stefant láthatóan nem megrázta, hanem feldobta. - Nahát! Ez... jó hír!

- Jó bizony - szegte feljebb állát Damon, vérbeli uralkodóhoz hasonlóan. - Most, ha megbocsátotok, elvonulunk kicsit.

- Jó volt veletek beszélgetni - álcázott melegséget tettem abba a visszafojthatatlan nevetésembe, ami az első pillanattól kezdve ki akart törni.

Feltápászkodtunk a kanapéról, a másik párosnak intve távoztunk. Damon aranyosan megpördített, aztán az ölébe kapott. A szobája felé vettük az irányt. Forró mellkasához bújtam, összekuporodtam karjaiban.

Félelem sohasem volt bennem a közelében. Talán egy kicsi. Hogy elveszítem. Elveszítem, és sohasem találok rá.

Édes, halk nevetésbe kezdtem, az ajtóhoz érve, ő sem tudta visszafogni rakoncátlan vidámságát. Csodálattal néztem fel a tökéletes ajkak húzódására, az áll lazaságára. Talpra állított, hogy kinyithassa nekem az ajtót. Előtte az elmaradhatatlan csók is elcsattant.

Elénk tárult a szoba, és vele együtt a keserű éjszaka. Klaussal.

Minden porcikám feltöltődött, ahogy ide beléptem, furcsa, mert mikor legutóbb itt voltam, majdnem leépültem. Lábaim követték a másikat, egyre beljebb haladva a meseszép szobában. Az ajtó halk záródását is éreztem, jelen pillanatban inkább a környezetre figyeltem magam körül. - Hercegnőm - osont mögém nesztelenül, hátulról átkarolt.

- Milyen... más! A hangulat miatt. Most nem haldoklom - viccelődtem, ezt a viccet Damon nem találta túl viccesnek.

- Ana! Ne is törődj vele! Hagyd figyelmen kívül!

Kezeim az ő derekamra bilincselt kezeire csusszant. Ujjaimmal láthatatlan vonalakat követtem, girbe-gurba, vagy teljesen egyenes vonalban. - Próbálom!

- Segítek neked édes... - gyengéden a fülembe harapott, csiklandósan érve hozzám.

- Hogy? - kérdeztem.

- Titok. Gyere velem - fogta meg a kezem, és elhúzott az ablakhoz.

Kinyitotta, illedelmesen előre engedett. - Mit forgatsz a fejedben?

- Meglátod. A tetőre, hölgyem! - invitált. - Csak ön után.

Felmásztam az ablakpárkányra, közben fogta a derekamat. - Nem kell segítened, Damon - fejtettem le védelmező karjait rólam. - Köszi - tovább haladtam, fel a cserepes tetőre.

Lassan álltam talpra, magabiztosan. Javában hajnalodott. Észre sem vettem, hogy ennyire elszállt az idő. A Nap felkelőben volt, a fellegek alól ereszkedik majd fel, pár percen belül. Pislákoló sárga fénycsóva jelent meg alig észrevehetően az ég alján.

Elkalandoztam. Damon már fent is volt mellettem.

- Szép a kilátás, mi?

- Ühüm - dünnyögtem igent.

Megint megragadta kezemet, feljebb mentünk a tetőn, és egy tetszőleges helyen leültünk. Vállára konyult fejem, keze szokásos helyén, a derekamon pihengetett. Vágyakozva felsóhajtottam, nem tudom, miért. Jól esett felsóhajtani.

Birizgálta a hajamat, fésülgette, csavargatta. - Mire gondolsz?

- Semmire. Most semmire - átkaroltam, plüssmacis módon, szorosan a vállába fúrtam a fejemet.

- Jól érzed magad? Már nem fáj?

- Nem. Nem fáj - kezdtem pólójára láthatatlan formákat szerkeszteni. - Hála neked.

- Salvatore doktor rendel! - ugratott, harsány nevetésbe kezdtünk.

A sötét erdő a lábunk elé terült, körbe-körbe a ház körül. Lassan a természet is felébred, ha a Nap felkel, végignyújtóztatja sugarait a tájon, jólesően, álmosan, és megkezdi a napi útját. Egyre több nesz, zajongás áradt a fák rengetegéből. Mókusok, szarvasok, farkasok, stb.

Zöld tekintetemmel úgy vizsgálgattam a tájat, mint egy lány, de a vörös hullám jelezte, hogy ugyanakkor fenevad, vadászként is.

A beszéd nem számított. Csendben ringatott, a feketesége magába fogadta az enyémet, és egyesülve nagyobb erővel terjedt körénk.

És megjelent a méltóságteljes Nap első, fáradt sugara, ami minket világított meg. Fénye szétoszlatta a sötétségünket, az éjszakai sötétséggel egyaránt, és megláttuk a fényt, az alagút végén...