2013. január 24., csütörtök

'A sors szárnyán' 17. fejezet Készülődés


Itt az új fejezet.;)
Remélem tetszik! Véleményezzetek, komizzatok!
xoxo Cleo

Reloaded

 A sors szárnyán

Készülődés




Eltelt egy kis idő, és közeledik a bál. A szívem majd kiugrik a helyéről.
Nem voltam izgatott. Legalábbis nem amiatt. A múltkori után elég fagyos volt nálunk a hangulat. Damonnal nem nagyon szóltunk a másiknak, ezért semmi értelme nem lett volna mellette maradnom, így a konyhába menekültem, mint egy menedékbe, mondván, hogy főznöm kell Ric-nek.
Ő nem is furcsállta nagyon a dolgot, Damon annál inkább. Tudta, mire megy ki a játékom. Levettem egy-egy sört a polcról, és szétosztottam magunk között. Akkor egy pillanatra összeért a kezünk, és szédülési, remegési rohamok kaptak el. Össze is néztünk, de hamar elmenekültem.
Alaric ebből semmit nem látott, mivel bambult a TV-re amiben éppen a kedvenc focicsapata játszott, olyan fölényesen, olyan kecsesen, hogy azt hittem, elsírja magát. Ennyi volt a Damonnal való kis akcióm, semmi több.
Ez is véletlenül…
Most pedig, egy nappal a bál előtt, körömrágásos feszültséggel gondolkoztam el azon, hogy vajon ő eljön egyáltalán? Neki kötelező, mert Alapító család sarja, de kinézem belőle, hogy kihagyja, a büszkesége miatt. Ha ez a probléma nem lenne elég, még ott az a titokzatos idegen. Továbbra is mészárol. Azóta kétszer is ölt, elszórt helyeken, mégis mindig visszatért ide, Mystic Falls-ba. Itt van valami, ami neki kell, vagy akinek ő kell, vagy mit tudom én, minden esetre nagyon zavaros.
Ebből egyszer Damon helyszínelt helyettem, mert Caroline ruhapróbára rángatott, miszerint bálok előtt ez egy kötelező eljárás. Nagyon kínos volt elé állni azzal, hogy ráér-e, és aztán rögtön rávágni azt, hogy mire, nehogy valamit félreértsen, vagy hiú ábrándokba ringassa magát. Úgy vélem, sikerült.
Mindegy. Utána este beszéltünk telefonon. Nem találtak semmit.
Ez a lény láthatatlan – fogalmazódott meg akkor a fejemben a gondolat, ami elsőre és másodjára is hülyeség.
Mert láttam. Megsebzett. Elég bizonyíték arra, hogy létezik. Azt hiszem…
Azt követően szinte minden nap felhívott, pontban 9-kor, este. Egy időszakban csinálta már, és tülkön ülve vártam azt, hogy a telefon felcsörögjön.
Észre sem vettem, de már egy érzés automatikusan elvonzott az ágyig, ahol nem kapcsoltam semmi fényt, leheveredtem az ágyra, és a telefont bámultam. Változó volt a várakozásom. 5 perc, 10 perc. Az órára sem kellett néznem, tudtam, mikor jön el az idő.
Nem sokszor találkoztunk. Mindketten el vagyunk foglalva a saját ügyünkkel. Ő Katherine-nel, én a nyomozás rabja vagyok, meg Caroline állandó unszolásának áldozata is egyszerre. Na tehát, elhidegültünk egymástól. Eléggé.
És ez fájt.
Hiányzott nekem. Mindig is imádkoztam, hogy belelássak a fejébe, csak egyszer, hogy megtudjam, én is hiányzok-e neki, mikor nincs mellettem, mikor nem szuszog reggel a közelemben, nem hallom szívének ritmusos kalapálását?! Ez egyszerre annyi mindent fontossá tesz, ami egykor vele volt kapcsolatos. Még az ébredést is.
Eddig utáltam felkelni, de mellette mindig úgy nyitottam ki a szemem, hogy végre láthatom őt. És ez megmaradt. Annyi különbséggel, hogy pont ő nincs mellettem.
A háttámla kényelmetlenül nyomta a hátamat. Ez volt az a kis fájdalom, amitől felrázódtam saját magam monológjától. A kemény háttámla belevájt a hátamba, fájdalmasan, hogy ne is szabaduljak egykönnyen tőle. De hidegen hagyott.
Arcomat lágyan simogatta a hideg esti szél, ami behatolt a nyitott erkélyajtó, hogy valami friss, üde levegőt kapjon a szervezetem. Egy percre azt hittem, ujjak simogatják végig az arcom.
Először csak oldalt, majd a homlokomat, az orromat, az ajkaimat, aztán áttérve a nyakamra le fel, bele-bele túrva a tincseimbe is. Ez csak képzelgés volt. Csupán egy… ábránd.
Hiányoztak még Damon forró ujjai. Hol van az a személyi kályha, ha nekem szükségem van rá? Hol az a kabát, amikor azzal szeretném betakarni magam, csak az illata kedvéért?
Nem tudom. Valószínűleg eddig vedelt egy kocsmában, nők között, a sárga földig részegedett, azt sem tudja, hol van. Ez azonban lehetetlen. Mindjárt 9. Körülbelül egy perc.
Mit is számít? Lehet, hogy elfelejtett! – próbált sugdolózni velem egy apró hang amit egyből elhessegettem. Ő csak marhaságokat dumál, percről percre arról szeretne meggyőzni, hogy jobb neki nélkülem. DEHOGY JOBB! Ha majd az ő szájából hallom, talán elhiszem. Így aztán nem!
Ch…
A távoli tájakon járt az eszem, ahova még egyszer el akarok jutni életembe. Megfogadtam. Mikor… betegeskedtem.
És meg is fogom valósítani! Klaus ide, vagy oda, az én életemet nem irányíthatja, se most, se máskor! – hergeltem magam a gondolatokkal, ami sikerült is.
Az izgatottságomra rátett még egy lapáttal. Gratulálok!
Felsóhajtottam, és őrületes fájdalmat kezdtem érezni legbelül. Egyre csak sajgott, enyhülni pedig nem enyhült. Fogalmam sem volt, mi lehet az. Végül rájöttem.
CSING CSING…
Eljött az idő! – kaptam fel a telefont a párnákról, és valóban, pontban 9 óra van, és a kijelzőn Damon neve virít. Leírhatatlan boldogság váltotta fel a sajgást. Egy kis női praktikát bevezetve, kicsit késleltettem a felvevéssel, hogy ne gondoljon arra, hogy esetleg én már régóta várom ezt a csodás pillanatot.
Amikor úgy gondoltam, megfelelő, felvettem azt. – Igen?
- Szia sötétség hercegnője! – köszöntött a simogató hang a vonal túlsó végéről.
- Szia Damon! – próbáltam közönséges maradni, eltitkolni előle rejtett, erős vágyaimat. – Mizu?
- Semmi – nyögte. – Ezt inkább én kérdezem. Hogy van a kis hercegkisasszony?
- Soha jobban! – csempésztem egy kis színlelt boldogságot a hangomban, sikertelenül. Egyből leszűrte, hogy nincs minden a helyén. – Minden öröm, és happy.
- Aha. Értem. Akkor miért búslakodsz? Ha megzavartalak a hívásommal…
- Nem zavarsz! – vágtam rá egyből, és mohón.
Persze ő távolabb hajolt a telefontól kuncogni, azért így is tökéletesen hallottam a gúnyt. Fogadni mernék, hogy az a levakarhatatlan mosoly terjedt el a száján. – Oké. De csak szólnod kell!
- Majd megfontolom!
Keményebb szólásomra már elhalkult a nevetés, de tudom, hogy még mindig mosolyog. – Mit csinálsz?
Gyorsan ki kellett találnom valami jó hazugságot, nehogy rajtakapjon, hogy vártam. Kis tépelődésemre azonban hümmögött egyet, ki kellett mentenem magam valamivel. – Zuhanyoztam. Nem rég jöttem ki a fürdőből.
Újabb hümmögés, de ez nem kérdő volt, hanem csibészes, pofátlan. – Értem – lökte nekem. Neki olyan a pillantása, amitől minden nő zavarba jöhet. Néha, még én is. Mintha szemmel tudna vetkőztetni. Ha ez igaz lenne, én mindig meztelenül szaladgálnék, ahányszor rám néz. Márpedig mindig engem bámul. – Most biztos csurom víz vagy.
Ó, hogy ezt én mennyire utálom!
Nagyobb bajba sodortam magam, mint azt hittem. Ez az egész mindjárt átmegy a szextelefon hangulatába. Ez annyira jellemző rá. – Már nem, képzeld! Csak a hajam vizes – árultam el neki újabb infót, amin csámcsoghat.
Marha vagy. Született zseni! – ostoroztam magam elég rendesen.
- Az is elég szexi szokott lenni. Mondd csak, törölközőbe vagy?
- Damon! – szóltam rá csípősen.
- Jó, jó, nem malackodok, de ezt az egyet még áruld el!
Egyszer a sírba visz!
- Nem.
- Huhú! – ujjongott magában. – Akkor nincs rajtad semmi?
- Na jó, ennyi volt a kérdésekből. Az előzőre válaszoltam. Talán ha az előbb kérdezted volna… - bújt elő belőlem a kisördög.
- Ne játssz velem! Ezek szerint igen? – unszolt.
- Nem válaszolok!
- A francba. Most nagyon beindítottál. Most azonnal átmegyek!
- Meg ne merd!
- Mégis miért ne? – cukkolásából már kezdett elegem lenni.
Türelmetlen vagyok, és ez néha túlzottan megnyilvánul. – Azért. Egyedül akarok lenni.
- Oké, akkor átmegyek, mikor alszol!
Újabb ajánlatától is a hideg rázott. Vagy már fáztam a beáramló levegőtől? – Nem, nem jössz át!
- De miééééééért? – nyafogott mint egy óvodás.
- Azért, - folytattam higgadtan – mert most mosolyszünet van. Emlékszel?
- Csak szerinted!
- Meg szerinted is!
- Naná, hogy nem!
- Akkor mostantól vedd úgy! Figyelmeztetlek, tartok itthon karót Alaric készletéből!
- Ó! Jaj! – játszotta a félőset. – Akkor most le fogsz szúrni?
- Talált!
Még egy szipogási opciót is bevetett, elváltoztatott hanggal, amire csendesen elnevettem magam. – Csúnya néni!
- Tudod ki a csúnya!
- Bántani akar!
- Bántani bizony!
- Úr isten! El fogok ájulni!
- Fejezd be, elég lesz! – intettem le a túlbuzgó mócsingot. – Ilyen hisztis voltál kiskorodban is?
- Ki a hisztis? – kérdezett vissza normál hangol.
- Jó, bocsi. Még mindig az vagy!
- Hm. Most durcizok – tért vissza egy mondat erejéig az elváltoztatott hangjához.
- Akkor durcizz, szépfiú!
- Kérjél bocsánatot!
Felhangosodott bennem a nevetés dallama. – Én? Már miért?
- Megsértettél!
- Jó, oké! Bocsánat, hogy elárultam a kis titkodat, amit nem lett volna szabad!
- Hát kösz! Ezzel meg most nagyon megnyugtattál! – dúlt-fúlt tovább.
- Szívesen! – az orrom alatt motyogtam. Csendesség telepedett közénk, és csak azt hallottuk, ahogy a másik szuszog a vonal túlsó végén. Egyenletesen, megnyugtatóan. – Le kell feküdnöm! – törtem meg a csendet. – Holnap korán mennem kell a Lockwood házba, hogy segítsek ebbe-abba, meg hogy felvegyem a göncömet – hadartam.
- Miben akarsz te segíteni? Csak nem a partnerednek?
- Kérlek, ne kezdd a féltékenységi rohamodat. Carolnak és Caroline-nak segítek a díszítésben, ha annyira tudni szeretnéd!
- Aha! Próbálsz jó tündér színben feltűnni.
- Nem próbálok semminek feltűnni. Csupán megígértem Caroline-nak. Sajnos Bonnie nem ért rá, ahogy a drágalátos Elena sem. Tegnap tartottunk egy csajos összejövetelt a Grillben, és mindenki lepattintotta Carolinet. Én pedig hálás vagyok, hogy ő mellettem állt, amikor szarban voltam.
- Mikor is?
A kérdés szíven ütött. Felugrottak annak az estének az emlékei, aminek soha nem kellett volna visszatérnie. Az a bizonyos Halloween-i buli. Több mint egy hónapja történhetett, akkor is felettébb fájó, és friss emlék. Ő meg azt kéri, tépjem fel a majdnem elhalványodott sebet.
- A buli. Halloween-kor.
Izmai megfeszültek a vonal túlsó felén, őt is elöntik az események miatt történt érzelmi hullámok. – Vagy úgy.
- Szóval… Mennem kell! – suttogtam a telefonba, de sehogy sem tudtam megnyomni azt a bizonyos letevő gombot. Nem volt rá erőm. Sem bátorságom. – Kösz, hogy felhívtál!
- Ez csak természetes – mondta tele melegséggel. – Jó éjszakát, hercegnő!
Már nem tette birtokos esetbe. Már nem tett úgy, mintha az övé lennék. – Jó éjt!
Ekkor jött a pittyegés, de még percekkel utána is fogtam a telefont a fülemhez, hogy hátha mégis hallom a hangját. De nem. A torkomat kaparták az elő nem törő könnyek, amiknek erős gátat szabtam.
*
A Lockwood ház javában készült, Caroline kezei alatt. A tavalyi nyertes nevében ő a főszervező. Sürög-forog, egy kis ideje sincs leállni a pörgésből. Olyan, mint egy parancsnok…
„Ezt ide vidd! Azt oda vidd! Nem így, ez így nem jó, nem veszed észre! Á, Jézus! Még jó, hogy én szervezek! Nélkülem az egész káosz lenne!” – meg hasonlók.
Az ő hangjának utánzásához felülmúlhatatlan képességek kellenek. Tényleg.
Egy a sok közül, amiért én csak nevetgélek rajta. Az én kis idegtépett boszorkányom! Velem nem kiabált, egyelőre én mindent jól csináltam. Ezt vehetem bóknak, mert Caroline már akkor beleszól valamibe, ha az az utolsó négyzetmilliméterig nem úgy van, ahogy ő akarja. Ez feltétlenül nem is rossz, mert tudja, mit csinált. Carolnak jó dolga van vele, ezért nem is túrom ki a helyéről, már ha megnyerem ezt az egész felhajtást.
Gyönyörű időnk volt. Fürödtünk a napsütésben, meleg áztatta a bőrömet. Amikor Caroline nem látta, meg-megálltam sütkérezni egy kicsit. Biztos nem szólt volna, ha lazsálok, én azért nem szeretek promóciót élvezni senkinél. Ugyanolyan vagyok, mint a többiek.

2013. január 20., vasárnap

Közlemény!:)

Halihó olvasók!(:


Szeretném elmondani, hogy megcsináltam a saját facebook oldalamat, ami a blogjaimmal fog foglalkozni! Képek, részletek, hírek, stb. Szeretném, ha minél többen lájkolnátok --->

Holnaptól lendülök bele igazán!

xoxo Cleo

2013. január 18., péntek

'A sors szárnyán' 16. fejezet Volt egyszer egy...



Reloaded

A sors szárnyán

Volt egyszer egy...



- … és ez a gyűrű már rengetegszer mentette meg az életem – fejezte be a tanulságos mesét Alaric.
Mert az volt. Egy mese. Alig hittem a fülemnek. Hogy az a gyűrű… újraéleszti? Ezelőtt ilyenről sosem hallottam. – Ez hihetetlen! – meredtem leginkább a kis ékszerre ott az ujján, ami kiköpött olyan régi stílusú volt, mint a Salvatore tesóké, ahogy azt a kis Jeremy Gilbert megemlítette. – Mikor szándékoztál volna elmondani?
- Amikor eszembe jut – vicceskedett. – Annyira megfeledkeztem már róla, hogy észre sem veszem, ha rajtam van. Csak akkor, amikor…
- Meghalsz – egészítettem ki. – Oké. Értem.
- Nos, röviden ennyi!
- Ez sokkoló volt, és egyben őrület. Akkor nem tudlak kinyírni – sóhajtottam keservesen, megnevettetve ezzel Ric-et.
- Sajnálom, hogy csalódást okoztam.
- Rá se ránts! – dőltem a kanapé háttámlájának, tarkómra font kézzel. Alaric ezt a mozdulatot látva kicsit elcsodálkozott. Ezelőtt nem csináltam ilyet, csak jött. Úgy gondoltam, így kényelmesebb lesz. – Mi van? –hunyorogtam.
- Most… - küszködött a gombócával a torkában. – Pont úgy ülsz, mint Damon.
És valóban. Ez a hanyag testtartás nagyon rávall. És én meg ezt nem is fedeztem fel. Végignéztem magamon, és a már megszokott, beprogramozott ülőhelyzetbe formálódtam. A kar, és a láb átkulcsolva.
Valahogy nekem mindig ez a kényelmes.
- Így jobb?
- Igen, vagyis… - hebegett zavartan a nevelőapám, és mogyoróbarna hajában a kis hullámok megficánkolódva lóbálódtak erre-arra. – Bocs, nekem mindegy, hogy ülsz.
- Remek!
- Nos, mi a helyzet Damonnal?
Gondolkoztam a dolgon, hogy felhozzam-e neki, elvégre, ez már magánügy, de most nincs a közelben, sőt, valahogy ilyen helyzetekben Bonnie, sem Caroline nem bukkan fel titokzatos megmentőként egy kis beszélgetésre.
Kiönteném nekik a feldúlt szívemet, gondjaimat, bajaimat. Meghallgatom én a tanácsukat, de nem biztos, hogy megfogadom. Elvégre, a tanács, és a segítség legtöbbször zsákutca.
Fészkelődtem egy keveset. Megvilágosodtam, hogy hiába tépelődök, és várok a barátnőkre, most Alaric lesz mindkettejük egy személyben, a bizalmasomként. – Nem a legrózsásabb.
- Ez látszik…
- Ne érts félre, nincs vele különösebben semmi bajom. Nagyon jól megvagyunk, sőt, néha naponta túl sokszor jól megvagyunk… - Alaric elpirulva nevetett a kis poénomon. – De a komoly dologra térve. Szerintem elég nagy gáz van velem.
- Veled? Már miért, ha jól érezitek magatokat?
- Nem, nem azzal kapcsolatban – magyaráztam. – Elég… sokat is veszekedünk, nem kispályás veszekedésekkel.
- Most is ez történt.
- Bizony – bólintottam. – Azelőtt, hogy idejöttem, és szintén azelőtt, hogy a nap elkezdődött volna. A reggelinél sem jöttünk ki valami fényesen, azonban azon mégis hamarabb átlendültünk. Szerintem, - vallottam be idegesen – most NAGY haragban vagyunk.
- Ajaj – mormogott magában Ric. – Ez tényleg nem átlagos.
- Megmondtam, igaz? – zsörtölődtem, bár nem voltam képes aljasabb sértésekbe átmenni.
- Beszéld meg ezt Damonnal! – vetette fel a tanácsát, amit vártam, és teljes késséggel mégis meglepett.
Pont vele?
Igen, hisz ő a barátod – mondta magabiztosan egy benső hang. – Kivel mással? Észlény…
- Hiába beszélném meg vele, ez ugyanúgy folytatódna.
- A pubertásos dolog miatt?
- Ne nevezd így! – kértem parancsolóan. – Inkább… csak úgy, hogy hullámvölgy.
- Ahogy akarod – vont vállat. – Akkor annak tudható be?
- Is. Részben – magyaráztam. – Mindketten tudjuk, hogy Damon nem… épp a minta emberek közé tartozik.
- Mert nem ember!
Felhorkantam. – Kímélj meg ettől! – halvány nevetésbe fogott, aztán hahotázva fakadt ki saját viccére. – De tényleg, én komolyan próbálok veled beszélni, te meg kiröhögsz!
Panaszkodásomra sem enyhült az őszinte nevetési rohama. – Bocsi! Ne haragudj! Csak… Hát ez jó volt! – törölgette szeme sarkából kibukkanó kósza könnycseppeket, amiket a túltengő öröm okozott. – Miről is volt szó? – zökkent vissza a ritmusba.
- Feladom! Veled nem lehet komolyan beszélni!
- Elragadtattam magam, és nem figyeltem. Elmondanád kérlek, hol tartottunk?
Gyengéd bánásmódjára kénytelen voltam a zsörtölődésemből megnyugodni, elfogadni, hogy Ric már csak ilyen. Attól még jó hallgatóság. Néha…
- Damonnél. Rémlik?
Egy percig gondolkozott, aztán csettintett egyet, ami a megoldás megtalálását jelezte. – Megvan! Nem minta ember! – alig bírta visszafogni a kikívánkozó nevetést, amikor eszébe ötlött a kretén vicce, de a végtelenül pajkos vigyor, ami a füléig ért, megmutatkozott.
Sóhajtottam. – Pont ott. Arról lenne szó, hogy tudod, mennyire szereti a nőket. Ezért van ennyi elhagyott, összetört szív utána. És ki tudja, mennyi megkeseredett exbarátnő – roskadoztam a gondolatra.
Alaric észrevette, mennyire is komoly az, amiről beszélek. Túlságosan is. Lehervadt róla a vigyor, és szívesebben búslakodott velem. Rettegtem belegondolni abba, hogy ő valaha más nők karjaiba omlott, vagy épp az övébe, és másoké volt, ha csak éjjel erejéig.
Akkor is. Volt bennem egy természetes féltékenység, hogy osztoznom kell rajta. Elmondása szerint csak az enyém, nem létezik senki más a számára, de biztosan visszagondol, akarva, akaratlanul egy-egy nőstényre, akik valami miatt megmaradtak az emlékeiben.
Esetleg megtörténhet az is, hogy simán beugrik egy ilyen hölgyemény, és fogalmam sincs, mit gondolhat. Visszamenne azokba az időkbe? Megtenné még? Lehet, hogy igen, csupán arról van szó, hogy én az útjában állok.
Rájöttem, ahányszor felugranak ezek a kis zavaró ördögök, hogy ha menni akarna, menne. Mindent eldobna, nem érdekelné, mi lenne, csak menne. Hány szív maradna magányosan nélküle, hány szem csordulna meg könnyel a távozásának következtében. És ha nem teszi meg, egyet jelenthet.
Logikusan azt, hogy nem akarja.
Ez tűnik a legvalószínűbbnek. – Figyelj kicsim! – kezdte nagyon halkan, elhaló hangon, amitől a hidegrázás fogott el. Félénken néztem rá az eddig összpontosításommal elragadott padlóról rá, egymás szemét pásztáztuk. – Amióta Damonnal vagy… én… - láttam rajta, hogy próbálja összeszedni a széthullott darabjait, hogy végig tudja mondani. Nehezére esett az, amit mondani készült. Nagy levegővétel kellett az ismétlődő nekifutása előtt.
– Szereted őt. Szerelmes vagy! Amióta vele vagy, felnőttesebb vagy, mint valaha. Ilyennek soha nem láttalak, és nem is foglak. Tanít téged, még ha neked nincs is szükséged rá, látsz egy-két dolgot, ami segíti az életedet. A vámpírság, és a szerelem terén egyaránt. Ha hiszed, ha nem, ő is változott. Ugyanolyan maradt, viszont boldogabb. És ez épp elég! – mosolygott bátorítóan, de én nem vettem át ezt az álarcot.
– Mindent neked köszönhet! Ha nem mondja is, tudnod kell! Imád téged! Ha láttad… ha láttad volna azt, amit én, ami engem is meggyőzött, elszalasztva az összes kétséget! Az az arc, az az aggódó hang, amikor elájultál a sebesülésed miatt, ritka kincs. Egy milliárd emberből, egynek adódik ez a látvány, ők azonban átsiklanak felette. Aki viszont ismeri, tudja, milyen fontos is ez valójában!
Bátortalanul kanyarodott a figyelmem a konyha felé, mert amíg a szavait emésztettem, szükségem volt egy támaszpontra, amire figyelhetek. És hát… ott telepedtem le. Nem bírom még mindig felfogni, hogy szeret, és hogy félt. Nekem, aki világ életemben egyedül voltam, örülnöm kéne, vakon, bele kéne feledkeznem a dologba, a helyzethez képest pedig túlságosan is óvatos vagyok.
A mendemondák miatt. Jól rám ijesztettek. Nem hittem azoknak, akik meséltek a szerelemről, mondván, hogy nem érdekel, nem is hallgattam rájuk sosem. Mégis sikerült bogarat ültetniük a fülembe.
Megadóan fújtam egyet. – Felfogtam. Elraktároztam, lenyeltem, megemésztettem, és szeretném megemészteni.
- Nem firtatom tovább kicsim!
Próbálkoztam elterelni a túlbuzgóságomat arról, hogy beleőrüljek ebbe az egészbe, sikertelenül. Viszont hogy megértsem az elhangzottakat, idő kell. Most pedig a nevelőapámmal vagyok. Inkább vele beszélgetek.
- Mi van Meredith-tel?
- Jól van! Mostanában több a betege, és túlóráznia kell, de rendben van. Talpraesett!
- Nocsak! – füttyentettem. – Elég sokat tudsz róla!
- Többet is, mint kéne? – helyeslően bólintottam. Vidám kacaja bejárta a körülöttünk lebegő levegőt. – Az baj?
- Nem. Csak ha neked baj! Elég szimpatikus nő, kedvelem.
- Tényleg? – csillantak meg a mogyoróbarna szemei, amiben mintha sötétebb vonások keverednének a reményt csillogtatva.
- Aha! – bólintottam.
Megnyugodva vette tudomásul az „áldásomat”. Vicces, hogy milyen, ha fordítva történik. – Köszönöm!
Egy kis csend telepedett közénk. Csak a mosollyal kommunikáltunk egymás között. A semmiből apró köhintés érkezett felénk, enyhe, magára vonó jelleggel. Mindketten meglepetten fordultunk a folyosó felé, ahol Damon állt. Hanyagul vetődött a falnak. Általában ezt csinálja, ha valami baja van, vagy ha csak ehhez van kedve.
Egyszóval, mindig.
Nem vigyorgott. Egy pillanatra megrántotta szájának szélét, és ennyi volt. Leolvashatatlan arcáról egy érzelem sem mutatta ki jelét, sem egy jel, ami valamelyikre utalna is. Fehér, sápadt bőre ugyanolyan volt, mint mindig, fekete szeme még feketébben sötétedett az írisz, a haja meg a szokásos, sajátos szerkezetével volt egyszerre hibátlan, kócos, és szétzilált.
- Üdv! – motyogott valami köszönés félét.
- Hé!
Egyedül én nem mondtam semmit. Ezt ő is felfedezte. Eddig ismeretlen helyeken kóborló pillantása rám talált, életre kelt benne egy pusztító orkán, egy felkavaró tornádó, egy félelmetes tűz.
Mindenki azt várta, mikor szólalok már meg, én meg azért sem. Elfordultam felőle, hogy ne kelljen azzal az önelégült, szórakozott képével farkasszemet néznem. – Most durci van?
- Nem, nincs durci – vágtam rá egyből.
- Ez felért egy igennel.
- Hagyj most! Nincs hangulatom!
- Ajjaj – búgta vészjóslóan. Halkabban beszélt, de direkt akkora hangerővel, hogy halljam. – Ric, vonulj fedezékbe! Kitör a háború!
- Nagyon vicces kedvünkben vagyunk!
- Azt látom! Mintha húznák a fogad!
Morzsolgattam a fogamat, idegesen Alaricra néztem, mire ő csak elnevette magát. – Nyugi! – suttogta.
Most én csináltam ugyanazt, mint Damon az előbb. Félhalkan beszéltem. – Mindjárt hozzávágok valamit!
- Nem ajánlatos, mert úgy is…
Felkaptam egy párnát, és teljes erőből meglendítve felé dobtam. Ezzel megzavartam beszéd közben. A meglepetés erejével élve el tudtam találni, pont az arcán, mire felvette a szokásos fapofát, a pókerarcot. – Kivéded? – folytattam az előbb megszakított mondatát.
A vöröses puhaság, ahogy becsapódott, azzal a lendülettel a földre esett, tompa puffanással. Felkönyököltem a karfára, bájosan vigyorogtam, mondván, hogy: „Én ártatlan vagyok, de az én művem”.
Alaric viszont hangosan kinevette a fiút, aki ezt sértésnek, és megaláztatásnak vette, mégsem foglalkozott vele különösebben. Elvigyorodott, bár nem jó kedvéből. Rajtam csattant a tekintete, amit elhárítottam saját fegyveremmel, a mosollyal, és a huncut ajakharapdálással. Végighordozta éhező szemeit rajtam, mint aki menten felfal, és fenevad módjára rajtam köt ki.
- Ügyes vagy, édesem! – dörmögte mellettem Alaric
- Semmiség – mondtam, még mindig Damont nézve, végül hozzá fordultam. – Most már jobban érzem magam.
- Nagyszerű! – jegyezte meg Damon, aki addigra felvette a párnát, és felém dobta.
Olyan sebességgel érkezett, hogy el tudtam kapni, de valójában nem is szándékozott engem megdobni, csupán visszaszállítani a párnát jogos tulajdonosának.

2013. január 15., kedd

'A sors szárnyán' 15. fejezet Haverok!



Reloaded

A sors szárnyán

Haverok!

Tegnap Alarichoz mentem a fárasztó gyaloglást követően, hogy meglátogassam. Minden rendben van az öreggel, és megnyugodott, hogy minden a legnagyobb rendben van velem is. Semmi maradandó sérülés, semmi magamba zuhanás, depresszió. Rendeltünk egy pizzát, egy kis időbe telt, míg megérkezett, de türelmesek voltunk.
Mindketten nekiestünk, jóízűen elmajszolgattuk, úgy, hogy már tele voltunk.
Ijesztő gondolatok, és két személy képe kísértett, amíg ott voltam, és most is. Pedig semmi sem emlékeztet róluk a békés, szokásos morajban, ami a Grillben zúgott, mint a méhek a méhkasban. Néha elkaptam egy-egy kusza gondolatot, és megborsódzott a hátam.
Egy, vagy kettő olyan lehetett, akiknek a fantáziája túlságosan is nagy, és mindkettő férfi volt, a többieknek mind csak átlagos gondolataik voltak. Szerelem. Féltékenység. Düh. Öröm. Bánat.
A pultnál ültem, és magamba görnyedve, az italom fölé emelkedve járattam a gondolatmenetem színes ívét, felülkerekedve minden más egyében. Visszatérve, min is agyaltam, jobban mondva, kiken.
Rebekah, és Klaus.
Rebekah tényleg felszívódott, mintha nem is lett volna. Zavarni is kezd már ez a csend, de van, aki megtörje helyette az állóvizet. Katherine. Mindegy, csak most ne gondoljak rá. Szóval, Rebekah. Ott tartottam…
Iskolába se jár, a városban nem észleltem a jelenlétét. Először arra gondolnék, hogy elbújt előlem, bár ez elég valószínűtlennek tekinthető, ha Klaus szoknyája mögé tud bújni. Hiába is vannak összeveszve, tudom, hogy Rebekah képes lenne csak azért visszaférkőzni mellé, hogy védelmet élvezzen.
Ellenem viszont az nem fegyver.
Át tudok törni Klaus védelmén. Még hogy! Hopp, már át is törtem!
A menekülés, kizárva. Bujdosás, kizárva. Elutazás, kizárva.
Kell lennie valami elfogadható magyarázatnak az eltűnésének! És én azt meg fogom találni! Minek is görcsölök rajta? Egyszerűen csak rákérdezek Klausnál!
Hé, hol van a húgod? Nem is tűnik puhány ötletnek, marha – ostoroztam már magamat. – Mit csinálok? Magammal veszekszek? Kezdek megőrülni!
Csendesen beleittam a pohárba, és csak csodálkoztam a semmin, hogy van. Kizártam minden tényezőt magam körül, a tökéletes semmi leplével vontam körbe magam, hogy végre egyedül lehessek. Még gondolataimtól is távol. Azok sem hiányoztak a nyakamra.
Figyeltem a pohár szélén csillogó kis fényt, ahogy a plafonon lévő lámpáról lehanyatlik oda. Nem csak arra, hanem rám is. A derékig érő loboncom szabályos fürtökbe tömörült. Imádtam göndörön is, de ez jobban állt, véleményem szerint.
Az időhöz képest kissé lengén öltöztem, azt hiszem. Mindenesetre nem fáztam. Egy kis ruhában voltam, ami piros volt a mellrészig, aztán fekete szoknya terebélyesedett a térdemig. Mintha két külön része lenne, de mégsem.
Optikai csalódás.
Amíg én el voltam foglalva, mindenféle egyéb különleges dologgal, ami a világon létezik, fel sem tűnt a körülöttem tevékenykedő ismerős arc. Meg még egy. Meg még egy.
Selejtes vámpír módjára lelkesedtem a magányért, örvendtem magamban, hogy sikerül egy icurka-picurka időt szánnom a bennem egyre gubancolódó gombolyagra, ami most betöltötte az eddig sima, zavartalan űrt. Sikerült megzavarnia a lelki nyugalmamat.
Ezek viszont néha egy-egy szállal megfogyatkoztak, így a gondjaim is felengedtek pár grammal. Észre sem véve magam, valamiért felemeltem a bánatos, kókadt fejem, mire Jeremyt pillantottam meg magam előtt. Barna szemeit a pultra szegelte, és lelkesen törölgette tisztára.
Szólni sem tudtam a meglepettségtől. A másodperc tizedével később meg megjelent a szőke, kék szemű Matt. A jámbor, a jólelkű, a senkinek sem ártó, ártatlan Matt. Fanyarul mosolygott, ahogy a tálcát, amit eddig a kezében tartott, letette, és a rajta lévő koszos poharakat leszedegette róla. – Áh, haver! A négyesnél szemezett velem egy csaj, én mondom neked, nem tűnt rossznak! És kifejezetten szimpi volt!
- Elkérted a számát? – csendült meg férfias, mégis, még inkább gyermekien simogató hangja Jeremynek.
- Azt nem. Csak szemeztünk.
- Te barom. Még csajozni sem tudsz!
- Te beszélsz? – vágta oldalba a válláról lekapott törölközőt. – Neked sem voltak szerencséid velük, Bonnie az egyedüli lány, akinek tetszett a csetlő-botló udvarlásod.
- Kösz! Inkább a kezed járjon, ne a szád! Oké?
- Igenis, főnök!
Csodálkozva figyeltem alig néhány centire lévő barátaimat, akiknek még csak fel sem tűntem. Hosszasan hordoztam rajtuk a pillantásomat, mire hosszasan megpihentem valamin. Egy köténykén. Egy „Mystic Grill” feliratú köténykén.
Ezek szerint itt dolgoznak.
- Erről jut eszembe, - nézett fel világoskék szemével Matt a mellette állóra – Bryan merre van?
- Megkért, hogy tartsuk a frontot, míg ő elintéz valami szállításfélét – legyintett az ifjú Gilbert. – Mit tudom én, a lényeg, hogy több zseton jár!
- Királyság! – pár percig csak csendben tettek-vettek egymás mellett, és ezt megint csak Matt törte meg. – Öregem!
- Hm?
- Milyen régóta álmodozok egy új kocsiról! Jól fog jönni ez a plusz pénz, hogy belefektessem!
- Új kocsi?
- Tudod, mivel a tragacsom tönkrement, a… - elharapta a mondat végét, és láttam, hogy mindketten merevek lesznek. Lefagytak, élesen szuszogtak, mélyeket nyeltek, félig-meddig sikerrel, a gombóctól elszorult torkuk miatt. – Szóval tudod mi miatt.
- Ja. Igen. Elena.
Aha. Elena balesete miatt – szűrtem le a következtetéseket. Egyiküknek sem lehetett könnyű. Mindkettőjüket megviselte, és maximálisan változtatott rajtuk valamit. – Förtelmes.
- Fel a fejjel! – szólaltam fel vételen nyugalommal, frászt hozva ezzel mindkét emberfiókára. A szívükhöz kaptak ugrás közben. Hátraugrottak, és a kezükben lévő üvegpoharaknak kis híja volt, hogy a padlón törjenek ezer darabra. Hanyagul belekortyoltam a poharamba. – Sikerülni fog, meglásd! Talán a Jézuska, kegyes lesz hozzád!
- Ana!? – hasított először Jeremybe a felismerés, Matt jelenleg el volt foglalva a saját lélegzésével, és túlságosan lekötötte a heves szívverése, attól félt, mint tudtam meg utólag a gondolataiból, hogy szívrohamot kap. – Wáú!
- Az embert nem ismerik meg alig 2 centi távolságra maguktól? Bocs, - suttogtam utólag helyesbítve – vámpírt. Hová fajul ez a világ?
Költői kérdésemre Matt-ben felengedett a gyomorgörcs. – Mi szél hozott?
- Csak úgy erre vetett, úgy mondanám. Nem is tudtam, hogy itt dolgoztok!
Mindkettőjükön egy kis szégyenkezés, vegyítve egy csepp pírral váltott helyet. – Tudod, dolgozni is kell, nekünk embereknek!
- Haha! – gúnyolódtam az olcsó viccen, amit Jeremy vetett nekem. – Ne szégyelljétek, hogy itt dolgoztok! Sőt! Örülhettek. Bryan egy aranyember, nem hiszem, hogy rosszul bánna veletek.
- Nem is!
- Akkor jó! – ittam tovább a boromat. – Történetesen nagy spanok vagyunk Bryan-nel, szólhatok pár szót az érdeketekben!
- Nem kell, köszi! – dalolta Jer, barna, boci szemei pont ugyanúgy, olyan mértékben ragyogtak, minta nővéréjé. – Saját erőnkből akarunk feljebb lépni a szamárlétrán!
- Ez figyelemre méltó! Csakhogy az előbb nem engedélyt kértem! – kacsintottam.
Belenyugodva bazsalyogtak mind a ketten. – Na és, miujság?
- Semmi.
- Hogyhogy nem Damonnal vagy?
A szőke kérdése cseppet sem ütött szíven. Kellett volna?
- Jelenleg nem ér rám. Katherine őrizetében szolgál, hősies, felajánlkozó, önkéntes, - soroltam a dolgokat, és egyre jobban meggörnyedtem megint a bor illatfelhőjébe temetkezve – katonaként.
-Aha! Látom, nem nagyon szívleled a dolgot.
- Mondhatjuk úgy is! Nem vagyok oda érte, és nem tartozik a kedvenc időtöltésem közé, hogy ezen vitázzak vele – simogatta a bor a torkomat. Most vettem észre, hogy elfogyott a pohárból minden csepp. – Khm. Még egy üveggel, kérlek!
- Máris! – pattant Matt. Gyors volt, kicsi, és fürge. Az alakjának fürkészésére elég volt egy kis idő, amíg hátat fordított nekem, az új üvegért. Széles, kidolgozott hát, izmos lábak, széles csípő, magasságához jó súlyban is volt, meg kék szemű volt, ami a lányok körében igen népszerű az álompasit jellemző listán. – Parancsolj! – tolta át a pult tetején egyenesen hozzám.
- Kösz! Tartsatok egy kis szünetet, beszélgessünk!
- Felőlem! – mérte fel a vendéglőt szemmel. – Most úgy sem látom, hogy rendelnének valamit!
- Na látod! Bryan nem haragszik 5 perc szünetért! – bájologtam.
Összenéztek, és fáradtan mosolyogtak. – Igaz is!
- Meséljetek! Hogy vagytok?
- Jól! – vágták rá kórusban. – És te? – kérdezett vissza félénken Jer.
Egy pillanatra elgondolkoztam a kérdésen, meg a válaszon is. De szinte azonnal vágtam rá szemrebbenés nélkül a hazugságot. – Soha jobban!
- Az a vén vérszívó nem szekál?
Matt elég indulatosan beszélt, annak ellenére, hogy suttogott. Gáz lett volna, ha meghallják, miről is beszélünk. – Az a vén fószer amióta közölte velem a nagy, és kegyetlen igazságot, elő sem dugta az orrát.
- Nem akarlak megijeszteni, de a múltkor itt volt a Grillben.
- Mi? – feszültem meg az ülő helyzetemben. – Itt?
- Aha – bólintott helyeslően Jeremy. – Ott ült, a pult végén! – bökött oldalra a fejével.
Szemmel követtem a pályát, képtelenség volt elképzelni őt, ott ülni, és inni. – Mit csinált még?
Magam is meglepődtem fagyos, rideg hangomon. Mintha nem is én lennék. Jeremy válaszolt. – Semmit. Mosolygott ránk, olyan… tudod! Gyilkos nézéssel.
- Nagyon ijesztő volt, öcsém!
- Nem bántott titeket, igaz?
- Nem – felelte sietve Matt.
Felsóhajtottam. Miért jött el, és miért próbál beférkőzni a barátaimhoz? Talán el akarja őket rabolni? Vagy… vagy ami rosszabb, zsarolni velük, hogy megöli őket?
- Vigyázzatok jobban magatokra! – mondtam, belemélyülve egyszer egyik, egyszer a másik szemébe. – Kérjetek valakitől verbénát, hogy legalább az megvédjen titeket!
- Nekem van gyűrűm!
Furcsán néztem Jeremyre, és ezt ő is észrevette. Ráncoltam a homlokomat, hogy még nagyobb hangsúlyt fektessek az értetlenségemre. – Gyűrű?
- Te nem tudsz róla? – emelte fel a kezét, aminek egyik ujján egy ismerős gyűrű lapult. Hasonló, mint Damoné, vagy Stefané. Kék, és régies minták vannak ráformálva. – Ez védelmet biztosít nekem.
Sugárzott róla, hogy nem napfénygyűrűről van szó, de mégis olyan hasonló volt. – Nem tudtam róla! – csóváltam a fejem. – Mesélj el róla mindent!
- A nagyapám régi fiókjában találtam ezt, és a naplójából megtudtam, hogy mi ez. Minden természetfeletti lénytől megvéd. Szóval, ha megöl egy vámpír, vagy egy vérfarkas, vagy akármi, ami nem evilági, újraéledek! – döbbenten hallgattam az újdonságot, kigubbadt szemekkel lestem szavainak súlyát. – Találtam… még egyet, mert kettő volt belőle a nagyapámnak.
- Hol?
- A családi ereklyék között. Tudod! Fényképek, rajzok, festmények, naplók. Azt pedig Alaricnak ajándékoztam. Neki is jobb, ha van ilyenje.
- Mi? Alaricnak?
- Aha. Hordja is!
- Hordja? – kérdeztem újból vissza. Visszagondolva nem fedeztem fel rajta eddig azt a gyűrűt, felidézve a tegnapi látogatásomat még annyira nem voltam biztos benne, hogy igaz lenne, amit mondd. – De én nem vettem észre rajta.
- Legközelebb kérdezz rá, és figyeld meg!
- Az lesz! Sőt, most azonnal elmegyek, hogy elbeszélgessek vele!
- Jó volt veled csevegni! – dicsért meg Matt, amire hálásan elmosolyodtam.
Felálltam, az üveget a kezembe vettem, a másik kezemmel zsebkeresési sportágat űzve kutattam a pénztárcám után. Sikerült megtalálnom alig fél perc alatt, és még fél perc alatt kihúzni azt.
Ennek a ruhának nem éppen a legjobb a zsebe. – Parancsoljatok! – fizettem ki az italokat.
Jeremy és Matt is úgy néztek a pénzre, mint egy megváltóra, és nem is csináltak mást a nézésén kívül. Mindketten lesokkolódtak. – Na de, Ana! – kezdte Matt. – Ez nagyon sok!
- Tudom – vontam vállat. – Vegyétek úgy, hogy baráti szívesség. Az információkért, és azért, mert barátok vagyunk! – Jeremy nyeldekelt, fel sem csattant, el sem vette, ahogy Matt sem. Forgattam a szemeimet. – Mi lesz már? Nem érek rá egész nap! Figyeljetek! Vonjátok le belőle az ital árát, a többi a tiétek. Felezzétek el! Matt, neked hamarabb meglesz a kocsid, Jeremy, te pedig költsd valami értelmesre!
- Ez több mint a fele, a kocsi árának! – panaszkodott a szőke.
- Minél hamarabb, annál jobb! Na, gyerünk!
Kettőjük közül, Jeremy volt elég tökös, hogy érte nyúljon. Félénken megfogta, mire én elengedtem. – Köszönjük! – mondta kedvesen, míg én eltettem a szűk zsebbe a tárcát, és meghúztam az üveget.
- Nincs mit!
- Tényleg kösz! – hálálkodott, felébredve a sokkból Matt is.
Sarkon fordultam, és egyenesen kivetődtem a Grill ajtaján. Irány megint a nevelőapám.

2013. január 14., hétfő

'A sors szárnyán' 14. fejezet Egyszer fent, egyszer lent!



Reloaded

 A sors szárnyán

Egyszer fent, egyszer lent!

- Lássuk csak! – morfondírozott magában az átmeneti főnököm. – Miután köszöntötted a párodat, tartsd fel így az ellentétes kezed, ahogy én! – felém nyújtotta tenyerét, selymességét a ráboruló fény mutatta ki nagyon jól.
- Így jó? – kérdeztem, amikor engedelmeskedtem.
- Kiváló! A lényeg, hogy ne érjetek egymáshoz!
- Miért?
- Mit tudom én, ezt kell tenni! – vonta fel feszes vállait.
- Oké! – bólintottam kissé értetlenül, mivel még az elején jártunk, ez még megbocsátható volt nekem. – És most?
- Járnod kell egy kört, addig, amíg vissza nem érsz a helyedre! Szépen, ritmusosan! – utasítása egyértelmű volt, és világos, mint a Nap. Alig súrolva a másik tenyerét fordultunk egy kerek, íves kört, amit mindenki megirigyelne. Le sem akasztottam a tekintetem a gyönyörű, nagy fekete szemeiről, amik a galaxishoz hasonlítottak. Most elöntötte azt millió kis fény, ezért azt hittem, a csillagok elevenedtek meg az íriszében, benépesítve azt ezer apró kis fénnyel, hogy ne legyen olyan magányos. Félszemmel figyeltem a táncra is, így tudtam, mikor álljunk meg. – Ügyes!
- Kösz!
Mosolygott rám, azzal a félszeg, félvállról küldött, szájsaroknyi kis kunkorodással, amitől tudta, hogy megremeg a térdem. Értett a nőkhöz, mondhatni, ez volt a specialitása. A tapasztalatai alapján bármelyik nőt megkaphatná, amelyiket megkívánja.
Ebben több mint egy évszázadnyi éjszaka, és nappal segédkezett neki. Alapvetően a mosolya, és a beszéde beletartozott a fegyvertárába, és kifejezetten volt egy, amit mindig a számomra tartogatott. Mindig.
Senki másnak nem ajándékozta azt az örömöt, amit ez hozott ki nálam.
- Ez egy jó pont! Nem szabad levenned a szemed a partneredéről. De ahogy elnézem, ezt te elég jól be is tartod!
- Piszkálódsz?
- Nem, nem! Csupán megjegyeztem! Tudod, mint jó tanár! – hangsúlyozta különösképpen a tanárt, egy kis ellenszenvet keltve bennem a szó további használatát illetően. – Folytathatjuk? Nem nehéz megjegyezni?
- Naná, hogy mehet tovább! Nem vagyok én hülye, hogy ne jegyezzek meg valamit, Damon!
- Oké, csak feltettem a kérdést! Egy próbát megért! Engedd le a kezed, és cseréld meg! Ugyanezt tedd meg még egyszer!
Megismételtük ezt a másik irányba. Közben láttam rajta, hogy nem bírja ki, hogy ne nézzen végig rajtam azzal a ragadozó pillantásával, és el ne képzeljen engem abban a ruhában, amiben rám talált a próbafülkében, pár hete.
El kellett harapnom egy mosolyt, ami kikívánkozott belőlem. Nem szabad mosolyognom. Most próbálunk, nem flörtölgetünk!
Amikor ez is megvolt, Damon sóhajtott. – Te vagy a legjobb tanítványom, akit valaha tanítottam! Na meg a legszebb!
- Mivel egyedül én vagyok a tanítványod!
Szemrehányásomat kis kuncogással díjazta. – Igaz! De akkor is! Bókolni sem szabad?
- Azt hittem, a tanár nem kezdhet ki a tanítványával!
- Ez a tanulás csak egy órát vesz igénybe, nem kell több időt pazarolnunk rá! Úgyhogy, akár… - harapta el a mondat végét, viszont tisztán értettem a célozgatásait.
- Jól van, de ez az egy óra sem fog sosem elmenni, ha fecserészel!
- Máris! – visszadöcögött a témára, a munka hullámára hangolódott. – Na most! Ugyanezt a két sorozatot meg kell ismételni, csak már két kézzel!
- Megint?
- Megint! – ismételte a szavamat.
- Csúcs!
Újra csiklandósan közel került egymáshoz a bőrünk, amit nem tudtunk figyelmen kívül hagyni. Egy pillanatra kizökkentünk megint, aztán gyorsan visszatértünk, felvéve a munka szellemét. Átjárt minket a kellemes érzés, hogy adhat valamit, ami megmarad az emlékeimbe.
Ha tudná, mennyi mindent tett, ami maradandó sérülést okozott bennem! Mármint JÓ értelemben!
Körbe-körbejártunk, de nem szédültünk el, mert egy biztos ponton legeltettük a szemünket, és az a másik volt. A helyemre értem, kíváncsian lestem a következő lépést. – Hogy van tovább?
- Khm! Innen sima keringő jön, majd megint a kezes körbefordulás, de csak egyszer! Aztán meghajolsz a párod előtt, és kész! Ennyi!
- Nem tűnik nagy ördöngösségnek!
- Mert nem is az! – pajkoskodott.
- Jól van, azért csináljuk végig, ha már elkezdtük! Jó?
Előrebiccentette sápadt arcát, amiben kicsi emberi szín is költözött, ahogy a szokásosnál is több vér tódult belé. Fekete haja pedig most is szerte-szét állt, mintha most rúgták volna ki az ágyból.
Megtettük a köztünk akadályként feszülő fél méter távolságot, majd felvettük a keringős pozíciót. A vállára tettem a tenyeremet, a másikkal pedig összefűztem ujjaimat az övével. Neki a derekamat kellett körbeölelnie, és nem jelentett nagy problémát, vagy erőfeszítést, esetleg kínzást.
- Kezdhetjük? – dalolta.
Válaszul bólintottam. Némán, meg sem moccant szinte a hajam. Aztán táncolni kezdtünk. Mintha a vérünkben lenne.
Folyamatosan figyeltük a másikat, míg körbe-körbe jártuk a nappalit. Többször is.
Nagyon tehetséges volt, amint már többször is bebizonyította. Vezetett, lágyan, kerülgetve mindent, hasra esés nélkül.
Az ő meleg teste forrt össze az enyémmel, ami kicsivel hidegebb volt, mint az övé. Minden gondolat kisöprődött a fejemből, nem tudtam gondolkodni, csak egyenesen a megelevenedett égboltra tudtam összpontosítani az erőmet, amik most életre keltek a Salvatore szemében.
Azt sem tudtam, hogy táncolhattam folyamatosan, hogy oda sem figyeltem. Csak úgy jött, mintha belém lenne kódolva? Valószínű.
Mosoly fénylett mindkettőnk ajkán, csak örültünk, hogy együtt lehettünk. Ketten. Ez is nagy szó, habár az én házam mindig rendelkezésünkre áll, mint azt tegnap éjjel bizonyítottam. Egy idő után azonban megálltunk a táncikálásban. A Damon által tanított tánc befejezését is elpróbáltuk. Mondhatom, tényleg nem nagy ördöngösség!
Azért, mert a tánc könnyű, vagy, mert ilyen jó tanárt szereztem? Vagy mind a kettő? Igen, az lenne igaz ebben a helyzetben.
- Köszi – mondtam, amikor mindennel végeztünk. – Megmentettél egy megszégyenítéstől!
- Bármikor a szolgálatodra állok, sötét hercegnőm!
- Wáú! Ez az előző, „hercegnő” becenevem tovább fejlesztett változata?
- Mondhatjuk!
Ingattam a fejem, míg ő csak állt előttem, teljes nagyságban, élőben. Mintha csak az álmaimból ugrott volna elő, megelevenedve az a kép, amit elképzeltem a pasiról, akit mindig is akartam magam mellé.
- Kár, hogy nem te leszel a párom, a bálon – játszadoztam a pólójával.
Csavargattam, húzgáltam, morzsolgattam, de nem olyan durván, hogy baja essen. – Miért? Nem engem választasz? – nézett értetlenül, mint akinek fogalma sincs, miért nem ő az első számú.
- Nem választhattam. Egy srácnak épp nem volt párja, én is egyedül voltam, és… Carol összeboronált bennünket!
Figyeltem, ahogy jegesen megfeszül, a hirtelen jött harag pedig tornádóként falja fel eddig csillagokban úszó tekintetét. – Mi az, hogy összeboronált benneteket? Mi?
- Nyugi, Damon! Nem lesz semmi baj!
- Már miért ne lenne? – lépett hátra egy lépést, hogy a tekintetembe vájhasson, befurakodjon az elmémbe. Elszakadtam a pólótól, a meleg testétől, és ehelyett vitáznom kellett. – Nem engedem, hogy más, úgy… érjen hozzád! Az enyém vagy!
- Álljunk meg egy szóra! Nem vagyok senkié! Mit képzelsz? Hogy tárgy vagyok? Hogy uralhatsz, irányíthatsz? Ha? – halmoztam fel a kérdéseket, amikre válaszolni nem akart, de ha akarta is volna, akkor sem tudott volna nyögni egy értelmes szót sem, amiért ilyen sok mindent szegeztem neki. És már megint ott tartottunk, mint reggel. Veszekedünk. – Erről szokjál le!
- Nem tehetek róla, hogy egy kis senki fog körülötted ugrálni! Te meg figyelmen kívül hagyod!
- Igen! Mert nem érdekel! Ami pedig nem érdekel, azzal nem foglalkozom! Ilyen egyszerű az egész! – emeltem meg a vállaimat hanyagul.
- Ch… Persze! Én meg hülye vagyok!
- Igen, az vagy! Egy barom! Egy címeres ökör – tettem csípőre a kezem. – Most megint veszekedni fogunk?
- Nagyon úgy néz ki! De tudod mit? Nekem ehhez nagyon nincs hangulatom.
Elfordult, mintha ezzel levegőnek nézne. A hátába égettem a pillantásomat, hiába. Újból az italhoz nyúlt.
Azt hiszem, az megnyugtatja… Legalábbis merem remélni!
Figyeltem a lépéseit, ahogy izmai megfeszültek mozgás közben, de még mielőtt a mozdulat végbemehetett volna, azok a feszes erek elpuhultak. Csupán egy időre maradtak a feszülős helyzetben. Féloldalasan megállt az asztalka mellett, ezúttal egy erős whiskyért nyúlt.
A szobát betöltötte a csobogás nesze, amint az ital aranybarna színe megtöltötte a poharat, csillámló színnel kavarogva benne, amint azt Damon a kezébe vette. – Nekem sincs ehhez kedvem - nyilatkoztam kissé késve. A fáziskésésem Damon figyelgetésével magyarázható. – Jobb lesz, ha tovább állok!
Meg sem próbált állítani, el sem akart köszönni. Engedett, mint ha egy tollpihe lennék, amit felkapna a gonosz, ráncigáló szél, repítene tova, tőle messze, úgy, hogy ő meg sem próbált megállítani… Szörnyű, feszítő érzés kezdett belülről marcangolni, mintha ki akarna szabadulni, az utat pedig a gyomromon keresztül tervezi megtenni.
Kiszökkentem az ajtón, egyenesen a friss levegőre. Meglep, hogy november vége felé ilyen tiszta, napsütéses idő fogad. Félreértés ne essék, imádom!
Látszik, hogy maradt bennem valami emberi is. A napsütés, ami a nyárhoz kapcsolódik nagyrészt, vetekszik az ősszel, ami a kedvenc évszakom. Mivel, mikor még sulis voltam, imádtam kirúgni a hámból nyáron, elmenni a haverokkal, olykor-olykor két napig fent voltunk, kocsikáztunk, elugrottunk a partra, kalandparkba, esetleg állatkertbe. Akárhol is voltunk, ott kő köbön nem maradt!
Nem voltam túl sokáig egy iskolában, azért mindig sikerült összeszednem egy-két olyan barátot, akik hasonlítottak rám, vagy a legjobb barátomról megalkotott képhez, amit mindig is elképzeltem magamnak.
Aztán ahogy beütött nálam ez a véres korszak, úgy 15-16 éves koromban, és két éven át húzódott, még jobban elszabadult a pokol. Ugyanúgy mentem emberek közé, időt töltöttem a haverokkal, de jobban odafigyeltem magamra. A bulikban mi, jobban mondva én voltam a középpont, és minden buli, amit csak rendeztek a városban, ahol épp tartózkodtam, első számú, VIP meghívást kaptam.
Ez megtisztelő volt, és egyben egy laza éjjelt jelentett nekem. Tele vadsággal, és nemtörődömséggel. Azok jó időszakok voltak. És bármennyire is úgy tűnik, egy járható úton járok, mindig visszahúz az az érzés, hogy felszabaduljak, és végre élvezzem az életet, úgy, ahogy megérdemlem.
Viszont itt van Damon.
Ő nem akadályozna meg, sőt, valószínűleg mellém szegődne. Eddig Elena, meg Stefan, a többiek kíséretében elítélték, megvetették az e fajta életmódért, megakadályozták, és beletaszították abba, hogy zacskós véren éljen. Ez katasztrófa!
Nos, ez nagy hiba. Szeretném, ha boldog lenne, és ha ő úgy lenne boldog, ahogy én, mindketten végtelenül boldogok lennék.
Mert most nem vagyunk azok? – jött a kérdés a fejemben.
Az őszinte választ pedig tudtam. Nem.
Nem, mert rengeteg ellenállásba ütközött a kapcsolatunk. De mi lenne, ha nem lennének ezek? Full unalmas lenne az egész. Minden rendeződni látszik, és ha végre kipicsáztam Katherinet, túl vagyok ezen a marhaságon, ami bennem duzzog, folytatódhat minden az elején.
Ha felhőtlenül nem is, de boldogok vagyunk együtt. Az akadályok meg csak próbák, hogy mennyit bír ki az igaz szerelem.
Nem?
Legalábbis én így gondolom. A veszekedések nyomot hagynak bennem, minden egyes alkalommal, minden szó az emlékezetembe vésődik. Mert a szavaknak súlya van. A veszekedések meg nem mások, mint újabb próbák, és egy jel, hogy ugyanolyan pár vagyunk, mint a többiek. Mert akik nem veszekednek, nem is igazi párok.
Nem feltétlenül minden esetben, a legtöbbször viszont de. Csak elviselik egymást, nem szeretik igazából a párjukat. A másik változat pedig, hogy annyira szeretik egymást, hogy elviselnek minden problémát, és ahogy az jön, túl is lendülnek rajta, mintha egy kavicson siklanának át.
Lábam vonszolt, keresztül a birtokon. A nagy, és hatalmas, Salvatore birtokon. Igazán szép, ha minden részletét megvizsgáljuk. Bejártam majdnem minden szegletét. Tudom, el kellett volna mennem, de egyelőre ez is megteszi a kiszellőztetésnek. Nem feltétlenül Damonra haragszom.
Hanem a világra, így konkrétan.
Miért is nem ő lehet a párom, ha egyszer őt akarom magamnak? Ezek a hülye szabályok… És a páromra sem haragszok, akivel a bálon leszek, mert nem tehet róla, hogy neki nem akadt olyan lány, aki önként és dalolva beleegyezik a partnerségbe.
Nem biztos, hogy csúnyácska, csak lehet, hogy nem látják a külsejétől a valódi értéket. Vagy csak túl válogatós volt!
A gondolatörvény itt megszakadt. Megakadt a szemem valamin. A birtokot ugyebár az erdő veszi körül, amiben korlátlanok a lehetőségek. A birtok is terebélyes, már csak pompa, jobban mondva hab a tortán ez a kis körítés hozzá. Megfelelő az idő egy kis sétához.