2013. február 28., csütörtök

'A sors szárnyán' 19. fejezet A bál II.

Meg is hoztam a folytatást, remélem vártátok.:)
Jó olvasást!
xoxo Cleo

Reloaded

A sors szárnyán

A bál II.


Elbúcsúztam a kellemes társaságtól, mert közben az időt is figyeltem. Még a végén elkések. Az nagy gáz lenne, mivel Caroline megölne. Kicsinálna, úgy, ahogy vagyok.
Beviharzottam a nagy épületbe, majd felszaladtam az emeletre. Hallgatóztam egy ideig, de szerencsémre a lányok még a ruhájukat igazítgatták.
Kifújtam a levegőmet.
Hú! Megúsztam a Caroline féle idegbetegséget.
A sarokban megláttam egy egész alakos tükröt. Még elvégezhetek pár apró dolgot, utolsó simításképpen. Odamentem, megálltam a tükör előtt. Felmértem magam a tükörben, és mit ne mondjak, nagyon jól néztem ki.
Minden elismerésem Caroline-nak, amiért elvitt vásárolni. Sosem hittem volna, hogy még egyszer hálát adok az égnek, de megtörtént.
Erős voltam. Erős, és megtörhetetlen. Klaus nem fog megingatni, sem megtörni. Le fogom győzni. Meg fogom ölni. Ahogy a kishúgát, Rebekaht is, aki annyi fejfájást okozott nekem. Katherinet se felejtsük ki, na és persze nem utolsó sorban azt a szemétláda kis tetvet, aki hetek óta szórakozik velem.
Csesszék meg!
Ellenségeim száma nem tűnik soknak, de külön-külön is veszélyesek, nemhogy egybe. Szerencsémre azonban mindenki utálja egymást, ám az idegent még nem ismerem… Nem hiszem, hogy bárki kedvelné Klaust, vagy esetleg Rebekaht, főleg nem azt a hárpia Katherinet.
Pfúj, a gondolattól is borsódzik a hátam.
Damon. Hogy szerethetett bele abba a képmutató picsába? Szegény, ártatlan, megvezetett, összetört szívű Damonöm. Aki most, ugyanezt teszi mindenkivel, akit megszeret. Köztük velem is.
Bármennyire is próbál óvni a csalódástól, nem sikerül neki. Talán… ha egy kicsit kettesben lennénk, csak ő, meg én… Ahogy megígérte nyárra, akkor megváltoznának a dolgok.
De a nyár még messze van. Bármi megtörténhet. Az is lehet… hogy végleg szakítunk. Vagy nem is szakítunk, mert együtt se vagyunk már.
Mit tudom én?
Nem szólunk egymáshoz, nem csókol meg, a békítő szex után pedig ugyanúgy veszekedtünk, mint előtte. Talán lehet, hogy mégis velem van probléma. El kéne fogadnom, hogy ezzel a mostani, „tiniproblémámmal” Klaus segítségét elfogadjam?
Nem, azt már nem!
Nem fogok megalázkodni, legfőképpen igazat adni Katherine-nek. Még rámászna Damonra a távollétemben, és… Ó! Gondolni sem merek rá. Undorító.
Már nincs hatással Damonra, de bármelyik pillanatban, ha rosszul döntök, vagy egy rossz veszekedés során az a kígyó kihasználhatja a helyzetet. Ja, és az utódjáról se feledkezzünk meg, a drága, ártatlan, sérthetetlen Elenáról.
Ó, micsoda felhozatal!
Jobbnál jobb emberek egymás hegyén, hátán.
Zaklatottan felsóhajtottam. Most nem szabad erre koncentrálnom. Egy bálon vagyok, az első, nagyobb kaliberű bálomon, aminek jól kellene sikerülnie. Kint, a tömegben, Alaric is ott van valahol… na meg Stefan… Elena… Jeremy, Bonnie… Matt. Mindenki, aki számít.
És Damon.
Ó, már megint ő! Ő jutott eszembe!
Heves fejrázással próbáltam őt kiűzni a fejemből, de bemászott a bőröm alá. A részemmé vált. Rövid idő alatt túl fontossá vált nekem. Nagyon is. Sajnos, képtelen lennék elengedni, de ha a boldogságán múlna, megtenném. És nehezen azt is elviselném, hogy elhagy.
Derült égből villámcsapás, vendégem érkezett. – Csodaszép vagy, sötét hercegnő!
A tükörben, az édes, riadt arcon kívül, egy merev, kőszoborszerű mosolygott rám, az öltöző másik végéről. Anélkül, hogy többet mutatnék a meglepettségemből, és az izgatottságomból, csak felmorogtam. – Mit akarsz itt?
Nem szeretném elrontani a bálomat. Sem az esélyt arra, hogy beilleszkedjek a felső tízezer közé. Ott igazán nem érezném otthon magam. Én mindig is a tróger osztályba tartoztam, és oda is fogok. Sohasem másítom meg, honnan jöttem, és nem is felejtem el.
- Téged kerestelek. Beszélgethetnénk!
- Nincs miről! – tettettem azt, hogy fontos dolgom van, és még mindig készülök. – Készülnöm kell.
- Ugyan, Ana! – nevetett kisfiúsan, amitől mindig megremeg a lábam, mint a kocsonya. – Tudom, hogy nem készülsz. Kerülsz.
Legyen. Beszélgetni akarsz? Hát rajta!
Megfordultam, és alig két méterre, szemtől szemben álltam a férfival. Beszélni szerettem volna, de nyikkanni sem tudtam. Elállt tőle a lélegzetem.
Dögös volt. Büntethetően dögös!
Lazán fekete hajába túrt, hogy kicsit jobban összeborzolja azt. Galaxis szemei ficánkolva kavarogtak, és folyton az én zöld szempáromat keresték. Egyelőre nem tudtam viszonozni a figyelmet. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy felmérjem. Fekete zakót viselt, vászonnadrággal, és lakcipővel, fehér ing tündökölt a zakó alatt, és a nyakkendője koronázta meg öltözetét a nyaka köré fonódva, makulátlanul, és feszesen.
Nyeltem egyet.
Hogy hathat valaki így az emberre, szimplán akkor, amikor meglátják?
- Mondd gyorsan, sürgősen…
- Csss! – egy pillanat alatt előttem állt, és ujjával betapasztotta a számat. Kikerekedett szemmel néztem fel a fanatikus arcra. – Nyugi!
Hüvelykujjával körözött a pofimon, jólesően szuszogtam.
Könyörgöm, hagyd abba! Hagyj engem békén az Istenért!
- Mi a baj?
Nem tudok válaszolni, seggfej!
Alig, hogy gondoltam, elhúzta az ujját a számról, továbbra is előttem szobrozott. Közel… két centire… És kívántam!
- Nos, még mindig kivagyok a veszekedéseket illetően.
- Figyelj, lendüljünk túl rajta…
- De én nem tudok! – mondtam nyomatékosan. – Ez a… dolog velem mindent tönkretesz, érted? Azon… azon gondolkoztam, hogy beszélek erről Klaussal.
- Klaussal? Már megbocsáss, de…
- Hamarabb kilábalok ebből, és minden olyan lehet, mint az elején, mikor visszajöttem! - minden könyörgést belesűrítettem a pillantásomba, és az furakodva továbbította az üzenetet neki.
- Megszűnnének a veszekedések, és addigra, kidobhatjuk a házból Katherinet! És… hajlandó lennék hozzád költözni! – az érzelmi skála, ami rajta csillogott, az egyetlen a világon, és még egy ilyen nincs. Beleszédültem a sokszínűségbe. – Vagy esetleg, te jönnél hozzám, mindegy! Csak legyünk túl rajta végre, oké?
Csend. Lehajtottam a fejem. Nem mertem a szemébe nézni.
Miért lepődött meg? Nem tetszik neki az ötlet?
Lehet, hogy a Klausos rész nem, de a költözés… Azzal mi van? Nyomulnék? Nem akarja lekötni magát? Túl korai? Tudom, hogy alig ismerem pár hónapja, de szeretem. Jobban, mint bárkit.
Nem kell idő a megismeréséhez, mindent tudok róla. Egy mozdulatából meg tudok mondani mindent.
- Mondj valamit, kérlek! – suttogtam halkan. – Megőrjít a szótlanságod!
- Ana, ez… Ez mind szép, és jó, de… Mi van, ha Klaus csapdát állít?
- Nem félhetek örökké a csapdától, Damon! Be kell vállalnom a kockázatot.
- De mi van, ha van más út? Ha találunk más megoldást?
- Mire gondolsz? – ráncoltam a homlokom felé.
- Ha Bonnie tud valami boszis trükköt? Minden követ megmozgatok, csak ne kelljen annak a szemétnek a karjaiba zuhannod!
- Nem fogok! – nevettem. – Oké? De, legyen, ahogy akarod.
- Tényleg? Nem versz át?
- Átverni? Ez kompromisszum. Ha találsz más megoldást, megpróbáljuk, ha nem, az én módszeremmel csináljuk. Oké?
Meglehetősen vonakodva, de bólintott. – És… a költözést komolyan gondoltad, vagy csak azért mondtad, hogy megőrjíts vele?
- Komolyan gondoltam.
Elmosolyodott. Azzal a hanyag, lusta, féloldalas mosollyal, amivel csak ő tud. – Rendben. Szóval, kompromisszum.
- Kompromisszum.
- Jól van! Akkor itt egy másik. Te örülsz, amiért én kinyírtam a partnered, és elintéztem, hogy én legyek helyette.
- Várj! – döbbenten pillantottam fel a nevető arckifejezésre, és dühbe gurultam. – Te megölted a partnerem? – bólintott. – Bakker, Damon! Nem tehetett róla! Nem is ismertem! Hozzám sem ért.
- Mindegy!
- Elég lett volna, hogyha megmondod neki, hogy menjen haza, vagy menjen ki a világból, de nem! Te megölted! – hánytam a szemére a vádakat, mire szélesebben mosolygott.

Baszki!
- Ez ilyen vicces?
- Igen. Meg az is, ha dühös vagy!
- Damon, ez komoly! Nem gyilkolászhatsz csak úgy embereket kedvedre, miattam!
- De, miattad volt!
- Pompás, most e-miatt is érezzem szarul magam! Akkora egy pöcs vagy, Damon! – fogtam a fejem.
Nagyszerű! Egy ember életét vesztette ennek a baromnak a kirohanása miatt. Beteg disznó állat!
Mérgelődésemet azonban megzavarták. Aljas módon letámadtak. Damon megcsókolt. Olyan forró volt a szája, mint mindig. Nem is tudom, utoljára mikor ízleltem meg.
Az Úr Istenedet Damon Salvatore! – szitkozódtam magamban.
Nyelve engedélyt kért a szám felderítésére, én pedig boldogan megadtam neki. Miért ne? Hiszen ezer éve erre várok! Elfelejtettem, hogy egy szegény srác nyakát azért tekerte ki, mert Carol összerakott vele egy táncra. Miket művelne, ha egy férfi rám kacsintana? Nem egyszer volt, hogy flörtölgettek velem, amikor mellettem volt, általában hagyta, hogy kezeljem a dolgokat.
Most már nem hinném. Szeretne ő dominálni, amivel az a baj, hogy én is. Egy domináns, karakánfajta vagyok, nem igazán szeretem, ha más vezet, és máshogy mennek a dolgok, mint ahogy elterveztem, és mint ahogy kéne, hogy menjenek.
Boldogan csókolóztam vele, az ablak előtt, a lányöltözőben, kettesben… Olyan volt, mint egy titkos, szerelmi légyott. Mert az is volt! Feltöltött adrenalinnal, és energiával az, hogy megcsókolhattam. Kitartást ad, hogy szívemet, lelkemet beleöljem ebbe az átkozott szépségversenybe.
Meg kell nyernem! Én akarok a legszebb lenni! Már csak miatta is! Hogy bizonyítsak!
Pár perc után abbahagytuk, kis levegőnyeldekelés után egészségtelen vigyorral suttogott. – Minden rendben lesz, bébi! Meglásd! Megnyered ezt a versenyt, mert te vagy a legdögösebb, és a legszexibb, oké? A párod is én leszek, szóval, minden simaügy.
- De… ugye nem intézkedtél azért, hogy én nyerjek?
- Csak azt intéztem, hogy a párod legyek! Cserkész begyszó! – esküdözött. – Nekem viszont mennem kell! Visszajönnek a csajok. Nem nagyon örülne egyikőjük sem, ha egy srácot itt találnának. Bár ha jobban belegondolok…
- Damon!
- Jól van, jól van! Hagylak!
Tudta, hogy kell felpezsdíteni a véremet, és azt, hogyan hozza rám a frászt. Most még instabilabb vagyok, mint általában, főleg, hogy egy kicsit a karjaiban tartott. A fülemhez hajolt, megharapta a fülcimpámat, megrágcsálta. Búcsúzásként belesuttogta a fülembe a búcsú szavait. - Lent találkozunk!
Azzal huss, köddé vált!
Hála az égnek!
Már kezdtem elveszíteni a kontrollt, nem éreztem a lábam alatta talajt, az irányítást a kezemben. Talán, ha még marad egy percet, itt és most leteperem, nem érdekelt volna, ha a többi lány ránk nyit.
Ez meredek, és meleg helyzet volt!
Épp ekkor kaptam szívrohamot, mert Caroline csapta be-ki az ajtót, hatalmas, caroline-os vigyorral az arcán. – Elkészültünk! Hűha, látom te is!
- Ja.
- Szép munka! – tapsikolva kiáltott hátra a lányoknak. – Gyerünk mindenki, mindjárt kezdünk.
Egy kisebb kapkodás után elkészültek mindennel. Én persze már mindennel megvoltam, így nyugodtan álltam, és lefelé bámultam a korlátról. Néha előbukkant egy-egy vezérigazgatószerű fej, meg egy piperkőc pasas agyonzselézett haja, több nem.
Fogadni mernék, hogy Caroline lezáratta ezt az utat az anyjával, mondván, hogy tiltott terület. És senki sem láthat. Hát, mi ezt a szabályt megszegtük. Elmosolyodtam. Damon, az őrültek őrültje. De ekkor bevillant apám agymosása, amiért egy kirohanás miatt meghalt egy ártatlan ember. Legközelebb óvatos leszek! Az biztos. Annyira ragaszkodik hozzám, olyan furcsán… Mintha valami beteges szenvedély lennék, vagy valami ilyesmi. Egyfelől jó, másfelől meg nem. Akkor nem értem, miért ad okot a féltékenységre! Ha valaki ennyire szeret egy másik valakit, nem játszik az érzéseivel, és…
- Ana, kezdünk!
Caroline kiáltása félbeszakította a gondolatmenetemet. Pont jókor! Tudtam, hogy ő, Elena, meg Stefan az időzítés mesterei. Pont akkor jönnek, mikor nem kéne. Sóhajtva visszamentem a csoporthoz, mire Car részletes leírást adott arról, mi fog történni. Először is, egyenként levonulunk itt, a lépcsőn, lent pedig a párunk fog várni. Kivezetnek minket a másik nagy lépcsőhöz, amitől kicsit félek, és a szabadban fogunk táncolni.
Pompás!
Elképzeltem a szőke nagy, vörös fejét, gőzölögve, amiért Damon átrendezett néhány dolgot. Ajjaj, meg fogok halni! Védjetek meg!
A zene elkezdődött, a bemondó lent kis figyelmet kért a bent várakozóktól. Ők hamarabb láthatnak, mint akik kint vannak. Sorolta a neveket, a lányok szépen sorjában szállingóztak lefelé a lépcsőn, én egyre izgatottabb lettem.
Menni fog! Ahogy Damon tanította.
- Te jössz! – suttogta az átöltözött Caroline. Azt a zöld ruhát vette fel, amit együtt vettünk. – Minden oké!
Bólintottam.
Várj két másodpercet!
- Miss Analia Morgan, és kísérője, Damon Salvatore!
Caroline arca elsötétült, majd elzöldült, aztán belilult, végül elsápadt. Bocsánatkérően néztem rá, és vállat vontam.
Ez van! Damon keze mindenhová elér!
Elindultam a kanyargós, széles lépcsőn, a gyomrom összeszűkült, ökölnyi nagyságúra, főleg, mikor az öltönyös igazságosztóm a lépcső végén várt. Vigyorgott, elégedetten. Mikor leértem a tömeg szeme egyből rám tapadt, legtöbbjüknek viszont inkább a dekoltázsomra. Hűha, itt tömeggyilkolászás lesz! Elfogadtam Damon kéznyújtását, csendesen kivezetett a kültéri lépcsőhöz.
- Ugye tudod, hogy Caroline meg fog ölni minket?
- Igen. Majd megvédelek!
- Előle nem menekülünk!
- Akkor élvezd ki életed utolsó táncát!
- Azon leszek!
Út közben megtaláltam a nevető Alaricot, aki vagy tudott Damon mutatványáról, vagy csak ismeri, és sejtette. Elena-Stefan párosa meglepetten figyeltek minket felsorakozás közben, de valahogy Stefan örült ennek. Egy „Sajnállak sógornő!” kaliberű félvigyort küldött, készségesen viszonoztam. Jeremy is kuncogott rajtunk, Bonnie pedig lyukat égetett a szemével Damon zakóján. A kis Matt Jeremy mellett állva csóválta a fejét, mondván, hogy jobb, ha menekülök. Tyler viszont idegesen feszengett.
Annak mi baja?
Elkezdődött a zene, a velem szemben álló férfi kecsesen mozgott velem, a ritmusa, és megbabonázó elektromosság vibrált az össze nem érő bőrünkhöz. Majd mikor már a derekamat ölelte, hazatalált a szívem. Úgy suhantunk a párok között, mint a sas az égen. Sohasem táncoltam ilyen jót!
Ezután következett a verseny eredmény kihirdetése. És ahogy Caroline megjósolta, meg is nyertem. Az ünneplésemet nem részletezem, mert elég hosszú, és durva lett. Kaptam egy kis koronaszerű valamit, tiarát, asszem, és azzal kell most járkálnom. Egy címet íveltettek át az oldalamon, a „Miss Mystic” felirattal, ami nagyon tetszett, és egy hatalmas csokor virágot, amit szétdobáltam, és a többi versenyzőnek is jutott belőle.
És most, mint mondtam, tiarával állok a szökőkút előtt, messze a tömegtől. Egyedül. Damon szerintem pezsgőért ugrott el, nem tudom. Jó volt egyedül lenni. Egyedül, egy ilyen csodás helyen. Ha jobban belegondolok, egy ilyen birtoknak sokkal jobban örülnék, mint egy olyan háznak, mint amilyenben most vagyok. De a Salvatore rezidencia nyomokban megfelelne. És még milyen jó lenne, ha pár lurkó is szaladgálhatna a kertben, miközben az apjuk, Damon üldözi őket.
Mit nem adnék érte!
- Hát itt vagy, édesem!

2013. február 21., csütörtök

'A sors szárnyán' 18. fejezet I. A bál


Új fejezet! Remélem tetszik!
Olvassátok, komizzatok, véleményezzetek!
xoxo Cleo

Reloaded

A bál I.



Tehát most, ahogy befejeztem a virágok elhelyezését az asztalon, amiről elmondhatom, hogy tök egyedül díszítettem, büszkén néztem végig a fehér asztalokon, a rajtuk pompával tündöklő virágokon. Volt egy leheletnyi időm felmérni a még nem teljesen kész birtokot.
A kertész rengeteget dolgozhatott rajta, hogy a füvön ne legyen egy darab levél sem, az száz! Biztos jól megfizették. Elbámultam, a domb alján lévő kis helyre. Egy kis folyócska csordogált át, kettészelve a birtokot, egy pici, háromlépéses híd ívelt át az egyik részen. A híd és én köztem újabb asztalok, székek voltak, amiket csak srégen láttam.
Én a ház oldalánál álltam, ami felé is nyílik egy nagy, főbejárat méretű ajtó. Persze amit már nem láttam a srégen takaró faltól, az a színpad volt, a nagy lépcső, ( amitől írtóra paráztam, nehogy orra essek ) meg a Főfőbejárat.
Megcsapott egy kis szellő, illatokat is hozva magával. Egy békés illatot, gazdája viszont rettentően fel volt húzva. Caroline közeledett felém.
Szőke hajzatát az őszi szél legszívesebben összekuszálta volna, ha nincs begöndörítve, és összefogva lófarokba. Dühödt bika lépteitől mintha még a föld is remegett volna. Szörnyen festett.
Aztán hozzám érve az asztalra támaszkodott. Ujjatlan, kék felsője hibátlanul simult rajta, farmerja felvette lábainak kecses alakját, zárt magas sarkújával pedig hangosan dobolt. Egy pillanatra összenéztem a zöld szempárral, mire kitört belőle a vulkán.
- Ez hihetetlen! – kezdett bele fennhangos beszédébe.
Az elején megrázkódtam, de el is múlt. – Valami baj van?
- Milyen kérdés ez? Még hogy baj? Ah – borult a fehér terítőre, arcát eltakarva, úgy mormogott. Alig lehetett érteni, mit akar mondani. – Kész! Kiborultam!
- Hallgatlak!
- Idiótákkal vagyok körülvéve, esküszöm! – kapta fel a fejét, és találkozott az én mérges ábrázatommal. – Persze rajtad kívül!
- Megtisztelsz! – gúnyolódtam. – Azért vagy te a főnök, tudtommal, hogy irányítsd azt a csökött bandát. Vagy nincs igazam?
- De! De… Á! – borult vissza a terítő, elrejtő előnyébe. – Agyamra mennek!
- Nyugi Caroline! Minden jól sikerül majd! Nagy sikered lesz!
- Tuti? – pillantott fel kiskutya szemekkel, amik Damont juttatták eszembe.
- Tuti – feleltem egy cseppnyi szünet után. – Ha viszont itt henyélsz, nem hiszem!
- Nem henyélek! – csattant fel. – Épp minden rendben zajlik. Bár nem látok át a ház másik oldalára, ki tudja, azóta milyen katasztrófa jöhetett.
Végre felemelkedett, kiegyenesedett a háta, felvéve normális testhelyzetét. A virágokra nézett. Először azt hittem, nekem is leharapja a fejem, de csak játszadozni kezdett velük. Meg-megfogott egy-egy virágot, simogatta, pofozgatta, vagy éppen a szirmait igazgatta.
Csend leple borult ránk. Igazán aranyos, egyben feszült csend. Nem tudtam mire vélni a némaságát. Lehet, hogy olyan kis tervet szövöget furfangos agyában, amit fél megvalósítani. Igazam is lett. – Beszélgethetünk?
Összehúztam a szemöldökömet. – Hogyne.
Míg én őt bámultam, még a virágokkal volt elfoglalva. Baljós jelnek vettem, a sóhajtást is, ami utána következett, meg azt, hogy aggódva megtalálja a két szememet. – Hogy vagy?
- Jól – válaszoltam röviden. – Miért ne lennék?
- Hát… tudod! Az… az a… - jött zavarba, kellemetlen helyzetéből pedig képtelen volt kitörni.
Megfogalmazni sem tudta a gondolatát végig. De értettem. – Igen, tudom mire gondolsz. Igen, jól vagyok, semmi bajom, mint már elmondtam párszor!
- Biztos? – szegezte nekem a kérdést.
Biztos? – jött most saját magamtól a feltett talány.
Semmiben sem voltam biztos. Semmiben. Most olyan ingatag alattam a talaj, ezért bármelyik pillanatban kicsúszhat a talpam alól. Mintha kötélen táncolnék, a világ tetején, alul semmi puha dolog, ami a megérkezésemet biztonságosan biztosítja.
- Igen.
Unott hangnemem sem ijesztette el nagyon a témától, de bárcsak ennél maradt volna. – És mi van Damonnal?
Nesze neked beszélgetés…
- Megvan. Miért nem kérdezed tőle?
- Nem, nem! Ne tettesd a hülyét! – lángolt fel benne az erőszakosság. – Rólatok van szó. Veletek mi van?
- Caroline, ez nem…
- Hallani akarom – tette karba a kezeit szigorú anyához hasonlóan, amire a gyerekek sohasem mertek nemet mondani.
Jelen esetben ő nem az anyám, nem is vagyok gyerek, így nekem nem muszáj félnem, meghunyászkodnom, vagy megalázkodnom. Mondhatok akár nemet is. Ellenben a barátnőmmel beszélek. Egy bizalmasommal. Igaz, Ricnek már kiöntöttem a bajaimat, azóta mégsem beszéltem senkivel. Ritka, ha valakinek kitálalom a gondjaimat, mostanában bezzeg mindenkinek sikerül valahogy ezt kikerülnie.
- Mosoly szünet lépett fel.
- Tessék? Mióta?
- Úgy másfél hete.
- Én miért nem tudok róla?
- Azért, Caroline! Ez a mi ügyünk, elintézzük, de csak ketten. Ránk tartozik – vetettem a fejem másfelé, hogy a tájat leshessem.
A szőke persze nem hagyhatta annyiban. – Tényleg? És ezt ilyen lazán?
- Miért, sírjak? Tomboljak?
- Ha ahhoz van kedved!
- Nekem… nincs… kedvem – beszéltem szaggatottan, hogy felfogja.
A tehetetlenségből fakadó, gyűlöletes érzés kezelése sohasem volt az erősségem, de mindig sikerült. Az, hogy mennyire kiakasztott, ha nem úgy mentek a dolgok, ahogy szerettem volna, miatta mindig felforrt az agyvizem. – Látom.
- Valóban!
- De mi történt? – vett vissza a számon kérő stílusából, gyengéd, barátságos hangnemre. – Összevesztetek? – nem válaszoltam. Csak meredtem a semmibe, magam elé, ahhoz is lusta voltam, hogy a gyűrű göndör tincsemet, ami csiklandozta a vállamat, megigazítsam. – Ana!
- Az nem kifejezés! Rengeteget veszekszünk, értelmetlen dolgokon.
- Jaj, csajszi! Ez nem járja!
- Mindegy is! Ne beszéljünk erről, ha lehet!
Most már végre a lányra néztem, akinek egy pillanatra felkunkorodott a szája széle. Majd gyorsan, kapkodva elővette a telefonját. Elcsodálkoztam. Nem csörgött. Akkor hívni akar valakit?
Na azt már nem! – jött a megrohamozó gondolat. – Ha felmeri hívni Damont…
Mikor csak az órát nézte meg, kifújtam a levegőt. A tüdőm fájdalmasan lüktetett, kicsit szúrt is, hogy sokáig kizökkent a munkájából. Caroline elsápadt. – Te jó ég!
- Mi az?
- Neked most azonnal menned kell öltözni! – rakta el a telefonját, átnyúlt az asztal felett, megragadva a karomat, és az izgatott királylány húzni kezdett a legközelebbi nagy ajtó felé. – Különben elkésünk!
- De hiszen még van egy óra a bál kezdetéig!
- Épp ez a baj! – horkant fel, míg húzott a füvön.
Csak engedtem, hogy húzzon, most, kivételesen egyszer. Soha többet, most az egyszer! – Először még úgy is fellépők lesznek, meg még Carol beszéde nem?
- Azalatt neked sehova sem lehet menni! Akkor is készülni fogsz! Higgy nekem, profi munkát kell végezniük a sminkeseknek, fodrászoknak… - és csak sorolta, sorolta, mire a gyomromban merő görcs lett, míg a végére nem ért. – Érted?
- Te egy komplett szépségszalont csődítettél ide?
- Miért ne? – dobott hátra válla felett egy elragadó mosolyt. – A szépségért bármit.
- Kösz, de én így érzem magam jól a bőrömben!
- Hülyéskedsz? – pördült meg elengedve a karomat. – Így akarsz fellépni?
- Természetesen nem, ne kapjál szívrohamot! Csak engedd, hogy én megcsináljam azt, amire szükségem van!
- De hát…
- Caroline! – szűrtem a fogaim között, erőltetett mosollyal, kis bájt belecsempészve, félelemmel fűszerezve.
Ez mindig beválik. Most sem hagyott cserben. Igaz, picit tovább tartott a kelleténél, azt hittem, állva elaludt, vagy mi, pislogása azonban mindig megnyugtatott, hogy még ébren van. Addig a kis idő alatt belélegeztem a virágok, a belülről fakadó parfümök, és hajlakkok orrfacsaró illatát. – Legyen! – törte meg a csendet beleegyezően.
- Kösz!
- Menjünk, szóljunk a brigádnak, hogy te megoldod magadnak! – sóhajtott lemondóan, el is indult előre, hogy kövessem.
Mire felértünk, minden lány már majdnem elkészült a sminkkel. Míg váltottunk pár szót a szakemberekkel, el is tűntek egy másik szobába, felvenni a ruhájukat. Bár volt, aki még csak most választja ki, mit vegyen fel…
Nekem szerencsére már meg van a tökéletes jelölt. Egy közeli széken simult, összehajtva. A vérvörös, gyönyörű ruhám. Emlékszem, milyen kutakodás árán választottam ki Caroline mellett. Hú! Nem volt könnyű menet, az egyszer biztos!
Leültem az egyik pipere asztal elé, és percekig csak bámultam azt, aki visszanézett rám. Határozott, felnőtt nő volt. De hiányzott belőle egy darab. Egy darab a kirakósból. Tudtam, hogy kiről van szó.
Damon.
Ő hiányzik nekem mindennél jobban. Alig tudok uralkodni magamon, hogy tudom, ő is itt lesz. Félek, hogy bakizok a táncon, pedig ő tanított. Ó, a francba!
Még sosem volt lámpalázam! Erre tessék! Damon Salvatore, mit ki nem hozol belőlem? Ha tudnád, mennyire hiányzol…
Egy fésűért nyúltam az asztalon, majd egyenletesen kezdtem el kifésülni a hajamat sima, és göndör fürtöktől mentesre. Egy kicsit erőszakosabban próbálkoztam, és csak aztán sikerült, nagy küzdelem árán.
Tetszeni fog neki a ruha? – gondoltam zavarodottan.
Jaj ne, még a végén elpirulok! Hm… Pedig itt sincs! Nem is hallottam a hangját! Nem ért hozzám.
Egy idiótának éreztem magam. Egy szerelmes, copfos kislánynak… Figyelemelterelésképpen belefeledkeztem a készülődésbe. Gondoltam, adhatnék valami formát a hajamnak. Elvégre egy előkelő eseményen vagyunk! Megfogtam az első tincseimet, és hátracsatoltam őket, egy gyönyörű, bordó csattal, ami ment a hajamhoz, meg a ruhámhoz is. Pazar!
A körmömet már reggel kifestettem, hogy ne legyen vele probléma, pontosan Caroline utasítása szerint, aki kifejezte minimális elvárásait a kinézetemmel szemben. Bár egy egész listányi dolgot sorolt. Eldobom az agyam! Ez a lány…
Ideje volt a sminkelésnek. A meló fő része. Örültem, hogy magamnak megcsinálok mindent, ezzel is nem megyek Caroline agyára. Van neki is elég dolga! Egy egész ünnepséget megszervezni? Hát nem kis dolog. Minden elismerésem.
Kis pirosító adott színt az arcomnak, szemceruzával ívesen kihúztam a szemhéjamat, a saját stílusom szerint. Felkentem egy kis szemhéjfestéket, majd egy halvány rúzzsal díszítettem ki a számat. Így! Meg is volnánk.
A nagy felhajtásban alig vettem észre valamit, ami elmaradhatatlan volt. Egy dobozt.
Mi a…?
Egy kis selyemdobozt a tükör előtt, amire az „Analia” név volt írva. Hisz az enyém! Mi lehet az?
Fürge ujjaimnak köszönhetően gyorsan ki is szabadítottam a benne lévő ékszert. Egy fülbevaló volt. Egy csinos fülbevaló. Kétségtelen, hogy Caroline óvintézkedése.
Caroline... – átkozódtam magamban.
Végül is, egész szép darab volt. Forgattam a kezemben, és nézegettem. Biztos egy vagyon volt!
Megöllek Forbes!
Mosolyogva, büszkén akasztottam a fülembe a drágaságot. Mennyeien nézett ki, ahogy táncolt rajta a fény. Egy drágakő volt, rubin, ha jól láttam. Az egyik legszebb ajándék, amit valaha kaptam!
A fürtjeimmel játszadoztam, csavargattam őket, és szoktam az újdonságot. Tetszett! Elég csinos kis darab volt. Most már sietnem kell, mert szeretnék még kimenni az ismerősök közé beszélgetni. Felemelkedtem a székről. A tekintetem az ablak felé vetődött. Gyönyörű volt a narancssárga napsütés, ahogy ráhanyatlott az üvegre, az pedig ragyogva engedte tovább hozzám. Annyira szépen csillogott, mint egy gyémánt.
Egy pillanatra behunytam a szemem, és csak élveztem a fényt, a csendet, a nyugalmat. Ritkán adatik meg.
Néha, a hétköznapok fáradtságát egy pillanatnyi csoda feledteti el, frissít fel lelkileg. Csupán, mert tanúja lehettél. A semmiből valami megragadta a figyelmemet. Csiripelés. Madár ének.
Kinyitottam a szemem, és az ablakon túl, az egyik ágon, egy kismadár köszöntötte a fényfürdőt, ami beborította.
Lehetne ennél szebb?
Meghúzódott a szám sarka. Lehetne. Az, ha Caroline megtudná, hogy mi miatt kések. Élve megkopasztaná szegény párát. Egy spanyolfal volt a sarokban, ahhoz kocogtam, út közben a karomra kaptam a ruhámat. Az alkalomra fektettem, és beugrottam a spanyolfal mögé.
Ott várt rám a fekete magas sarkú szandál, amit szintén Caroline-nal választottam. Egy picit para a dolog, hogy el fogok benne esni, de nem vészes. Menni fog! Nekem minden akadály könnyen megy.
Legalábbis szeretném azt hinni.
A selymes ruha tökéletesen felvette az alakomat, és nem irritálta a bőrömet. Olyan hatása volt, mintha nem is lenne rajtam ruha. Cirógatta a bőrömet, és nem engedett túl sokat látni sem. Jó, azért a dekoltázsomat szabadon hagyta, meg a „formás”, hosszú lábaimat, ahogy Caroline modellszakértő szavait idézzem.
Vicces, hogy tud néha beszélni!
Elkészültem. A rengeteg parfüm illata csikizte az orromat, ami még mindig a levegőben terjedt, szinte az elejétől, hogy ide beléptem. Csoda, hogy nem kaptam illatmérgezést… Ha létezik ilyen. Ha nem, akkor mostantól igen! Én leszek az egyik ebben szenvedő vámpír, és beteg.
Pár fújással magamra is fújtam, de nem sokat. Épp, hogy ne ájuljanak el tőlem. Kész lettem! Hála az égnek, és még maradt rengeteg időm! Lerohantam a lépcsőn, és már az előcsarnokban tömeg volt. Mindenhol előkelő felnőttek, dámák, urak. Ügyvédek, üzletvezetők, bírók, ügyészek, mit tudom én milyen cég alapítói, cégvezetők, fejesek, klubtulajdonosok, stb. Szóval a legfelsőbb kategória. Még nem voltam ilyen bálon. Mármint sulibálon igen, de hol látsz akkor ilyen sznobokat?
És még karácsonykor is lesz egy bál, ó igen! Eddig élvezem. Caroline mesélte, hogy jövőre előre láthatólag lesz egy jótékonysági bál, amire mindenképpen elvisz. Annyit tudok, hogy nem Mystic Falls-ban lesz, hanem egy másik városban, de elvileg „élvezni fogom”. Mindegy, nem bánom. Egyszer élünk!
Az udvar a napfényben úszott. Vakítóan fehérek voltak az asztal terítői, a virágok makulátlanul álltak, úgy, ahogy én beállítottam őket. Annyira örültem, hogy segíthettem Caroline-nak. Maga az az érzés, hogy hasznos voltam. Már az megérte. Hatalmas tömeg volt! Az udvart ellepték, mint a sáskák. Kutattam köztük, egyelőre nem vettem észre senkit. Aztán felbukkantak az ismerős arcok. Először Elena, mellette meg Stefan. Tőlük nem messze Bonnie, és Jer, akik észre is vettek. Intettem nekik, majd tovább kutattam. Tylert láttam, ahogy Matt-tel üldögélnek az egyik padon a szökőkútnál, jóval messzebb. A pókerarcok között megtaláltam Forbes sheriffet, amint Lockwood polgármesterrel beszélget.
Megérezték magukon a pillantásomat, és boldogan intettek nekem, a birtok közepén, hogy menjek oda egy rövid társalgásra. Engedelmesen elindultam, vettem egy nagy levegőt, hogy felkészüljek átvágni a tömegen. Törtettem előre, mint egy buldózer, és csodamód senki nem lökött fel, vagy taposott meg. Különféle parfümök, hajzselék, dezodorok, olcsó, szar kölnik egyvelege keringett a szardéniás tömegben. Kibírható, de az orrom nagyon érzékeny ezekre. Út közben elfogadtam a suta pincérfiútól egy pohár pezsgőt.
- Jó napot, Carol! Liz – biccentettem mindkettőjüknek, amikor megérkeztem hozzájuk.
Liz is üdvözölt. – Ana!
- Á! Ana – mosolygott kedvesen Carol, valahol a mosolyában megleltem Tylert. Nagyon hasonlítanak egymásra. – Hogy vagy? Hogy érzed magad?
- Köszönöm jó! Bevallom, ez az első nagy kaliberű bál, amin részt veszek. Imádom!
- Örülök! Lizzel épp arról beszéltünk, hogy halad a nyomozás.
- Szörnyű, ahogy mostanában alakulnak a dolgok – nyögte vigasztalhatatlanul a sheriff.
- Ne aggódjon, megtalálom azt a szemetet!
- Abban biztos vagyok!
Elvegyültem a beszélgetésükben, és többnyire hallgattam azt. Megjegyezgettem dolgokat az üzleti életről. Kellemetlen érzés feszítette a lelkemet. Egyre erősebben, és mélyre hatolóbban. Fészkelődni kezdtem. A pezsgő sem segített a bajomon. A szemem meg is találta a betolakodót, aki mindvégig lesett. Damon nem zavartatva magát leste a mozdulataimat. Szemem találkozott az ő fekete íriszével, és összegabalyodott. Kalapálni kezdett a szívem, a torkomban gombóc éktelenkedett.
Miért kell ilyen hatással lennie rám? A picsába.
Vidám, szexin lusta mosollyal emelte meg a poharát felé, majd a tiszteletemre felhörpintett egy korttyal. Összerándultam. Minden izmom minimálisra szeretett volna összehúzódni, míg akkora nem leszek, mint egy bolha.
- Bemutatlak pár ismerősömnek Ana! – ébresztett fel a sokkból Carol.
- Rendben! – tértem vissza a Föld bolygóra. Áldottam az eget, amiért tudtán kívül kimentett a feszélyeztetett helyzetből. – Köszönöm.
A társasági életem megkezdődött. Rengeteg fontos emberrel találkoztam, és valahogy mindenkivel megtaláltam a közös hangot. Egy-két öreg fószer még udvarolgatott is… Á! Nem is akartam unalmas aktakukacokkal lógni. Kezdtem megkedvelni ezt az egész társaságot.