2013. február 21., csütörtök

'A sors szárnyán' 18. fejezet I. A bál


Új fejezet! Remélem tetszik!
Olvassátok, komizzatok, véleményezzetek!
xoxo Cleo

Reloaded

A bál I.



Tehát most, ahogy befejeztem a virágok elhelyezését az asztalon, amiről elmondhatom, hogy tök egyedül díszítettem, büszkén néztem végig a fehér asztalokon, a rajtuk pompával tündöklő virágokon. Volt egy leheletnyi időm felmérni a még nem teljesen kész birtokot.
A kertész rengeteget dolgozhatott rajta, hogy a füvön ne legyen egy darab levél sem, az száz! Biztos jól megfizették. Elbámultam, a domb alján lévő kis helyre. Egy kis folyócska csordogált át, kettészelve a birtokot, egy pici, háromlépéses híd ívelt át az egyik részen. A híd és én köztem újabb asztalok, székek voltak, amiket csak srégen láttam.
Én a ház oldalánál álltam, ami felé is nyílik egy nagy, főbejárat méretű ajtó. Persze amit már nem láttam a srégen takaró faltól, az a színpad volt, a nagy lépcső, ( amitől írtóra paráztam, nehogy orra essek ) meg a Főfőbejárat.
Megcsapott egy kis szellő, illatokat is hozva magával. Egy békés illatot, gazdája viszont rettentően fel volt húzva. Caroline közeledett felém.
Szőke hajzatát az őszi szél legszívesebben összekuszálta volna, ha nincs begöndörítve, és összefogva lófarokba. Dühödt bika lépteitől mintha még a föld is remegett volna. Szörnyen festett.
Aztán hozzám érve az asztalra támaszkodott. Ujjatlan, kék felsője hibátlanul simult rajta, farmerja felvette lábainak kecses alakját, zárt magas sarkújával pedig hangosan dobolt. Egy pillanatra összenéztem a zöld szempárral, mire kitört belőle a vulkán.
- Ez hihetetlen! – kezdett bele fennhangos beszédébe.
Az elején megrázkódtam, de el is múlt. – Valami baj van?
- Milyen kérdés ez? Még hogy baj? Ah – borult a fehér terítőre, arcát eltakarva, úgy mormogott. Alig lehetett érteni, mit akar mondani. – Kész! Kiborultam!
- Hallgatlak!
- Idiótákkal vagyok körülvéve, esküszöm! – kapta fel a fejét, és találkozott az én mérges ábrázatommal. – Persze rajtad kívül!
- Megtisztelsz! – gúnyolódtam. – Azért vagy te a főnök, tudtommal, hogy irányítsd azt a csökött bandát. Vagy nincs igazam?
- De! De… Á! – borult vissza a terítő, elrejtő előnyébe. – Agyamra mennek!
- Nyugi Caroline! Minden jól sikerül majd! Nagy sikered lesz!
- Tuti? – pillantott fel kiskutya szemekkel, amik Damont juttatták eszembe.
- Tuti – feleltem egy cseppnyi szünet után. – Ha viszont itt henyélsz, nem hiszem!
- Nem henyélek! – csattant fel. – Épp minden rendben zajlik. Bár nem látok át a ház másik oldalára, ki tudja, azóta milyen katasztrófa jöhetett.
Végre felemelkedett, kiegyenesedett a háta, felvéve normális testhelyzetét. A virágokra nézett. Először azt hittem, nekem is leharapja a fejem, de csak játszadozni kezdett velük. Meg-megfogott egy-egy virágot, simogatta, pofozgatta, vagy éppen a szirmait igazgatta.
Csend leple borult ránk. Igazán aranyos, egyben feszült csend. Nem tudtam mire vélni a némaságát. Lehet, hogy olyan kis tervet szövöget furfangos agyában, amit fél megvalósítani. Igazam is lett. – Beszélgethetünk?
Összehúztam a szemöldökömet. – Hogyne.
Míg én őt bámultam, még a virágokkal volt elfoglalva. Baljós jelnek vettem, a sóhajtást is, ami utána következett, meg azt, hogy aggódva megtalálja a két szememet. – Hogy vagy?
- Jól – válaszoltam röviden. – Miért ne lennék?
- Hát… tudod! Az… az a… - jött zavarba, kellemetlen helyzetéből pedig képtelen volt kitörni.
Megfogalmazni sem tudta a gondolatát végig. De értettem. – Igen, tudom mire gondolsz. Igen, jól vagyok, semmi bajom, mint már elmondtam párszor!
- Biztos? – szegezte nekem a kérdést.
Biztos? – jött most saját magamtól a feltett talány.
Semmiben sem voltam biztos. Semmiben. Most olyan ingatag alattam a talaj, ezért bármelyik pillanatban kicsúszhat a talpam alól. Mintha kötélen táncolnék, a világ tetején, alul semmi puha dolog, ami a megérkezésemet biztonságosan biztosítja.
- Igen.
Unott hangnemem sem ijesztette el nagyon a témától, de bárcsak ennél maradt volna. – És mi van Damonnal?
Nesze neked beszélgetés…
- Megvan. Miért nem kérdezed tőle?
- Nem, nem! Ne tettesd a hülyét! – lángolt fel benne az erőszakosság. – Rólatok van szó. Veletek mi van?
- Caroline, ez nem…
- Hallani akarom – tette karba a kezeit szigorú anyához hasonlóan, amire a gyerekek sohasem mertek nemet mondani.
Jelen esetben ő nem az anyám, nem is vagyok gyerek, így nekem nem muszáj félnem, meghunyászkodnom, vagy megalázkodnom. Mondhatok akár nemet is. Ellenben a barátnőmmel beszélek. Egy bizalmasommal. Igaz, Ricnek már kiöntöttem a bajaimat, azóta mégsem beszéltem senkivel. Ritka, ha valakinek kitálalom a gondjaimat, mostanában bezzeg mindenkinek sikerül valahogy ezt kikerülnie.
- Mosoly szünet lépett fel.
- Tessék? Mióta?
- Úgy másfél hete.
- Én miért nem tudok róla?
- Azért, Caroline! Ez a mi ügyünk, elintézzük, de csak ketten. Ránk tartozik – vetettem a fejem másfelé, hogy a tájat leshessem.
A szőke persze nem hagyhatta annyiban. – Tényleg? És ezt ilyen lazán?
- Miért, sírjak? Tomboljak?
- Ha ahhoz van kedved!
- Nekem… nincs… kedvem – beszéltem szaggatottan, hogy felfogja.
A tehetetlenségből fakadó, gyűlöletes érzés kezelése sohasem volt az erősségem, de mindig sikerült. Az, hogy mennyire kiakasztott, ha nem úgy mentek a dolgok, ahogy szerettem volna, miatta mindig felforrt az agyvizem. – Látom.
- Valóban!
- De mi történt? – vett vissza a számon kérő stílusából, gyengéd, barátságos hangnemre. – Összevesztetek? – nem válaszoltam. Csak meredtem a semmibe, magam elé, ahhoz is lusta voltam, hogy a gyűrű göndör tincsemet, ami csiklandozta a vállamat, megigazítsam. – Ana!
- Az nem kifejezés! Rengeteget veszekszünk, értelmetlen dolgokon.
- Jaj, csajszi! Ez nem járja!
- Mindegy is! Ne beszéljünk erről, ha lehet!
Most már végre a lányra néztem, akinek egy pillanatra felkunkorodott a szája széle. Majd gyorsan, kapkodva elővette a telefonját. Elcsodálkoztam. Nem csörgött. Akkor hívni akar valakit?
Na azt már nem! – jött a megrohamozó gondolat. – Ha felmeri hívni Damont…
Mikor csak az órát nézte meg, kifújtam a levegőt. A tüdőm fájdalmasan lüktetett, kicsit szúrt is, hogy sokáig kizökkent a munkájából. Caroline elsápadt. – Te jó ég!
- Mi az?
- Neked most azonnal menned kell öltözni! – rakta el a telefonját, átnyúlt az asztal felett, megragadva a karomat, és az izgatott királylány húzni kezdett a legközelebbi nagy ajtó felé. – Különben elkésünk!
- De hiszen még van egy óra a bál kezdetéig!
- Épp ez a baj! – horkant fel, míg húzott a füvön.
Csak engedtem, hogy húzzon, most, kivételesen egyszer. Soha többet, most az egyszer! – Először még úgy is fellépők lesznek, meg még Carol beszéde nem?
- Azalatt neked sehova sem lehet menni! Akkor is készülni fogsz! Higgy nekem, profi munkát kell végezniük a sminkeseknek, fodrászoknak… - és csak sorolta, sorolta, mire a gyomromban merő görcs lett, míg a végére nem ért. – Érted?
- Te egy komplett szépségszalont csődítettél ide?
- Miért ne? – dobott hátra válla felett egy elragadó mosolyt. – A szépségért bármit.
- Kösz, de én így érzem magam jól a bőrömben!
- Hülyéskedsz? – pördült meg elengedve a karomat. – Így akarsz fellépni?
- Természetesen nem, ne kapjál szívrohamot! Csak engedd, hogy én megcsináljam azt, amire szükségem van!
- De hát…
- Caroline! – szűrtem a fogaim között, erőltetett mosollyal, kis bájt belecsempészve, félelemmel fűszerezve.
Ez mindig beválik. Most sem hagyott cserben. Igaz, picit tovább tartott a kelleténél, azt hittem, állva elaludt, vagy mi, pislogása azonban mindig megnyugtatott, hogy még ébren van. Addig a kis idő alatt belélegeztem a virágok, a belülről fakadó parfümök, és hajlakkok orrfacsaró illatát. – Legyen! – törte meg a csendet beleegyezően.
- Kösz!
- Menjünk, szóljunk a brigádnak, hogy te megoldod magadnak! – sóhajtott lemondóan, el is indult előre, hogy kövessem.
Mire felértünk, minden lány már majdnem elkészült a sminkkel. Míg váltottunk pár szót a szakemberekkel, el is tűntek egy másik szobába, felvenni a ruhájukat. Bár volt, aki még csak most választja ki, mit vegyen fel…
Nekem szerencsére már meg van a tökéletes jelölt. Egy közeli széken simult, összehajtva. A vérvörös, gyönyörű ruhám. Emlékszem, milyen kutakodás árán választottam ki Caroline mellett. Hú! Nem volt könnyű menet, az egyszer biztos!
Leültem az egyik pipere asztal elé, és percekig csak bámultam azt, aki visszanézett rám. Határozott, felnőtt nő volt. De hiányzott belőle egy darab. Egy darab a kirakósból. Tudtam, hogy kiről van szó.
Damon.
Ő hiányzik nekem mindennél jobban. Alig tudok uralkodni magamon, hogy tudom, ő is itt lesz. Félek, hogy bakizok a táncon, pedig ő tanított. Ó, a francba!
Még sosem volt lámpalázam! Erre tessék! Damon Salvatore, mit ki nem hozol belőlem? Ha tudnád, mennyire hiányzol…
Egy fésűért nyúltam az asztalon, majd egyenletesen kezdtem el kifésülni a hajamat sima, és göndör fürtöktől mentesre. Egy kicsit erőszakosabban próbálkoztam, és csak aztán sikerült, nagy küzdelem árán.
Tetszeni fog neki a ruha? – gondoltam zavarodottan.
Jaj ne, még a végén elpirulok! Hm… Pedig itt sincs! Nem is hallottam a hangját! Nem ért hozzám.
Egy idiótának éreztem magam. Egy szerelmes, copfos kislánynak… Figyelemelterelésképpen belefeledkeztem a készülődésbe. Gondoltam, adhatnék valami formát a hajamnak. Elvégre egy előkelő eseményen vagyunk! Megfogtam az első tincseimet, és hátracsatoltam őket, egy gyönyörű, bordó csattal, ami ment a hajamhoz, meg a ruhámhoz is. Pazar!
A körmömet már reggel kifestettem, hogy ne legyen vele probléma, pontosan Caroline utasítása szerint, aki kifejezte minimális elvárásait a kinézetemmel szemben. Bár egy egész listányi dolgot sorolt. Eldobom az agyam! Ez a lány…
Ideje volt a sminkelésnek. A meló fő része. Örültem, hogy magamnak megcsinálok mindent, ezzel is nem megyek Caroline agyára. Van neki is elég dolga! Egy egész ünnepséget megszervezni? Hát nem kis dolog. Minden elismerésem.
Kis pirosító adott színt az arcomnak, szemceruzával ívesen kihúztam a szemhéjamat, a saját stílusom szerint. Felkentem egy kis szemhéjfestéket, majd egy halvány rúzzsal díszítettem ki a számat. Így! Meg is volnánk.
A nagy felhajtásban alig vettem észre valamit, ami elmaradhatatlan volt. Egy dobozt.
Mi a…?
Egy kis selyemdobozt a tükör előtt, amire az „Analia” név volt írva. Hisz az enyém! Mi lehet az?
Fürge ujjaimnak köszönhetően gyorsan ki is szabadítottam a benne lévő ékszert. Egy fülbevaló volt. Egy csinos fülbevaló. Kétségtelen, hogy Caroline óvintézkedése.
Caroline... – átkozódtam magamban.
Végül is, egész szép darab volt. Forgattam a kezemben, és nézegettem. Biztos egy vagyon volt!
Megöllek Forbes!
Mosolyogva, büszkén akasztottam a fülembe a drágaságot. Mennyeien nézett ki, ahogy táncolt rajta a fény. Egy drágakő volt, rubin, ha jól láttam. Az egyik legszebb ajándék, amit valaha kaptam!
A fürtjeimmel játszadoztam, csavargattam őket, és szoktam az újdonságot. Tetszett! Elég csinos kis darab volt. Most már sietnem kell, mert szeretnék még kimenni az ismerősök közé beszélgetni. Felemelkedtem a székről. A tekintetem az ablak felé vetődött. Gyönyörű volt a narancssárga napsütés, ahogy ráhanyatlott az üvegre, az pedig ragyogva engedte tovább hozzám. Annyira szépen csillogott, mint egy gyémánt.
Egy pillanatra behunytam a szemem, és csak élveztem a fényt, a csendet, a nyugalmat. Ritkán adatik meg.
Néha, a hétköznapok fáradtságát egy pillanatnyi csoda feledteti el, frissít fel lelkileg. Csupán, mert tanúja lehettél. A semmiből valami megragadta a figyelmemet. Csiripelés. Madár ének.
Kinyitottam a szemem, és az ablakon túl, az egyik ágon, egy kismadár köszöntötte a fényfürdőt, ami beborította.
Lehetne ennél szebb?
Meghúzódott a szám sarka. Lehetne. Az, ha Caroline megtudná, hogy mi miatt kések. Élve megkopasztaná szegény párát. Egy spanyolfal volt a sarokban, ahhoz kocogtam, út közben a karomra kaptam a ruhámat. Az alkalomra fektettem, és beugrottam a spanyolfal mögé.
Ott várt rám a fekete magas sarkú szandál, amit szintén Caroline-nal választottam. Egy picit para a dolog, hogy el fogok benne esni, de nem vészes. Menni fog! Nekem minden akadály könnyen megy.
Legalábbis szeretném azt hinni.
A selymes ruha tökéletesen felvette az alakomat, és nem irritálta a bőrömet. Olyan hatása volt, mintha nem is lenne rajtam ruha. Cirógatta a bőrömet, és nem engedett túl sokat látni sem. Jó, azért a dekoltázsomat szabadon hagyta, meg a „formás”, hosszú lábaimat, ahogy Caroline modellszakértő szavait idézzem.
Vicces, hogy tud néha beszélni!
Elkészültem. A rengeteg parfüm illata csikizte az orromat, ami még mindig a levegőben terjedt, szinte az elejétől, hogy ide beléptem. Csoda, hogy nem kaptam illatmérgezést… Ha létezik ilyen. Ha nem, akkor mostantól igen! Én leszek az egyik ebben szenvedő vámpír, és beteg.
Pár fújással magamra is fújtam, de nem sokat. Épp, hogy ne ájuljanak el tőlem. Kész lettem! Hála az égnek, és még maradt rengeteg időm! Lerohantam a lépcsőn, és már az előcsarnokban tömeg volt. Mindenhol előkelő felnőttek, dámák, urak. Ügyvédek, üzletvezetők, bírók, ügyészek, mit tudom én milyen cég alapítói, cégvezetők, fejesek, klubtulajdonosok, stb. Szóval a legfelsőbb kategória. Még nem voltam ilyen bálon. Mármint sulibálon igen, de hol látsz akkor ilyen sznobokat?
És még karácsonykor is lesz egy bál, ó igen! Eddig élvezem. Caroline mesélte, hogy jövőre előre láthatólag lesz egy jótékonysági bál, amire mindenképpen elvisz. Annyit tudok, hogy nem Mystic Falls-ban lesz, hanem egy másik városban, de elvileg „élvezni fogom”. Mindegy, nem bánom. Egyszer élünk!
Az udvar a napfényben úszott. Vakítóan fehérek voltak az asztal terítői, a virágok makulátlanul álltak, úgy, ahogy én beállítottam őket. Annyira örültem, hogy segíthettem Caroline-nak. Maga az az érzés, hogy hasznos voltam. Már az megérte. Hatalmas tömeg volt! Az udvart ellepték, mint a sáskák. Kutattam köztük, egyelőre nem vettem észre senkit. Aztán felbukkantak az ismerős arcok. Először Elena, mellette meg Stefan. Tőlük nem messze Bonnie, és Jer, akik észre is vettek. Intettem nekik, majd tovább kutattam. Tylert láttam, ahogy Matt-tel üldögélnek az egyik padon a szökőkútnál, jóval messzebb. A pókerarcok között megtaláltam Forbes sheriffet, amint Lockwood polgármesterrel beszélget.
Megérezték magukon a pillantásomat, és boldogan intettek nekem, a birtok közepén, hogy menjek oda egy rövid társalgásra. Engedelmesen elindultam, vettem egy nagy levegőt, hogy felkészüljek átvágni a tömegen. Törtettem előre, mint egy buldózer, és csodamód senki nem lökött fel, vagy taposott meg. Különféle parfümök, hajzselék, dezodorok, olcsó, szar kölnik egyvelege keringett a szardéniás tömegben. Kibírható, de az orrom nagyon érzékeny ezekre. Út közben elfogadtam a suta pincérfiútól egy pohár pezsgőt.
- Jó napot, Carol! Liz – biccentettem mindkettőjüknek, amikor megérkeztem hozzájuk.
Liz is üdvözölt. – Ana!
- Á! Ana – mosolygott kedvesen Carol, valahol a mosolyában megleltem Tylert. Nagyon hasonlítanak egymásra. – Hogy vagy? Hogy érzed magad?
- Köszönöm jó! Bevallom, ez az első nagy kaliberű bál, amin részt veszek. Imádom!
- Örülök! Lizzel épp arról beszéltünk, hogy halad a nyomozás.
- Szörnyű, ahogy mostanában alakulnak a dolgok – nyögte vigasztalhatatlanul a sheriff.
- Ne aggódjon, megtalálom azt a szemetet!
- Abban biztos vagyok!
Elvegyültem a beszélgetésükben, és többnyire hallgattam azt. Megjegyezgettem dolgokat az üzleti életről. Kellemetlen érzés feszítette a lelkemet. Egyre erősebben, és mélyre hatolóbban. Fészkelődni kezdtem. A pezsgő sem segített a bajomon. A szemem meg is találta a betolakodót, aki mindvégig lesett. Damon nem zavartatva magát leste a mozdulataimat. Szemem találkozott az ő fekete íriszével, és összegabalyodott. Kalapálni kezdett a szívem, a torkomban gombóc éktelenkedett.
Miért kell ilyen hatással lennie rám? A picsába.
Vidám, szexin lusta mosollyal emelte meg a poharát felé, majd a tiszteletemre felhörpintett egy korttyal. Összerándultam. Minden izmom minimálisra szeretett volna összehúzódni, míg akkora nem leszek, mint egy bolha.
- Bemutatlak pár ismerősömnek Ana! – ébresztett fel a sokkból Carol.
- Rendben! – tértem vissza a Föld bolygóra. Áldottam az eget, amiért tudtán kívül kimentett a feszélyeztetett helyzetből. – Köszönöm.
A társasági életem megkezdődött. Rengeteg fontos emberrel találkoztam, és valahogy mindenkivel megtaláltam a közös hangot. Egy-két öreg fószer még udvarolgatott is… Á! Nem is akartam unalmas aktakukacokkal lógni. Kezdtem megkedvelni ezt az egész társaságot.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése