'Tűz a pokolban' 20. fejezet Szürke köd I.

Reloaded

Tűz a pokolban

Szürke köd I.

( Befejező előtti rész )

Buldózer módjára rontottam be a Lockwood házba. A város legfontosabb épülete, és köztük a legszebb is. Bár a Damonék birtoka jobban bejön. Amint beléptem.... beléptem? Helyesbítek. Betörtem az ajtót, fehér, márvány kő fogadott a padlón, aranycsíkokkal felosztva. A fal vakítóan fehér volt. A hatalmas, üveglapocskákból álló díszcsillártól egyenesen hátast dobtam.

Nem kellett sok, érzékeltem a többieket, tőlem jobbra. Arra kaptam a tekintetem, a nappali dugig volt a "barátaimmal". Mind elnémultak a nagy bevonulásomra, kíváncsian tapadt rám egyszerre rengeteg szempár.

Köztük Damoné, és Elenáé. Nem messze álltak egymástól, de azért tisztes távolságban. Megráztam a fejem, hogy elfelejtsem egy kicsit őket. - Mik a fejlemények? - kocogtam be a díszes helységbe.

Mint a Salvatore villa. Itt már barna színek uralkodtak, italok, festmények, szobrok,vöröses függöny. A hozzám közel álló Stefanhoz masíroztam. - Még semmi.

- Hogy tudtátok meg? - kerestem menedéket a levélzöld szemében.

Csalódottan felszusszant. Ekkora ürességet nem láttam rajta ezelőtt, szinte belemart a szívembe. - Connor küldött egy üzenetet nekem, a bátyámnak, és Tylernek. Jeremy telefonjáról.

- És?

- Napnyugtakor meghalnak a fogjok - dörmögte ezúttal Damon.

Futólag rákerült a figyelmem, aztán szépen sorjában a többiekre. Caroline az ablak előtt feszengett, mélyen a gondolataiba merült. Tyler a régimódi kanapéba kapaszkodott, íves száján fintor hintázott. És ennyi.

Hiába kerestem Bonniet, Jeremyt, vagy Mattet.

Olyan kevésnek éreztem magunkat. Bizonyára nem vagyok vele egyedül. - Az nem lehet. Nem engedhetjük! Van már valami terv? Ötlet?

A két Salvatore csendesen egymásra nézett, megkezdődött köztük az a kommunikálás, amit csak ők értettek maguk között. A percek alatt, amíg méregették a másikat, én Elenát fürkésztem. Kis, lila karikákat láttam a szeme alatt. Nyilán álmatlan éjszakája lehetett.

Szemében apró bevérzés éktelenkedett, haja kócosabb a szokott simaságnál. Meggyötört, bágyadt a pofája. Nem éreztem sajnálatot. Legbelül... tényleg csak a gyűlöletet éreztem.

- Az lesz a terv, - mosolygott teli pofásan Damon - hogy megyek, kitépem Connor szívét, és megetetem vele.

- Óvatosnak kell lennünk, Damon! - ellenkezett Stefan. - Csapdába eshetünk.

- Amilyen szerencsétlen vagy, te talán igen. Én nem! - törtek elő mindkettőből az indulatok. - Vagy jöhet egy nyitott szívműtét.

- Igaza van Damonnak! - kotnyeleskedett Elena, ezen szavak hallatán görcsbe ugrott a gyomrom. Ingerült lettem, ezt nyomatékosítottam a felé vetődő szemrehányásomban. A lány, szótlanul tűrte a megrohamozásomat, két másodpercig. Könyörögve fordult Stefanhoz, aki ellenállhatatlannak találta ezt a fellépését Elenának. Damon szabályosan földbe gyökerezett. - Connort most kell letámadni.

- Nyugi van, kislány! - szúrtam oda. - Nem tudjuk még, milyen helyzettel állunk szemben.

- Előre kell menni, felderíteni a terepet! - állt elő Stefan, reménysugár fénylett arcán, ahogy egyetértésben bólintottunk.

- Ez mind szép és jó! Én nem várok!

- Várni fogsz! Tudni akarom, mit tettetek eddig.

Harcias hangnemembe ellenségességet fűszereztem, a fekete fiú nem hagyta ki grimasz nélkül. - Anya lezárta a környező utcákat - motyogta Caroline.

- Én meg harcolok, ha kell. Vagy lefoglalok.

- Jól van, Tyler. Erre nem lesz szükség.

Damon torkot köszörült. - Nincsenek zsaruk. Nincsenek szemtanúk. Mire várunk még?

- Azt mondtad, - hagytam figyelmen kívül őt, intézve Stefannak a szavaimat - csapdába eshetünk?

- Connor nagy csapda készítő. Kiszámíthatatlan - magyarázta nekem.

Damon a szoba végén megfeszült, izmai kidagadtak. Tudtam, hogy kezét ökölbe szorítja. Elena bambult a messziségbe. Nem tett semmit.

- Megoldom - vettem elő a telefonomat.

- Mit művelsz? - jött a nyers kérdés.

- Mindjárt meglátod, Damon! - már a fülemhez is vettem, fülemben játszott a csöngés ritmusa. Csöngött, csöngött. Kezdtem kissé türelmetlenné válni, de tudtam, hogy akit hívok, szeret várakoztatni. - Klaus! - köszöntöttem a vonal túlsó végén lévőt, akinek a nevére a velem egy szobában lévők elnémultak. A ház visszhangozta a fagyos, rideg ős nevét. - Analia vagyok!

- Analia! Micsoda meglepetés édesem! Minek köszönhetem a hívásodat?

- Nos, az a Connor, csapdába ejtette néhány barátomat. Szeretném őket kihozni.

- Akkor tedd meg!

Kuncogtam egy erőteljeset. - Nem ilyen egyszerű. Sokkal, komplikáltabb... Szövetkeztél a többiekkel. Nem? Na most. Te, segítesz nekik. Nem hívtalak volna fel, mert egyedül is kihoznám őket onnan - búgtam. - De nem tudok megvédeni mindenkit.

A feketére festett körmeimet kezdtem nézegetni. Kis színjátékot akartam beleadni a beszélgetésbe. - Miért segítenék nekik? - vidámkodott azzal a zord, fagyos hangján.

- Mert megígérted. Amúgy is, fontos vagyok neked. Én pedig most készülök végbevinni egy öngyilkossági kísérletet - a gonosz mosolyról a szám szélén, nem tehetek. Abszolút nem. Elszórakoztat a tudat, hogy sakkban tarthatom. Lélegzetvisszafojtva várta a közönség, milyen irányba kanyarodik a beszélgetés. Felsandítottam Damonra, akinek gyönyörű, fekete szemét egyre több aggódás, féltés töltötte be. Alig bírta magát visszafogni. - Az lesz az első dolog, hogy megöletem magam a vadásszal. Ugye ezt nem akarod? - szapora, sarokba szorított légzés hullámzott a telefon túloldaláról. - Háromig számolok, és indulok is. Nem tud majd elkapni se Damon, sem Stefan, sem Tyler, se senki.

- Mit művelsz? - ismételte magát Damon reszketve már az idegtől.

Caroline, és Tyler testén a döbbenet hulláma suhant át, Elena arcocskáján pedig a totális értetlenség. - Gyerünk! Egy... - nem jött válasz, vagy akadályozás. Stefan tudta, hogy megtenném, ha eljutok a háromig, ezért harci készültségben állt, mint Damon. - Kettő...

Éreztem a férfin, hogy ő is rájött már. Nem viccelek.

- Jól, van. Jól, van. Mit akarsz?

Fellélegzett mindenki. Kiengedték a visszafojtott levegőt. Íriszem égni kezdett a közelgő harctól, annak izgalma belém költözött. - Kiváló választás! Egy hibridet.

- Minek?

- Biztosítani kell nekünk a bejutást. Mivel forrásaim szerint Connor ravasz. És ügyes csapda mester.

- Nem tévedett a forrásod - mondta. Gyengéden mosolyogva Stefanra néztem, akinek a szája szintén mosolyra fakadt. - Így igaz. Rendben, ahogy akarod. Ezért cserébe viszont neked is adnod kell valamit!

Lemeredtem. A múltkori véradás... Te jó ég! Az emlékétől borsódzik a hátam. Ha a fájdalomra gondolok, megborzongok!

Nyeltem egyet, mire a tokromban keletkezett gombóctól megszabadultam. - Mi lenne az?

- Azt már nem! - szólalt fel Damon, megkeményedett, fellángolt arckifejezése miatt rosszul éreztem magam.

Stefan bölcsen csendre intette, tudtam, hogy Damon magában halálra ítéli az öccsét. Damonnal megragadtuk a másik pillantását, és nem engedtük el. Áramlott a köztünk lévő érzelemfázis.

Kétségek emésztettek, amikor Klaus halkan beszélt hozzám, simogatóan, gyengéden. - Ezt később megbeszéljük. Viszlát, kedvesem!

Pittyegés. Pitty, pitty, pitty.

A hirtelen jött hidegzuhanytól, mozdulatlan lettem. Akkor is ott tartottam a készüléket, amikor már nem beszéltünk. Aztán szép, lassan, lehanyatlott a karom a testem mellé. Kifejezéstelenül fészkelődtem.

Mit akarhat ez a féreg?

És akaratom ellenére azok a képek törtek fel, amiket nem akartam, hogy előjöjjenek. - Ez most nagyon szükséges volt! - dorgált le az idősebb Salvatore, míg a többiek csendben maradtak, érzékeltették velem a hálájukat. Különösen Stefan, akinek tenyere a vállamon pihent. - Mire volt ez jó, ha?

Elbambulásom ellenére még mindig őt néztem. Fogaimat hiába szorítom ilyen helyzetben, kicsusszannak a szavak. - Te barom, jobb ha befogod! - mintha védekezni akarna ellenem, izmos karjait összefonta maga előtt. Elkalandoztam a látvány adta gyönyörben, azonban a düh hamar felrázott a hipnotikus állapotomból. - Te szövetkeztél vele, amikor volt a nagy cécó, és akkor is meg kellett mentenem az irhádat! Te mondtad, hogy erős a vadász! Akkor ne rinyálj most, hogy le tudnád győzni, ezzel feleslegessé téve a szavaidat, a tetteidet, és a mi tetteinket a múltkori kirohanásodban - vádoltam.

Tűrte a vádakat, nem is vágott vissza nekem. Stefan megdörzsölte a vállamat, barátságosan. Elena Caroline-ra bámult. A szőkeség látványosan félrenézett. Nem akarta a szemkontaktust tartani a másikkal. A tegnap este történtek miatt. Tyler biccentett nekem, és kacsintott. Ezek szerint csak Damon játssza az agyát, a hisztis gyereket, és valóban megérte megtenni az előbbi dolgot.

- Köszönjük! - suttogta Stefan.

- Alaric? - kérdeztem finoman.

- Meredith lefoglalja. Tud róla, de hidd el, Meredith miatt megnyugszik!

- Rendben!

Stefan hátrált egy lépést. - Előre megyek, hogy felmérjem a helyzetet.

Damonnal farkasszemet néztünk, képzeletben versenyt is folytattunk ezzel. Kizárt az elméjéből, szinte eltaszított magától. - Tudod mit? Én is veled megyek!

- Nagyszerű!

Figyelembe sem vettem Damon utolsó megjegyzését, csak hátat fordítottam, szorosan Stefan mellett, kicsit előrébb baktattam. Szóval, irány a Grill!

Mentőakció.... Indul!

*

Damon egy percre sem tud leszállni rólunk. Stefan már kétszer megszakította a vonalat, de Damon megint próbálkozott.

Ő, meg Elena fent maradtak egy hotel szobában, ami rálát a Grillre. Kettesben. Leátkoztam már az egész Istenséget az égből. Durcásan tettem karba kezeimet a mellem alatt, direkt nem néztem fel a fiúra, aki az ablakból bámult. Nem tettünk a hotel mellől szinte egy métert se, a parkolóig se jutottunk, az állandó zaklatásától.

Stefan türelme is a végét járta. - ... és ott menjetek be! Elrejthette a bombát a falnál, meg...

- Inkább mondd ezt meg Ananak is.

- Igazad van! Add őt ide! - mormolta.

Stefan tehetetlenül nyújtotta felém a telefonját. Szemem sarkából láttam, hogy a vonal még él. - Téged kért.

Engem akart hallani. Óvatosan érte nyúltam, amint a kezembe került, kinyomtam, és kikapcsoltam a telefont. A megrökönyödött srácnak visszaadtam. - Bocs! Nem bírtam elviselni a hívogatását - forgattam a szemem. - Rosszabb, mint egy parancsolgató szülő.

A vámpír fehér bőrén némi napfény játszott, a fény beletúrt szőkésbarna hajába, visszatükröződött a szeméről is. Ő is helyes volt, mégsem találtam annyira vonzónak, mint Damont. - Nem haragszom!

Tompán érzékeltem Damon kiakadását az ablak előtt, a magas emeleten ( egyébként, szerintem egy ember is hallotta volna, kifinomult hallás nélkül is). - MI AZ HOGY ROSSZABB, MINT EGY PARANCSOLGATÓ SZÜLŐ!?

- Menjünk! - invitáltam a Salvatoret.

Csendben, észrevétlenül osontunk a Grillhez...

*SPOILER* Készülőben a harmadik könyv.:)

A sors szárnyán *spoiler*

A harmadik könyv izgalmas lesz, mivel a csapat újabb tagokkal bővül, és újabb titkokról hullik le a lepel.
Biztos furdal a kíváncsiság, miért is fontos Klausnak Analia. A könyv elején a főhős ellátogat a Mikaelson villába, hogy végre pontot tehessen az ügy végére. A válasz 1864-re vezethető vissza, és valahogy A Salvatore, A Gilbert, és a Morgan ősök élete egybefonódik.
Mint említettem, többen is feltűnnek az új kötetben. Legelsőnek Meredith, Alaric közeli barátja. Más néven, "vámpír doki". Vicces megismerkedésük lesz Analiaval, de kapcsolatuk olyan mély lesz a későbbiekben, mint egy anya-lánya között.
A következő, a már jól ismert Katherine Pierce lesz, Elena őse. Megjelenésének senki sem örül, ahogy főszereplő lányunk, Ana sem. A visszatérő vámpír otthonosan befészkeli magát Stefan és Damon otthonába, ami miatt lesznek viták, mind a fiúk, mind a lányok között ( Elena, Katherine, és Ana). Az ideiglenes felállás nagy zűrzavara éket ver Ana és Damon kapcsolatába, de nem sokáig. Rendezik maguk között a dolgokat, és minden megy a maga módján.

Idegen vámpír járja a várost. Embereket öl, feltűnő jegyeket hagyva maga után, és a történetbe bekapcsolódik Carol Lockwood, Tyler anyja, és Liz Forbes, Caroline anyja. A nyomozásba bekapcsolódik Damon, és persze Ana is. A fiú nem tud sokat foglalkozni az üggyel, a lány annál inkább.
Ki ez az idegen? Barát vagy Ellenség?
Ezt Ananak kell kiderítenie, mivel Damon, és Stefan túl elfoglalt ehhez. Caroline azonban szabad, és kiveszi a részét a keresésből. A titokzatos idegen bekerül a Salvatore házba, mészárlás helyett azonban ráveszi Damont, hogy csalja hozzá Analiat. Ő természetesen kétségbeesetten rohan a villába, meglepetésére a vámpír nem az, akinek hitte...

HAMAROSAN!

'Tűz a pokolban' 19. fejezet Gyémánt

Reloaded

Tűz a pokolban

Gyémánt

Belül hatalmi harc indult bennem. Az érzelem meg az ész harca. Küzdöttem, mert az a bizonyos kapcsoló, ami az érzelmeket irányítja, le akart kapcsolódni. NAGYON le akart.

Galoppoltam, már majdnem a parkolónál jártam, amikor hátulról Bonnie kis lihegése zökkentett ki katonás menetelésemből. - Hé, Ana! Várj!

Lelassítottam, de nem fordultam felé. Egyszerűen... Nem értettem semmit.

Hogy tehette ezt velem? Hogy felejthetett el engem akár egy pillanatra is? Ilyen... ilyen lenne az igazi Damon Salvatore? És az, akit ismertem, csak egy illúzió lett volna?

Bonnie belém kapaszkodott, erejétől telve lehúzott, egy minimálisan. Térdét támasztva pihengetett a nagy rohanás után. - Várj... egy... kicsit - dadogta. Szigorúan lenéztem a bociszemekbe, amint felkúsztak a kőszobor arcomra. - Jól vagy?

- Mennyeien! - dörmögtem. - Csak erre vágytam! - Bonnie megilletődve vette tudomásul, hogy most tényleg kiakadtam. - Figyelj, Bonnie! Nem vagyok jó pazban. El szeretnék innen húzni, amilyen gyorsan csak lehet, még mielőtt...

- Analia! - Hát ez igazán nagyszerű! Utolértek. Hatalmas erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ne ugorjak azonnal Elena fejének, és maradjon is a kezemben. - Sa... sajnálom! Én nem....

- Nem akartad? - bukfencezett ki belőlem a cinikusság. Elena száját hallottam szóra nyílni, de leintettem. Az avart bámultam magam előtt, oda szegeztem, mintha valami érdekeset lenne ott, és amit csak én látok. - Nem érdekel. Tudom, hogy az elejétől ezt akartad. És Damon is.

- Nem igaz!

- Ne rinyálj már! - emeltem meg a hangerőmet, a környezetemben minden madár szárnyra kapott, szárnycsapkodással szálltak el a messzeségbe. Vágyakozva kaptam fejemet utánuk, kis fekete alakjuk egyre messzebb kúszott a sötétkék vászonon. Jelen helyzetben azt kívánom, hogy bárcsak én is elrepülhetnék velük! Bonnie teste remegett, amikor ránéztem szív alakú arcára, szemeiből könny csordult, vándorútra indulva. - Annyira átlátszó volt.

Torokköszörülés ütötte meg a fülem. Mély, férfi hangnemben. Helyét Elena mögött érzékeltem, tisztes távolságból. - Azt hiszem, indulhatunk!

Damon úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Én még mindig Bonniet néztem, aki mostanra azt hihetné, hogy megőrültem. Pislogás nélkül, szinte levegővétel nélkül támaszkodtam rá, persze csak átvitt értelemben.

Az a visszahúzódó, alamuszi lány, előbújt a csigaházból. Egy jókora adrenalin löketnek köszönhetően megindult Damon felé, sírva, vicsorogva. - Te! - mutatott a férfire nyomatékkal. - Meg kellett volna védened Elenát, erre mit művelsz? Az ellenkezőjét! Sőt, belegázoltál... - visszahőkölt.

A tempójából hirtelen fékezett le, erőteljes, visszafogó kezeimnek köszönhetően. Fogtam, fogtam és nem engedtem, hogy ő is elhátráljon mellőlem. Egy percre sem.

A fák közé bámultam, kiveséztem minden kis részét a tájnak. Damon kifejezéstelenül állt tovább, meg sem próbált mentegetőzni. Elena halk, bűnbánó sírásba kezdett. Ez már itt nem segít.

- Erre semmi szükség! Oké? - nyers dünnyögésemre Bonnien egy rázkódási hullám ment végig. - Menjünk haza!

- Ana, nem tudom mit gondolsz...

- Azt senki sem tudhatja! Érted, Elena? - biggyesztettem le a számat, úgy fordultam felé. Eddig sikerült visszafognom magam, éreztem, hogy most veszi át a hatalmat felettem az ördög. - De ha mégis, akkor sírva fakadnál, ha tudnád miket gondolok most, ha tudnád, milyen érzéseim vannak! Ha tudnád, milyen szívesen... - haraptam el a mondatot, helyette sejtelmesen mosolyogtam, a megroppant lány fantáziájára bízva a dolgot. Végignéztem rajta, toporgott szerencsétlenül, arra várva, hátha megmenti valaki tőlem, a csúf, gonosz boszitól, vagy a tűzokádó sárkánytól. De ez az élet! Nem mese. Sosem alakulnak a dolgok úgy, ahogy te szeretnéd. - Kezdem azt hinni, hogy te rosszabb vagy, mint Katherine. Még őt nem ismerem, bár az is megeshet, hogy ő sokkalta de jobb verzió, mint te. Az eredeti mindig tökéletesebb, mint a másolat.

Bántó szavaim célba értek, Elena teljesen összetört. Feje lekókadt, keserves sírásának hangját elnyelte az erdő, megőrizve magának a titkot. Bevallom, nem éreztem jobban magam. Vagyis, jobban fogalmazva, nem tette elviselhetőbbé a csalódottságomat, sem a fájdalmamat.

Bonnie is zokogott, kezét már rég elengedtem, mégsem ment sehova. Kedvem támadt átölelni, de nem tettem. Haragszok mindenkire! Az egész világra! Istenre, hogyha odafent van, mi a francért nem tud nekem segíteni!? Miért?

Miért szívatnak mindenben? Hogy keményszívű legyek? Vagy hogy végre önmagam lehessek? Az érzelemmentes, mészárló szörny, akit ölésre teremtettek?

Azt akarnák, hogy visszatérjek a valódi életemhez, és ne ennek a nyálas drámának legyek a főszereplője?

Ez mindent megmagyarázna. És komolyan fontolóra fogom venni a jeleket.

Damonra is rátudtam nézni. Kihúzta magát, szeme rólam Elenára, majd vissza, vagy Bonnira ugrált. Egy szót sem szólt. Zilált volt a haja, vér borította a fehér ing nyakát, Damon arcát. Egy megfelelő pillanatban találkozott a figyelmünk, összeforrt, egybeolvadt.

Meglátta bennem a tomboló vihart, én pedig benne a fekete felhőt, a lila villámokkal. Ő sem érezte túl jól magát. Az előbbi bűvölet, ami odabent elvarázsolta, megszűnt.

Talán a vér tette, vagy a furcsa füst, ami "dekorációként" gomolygott a táncolók között. Nem tudom. Nem is érdekel.

Erre nincs kifogás. Fapofája átváltott egy érzelemvilággal teli arckifejezésbe, amiben egyszerre annyi minden volt, hogy a szédülés kerülgetett. Megcsóváltam a fejem, hátat fordítottam nekik.

Damonnak...

- Menjünk innen, Bonnie! - tettem pár lépést előre, a boszi jelenléte azonban nem volt mellettem. Megálltam. - Bonnie!? - szóltam vissza a hátam mögé elkeseredve. Ő pedig egyre csak Elenát bámulta, azt, hogy mennyire átgázoltam rajta. Átgázoltam. Ja. Miért ő nem? ŐK NEM? Hát én vagyok az egyetlen normális ember, bocsánat, vámpír vagy lény ezen a nyamvadt környéken? - Velük akarsz menni - jelentettem ki helyette. - Értem. Jól van - vettem a mély levegőket, hogy el tudjam viselni ezt a rohadt fájdalmat. Azt a szúrós érzést itt belül, ami kiakarta fúrni a szívemet. - Mit is várhattam tőled. Hiszen Elena pincsije vagy.

Damon hangja hirtelen megjött. - Analia! Most menjünk haza!

- Haza? - kacagtam jókedvűen, fejemet az ég felé emeltem, és azt kérdeztem magamtól: "Hogy lehetnek ilyen kretének? Még ezekután haza? Mintha semmi nem történt volna?" - Itt már nincs olyan, hogy menjünk! Csak ti, - nyomtam meg a "ti" szót - vagytok. Én már nem.

Gyalog elindultam a végeláthatatlan kocsisorba vetve magam, hogy az erdőn keresztülhúzódó úton hazamenjek. - Hová mész?

- Az ne érdekeljen!

Élveztem, ahogy magam mögött hagyom ezt a nyomorúságot, ezt a szenvedést. Ezt a semmiséget. Vágtattam az ijesztő sötét fák között, kapkodtam az ágakat magam előtt, botladoztam a kövekben, a gyökerekben.

Egy jó ideje meneteltem, amikor kocsizúgás zaja riasztotta fel a kihaltnak látszó erdőt. A fákon át láttam az úton suhanni Damon autóját, és a benne lévők arcát. Mind letörtek voltak, feszültek, és mély csend lebegett a kocsiban. Elena hátul ült Bonnie-val, Damon árván ült, egyedül, az én helyem pedig... üres volt.

Üres. Végtelenül üres nélkülem.

Ahogy jöttek, el is mentek. Látnom kell még őt. Damont. Még látnom kell!

Nem tudtam rá haragudni, akár mit is tett. Akár mit követett el ellenem, a szerelem nem szűnt meg bennem. Hogy is szűnne? Az ilyesmi nem múlik el.

Soha.

Kirohantam az útra, nem törődtem az ágakkal, amik felsértették az arcomat. Nem érdekeltek a bokrok, amik meg-megcibáltak. Kizuhantam az aszfaltra, vágyakozva néztem a kék jármű után, amiből csak a fényszórók fénye maradt, aztán... semmi.

Csend.

A kocsi zúgása volt az egyetlen dolog, ami megzavarta a halálos merevséget, most már az sem. A lábamtól indult felfelé az a fajta reszketés, ami a halál közelségétől szokott bekövetkezni. Kúszott, egyre feljebb, egyre feljebb, míg végül teljesen körbe nem zárt, és fel nem emésztett belülről.

Kiszívta belőlem a gondokat, a bajokat, a gondolatokat. Megfosztott a szép emlékektől, egy dolgot lebegtetett előttem. Azt a borzasztóan mardosó képet, amikor Damon Elenát tartotta a karjaiban, helyettem.

Amikor már teljesen beleégette magát az agyamba, és nem tudtam kiverni onnan. Aztán szépen, fokozatosan, lepergett rólam, mintha eddig egy üveglapba lettem volna zárva, végre tudtam venni egy nagy levegőt.

Remegve a telefonom után nyúltam, áldottam magam, hogy azt legalább hoztam. a titkos zsebemből kotortam elő, tíz perc alatt, olyan intenzíven remegett mindenem. A névjegyeket lelkesen böngésztem, míg meg nem leltem a megfelelő nevet.

Rá van most szükségem. Őt kell hívnom.

- Halló csajszi! - vihogott szokásosan Caroline.

- Caroline... - szóltam bele a telefonba, de alig bírtam beszélni. Láthatatlan lánc tekeredett a torkomra, megakadályozva a normális beszédet, hanem így egy halottéra hasonlított. - Értem tudnál jönni?

- TE JÓ ISTEN! - motyogott szaggatottan, elképedve. - Mi a fene történt veled?

- Hosszú - engedtem el egy olyan mosoly félét. - Szóval ráérsz?

- Persze! Azonnal ott vagyok! Mondd, merre vagy!?

Elmondtam neki a pontos útvonalat, és hallottam, hogy bevágódott a kocsiba. Nem kellett hozzá két perc, rohamos közeledéssel, bőgő motorral ért ki az erdő mögül kanyarodó úton. Lágy sárga sportkocsija lefékezett mellettem, aggódó arccal tekintett ki rám az üveg mögül, álla az ölébe esett, ( képletesen ) meglátva milyen tépett is vagyok valójában. Beszálltam mellé, Pink Star parfümjének édes, nőies illataromája körbejárta a kocsit.

Az ölembe roskadtam, a kezemmel kezdtem babrálni. Caroline zöld szemei végigjárták útjukat rajtam. Azonnal tudta, hogy Damonről van szó.

Nem mondott semmit, kedvesen vállára billentette a fejem, barátságosan dörzsölgette a karomat, érzékeltetve, hogy mellettem áll. Mindenben. Megmondta. Tudta, hogy ez lesz. És az elejétől harci készültségben állt, ilyen helyzetekre. Kis idő múlva, elöntött a nyugalom, a biztonságérzet. Már el tudtam mondani, mi gyötör.

Nagy levegővétel után, elmondtam neki a ma este történéseit, ő bölcsen hallgatott. Hallgatott, és megértett. - Sajnálom!

Ennyit mondott, ez is épp elég volt. - Nem kell! - elhúzódtam tőle, visszaültem a normális ülőhelyzetbe. - Csak vigyél haza, kérlek!

Bólintott, tökéletes, szőke hajkölteménye megrendült a mozdulattól, majd már taposott is a gázra.

*

http://www.youtube.com/watch?v=d7lCZ0rpH3o

Reggel.

Egy új nap reggele.

Magamhoz szorítottam a párnámat, a déli Nap fénye halványabban vágott a szemembe. Alacsonyabban jár a Nap a tél jóvoltából, az ereje is csökken.

Damonra gondoltam. Kire másra?

Mindig ő járt a fejemben... Meg tudok-e bocsátani neki?

Nem tudom. Őszintén nem tudom.

De azt tudom, hogy nagyot csalódtam. Benne is, és Bonnie-ban is. Sohasem gondoltam volna Bonnie-ról, hogy inkább Elenának segít, mint nekem. Ez van. 7 év hosszú idő. Elena lett a barátnője, engem meg elfelejtett.

Elena. Nem csalódtam benne. Tudtam, hogy próbálkozni fog. És ha ezt Stefan megtudja, valószínű megbocsátja. Ha ő, lesz olyan marha, hogy megbocsát neki, akkor nem tudom mit csinálok. Én azonban nem tartozom a könnyen bocsátó típushoz.

Felkeltem. Lekocogtam a konyhámba, reggeli kávét készíteni, hogy legyen elég erőm a naphoz. Erről is, mint mindenről a Salvatore jutott az eszembe.

Mindenhol őt keresem, az ő arcát látom, az ő szavai csengenek a fülemben. Borzasztó. Hogy eltereljem a figyelmem, a rádió kapcsolójához nyúltam. Kell lennie valami zajnak, esetemben zenének, hogy elfoglalhassam magam. Épp egy kedvenc számom szólt az egyik adón, amit csendesen "szavaltam".

A kávé is lassan kész lett, mire a dalnak vége lett, addig ringatóztam jobbra, balra. A forró ital illata elterjedt a levegőben, finoman, lágyan. Hívogatóan kezembe vettem a poharat. Szürcsölgettem, ízlelgettem. Nagyon finom volt, bár nem az, amit D.... - gondolatomat önként szakítottam meg.

Nem gondolok rá. Se senkire. Csak le akarok ülni!

Siettem is tehát a nappaliba, hogy leüljek, és bámuljak valami irtó uncsi sorozatot. Épp, hogy lesüppedt alattam a puha kanapé, a telefonom átkozott csörgésbe kezdett az asztalon. Előttem. Mikor tegnap megjöttem, ledobáltam mindent, és fejest ugrottam a szobámba. A telefon pedig itt maradt.

Nem törődtem vele. A hívót se néztem meg. Had csörögjön az ott!

Felhúztam a lábaimat, kortyolgattam a kávét, ami átmelegített tetőtől talpig. A távirányító után nyúltam, mire az őrült csengés elhalkult. Végre. Ujjam a bekapcsoló gombon tanyázott, mikor újra felszólalt a készülék.

Oda kaptam a fejem, és mintha vigyorgott volna a mobil, hogy zavarhat. Majdnem kilöttyent a kávé, az asztalra érkező becsapódástól, a kezem szabaddá vált. Érte nyúltam, és a hívó nem más volt, mint a kisebb Salvatore. A normális.

- Stefan! - sóhajtás közben elejtettem a nevét, amikor vonalban voltunk.

- Szia! Beszélnünk kell!

Pödörtem is a bajszomat. Rájött. Legjobb öröm a káröröm. - Tessék!

- Egy kényes ügyről lenne szó.

Egyre biztosabb lettem abban, hogy arról beszél, amire gondolok. - Igen?

- Connor, a vadász, túszokat ejtett a Grillben.

Ó! Hát erre nem számítottam. - Micsoda? - legkevésbé sem érdekelt már az, hogy megtudta-e. - Connor? Kiket?

- Matt-et, Bonniet, és Jeremyt.

- Bonniet? - értetlenségemet magam sem értettem. Vagyis, de. Hiába, mégis csak a barátom. Nem akarom, hogy baja essen! Bajban van, meg kell őt védenem. - Miért? Hogy?

- A többiekkel épp most beszélgetünk. Úgy gondoltam, ehhez te is kellenél.

- Hol vagytok? Máris ott leszek.

'Tűz a pokolban' 18. fejezet Véres Halloween

Reloaded

Tűz a pokolban

Véres Halloween

Ajánlott zene:

http://www.youtube.com/watch?v=0XQLDF9tjNQ

- Ez nagyszerű! - mérgelődtem. A fekete, igen merész, és mély kivágású ruhám cipzárja az utolsó pillanatban akadt be. - A franc essen belé!

A kislámpám égett egyedül, alig volt fény a szobában. Minek? Semmi szükségem rá. Hiába próbáltam ráncigálva, erősen felhúzni azt a nyamvadékot, azért sem akart engedelmeskedni. Még nem voltak itt értem.

Damon a telefonban elmondta a programot. Először is, ( amire csendesen kiborultam, őrjöngtem magamban ) Elenáért megy. Majd a bosziért, és értem. Azért, mert a házamtól közelebb van a főiskola.

Végül is, ez igaz, ezzel nem vitatkozom. Mégis, olyan rossz érzésem van ezzel a bulival kapcsolatban, hogy példát még nem éreztem rá. A tükörből visszanézett rám egy ideges arcú, feszült nő, aki kicsit begolyózni látszott. Meg kell próbáljam élvezni a partit.

Azért is, hogy Elena ne örüljön!

Ric szerint beképzelem magamnak ezt az egész versengést Damonért. Pedig nem! Be fogom bizonyítani. Nem vagyok én kattant!

- Gyerünk már! - sziszegtem a fogaim között a masszívan ellenkező cipzárnak. - Kérlek!

Ekkor felvándorolt a hátamon, kis angyal módjára. Finom ujjak vezették, kis segítségképpen. - Majd én!

A tükörben meg is láttam a vigyorgó fiút, vicces kalapban, köpenyben. - Kösz! Egy fél órája szívok vele! - nyögtem.

- Én kellek ide! - suttogta pajkosan, mire a vállamhoz hajolt. Belélegezte a parfümfelhőt, ami körülölelt, a nyitott résznek köszönhetően a vállam, a dekoltázsom szabadon maradt. Lehelete játszani kezdett a nyakam vonalán. - Hmm. Nagyon szép vagy!

- Köszönöm!

- Nem tudom, minek öltöztél, - karolta át a derekamat - de gyilkosra tippelek - csókolta meg végre a vállam, amit olyan régen várok. Hátradőltem a karjaiban.

- Honnan veszed?

- Mert megölsz engem! - motyogta két csók között. - Elevenen felfalsz!

Elbambultam a tükörben látott képen. Olyan jó párost alkottunk, és ezt nem beképzeltségből!

Egy kicsit...

De mégis. Az első pillantástól, az az első találkozásunktól, az első beszélgetésünktől megvolt köztünk az az összhang, ami annyira szükséges egy ilyen kapcsolatban. - Ha már itt tartunk, - intettem le a túlbuzgó srácot - te minek is öltöztél?

- Én? - hajolt el, hogy felé tudjak fordulni. Köpenye alatt fekete, úriemberes zakó, fehér inggel párosult, a hozzátartozó fekete gatyával, és cipővel. - Khm - igazította meg a ruháit, a kalappal együttvéve. - Kérem szépen, Hasfelmetsző Jack-nek!

- Hasfelmetsző Jack? - fogott el a kacagás hulláma.

- Igen! - emelte fel az állát, fölényeskedve. - Ő a kedvenc gyilkosom!

- Ó - hervadt le a nevetés szintje egy mosolygásra. - Tetszik!

- Mehetünk végre? - siettetett. - A csajok lent várnak!

Kettőjük közül Elena gondolatára forgattam csak a szemem. - Menjünk - éreztettem a hangomban a gúnyt.

Damon féloldalasan elhúzta a száját, aztán belekaroltam a karjába, és elindultunk Damon Camaro SS-éhez. Kilépve az ajtón, a hidegbe, megláttam a kocsit, és hátul a lányokat. Bonnie boldogan integetett az üvegen keresztül, Elena meg a másik oldalt kuksolt.

Reméltem is, hogy nem a Damon melletti helyet foglalja el. Az már foglalt. Damon kitárta nekem az anyósülés ajtaját, hálásan cuppantottam egy puszit ajkaira.

Mind bekerültünk az autóba, kedvetlenül köszöntem egy "Sziasztok"-ot, érezhető volt, hogy nem a legjobb hangulatomban. A kocsi jó tempóban gurult alattunk, mi meg békésen ültünk benne. Csendes volt, a motor felől alig lehetett hallani valamit.

Egy kész csoda ez az autó.

Kifelé bámultam az üvegen, a sötét foszlányokat, amikből néha fákat, néha bokrokat, néha félelmetes árnyakat véltem felfedezni. Ritkán fordultam Damon felé, az esetek nagy részében ő is pont akkor pillantott az irányomba. Meglepetten összemosolyogtunk.

És nem tudom hogy, mintha mágneses erő irányítaná őket, a kezeink automatikusan, észrevétlenül megtalálták egymást, és összekulcsolódtak kettőnk között. A visszapillantóban láttam, hogy ez nem csak engem rendített meg, hanem Elenát is. Engem jó értelemben, őt viszont...

Alig pár perc alatt megérkeztünk a főiskolához. Addig meg sem szólalt senki. A főiskola fényekbe volt öltöztetve, színes, vakító fényekbe, és egy vászon lebegett a bejárat felett a "Gyilkosok háza" felirattal díszelegve. Rengeteg diák tolongott befelé, a már dugig lévő épületbe, rémisztőbbnél rémisztőbb szerelésben.

Hangos zene zaja tompán hallatszott el hozzánk, és ahogy a négy ajtó kicsapódott, mindenki kilépett, a különféle italok vegyülete is utolért. Orrfacsaró bűzzel.

A négyesfogat megtorpant az autó mellett a járdán. - Mehetünk bulizni? - vette kezébe az irányítást Damon.

- Mi megyünk! - ragadtam meg a kikerekedett szemű Bonniet. - Ti intézzétek el, amiért jöttetek! - járattam a szemem egyik félről a másikra. - Később találkozunk.

Damon szélesen mosolygott, Elena kerülte a velem való szemkontaktust, ennek érdekében a járdát fixírozta, haját a füle mögé simítgatta.

Ő sem egy apáca ruhában jött. Nagyon is merész, akárcsak az enyém, felettébb erős sminkel párosulva. Húztam magam után a kis boszilányt, szó nélkül, engedelmesen hagyta. A bejárathoz érve sötétség fogadott. Kékes lilás sötétség, amit a színes diszkófények hasítottak át itt-ott.

Bonnie megbökdösött. - Keressünk inni valamit!

Helyeseltem. Rövid keresgélés után rátaláltunk az italos asztalra. Az út alatt kanyarogni kellett a sok velem egyidős fazonnal, kezeik néha olyan helyre tévedtek, amik miatt a lábujjuk három hétig fájni fog, a cipőm sarkának köszönhetően.

Bonnie nem rettegett tőlük, láthatóan tartotta a távolságot. Ki is fogták szegényt, mind nekiakartak ugrani, ha nem lettem volna mellette én, meg a meggyőző, "kinyírlak, meghalsz" tekintetem.

Úgy ugrottak el tőle, mint macska a tűztől. Volt, nincs!

A bunkók csoportja, ( rajtuk kívül ) akik neked mennek, megtaposnak. Nem arról vagyok híres, hogy tűröm. Megelőzve a bajt, én csinálom...

A dobhártya szaggató zenétől nem lehetett beszélni, nekünk mégis sikerült. Kellemesen elcsevegtünk egy jó órán át, kezünkben mindenféle italnak helye volt. A barna szemek nem csak a fények miatt, hanem kicsit az alkohol hatására is természetellenesen kezdtek csillámlani.

A semmiből kiszúrta a rég nem látott baráti körét, elengedtem őt, mint egy kismadarat, aki egyenesen repült is tovább. Egyedül maradtam. Vagyis nem teljesen. Egyedül, a piával, meg százezer emberrel.

Ha már buli, miért ne hozzam ki belőle a legjobbat?

Visszagaloppoztam a "tánctérre", vagy inkább az ördög játszóterére. Lengedezni kezdtem a fülbemászó zenére, nem sok kellett hozzá, hogy táncra perdüljek.

Megjött a buli fénypontja! A bulikirálynő!

Átengedtem magam a ritmusnak, a dübögő zenének, és az élvezetnek. Eluralkodott a csontjaimon, a végtagjaimon, minden négyzetcentiméterembe bekerült. 

A csípőm önálló életre kelt, szabad akaratú mozgásba kezdett, karjaimmal láthatatlan köröket rajzoltam a levegőbe. A közelemben mindenki felfigyelt rám, a "parti arcra", hogy azt a szegény, kezdő srácot idézzem, aki így akart udvarolni nekem...

Velem szerettek volna táncolni, páran még el is akartak hívni beszélgetni, de nem ismerkedni jöttem. A legnagyobb tisztelettel sem, mert ez egy szórakozó hely, nem párkereső. Jó, mondjuk itt is lehet találni pasikat/csajokat, akik egymásra is találnak, én ebbe a kategóriába rég nem tartozok bele.

Pontosan azóta, hogy Damonnal vagyok.

Nem csalnám meg soha, semmi pénzért. Az időérzékelése teljesen kiesett, ha tippelnem kellene, fél órát táncoltam.

Aztán deja vu érzésem támadt, ami mosolyt fakasztott a szórakozott arcomra. Ismerős kezek simultak a derekam vonalán, egy másik test simult az enyémhez. Damon végre visszatalált hozzám, Elenától.

- Emlékeztet ez valamire - sugdolózott velem.

- Engem is! - pördültem szembe a párommal. - Most viszont nem kell rohannom.

- Felhívás keringőre?

Játékosan harapdálta ajkát, fehér fogai kibújtak közben. Nem ettem már pár napja, direkt erre a napra készültem. Ha már szórakozás, kicsit kirúgok a hámból. Megragadtam egy izmos izompacsirtát mellőlem, erősen magamhoz húztam.

Barna szemekhez kócos szőke haj párosult, és ezekben a barna szemekben megláttam a feltörő elképzeléseket, amik képekben elevenednek meg. Nem egészen az következik amire számítani fog. Elmerültem a habcsók puhaságú pillantásban. - Nem fog fájni. Csendben maradsz!

Annak rendje és módja szerint következett minden. A szemfogak duzzadása, a szemem vöröslése, és a vacsora. Ivás közben betekintést kaptam a fiú elméjébe. Egy kitűnő tanulóval volt dolgom. Egy tisztességes, szingli, becsületes rögbijátékossal. Figyelemre méltó!

Damonból sugárzott a féltékenység. Most érzi, mit élek át Elena és miatta.

Az azonban más. Ők nem ittak egymásból. Ó, várjunk! DE!

Azóta sem felejtettem el ezt. Nem csinálok belőle nagy ügyet, csendben szitkozódok magamban. Damon egy lányt húzott magához, ő annak a lánynak szívta az éltető vérét.

Bevallom, nem csak neki nehéz a közelemben tartania magát. Én is... kívánom az ő vérének ízét. Meg akarom kóstolni, tudni akarom, milyen is!

Végül mindig visszafogom magam. Ugyan, nem lennék rá képes, főleg nem engedély nélkül.

Levegőért kapkodtam, mert hát nekem is levegőt kell vennem egyszer. Rásiklott a szempárom a másik vámpírra, ő is épp levegőt nyeldekelt. Betegesen vigyorogtunk, meglendítettük a kezünk között lévőket, bele a tömeg emberbe, hogy újra csak ketten lehessünk.

A félhomályban is láttam a vér lepte száját, a világító fekete szemeit, a kidolgozott, férfias alakot. Egyszerre kezdtük ropni újra, gátlások nélkül, nem törődve semmivel. Nem érdekelt, hol lehet Elena, sajnos az sem, hogy hol lehet Bonnie.

Tíz perccel később nyomasztó gondolatok találtak felszínre bennem. Mi van, ha leitatják, és kihasználják szegényt, én meg itt táncikálok? Vagy elrabolják? Beláttam, ez nem mehet így tovább.

A keresésére indultam. - Damon! - fékeztem meg egy másodpercre, bóbiskoló fejjel, tátva maradt szájjal állt meg a lábain, és nem ugrált tovább. - Megkeresem Bonniet! - nem igazán figyelt rám, feje minden felé keringett, csak felém nem.

Vállat vonva eltűztem a tömeg lelkes tagjai között, félre-félre lökve egy-egy személyt. Megrémültem, mert nem láttam a kis Bonniet a tömegben, pásztázó kereső szemem nem találta sehol. Más módszerhez folyamodtam. Az emelet kordonján megláttam őt, háttal állva, részegen vihogni. Ez cseppet sem tetszett nekem, a társaságot elnézve azért leszűrtem, hogy biztonságban van.

Nem nyugodtam, míg el nem hoztam onnan. Biztosra mentem. Igazán biztonságban mellettem lehet. Megálltunk a lépcsőtől srégen nyíló ajtófélfánál. - Figyelj, Bonnie! - ráztam meg gyengéden a vállát, sikerült magamra vonni a figyelmét. Ez a buli egyre jobban kezd elszabadulni. - Most már elég lesz a piából - vettem ki a kezéből a poharat, elhajítottam az előszoba másik végére.

- NE! - nyafogott, szokásától eltérő, változó hangsúlyú hangon.

- Most nyomás vissza táncolni - sóhajtottam.

Hátha ez lefoglalja. Az ugrándozó tömegbe bambultam, újból Damont keresve. Az izmaimat a totális értetlenség vezette. Lezsibbadt a nyelvem, a szám, az egész arcom, a lábam, a karom... mindenem!

Úgy látom Damont annál inkább lefoglalta a tánc. Meg valami. Jobban mondva valaki.

Elena.

Ugyanolyan forrón táncoltak, mint én az előbb Damonnal. A fiúról lekerült a kalap, a köpeny, a zakó, fehér ingben tündökölt, és láthatóan Elenáról is hiányzott egy kis darab fedés a vállairól, körülbelül akkora fedetlenséget nyújtva, mint nekem. Skarlátvörös folyadék festette őket, itt-ott.

Ezt Damon is észrevette, előszeretettel járatta rajta a szemét, annyira, hogy másnak már izomlázat okozott volna. A csalódottság fekete füstje áradt körém, kiszökkent minden csepp vér az arcomból.

Bonnie azonnal kijózanodott. - Úr Isten! Ana! Jól vagy? - pásztázott, én meg szerencsétlenkedtem kőszobor testtel.

Követte a vonalat, amerre figyeltem, és meglátta... ő is látta. Akkor nem álmodom, nem egy hülye képzelgés. Ez a valóság. Az italnak nyoma sem volt rajta, maximum érezni lehetett az illatát. Kijózanodott percek alatt.

A csalódottságot, a fájdalmat a pokoli düh, az ördög legmélyebb, legerősebb mérge költözött belém, visszaadva a mozgásomat, az érzékeléseimet. Elena feje váratlanul felénk került, szörnyülködve néz engem, hol Bonniet. Amilyen ártalmatlannak tűnik, olyan dühös is volt valójában.

Nem jobban, mint én.

Gyilkos, megsemmisítő közlésű érzelmeket irányított Miss Élvezet felé, akin a jókedv már nem látszódott. Percekkel ezután Damon is észrevette, hogy nem stimmel valami. Nem számított ilyen arckifejezésre tőlem, azt láttam rajta, amikor szembe néztünk egymással. Pedig én erre is képes vagyok.

A gyűlöletre.

Kaptam magam, vissza se néztem, úgy hagytam el azt a rohadt épületet. Legszívesebben elfelejteném ezeket a "csodás" perceket. A pokol tüze melegített belülről, így a hideg, őszi levegő lepergett rólam, hatástalan maradt ellenem.

Nem érdekeltek a kétségbeesett kiáltások, amikben a nevemet kiáltják. Semmi.

'Tűz a pokolban' 17. fejezet Kusza hálók

Reloaded

Tűz a pokolban

Kusza hálók

Karomra függesztve három-négy szatyorral toporogtam az ajtó előtt. A cipő már szorított, egyik lábamról a másikra álltam, hogy tűrhető legyen, viszonylag...

Egy másodperc után újból nyomta a sarkam, élesen szisszentem fel, ahányszor ez a borzasztó érzés belém vájt. A házkulcs sehogy sem akarta megtalálni a rohadt zárat, mindig mellé ment. Vámpír létemre, nagyrészt inkább még ember voltam.

- Gyerünk már! Gyerünk! - parancsoltam rá. Mintha ettől persze működött volna...

A százmilliomodik próbálkozásra sikerült is beletalálni. Épp időben! Kitártam az ajtót, szabályosan beestem rajta, a nappali és a konyha közé.

Fájós lábammal berúgtam az ajtót, ez volt az utolsó leheletnyi erőm. Leráztam magamról a szörnyű cipőt, a mázsásnak tűnő súlyokat ledobtam a konyhapultra. Bármennyire is tudtam, hogy vámpír vagyok, gyerekkorom óta úgy lettem nevelve, hogy fenntartsam azt a látszatot, hogy nem vagyok több egy átlagos embernél.

Elkeseredetten kapaszkodtam abba a tudatba, ami hiába hamis. Igen, én még ember vagyok. Nem tudtam, milyen is az. Kiskoromban megfosztottak ettől, azóta pedig ezzel az átokkal élek együtt.

Egyrészt átok, másrészt áldás. Attól függ, honnan nézzük.

Mire bejutottam a házba, kis verejtékcseppek gyöngyöztek rajtam, a pult fölé hajoltam, remegő kézzel támaszkodtam az üveglapra. Alig bírtam tartani magamat.

A fáradtságtól, sem az érzelemseregtől.

Rohamos léptekkel kocogtam a kanapéhoz, ahova rögtön fejest is ugrottam. KÉNYELEM! Istenem, de régen áhítozok érte. A boltból hazaérve egy kész örökkévalóság volt. Befészkeltem magam a puha helybe, aminek annyira megörültem, hogy na!

Zöld tekintetem, a "huncut kis csíkkal", ahogy Damon hívja, a huzatra meresztettem. A barna, selymes színbe. Úgy éreztem, mintha egy vászon lenne. Egy különleges vászon, amire kivetődnek az emlékeim.

Lepergett előttem az egész életem. A boldog perceken átlovagolva a szomorú, és keserűkig. Végül a mostani jövőt vázoltam fel magam elé. Azt a szerelmet, amit ritkán tapasztalhatnak meg az emberek. Az igaz szerelmet.

Damon számomra az a bizonyos nagy Ő. Így szokták emlegetni.

Annyira nehéz volt elhinni, hogy a kis copfos kicsi, pöttöm csajsziból, egy érett felnőtt nő lett. Az élete nem tökéletes, és ő maga sem, de nagyon is megfelelő.

Hát igen. Néha még én is meglepődök, hogy mennyit lelkizek mostanság. Túl sokat. Hogy megváltozhat az ember élete során, csak úgy, napról napra!?

Felültem, levettem a zoknit a lábamról, ami még mindig erősen lüktetett. Fájdalmasan masszírozni kezdte. Masszírozásról jut eszembe!

Elkélne most Damon varázskeze.

Aztán a másik lábamat lendítettem át a combomon, hogy azt is megnyomkodhassam. Mérgelődtem, hogy hogyan lehet ilyen rossz cipőt gyártani!? HOGY?

El is határoztam magam, hogy az első adandó alkalommal elégetem a francba. Én többet fel nem veszem!

Mindkét talpam a szőnyegen volt, lábujjaimat megmozgattam kicsit, ne legyenek elgémberedve. A következő pillanatban mikor felálltam, a konyha felé vetve irányomat, a fájdalom minden cseppje elszállt. Meg sem mondanám, hogy kábé egy fél órája tűzokádó sárkány módjára üvöltöztem volna a kellemetlen érzéstől.

Bementem az én kis konyhámba, a sok szatyor egymáshegyén hátán hevert. Ki kéne pakolnom. Azért eszek emberi táplálékot, mert hát... miért ne?

Kicsit csillapítja a vérszomjamat.

Meg elég finomak... Mikor először megkóstoltam, azt hittem, rókázok! Elkeseredtem, a nevelőapám készségesen tartotta bennem a lelket, egy jó apához illően. Alig hittem el, de pár hét alatt sima ügy volt elviselni, és finomnak találni az emberi kajákat.

Nekiláttam az embert próbáló feladatnak. Kihajtottam egy szatyort, a tartalmát felsorakoztattam az asztalra.

Vaj, kenyér, pizzakrém, paradicsom, stb.

Azt terveztem, hogy ebédre készítek egy vagy két tepsi pizzát. Kíváncsi lennék, Damonnak hogy ízlene. Elsősorban azonban Alaricnak csinálom.

Jó lenne megbeszélni vele a történteket. Hiányzik, nagyon. Ez a pár nap kisebb nagyobb magányszériája rádöbbentett arra, amit már egyébként is tudtam. Ki kell békülnöm vele.

Egyfelől, mert ő a környék egyetlen, és legjobb vadásza. Másrészt, mert mégis csak családtag. Senkinek sem kedvez a harag.

Sehogy sem tudtam elképzelni, hogy Damon, Ric, és én együtt töltünk egy délutánt, nevetve, tévézéssel, zabálással, focit lesve. Úgy, mint a múltkor.

A remény sosem hal meg, még lehet rá esély. Ez az egy dolog tudott mosolyt csalni az arcomra, ami meg is jelent ajkaim szélén. Minden vágyam ez lenne.

Meg persze az, hogy kinyírhassam Klaust. Connor után.

Ma éjszaka nem találkozok Damonnal, ugyanis készülnie kell a holnapi Halloween-i partinkra. Gyenge kifogás, eleinte sántított nekem a dolog, sőt, most is. Baljós gondolatok keringtek bennem a munka közben.

Vajon miért akart lekoppintani?

Gyorsan elűztem a kerge gondolatokat a fejemből, koncentráltam inkább a pakolásra. Mindent, ami a hűtőbe kell, betettem, ami a spájzba való, azt meg oda. Nem dolgoztam a szuper sebességemmel, ami adatott, hanem lomha, emberi tempóban.

Még mielőtt mindennek nekikezdtem volna, harapnom kellett valamit. Farkas éhes vagyok!

Összeütöttem egy jó kis szendvicset, kólával, falánk harapásokkal percek alatt leküldtem az egészet. Ha most látna valaki...

Megcsináltam a pizza tésztáját, már csak be kellesz dagasztani, rárakni a feltétet, megsütni, és már ehető is!

Békésen mosogattam, a mosogató feletti ablakon bámultam néha ki. Valami titokzatos fonal késztetett arra, hogy mindig kitekintsek. A vizes tányért a csöpögtetőre tettem, ezzel végeztem is.

Az utca végéről kocsizúgás zaja ért el kifinomult fülemig. Valaki közeledik. Éreztem, hogy nem idegen, a szívem szilaj módján vágtázni kezdett, azt hittem, kirepül a mellkasomból. Álltam, vártam, hogy a vendég megérkezzen.

Megérkezett.

Egy fekete terepjáró gurult a kocsifeljárómra. Alaric volt az. A vágtázás után egy nagyot dobbant a szívem, aztán lelassult. Aurájából érezhető volt, hogy nem feszült, heves vitára érkezik, hanem egy apa-lánya beszélgetésre.

Örültem neki, hogy újra láthatom. Azok után, amiket mondtam neki, azt hittem, rám sem néz többet. Most meg a kocsifeljárómon áll a kocsijával. A szürkés üvegen keresztül figyeltem őt. Kikapcsolta a biztonsági övét, apai kezei a kocsi kilincsén pihentek. Izgult. Félt.

Hátradőlt a vezetőülésben, szétszóródott erejét egy gombócba akarta összegyűjteni. Utolsó, indulásra kész lélegzetvétel, és már ki is ugrott a járműből.

Elléptem az ablaktól, nehogy meglássa, hogy leskelődtem. Anélkül is tudhatja. Tudja, hogy tudom, hogy megjött.

Belekapaszkodtam a pult aljába, követtem cipőjének ritmusát, pulzusom is erre a dallamra működött. Megkerülte a kocsiját, hogy az ajtóhoz léphessen. Néztem magam elé a semmibe, az is jól elterelte a figyelmemet arról a tompa félelemtől, hogy nem tudom, mit fogok neki mondani.

"Sajnálom, hogy beleszerettem? Sajnálom, hogy nem tudtam neki ellenállni? Tudom, hülye voltam, bocs?"

Nem - gondoltam. - Egyik sem.

Itt elakadtam. Már kopogtattak is az ajtómon. Átadtam magam, hogy sodorjon az ár. Lesz, ami lesz.

Kullogva közelítettem meg a bejárati ajtót, hanyagul beletúrtam a hajamba. Egy könyörgő sóhajtás után kinyitottam az ajtót. Alaric nem a szokásos módján üdvözölt az ajtón túlról. Ezt eddig is láttam, hogy szomorú volt, de hogy ennyire!

Le volt törve, minta bili füle.

- Szia! - mosolygott egy kicsit.

Ettől a mosolytól jéglánc feszült át a dobogó szívemen, elindítva bennem egy hideg véráramlatot. - Szia! - mekegtem nehezen. - Gyere be!

Beljebb haladt a lakásban, bár nem most járt itt először, alaposan körbenézett. Rájöttem, nem a lakástól lett elájulva. Damont kereste...

Jellemző!

Közepes hangerővel zártam az ajtót. Nehéz volt pillantásomat arról, Alaric hűvös hátába vájni. A világ összes fájdalma a vállára tornyosult. - Damon...

- Nincs itt - feleltem frappánsan. - Kettesben vagyunk.

- Oké - fordult meg, hogy egyenesen a szemembe mondja a mondanivalóját. A mogyoróbarna szemek nem kicsit olvadoztak egyik érzelemből a másikba. Azt hittem, menten agyrázkódást kapok. - Itt az ideje, hogy megbeszéljük ezt.

- Nekem nincs mit mondanom. Elmondtam mindent pár nappal ezelőtt. Úgyhogy... ha meg akarsz győzni, hogy hagyjam el, csalódást kell okoznom.

- Nem. Nem erről lenne szó.

Kitágult a szemem, bambán pislantottam a nevelőapámra. - Hát... hát akkor?

- Nézd! - közelebb lépett hozzám, családiasan megfogta a kezem. - Nagyon nehéz erről beszélnem. Damon... ő nem a legjobb választás!

Szemforgatással reagáltam. - Már mondtam...

- Hallgass végig! - szakított félbe. Elcsendesedtem. Hangom megszűnésével a házban mély csend uralkodott, fölényesen. Alaric suttogva kezdett beszélni, mintha valami titkosat mondana. - Tudom, milyen Damon! Szívtelen, meg egyebek. Nem hiszem, hogy jó dolog lenne, ha mellette lennél. De láttam, mikre képes, ha szerelmes - megkondult bennem a vészharang, szemem sarkából támadásra kész mérges kígyóként járattam rajta tekintetem. - Igen, konkrétan Elenára céloztam.

- Pompás! Hát lenne mit mesélnem róla.

- Ezt később. Damon alapvetően egy suttyó söpredék, akinek kitekerném a nyakát, ha hozzád érne. Érted? De akiket szeret, azokkal nem bánik rosszul - elöntött a földöntúli boldogság, mosoly szaladt a számra. És neki is. - Úgy látom, téged nagyon szeret. Ez nem meglepő, imádni való vagy! - bókolt.

- Ezt vehetem bocsánatkérésnek? - viccelődtem.

Kuncogás tört elő mindkettőnkből, őszintén, vidáman. - Igen. Szörnyű egy apa vagyok! - nevetett harsányan.

- Nem vagy az, vén kecske! - boxoltam mellkasba, majd szorosan hozzábújtam. - A világ legjobb apukája vagy!

Azt gondolta magáról, hogy ez nem így van, meg sem próbált azonban harcba szállni velem. Veszett ügy!

Átkarolt, fullasztóan szorított. Egy normális embert összeroppantott volna, az biztos. Nekem ez csak egy kis csiklandozás volt. - Jaj, te lány! Miért kell neked mindig rosszba botlani?

- Ilyen balfék vagyok - húztam el a fejem testéről, hogy szembenézhessek vele. - Ez most azt jelenti, hogy áldásodat adod?

- Azt - borzolta össze a hajam.

- Ami azt illeti, én is tartozom egy bocsánatkéréssel.

- Félek, hogy többel is! - ugratott.

Megint felnevettünk. - Nem Damon miatt. Hanem mert eltörtem a kedvenc karódat! - fintorogtam.

- Ugyan! Az már nem a kedvenc karóm! Majd az lesz, amelyikkel átszúrhatom Damon szívét!

- Na de Ric! - döbbentem le a rossz viccein. - Moderáld magad vén szatyor!

- Ne lepődj meg, ha viszont tényleg így lesz!

- Jól van, mókamester! - slattyogtam a konyhába. - Akkor jó, hogy bevásároltam! Éreztem, hogy megérkezel!

- Nocsak! - sétált az asztalhoz. - Mihez?

- Pizzát sütök.

Belenyúlt a felső szekrénybe, hogy kivegyen egy jópofa söröcskét. - Nyami! - meghallottam a sör kupakjának ciripelő hangját, ahogy a férfi gond nélkül kinyitja. - Hogy értetted azt, - kezdte, mielőtt leült - hogy tudnál Elenáról meséli?

Az alapanyagokat már ki is pakoltam, nekiláttam tésztát dagasztani. - Ez egy nagyon szívmelengető, vicces, és idegesítő történet - beszéltem undorral.

Kihúzta a széket, és levetődött rá. - Halljuk!

- Csodálkozom, hogy nem rohant hozzád sírva, hogy kiosztottam!

A férfi majdnem félrenyelte a korty sörét. - Mit csináltál?

- Jól hallottad! Elmondtam neki, mit gondolok! - a tészta engedelmesen formálódott, ott, ahol én akartam. Megint olyan ideg szállt belém, hogy hihetetlen. - Nem épp a legjobb tulajdonságaival kezdve.

- Aj, kicsim! Miért kellett?

- Mert. Féltékeny Damonra, arról nem is beszélve, hogy nyájaskodik neki.

- Lehet, hogy csak jóban akar lenni vele.

- Ti férfiak! - morogtam nem túl jó kedvemben. - Egyik hülyébb a másiknál. Ezért is okosabbak a nők.

- Kikérem magamnak!

- Hát ne kérd! A lényeg, - kanyarodtam vissza - hogy tudom, mit akar az a lotyó. Látom a saját szememmel! És nem vagyok elfogult, mielőtt még megvádolnál. Én csak megvédtem magunkat.

- Ha Damon szeret, nem fogja engedni magát Elenának, ha tényleg rá akarna mozdulni! - jött a szokásos bölcselete.

Igaza van. Én az elején lefektettem a szabályokat, de ha Elena továbbra is mozdulgatni fog, Damonnak kell leállítani. Vagy nekem...

Nem fogom hagyni, hogy megint becserkéssze őt, hogy meglegyen a két kis játéka. Lesheti!

- Képzeld, holnap én, Bonnie, meg Damon elmegyünk egy Halloween-i bulira.

- Tényleg? - szólt, miután megitta a következő hörpintésnyi italt.

- Aha! Nincs kedved jönni bulizni, vén ember? - néztem hátra a kényelmesen terpeszkedő nevelőapámra.

Csilingelő kacagása jókedvvel hintette be a házat. - Abszurd. Köszi, de nem.

- Jól van, - tettem-vettem tovább - egy próbát megért.

Beszélgettünk sokáig, nevettünk, és játszottunk. Készült a pizza, már a sütőben volt. Úgy eltelt az idő, hogy tíz perc kellett az elkészüléséhez. - Milyen jó illata van! - csorgatta a nyálát Alaric.

A pulton ültem, szürcsölgettem a narancslevemet. - Türelem! - egyre csak a sütőt nézte, mint egy megbabonázott rab. Telefonom előtte pihent, nyugalmi állapotából egyszer csak csörögni kezdett.

Lepattantam a helyemről, a nevelőapám azonban ránézett, akarva, vagy akaratlanul. - Damon keres - nyújtotta nekem gúnyosan.

- Kösz - mosolyogtam rá, ő inkább visszafordult a sütőt bámulni, mint a TV-t. Felültem vissza, és nyomban fel is vettem. - Szia!

- Szia édes!- jött a köszönés a vonal túlsó feléről, azon a bársonyos hangszínen, ami az övé. - De jó kedved van!

- Aha. Nem vagyok egyedül.

Játékosan, kissé rémülten kezdett kérdezősködni. - Egy férfivel vagy?

- Igen, mondhatjuk - adtam kétes választ.

- Mi az, hogy mondhatjuk? - kérdezte már nem játékosan, kissé féltékenyen.

- Itt van nálam Alaric.

Másodpercekig nem jött tőle semmi, még szuszogás sem. Vámpír kaphat szívrohamot? Sokkot? Mert szerintem ő azt kapott. - Alaric? - mondta félve.

- Aha. Most készülünk a pizzának nekiugrani.

- Minden... rendben? - kérdezte halkan.

- Minden. És a minden alatt mindent értek.

Felhümmögött. - Hm. Mivel érted el?

- A bájommal.

- Ó, igen! - nevettettem meg. - A te bájodnak képtelenség ellenállni.

- Reméltem, hogy ezt mondod - néztem Alaric vonásait, amik szoborszerűek voltak, és meg-megvonaglottak.

- Mi van rajtad? - suttogta.

Kitört belőlem a nevetés, alig bírtam visszazökkenni a higgadtságba. - Fejezd be! Nem éppen alkalmas!

- Miért nem? Tudni akarom, asszony!

- Ruha van rajtam, legyen elég ennyi! - parancsoltam rá, és tudtam, ha most előttem lenne, kiskutya szemekkel pitizne.

- Gonosz vagy! - tettetett szipogást.

- Otthon vagy?

- Igen. Sajnos - köszörülte meg a torkát. - Hallgathatom a másik szobában Elena és Stefan örömködését.

A plafonra bámultam, sokáig nem is vettem le onnan szempáromat. - Sajnállak.

- Én is magamat - hallottam, ahogy hátrapuffan az ágy támlájához. Sóhajtás hagyta el a lelkét, belém pedig hiány költözött. Egy fekete űr, ami akkor töltődik meg, ha Damon mellett vagyok. - Hiányzol vadócom!

- Te is nekem, amerika kapitány! Megvan már a jelmezed holnapra?

- Meg! De még mennyire! De...

- De mi? - kérdeztem vissza.

- Öm...Uh... - nem tudta, hogyan is kezdjen bele. - Az a nagy helyzet, hogy... De ne legyél kiakadva!

- Ki vele!

- Holnap Elenát is magammal viszem.

Leblokkoltam. Úgy éreztem, mintha egy ágyúval pofán csaptak volna.

Damon elhívta Elenát a "randinkra"? Legalábbis... én azt hittem, ez az! Bonnie elugrándozik az ottani barátaival, mi meg kettesben leszünk. Nem, neki feltétlenül, elhalaszthatatlanul meg kellett hívnia Elenát.

- Tessék? - most még normális volt a hangom, mindjárt nem lesz az.

- Kérlek, ne legyél ilyen!

- Damon! Hogy kérhetsz ilyet? Azt hittem... Egyáltalán minek hívtad meg? - Alaric felkapta nagy hangomra a fejét.

- Tudod, hogy most változott át. És az én véremmel. Nos, úgy néz ki, én tudom megfékezni, és megtanítani, hogy ne öljön embert!

- Ezt miért egy partin kell?

- Gondolj bele! Sok ember, véres jelmezben! Fel sem tűnik nekik, hogy vámpírok vannak az épületben! - magyarázta.

Engem ennek a része nagyon nem érdekelt. - Igen? Ó, ez mennyire megható! Rendben, nem bánom tanítsd meg! Nélkülem!

- Ne csináld!

- Nem megyek el! Maradok Ric-kel, és elleszek vele. NEM vagyok kíváncsi arra a.... - haraptam el a mondat végét.

- Ana!

- Nem akarom azt nézni, ahogy körülugráljátok egymást, sem azt, hogy flörtölget veled. Kösz, nem! És lekoptathatod Bonniet, így lehettek kettesben! - a telefonban nevetés csengett. - Mi ezen ilyen rohadt vicces?

- Bírom, mikor féltékeny vagy - válaszolta. - Most őszintén, nem bízol bennem?

- Elenában nem bízom. Ezek után, hogy elhívtad, bevallom, megingott a bizalmam irántad is.

Erre nem nevetett. Komorrá, fegyelmezetté vált. - Figyelj, a kedvemért! - csillapodott a haragom, de nem múlt el teljesen. - Egy kicsit legalább Bonnie-val leszel, míg én megtanítok neki pár dolgot, aztán ígérem, a tiéd vagyok.

- Damon...

- Nemleges választ nem fogadok el!

Megadóan fújtam ki a visszatartott levegőt, próbáltam nem katasztrofálisan felfogni a jelenlegi helyzetet. Ezt viszont nem lehet másként. - Legyen.

- Köszönöm!

- Az biztos, ez lesz életem legrosszabb Halloweenja.

- Miért? Én veled leszek! A legjobb lesz, ígérem - dalolta.

- Jól van, te majom! - kis csend telepedett közénk. A sütőből mennyei illatok szálltak, a nevelőapám szemei majdnem kiestek az éhségtől. - Kész a kaja, úgyhogy... Szia!

- Semmi szeretlek?

- Ah! Szeretlek!

- Mindjárt más. Én is szeretlek - nyájaskodott. - Szia! Ja, és puszilom a faterodat!

Összenéztem az értetlen Alariccal, mosoly hasadt arcomra. - Átadom!

Letettem, mire nevelőapám kíváncsian lesett felém. - Kész a pizza! Ehetünk! - intéztem el ennyivel az előbbi előadást.