'Tűz a pokolban' 19. fejezet Gyémánt

Reloaded

Tűz a pokolban

Gyémánt

Belül hatalmi harc indult bennem. Az érzelem meg az ész harca. Küzdöttem, mert az a bizonyos kapcsoló, ami az érzelmeket irányítja, le akart kapcsolódni. NAGYON le akart.

Galoppoltam, már majdnem a parkolónál jártam, amikor hátulról Bonnie kis lihegése zökkentett ki katonás menetelésemből. - Hé, Ana! Várj!

Lelassítottam, de nem fordultam felé. Egyszerűen... Nem értettem semmit.

Hogy tehette ezt velem? Hogy felejthetett el engem akár egy pillanatra is? Ilyen... ilyen lenne az igazi Damon Salvatore? És az, akit ismertem, csak egy illúzió lett volna?

Bonnie belém kapaszkodott, erejétől telve lehúzott, egy minimálisan. Térdét támasztva pihengetett a nagy rohanás után. - Várj... egy... kicsit - dadogta. Szigorúan lenéztem a bociszemekbe, amint felkúsztak a kőszobor arcomra. - Jól vagy?

- Mennyeien! - dörmögtem. - Csak erre vágytam! - Bonnie megilletődve vette tudomásul, hogy most tényleg kiakadtam. - Figyelj, Bonnie! Nem vagyok jó pazban. El szeretnék innen húzni, amilyen gyorsan csak lehet, még mielőtt...

- Analia! - Hát ez igazán nagyszerű! Utolértek. Hatalmas erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ne ugorjak azonnal Elena fejének, és maradjon is a kezemben. - Sa... sajnálom! Én nem....

- Nem akartad? - bukfencezett ki belőlem a cinikusság. Elena száját hallottam szóra nyílni, de leintettem. Az avart bámultam magam előtt, oda szegeztem, mintha valami érdekeset lenne ott, és amit csak én látok. - Nem érdekel. Tudom, hogy az elejétől ezt akartad. És Damon is.

- Nem igaz!

- Ne rinyálj már! - emeltem meg a hangerőmet, a környezetemben minden madár szárnyra kapott, szárnycsapkodással szálltak el a messzeségbe. Vágyakozva kaptam fejemet utánuk, kis fekete alakjuk egyre messzebb kúszott a sötétkék vászonon. Jelen helyzetben azt kívánom, hogy bárcsak én is elrepülhetnék velük! Bonnie teste remegett, amikor ránéztem szív alakú arcára, szemeiből könny csordult, vándorútra indulva. - Annyira átlátszó volt.

Torokköszörülés ütötte meg a fülem. Mély, férfi hangnemben. Helyét Elena mögött érzékeltem, tisztes távolságból. - Azt hiszem, indulhatunk!

Damon úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Én még mindig Bonniet néztem, aki mostanra azt hihetné, hogy megőrültem. Pislogás nélkül, szinte levegővétel nélkül támaszkodtam rá, persze csak átvitt értelemben.

Az a visszahúzódó, alamuszi lány, előbújt a csigaházból. Egy jókora adrenalin löketnek köszönhetően megindult Damon felé, sírva, vicsorogva. - Te! - mutatott a férfire nyomatékkal. - Meg kellett volna védened Elenát, erre mit művelsz? Az ellenkezőjét! Sőt, belegázoltál... - visszahőkölt.

A tempójából hirtelen fékezett le, erőteljes, visszafogó kezeimnek köszönhetően. Fogtam, fogtam és nem engedtem, hogy ő is elhátráljon mellőlem. Egy percre sem.

A fák közé bámultam, kiveséztem minden kis részét a tájnak. Damon kifejezéstelenül állt tovább, meg sem próbált mentegetőzni. Elena halk, bűnbánó sírásba kezdett. Ez már itt nem segít.

- Erre semmi szükség! Oké? - nyers dünnyögésemre Bonnien egy rázkódási hullám ment végig. - Menjünk haza!

- Ana, nem tudom mit gondolsz...

- Azt senki sem tudhatja! Érted, Elena? - biggyesztettem le a számat, úgy fordultam felé. Eddig sikerült visszafognom magam, éreztem, hogy most veszi át a hatalmat felettem az ördög. - De ha mégis, akkor sírva fakadnál, ha tudnád miket gondolok most, ha tudnád, milyen érzéseim vannak! Ha tudnád, milyen szívesen... - haraptam el a mondatot, helyette sejtelmesen mosolyogtam, a megroppant lány fantáziájára bízva a dolgot. Végignéztem rajta, toporgott szerencsétlenül, arra várva, hátha megmenti valaki tőlem, a csúf, gonosz boszitól, vagy a tűzokádó sárkánytól. De ez az élet! Nem mese. Sosem alakulnak a dolgok úgy, ahogy te szeretnéd. - Kezdem azt hinni, hogy te rosszabb vagy, mint Katherine. Még őt nem ismerem, bár az is megeshet, hogy ő sokkalta de jobb verzió, mint te. Az eredeti mindig tökéletesebb, mint a másolat.

Bántó szavaim célba értek, Elena teljesen összetört. Feje lekókadt, keserves sírásának hangját elnyelte az erdő, megőrizve magának a titkot. Bevallom, nem éreztem jobban magam. Vagyis, jobban fogalmazva, nem tette elviselhetőbbé a csalódottságomat, sem a fájdalmamat.

Bonnie is zokogott, kezét már rég elengedtem, mégsem ment sehova. Kedvem támadt átölelni, de nem tettem. Haragszok mindenkire! Az egész világra! Istenre, hogyha odafent van, mi a francért nem tud nekem segíteni!? Miért?

Miért szívatnak mindenben? Hogy keményszívű legyek? Vagy hogy végre önmagam lehessek? Az érzelemmentes, mészárló szörny, akit ölésre teremtettek?

Azt akarnák, hogy visszatérjek a valódi életemhez, és ne ennek a nyálas drámának legyek a főszereplője?

Ez mindent megmagyarázna. És komolyan fontolóra fogom venni a jeleket.

Damonra is rátudtam nézni. Kihúzta magát, szeme rólam Elenára, majd vissza, vagy Bonnira ugrált. Egy szót sem szólt. Zilált volt a haja, vér borította a fehér ing nyakát, Damon arcát. Egy megfelelő pillanatban találkozott a figyelmünk, összeforrt, egybeolvadt.

Meglátta bennem a tomboló vihart, én pedig benne a fekete felhőt, a lila villámokkal. Ő sem érezte túl jól magát. Az előbbi bűvölet, ami odabent elvarázsolta, megszűnt.

Talán a vér tette, vagy a furcsa füst, ami "dekorációként" gomolygott a táncolók között. Nem tudom. Nem is érdekel.

Erre nincs kifogás. Fapofája átváltott egy érzelemvilággal teli arckifejezésbe, amiben egyszerre annyi minden volt, hogy a szédülés kerülgetett. Megcsóváltam a fejem, hátat fordítottam nekik.

Damonnak...

- Menjünk innen, Bonnie! - tettem pár lépést előre, a boszi jelenléte azonban nem volt mellettem. Megálltam. - Bonnie!? - szóltam vissza a hátam mögé elkeseredve. Ő pedig egyre csak Elenát bámulta, azt, hogy mennyire átgázoltam rajta. Átgázoltam. Ja. Miért ő nem? ŐK NEM? Hát én vagyok az egyetlen normális ember, bocsánat, vámpír vagy lény ezen a nyamvadt környéken? - Velük akarsz menni - jelentettem ki helyette. - Értem. Jól van - vettem a mély levegőket, hogy el tudjam viselni ezt a rohadt fájdalmat. Azt a szúrós érzést itt belül, ami kiakarta fúrni a szívemet. - Mit is várhattam tőled. Hiszen Elena pincsije vagy.

Damon hangja hirtelen megjött. - Analia! Most menjünk haza!

- Haza? - kacagtam jókedvűen, fejemet az ég felé emeltem, és azt kérdeztem magamtól: "Hogy lehetnek ilyen kretének? Még ezekután haza? Mintha semmi nem történt volna?" - Itt már nincs olyan, hogy menjünk! Csak ti, - nyomtam meg a "ti" szót - vagytok. Én már nem.

Gyalog elindultam a végeláthatatlan kocsisorba vetve magam, hogy az erdőn keresztülhúzódó úton hazamenjek. - Hová mész?

- Az ne érdekeljen!

Élveztem, ahogy magam mögött hagyom ezt a nyomorúságot, ezt a szenvedést. Ezt a semmiséget. Vágtattam az ijesztő sötét fák között, kapkodtam az ágakat magam előtt, botladoztam a kövekben, a gyökerekben.

Egy jó ideje meneteltem, amikor kocsizúgás zaja riasztotta fel a kihaltnak látszó erdőt. A fákon át láttam az úton suhanni Damon autóját, és a benne lévők arcát. Mind letörtek voltak, feszültek, és mély csend lebegett a kocsiban. Elena hátul ült Bonnie-val, Damon árván ült, egyedül, az én helyem pedig... üres volt.

Üres. Végtelenül üres nélkülem.

Ahogy jöttek, el is mentek. Látnom kell még őt. Damont. Még látnom kell!

Nem tudtam rá haragudni, akár mit is tett. Akár mit követett el ellenem, a szerelem nem szűnt meg bennem. Hogy is szűnne? Az ilyesmi nem múlik el.

Soha.

Kirohantam az útra, nem törődtem az ágakkal, amik felsértették az arcomat. Nem érdekeltek a bokrok, amik meg-megcibáltak. Kizuhantam az aszfaltra, vágyakozva néztem a kék jármű után, amiből csak a fényszórók fénye maradt, aztán... semmi.

Csend.

A kocsi zúgása volt az egyetlen dolog, ami megzavarta a halálos merevséget, most már az sem. A lábamtól indult felfelé az a fajta reszketés, ami a halál közelségétől szokott bekövetkezni. Kúszott, egyre feljebb, egyre feljebb, míg végül teljesen körbe nem zárt, és fel nem emésztett belülről.

Kiszívta belőlem a gondokat, a bajokat, a gondolatokat. Megfosztott a szép emlékektől, egy dolgot lebegtetett előttem. Azt a borzasztóan mardosó képet, amikor Damon Elenát tartotta a karjaiban, helyettem.

Amikor már teljesen beleégette magát az agyamba, és nem tudtam kiverni onnan. Aztán szépen, fokozatosan, lepergett rólam, mintha eddig egy üveglapba lettem volna zárva, végre tudtam venni egy nagy levegőt.

Remegve a telefonom után nyúltam, áldottam magam, hogy azt legalább hoztam. a titkos zsebemből kotortam elő, tíz perc alatt, olyan intenzíven remegett mindenem. A névjegyeket lelkesen böngésztem, míg meg nem leltem a megfelelő nevet.

Rá van most szükségem. Őt kell hívnom.

- Halló csajszi! - vihogott szokásosan Caroline.

- Caroline... - szóltam bele a telefonba, de alig bírtam beszélni. Láthatatlan lánc tekeredett a torkomra, megakadályozva a normális beszédet, hanem így egy halottéra hasonlított. - Értem tudnál jönni?

- TE JÓ ISTEN! - motyogott szaggatottan, elképedve. - Mi a fene történt veled?

- Hosszú - engedtem el egy olyan mosoly félét. - Szóval ráérsz?

- Persze! Azonnal ott vagyok! Mondd, merre vagy!?

Elmondtam neki a pontos útvonalat, és hallottam, hogy bevágódott a kocsiba. Nem kellett hozzá két perc, rohamos közeledéssel, bőgő motorral ért ki az erdő mögül kanyarodó úton. Lágy sárga sportkocsija lefékezett mellettem, aggódó arccal tekintett ki rám az üveg mögül, álla az ölébe esett, ( képletesen ) meglátva milyen tépett is vagyok valójában. Beszálltam mellé, Pink Star parfümjének édes, nőies illataromája körbejárta a kocsit.

Az ölembe roskadtam, a kezemmel kezdtem babrálni. Caroline zöld szemei végigjárták útjukat rajtam. Azonnal tudta, hogy Damonről van szó.

Nem mondott semmit, kedvesen vállára billentette a fejem, barátságosan dörzsölgette a karomat, érzékeltetve, hogy mellettem áll. Mindenben. Megmondta. Tudta, hogy ez lesz. És az elejétől harci készültségben állt, ilyen helyzetekre. Kis idő múlva, elöntött a nyugalom, a biztonságérzet. Már el tudtam mondani, mi gyötör.

Nagy levegővétel után, elmondtam neki a ma este történéseit, ő bölcsen hallgatott. Hallgatott, és megértett. - Sajnálom!

Ennyit mondott, ez is épp elég volt. - Nem kell! - elhúzódtam tőle, visszaültem a normális ülőhelyzetbe. - Csak vigyél haza, kérlek!

Bólintott, tökéletes, szőke hajkölteménye megrendült a mozdulattól, majd már taposott is a gázra.

*

http://www.youtube.com/watch?v=d7lCZ0rpH3o

Reggel.

Egy új nap reggele.

Magamhoz szorítottam a párnámat, a déli Nap fénye halványabban vágott a szemembe. Alacsonyabban jár a Nap a tél jóvoltából, az ereje is csökken.

Damonra gondoltam. Kire másra?

Mindig ő járt a fejemben... Meg tudok-e bocsátani neki?

Nem tudom. Őszintén nem tudom.

De azt tudom, hogy nagyot csalódtam. Benne is, és Bonnie-ban is. Sohasem gondoltam volna Bonnie-ról, hogy inkább Elenának segít, mint nekem. Ez van. 7 év hosszú idő. Elena lett a barátnője, engem meg elfelejtett.

Elena. Nem csalódtam benne. Tudtam, hogy próbálkozni fog. És ha ezt Stefan megtudja, valószínű megbocsátja. Ha ő, lesz olyan marha, hogy megbocsát neki, akkor nem tudom mit csinálok. Én azonban nem tartozom a könnyen bocsátó típushoz.

Felkeltem. Lekocogtam a konyhámba, reggeli kávét készíteni, hogy legyen elég erőm a naphoz. Erről is, mint mindenről a Salvatore jutott az eszembe.

Mindenhol őt keresem, az ő arcát látom, az ő szavai csengenek a fülemben. Borzasztó. Hogy eltereljem a figyelmem, a rádió kapcsolójához nyúltam. Kell lennie valami zajnak, esetemben zenének, hogy elfoglalhassam magam. Épp egy kedvenc számom szólt az egyik adón, amit csendesen "szavaltam".

A kávé is lassan kész lett, mire a dalnak vége lett, addig ringatóztam jobbra, balra. A forró ital illata elterjedt a levegőben, finoman, lágyan. Hívogatóan kezembe vettem a poharat. Szürcsölgettem, ízlelgettem. Nagyon finom volt, bár nem az, amit D.... - gondolatomat önként szakítottam meg.

Nem gondolok rá. Se senkire. Csak le akarok ülni!

Siettem is tehát a nappaliba, hogy leüljek, és bámuljak valami irtó uncsi sorozatot. Épp, hogy lesüppedt alattam a puha kanapé, a telefonom átkozott csörgésbe kezdett az asztalon. Előttem. Mikor tegnap megjöttem, ledobáltam mindent, és fejest ugrottam a szobámba. A telefon pedig itt maradt.

Nem törődtem vele. A hívót se néztem meg. Had csörögjön az ott!

Felhúztam a lábaimat, kortyolgattam a kávét, ami átmelegített tetőtől talpig. A távirányító után nyúltam, mire az őrült csengés elhalkult. Végre. Ujjam a bekapcsoló gombon tanyázott, mikor újra felszólalt a készülék.

Oda kaptam a fejem, és mintha vigyorgott volna a mobil, hogy zavarhat. Majdnem kilöttyent a kávé, az asztalra érkező becsapódástól, a kezem szabaddá vált. Érte nyúltam, és a hívó nem más volt, mint a kisebb Salvatore. A normális.

- Stefan! - sóhajtás közben elejtettem a nevét, amikor vonalban voltunk.

- Szia! Beszélnünk kell!

Pödörtem is a bajszomat. Rájött. Legjobb öröm a káröröm. - Tessék!

- Egy kényes ügyről lenne szó.

Egyre biztosabb lettem abban, hogy arról beszél, amire gondolok. - Igen?

- Connor, a vadász, túszokat ejtett a Grillben.

Ó! Hát erre nem számítottam. - Micsoda? - legkevésbé sem érdekelt már az, hogy megtudta-e. - Connor? Kiket?

- Matt-et, Bonniet, és Jeremyt.

- Bonniet? - értetlenségemet magam sem értettem. Vagyis, de. Hiába, mégis csak a barátom. Nem akarom, hogy baja essen! Bajban van, meg kell őt védenem. - Miért? Hogy?

- A többiekkel épp most beszélgetünk. Úgy gondoltam, ehhez te is kellenél.

- Hol vagytok? Máris ott leszek.