'Tűz a pokolban' 1. fejezet Szikrázó villámok

Reloaded

Tűz a pokolban

Szikrázó villámok

„A szerelem válasz valamire, és kérdés rengeteg mindenre.”

A telefonom állandó csörgésben van. Hol Damon, hol Ric, hol Stefan. Nem veszem fel egyikőjüknek sem.

Gonosz vagyok. Nem kapcsolom ki a készüléket, had hívogassanak! Reménykedjenek, hogy egyszer felveszem.

Három nap. Három napja ki sem dugom az orrom a lakásból. Szokatlan, de éhes sem vagyok. Klaus különleges vére felpörgetett adrenalinnal, nemhogy aludni nem tudok, éhség sem gyötör.

Nos, legjobb elfoglaltságom eddig az volt, hogy elnyúltam a kényelmes franciaágyamon, bámultam a telefonom kijelzőjét, amikor megjelent Damon neve, majd eltűnt, és megint feltűnt. Most mást csinálok. A TV előtt gubbasztok, bambulok a pankrációra.

Egyszerűen imádom! Eldobom az agyam. Néha van benne egy-egy hosszú pofázós rész, és átmegy szappanoperába, de nekem tetszik!

Védve vagyok, minden függöny be van húzva. Nem láthatnak meg. Ugyanis nem egyszer Alaric próbálkozott az ajtónál. Kitartó, egy óráig dörömbölt. Aztán Stefan is jött. Mondogatta, hogy: "Tudom, hogy itt vagy! Hallom a lélegzésed!" stb.

Damon az... Damon. Nem jött, csak hívogatott. Egyfolytában. Stefan azt is említette, hogy legalább Damonnak vegyem fel a telefont.

Teljesen ki van bukva. Vedeli magába a whiskyket, a bort, a vodkát, mindent! Három napja ő sem jött ki a szobából, a szobát átitatta a szeszszag.

Őszintén! Ő VAN KIBUKVA?

Jó, megértem, hogy megsértettem, oké. Tiszta sor. Pedig úgy viselkedik, mint ha én csináltam volna egy világra szóló, bődületes baromságot!

Hidegen hagy. Mondhatni, leszarom.

Tömtem a fejembe a popcornt, hiába követtem szememmel az eseményeket, totál máshol jártak a gondolataim. Nem itt, nem ebben a világban, nem ebben a dimenzióban, még magam sem tudtam, hol.

Csak éreztem belül...

Volt egy olyan érzésem, hogy Damonnél járnak. Őt veszik körbe, őt testesítik meg.

Dühösen hátravágtam fejemet a háttámlába, azért, mert nem tudtam kitörölni Damont a fejemből. Állandóan beférkőzött, ott motoszkált.

A pokol bugyrába kívántam az érzelmeimet iránta. Ott lenne a helyük!

Dörmögés jött az ajtó felől. - Analia Morgan! - szólított a teljes nevemen a nevelőapám. - Azonnal nyisd ki!

- Nyitja a halál - morogtam magamnak, egy kukorica bekapása előtt.

- Tudom, hogy ott vagy!

- Még szép.

- Ide figyelj! Rád töröm az ajtót, ha nem nyitsz ajtót.

Lazán felemeltem a kapcsolót, kapcsolgatni kezdtem az adásokat, hogy mit nézzek, a pankrációnak ugyanis vége. - Hajrá!

- Nem viccelek! - dühödött fel.

Éjszaka volt már, hideg, sötét. Minek jött el egyáltalán?

Hallottam dideregni, vacogott a foga, egyre csak sóhajtozott. Ez mind megható, akkor sem engedem be. Hagyjon békén. Menjen haza. - Felőlem állhatsz ott holnapig, nem engedlek be. Egyedül akarok lenni - suttogtam újból magamnak.

Napok óta én vagyok az egyetlen társaság, aki jónak bizonyult a szórakoztatásomra, na meg a legbölcsebb. - Analia Morgan! Azt mondtam... - fogott a mondókájába, én pedig meguntam ezt.

Kikapcsoltam a TV-t, felmentem a szobámba. A kukoricát a konyhában hagytam, nincs étvágyam már. Eldőltem az ágyra, mint egy darab fa, rugózott is alattam párat. Kényelmesen elhelyezkedtem, befúrtam magam a párnák közé. Elnehezedett a szemem, félúton lebegtem az álom, meg a valóság között, amikor hirtelen...

Az ágy végében lévő telefon megcsörrent.

Szemforgatva érte nyúltam. Nem vettem fel ugyan, a hívóra azért kíváncsi voltam. Ric. Fújtatva vertem a puha párnába sorozatba azt a csökött búrámat.

Hogy lehet ilyen barom? Így akarja leellenőrizni, hogy otthon vagyok-e? Hogy meghallja-e a csörgést?

Szánalmas próbálkozás, de szívből jött. Szívem legmélyén beengedtem volna, a büszkeség viszont nagy úr. Elhallgatott a telefon, némaság borult rám. A csontomig hatoló nyugodt, halálos csend. A szívem lüktetése ismétlődött a fülembe.

Mintha egy varjú károgását hallanám. Nem voltam egész biztos benne.

Az ablakom nyitva volt, az éjszakai hideg behatolt rajta, felfrissítve a szobámat. Elhessegettem a bennem dúló rémes gondolatot, ami nem hagyott nyugodni. Megkíséreltem aludni, hát... rosszul tettem.

Suhanás zaja ütötte meg a fülem, meg láttam egy fekete árnyat berobbanni a szobámba. Riadtan könyököltem fel, hamarosan emberként tántorgott, alig állt a lábán, áradt belőle a pia. - Te jó ég! Damon! - felereszkedtem, megfontoltan mögé mentem.

Billegett, össze-vissza. Be volt rúgva. Ledöbbentem, amikor megláttam arcát, nem is ismertem rá. - Analia... - csuklott. - Micsoda meglepetés! - körbenézett, mintha nem ide indult volna. Játékosan játszott a hangsúlyával. - Hupsz! Eltévesztettem a házszámot!

- Te részeg vagy!

- Neeeeeem - rázta a fejét. Hunyorításomra csücsörített, két ujjával parányi mértéket mutatott. -Csak egy picikét!

- Ah! - masszíroztam sajgó fejemet. - Isten csapása, esküszöm!

- Miért? Mert piáltam? Na és? Így is jó képű vagyok... - megint csuklás.

- Damon kérlek kímélj meg ettől! - bizonytalanul, ingatagul állt, észleltem, hogy nem sok híja van az eleséshez. - Hop, hop! - kerültem a hóna alá, megtartva őt. - De nehéz vagy!

- E-miatt sosem panaszkodnak a lányok!

- Mondtam már, hogy kímélj meg ettől! - morogtam.

Fehér fogai gyémántként villogtak a sötét szobában, mialatt vigyorából kilógtak. - Milyen édi a pizsid!

- Ezt már hallottam valamikor! Kifogytál a csajozós szövegből? - nevettem játékosan, majd lesegítettem a fotelba.

- Beszélni akarok veled!

- Így? Azt kétlem hogy sikerülni fog! - tettem csípőre a kezem. - Alig állsz a lábadon, összeakad a nyelved, mindjárt elalszol, annyira K.O. részeg vagy!

- Akkor is beszélnem kell veled! - erősködött.

Ingattam a fejemet. - Jó, jó! Csak ne mozdulj!

Arra számítottam, hogy beszéd közben elalszik, és én is nyugodtan lefekhetek. Pechemre biztosan nem így lesz, és egész éjszaka dumálni fog!

Ígéretes estének ígérkezik.

- Arról kell beszélnünk, amit mondtál. Mielőtt elmentél.

Éreztem, hogy megfeszül a gyomrom, nem a pillangóktól, vagy egyebektől, hanem a rém idegesség láncaitól. Damon vágyakozó arcán látszott, hogy a témába merülve egyre jobban józanodott ki.

Szétzilált haját bámultam, ami kissé vizes volt, a kinti levegő miatt, szélfútta beállása megőrjített. - Nincs mondanivalóm...

- Nekem viszont igen - a hangja is a régi volt. Komor, rideg, magabiztos. - Értem, hogy nagy csapás ez a részedről...

- Nagy... csapás? - kérdeztem vissza keserűen nevetve. - Damon! Abból a kézből ittam, ami megölte a szüleimet! CSAPÁS? EZ TÖBB ANNÁL!

- Honnan tudod hogy megölte, és nem tartja fogva? Vagy elengedte őket!

- Nem - siklott tekintetem a falra. - Tudom és kész.

- A lényeg, - folytatta pár perces józanító csend után - hogy meg kell beszélnünk.

- Mit? Mit akarsz rajta megbeszélni?

- Azt, hogy rohadtul nem akarom! - pattant fel, már nem imbolygott, lába a talajon bátran megmaradt. Felemelt hangjára gyors pillantást vetettem aggódó fekete íriszeibe. Sugárzott belőle a meleg őszinteség, a fájdalom, és én képtelen vagyok ezt elviselni. Összeszorítottam az ajkaimat, mert valami olyasmi bukott volna ki, és engedtem volna szabadjára, ami végzetes lenne. Közeledett egy lépést, addigra kettőnk között milliméternyi távolság húzódott. Oldalra biccentette fejét, szomorú arckifejezéssel. Régen viselte már ezt az álarcot. - Nem akarlak elveszíteni!

- Nem tudsz! - mondtam ki végül. - Nem tudsz elveszíteni! Én mindig melletted leszek! Ott leszek neked, ha baj van, ha támasz kell! Ne félj!

Végigömlött testén a meglepettség. Óráknak tűnő percekig vizsgálgatta az arcvonásaimat, mikor bátorkodott megérinteni. Ujjbegye alig érintve a bőrömet, vándorolt le, a halántékomon, az államon, le a nyakamig.

Jó érzés volt. Gyengéd volt velem, meg kedves. Behunytam a szemem, felsóhajtottam egy mélyről jövő, feltörő sóhajjal a szívem legmélyéről, aztán tenyerébe dörgölőztem a fejemmel.

Neki is tetszett. Szaporább lett a levegővétele. Keringett körülötte, hogy még nem látott ilyet. Vicsorgó farkasból hogy válhatott egy lány kezesbáránnyá.

A szerelem az oka.

Nem tudom, hogy ő tudja-e, mit érzek, abban reménykedtem, hogy ő is ugyanezt érzi.

Felpattantak szemhéjaim, mikor mozgást érzékeltek. Előrébb lépett még egyet, másik kezét is használatba véve, két oldalról simogatta a hajamat.

Közelebb hajolt, résnyire nyílt szám a hirtelen jött gesztustól, mire halvány, forró puszit éreztem a homlokomon. Sokáig tartott, de még tarthatott volna tovább.

- Itt maradhatok veled? Jelenleg úgy vélem, én vagyok az egyetlen, akire támaszkodhatsz! - tanulmányozott tovább.

- Jelenleg igen... Maradhatsz.

- Egy kicsit azért elugrok. Átöltözök, rendbe hozom magam, mert hát - nézett végig magán. - Túlságosan is jól éreztem magam.

Kuncogtam. - Menj!

- Sietek! Jó éjszakát! - köszönt el arra az esetre, ha nem látnám.

- Jó éjszakát!