'Tűz a pokolban' 9. fejezet Kitörő vulkán

Reloaded

Tűz a pokolban

Kitörő vulkán

*Analia*

Tisztán, üdén, frissen kerültem ki a fürdőből újra Damon szobájába, köntösben... Tényleg vett egyet, vadi új volt, ráadásul idegen nők szagát sem éreztem rajta. Sokkolt, mint egy sokkoló.

Ilyenre is képes lenne Damon Salvatore?

A válasz ezek szerint igen. Kávé az ágyba, megfelelő öltözet, úgy ahogy... köntös. Mi jöhet még?

Szétnéztem a szobában, de nem láttam. Az ágyon viszont ott lapultak a tiszta ruháim. Akaratlanul elnevettem magam. Olyan édes! Még mielőtt tehettem volna egy lépést, megjelent mellettem. - Itt is vagyok!

Ijedtemben ugrottam egy kicsit, tettetett dühvel, de igazi nevetéssel fordultam felé. - Te majom! A szívrohamot hozod rám!

- Elnézést, hercegnőm! - végighordozta tekintetét a "viseletemen", nyeldekeléséből ítélve tetszett neki. - Hű! - nyögte. - Elbűvölő vagy ebben!

- Én is így gondoltam! - kacérkodtam. Egymás szemébe néztünk, végül nem bírtuk ki, hogy ne csókolhassuk meg a másikat. Lágy, kedves csók volt ez. Úgy bánt velem, mint egy porcelánbabával. Eltávolodtunk a másiktól, mindkettőnk ajkára mosoly hasadt, ettől a szürreálisan jó élménytől. - Milyen az idő odakint?

- Hideg. Nem csodálom, nemsokára november.

- Kinézek egy kicsit, ha nem baj!

- Menj csak picinyem! - engedett szabad utamra.

A legnagyobb ablakához ügettem, ügyesen és hamar kitártam a sarkáig. Valóban hideg volt már, néhol fagyott is a fák között. Csillámlott a hajnali Nap sugara, először élesen a szemebe vágott, aztán fokozatosan, lassan megszoktam.

A Nap rózsaszínes-narancssárgás fénye befestette maga körül az égboltot, hosszú-hosszú messzeségig elnyúlva. Jól esően nyújtózkodott, felkészült, hogy később kiereszthesse a sugarait. Nem mindig lát ilyet az ember. Mondjuk a vámpírok, koránkelők, rosszul alvók talán sűrűbben. Akármennyire is gyönyörködtető látvány, a hideg mindent elront.

Libabőrös lettem, vacogtam. A fogaim csattogni kezdtek, makacskodtam, ezek ellenére sem akartam elszakadni a tájtól. Ebben a csodálatos pillanatban hirtelen megéreztem szemfogaim kis duzzadását.

Éhség gyötör.

Nagyon szeretem Damont, de nem kínozom ezzel, hogy még az én etetésemmel is foglalkozzon. Ma éjszaka elmegyek vadászni.

A semmiből melegség terült a hátamra, ösztönösen húztam össze magamon. Egy takarócska volt, nem egyedül. Két, erős, izmos kar ölelt körbe, amikhez nyilván a gazdája is csatlakozik. Kuncogva belesüppedtem az ölelésbe. - Nem gondoltam, hogy téged is érdekel.

- Sokszor... lenyűgöz. Álmatlanság miatt gyakran ébren vagyok ilyenkor, és megnézem. Meg a napnyugtát is.

- Újabb meglepő fordulat - sóhajtottam. - Tele vagy titkokkal, amiket nem is tudok rólad.

Megfeszült, amint a karjában tartott, egy pillanat múlva elernyedt. Kicsit megijedtem, ugyan, mi rosszat mondhattam!?

Komorra váltott. - Vannak olyanok, amiket jobb, ha nem is tudsz meg!

- Hmm. Érdekfeszítő felállás. Te tudsz mindent rólam, én nem tudok szinte semmit. Pazar - dünnyögtem.

Elhallgattatásomra maga felé fordította a fejem, hogy letablózhasson. Szánk összeforrt, mint már annyiszor a két nap folyamán, de ez más volt.

Telis-tele volt érzelemmel. Az érzelmi világától csaknem megszédültem. Harag, rémület, megértés, szerelem, kedvesség, durvaság, titokzatosság... Egyszerre fel sem tudtam fogni ezt a rengeteg mindent.

Csak álltam tovább, csókoltam őt, hisz ki tudja, mit hoz a sors!? Talán holnap nem is láthatom, esetleg meghal egyikünk. Minden lehetséges. A vadásszal, Klaussal, Rebekah-val a nyomunkban.

Keservesen felszusszantam, ahogy sikerült elválnunk egymástól. Beletemettem elmémet a szemem adta képbe, a felkelő Napba, és az érzésre, hogy Damon tart a kezében. Ezt a pillanatot ne rontsa el senki! Csak ezt!

Semmi aggódás, félelem, emlékek, csupán... a jelenben akarok lenni! Nem a múltban, vagy a jövőben, hogy mi fog történni, hanem, a most körülvevő dolgokban

Később, Damon lement a nappaliba, én pedig addig felöltöztem. Varázsoltam magamra valami olyasmi kinézetet, ami hasonlít magamra. Hangokat hallottam a földszintről felszűrődni, ötletem sem volt, hogy mit csinál odalent Damon.

Reméltem, hogy nem valami újabb meglepire készül, mert teljességgel elkényeztet. Elindultam Damonhöz, út közben egyre jobban kirajzolódtak a hangok. Két férfi, az egyik nyilván Damon, és egy nő veszekedtek. Elég hangosan, mert már a lépcső tetejéről hallottam. Megpillantottam Elenát, Stefan és Damon között, amint épp Damonnal veszekszik, mint egy zsémbes vénasszony.

Lelassítottam lépteimet, a lépcső közepén meg is álltam. Elena beszélt. - ...hogy tehetted ezt vele? Mind ezt miért?

Feszültség volt közöttük, egyértelműen. Vibrált, akár a villám, Elena barna szemei szikrát szórtak Damon fekete szemeibe, Stefan azonban csendben maradt, nem szólt túl sok mindent. A fűzöld íriszek jártak ide-oda veszekedő felek közt.

Damonnal is telt az a bizonyos pohár. - Nem befolyásoltam, értsd már meg!

Bármibe lefogadnám, hogy rólam van szó. - Nem hiszek neked! Azért jöttél vele össze, hogy megpróbálj nekünk ártani! Damon, fogd már fel, STEFANT SZERETEM!

- Azt hiszed féltékeny vagyok?

- Nem hiszem, tudom!

- Nem vagyok féltékeny... rád nem. Többé már nem! - vágta boldogan a lány arcába, akinek láthatóan rosszul esett.

Persze, hogy rosszul. Elvesztette az egyik játékszerét. Damon gúnyos mosolyából ítélve, cseppet sem bánta. Megérte kivárni ezt. Pillanatnyi vigyor kapaszkodott szám széle. Méltóságteljesen tovább haladtam, megköszörültem a torkomat, hogy végre mindenki észrevegyen.

Különösen az édes Elena. Nem bírok tovább jópofozni vele, akkor se, ha Ric kér meg rá. Kifordul a gyomrom ettől a viperától. Az összes tekintet felém kúszott, érzelemtől mentes fapofára váltottam, egyedül Damonra mosolyogtam egy kicsit. Cipőm kissé kopogott, ahogy felé masíroztam. - Mi folyik itt? - kérdeztem tőle.

- Semmi. Kis nézeteltérés.

- Kis nézeteltérés? - hisztérikázott Elena. - Damon!

- Állj le! Most! - parancsoltam szigorúan, Damont megelőzve. A hitetlenkedő szempárok ellenére is dühös bikaként fürkésztem az előttem toporzékoló Elenát. - Fejezd be, mert megbánod!

- Ne fenyegesd...

Leintettem Stefant. - Maradj ki ebből, Ana! - vágott vissza Elena. Ez már tényleg a pofátlanság teteje! ÉN? MARADJAK KI? KI Ő, HOGY MEGMONDJA? - Nem tudod, mit csinálsz!

Hunyorítva pillantottam rá, mint egy ufóra. Damon mellettem levegőt vett, szóra nyitotta száját, de meggondolva magát bezárta. - Már bocs, de miért is?

- Azt hiszed, most ez a helyes! De nem az! Damon csak kihasznál az alantas céljaira, tudom, hogy tudsz vigyázni magadra! Vedd már észre, hogy ez csak illúzió! Befolyásolt!

- Hogy te mekkora egy szemét vagy! - bukfencezett ki belőlem, teljes sebességgel az arcába. Támadó testhelyzetet vettem fel, helyet adtam eddig elfojtott indulataimnak. - Komolyan, megáll az eszem! Azt hiszed, befolyásolt? Ez... ez... - nevetésem dallamába gúnyosságot csempésztem. - Nem látsz a szemedtől, vagy nem akarsz látni?

- Analia...

- Te vagy féltékeny! - fojtottam belé a szót. - Te, Elena Gilbert, te vagy ráizgulva Damonra.

Az inak Stefan, és bátyja testében megfeszültek, mert tudták, szavaimnak 100%-os igazságalapja volt. - Én, nem! - magyarázkodott kétségbeesetten. - Én Stefant szeretem!

- Ó, ugyan már Elena! - csapkodtam. - Mindkettőjüket akarod! Élvezed, hogy körülvesznek, és rajongnak!

- Ez nem igaz!

- Akkor? Miért hiszed azt, hogy manipulált?

Elena kétségbeesésében minden fegyverét megpróbálta bevetni ellenem, hatástalanul. Áttörhetetlen pajzzsal rendelkezek, minden lepereg rólam. Minden szánalmas, gyenge próbálkozás.
Levegő után kapkodott, a sarokba szorítás miatt fuldoklott. - Mert Damon ilyen!

- Vagy mert nem akarod elhinni, hogy képes mást szeretni rajtad kívül! Nem bírod elviselni a tudatot, - suttogtam vérben forgó szemekkel, egy olyan helyzet állt elő, mintha a kígyóbűvölőt bűvölné a kígyó - hogy ő boldog nélküled!

- Félreérted!

- Engem nehéz megvezetni, eddig is azért jópofiztam, mert Ric megkért rá! Nem bírom elviselni, hogy... vágysz mindkettőjükre! Hogy szerethetsz egyszerre kettőt? Ez igazságtalanság velük szembe!

- Kérlek, hagyj!

Én folytattam. - Jó! Tudod mit? Döntsük el mindenkorra! - megragadtam Damon karját, elhúztam úgy, ahogy Elena állhasson a két testvér között. Vészjóslóan összenéztek, lengett az értetlenség. - Válassz! - a kis Elena kapkodta fejét egyikről, másikra, kétségbeesetten.

Egy csapdába esett állathoz hasonlított. A két fiú nem lépett semmit, kíváncsian várták a folytatást. Stefanra néztem, sugárzott róla, mennyire magabiztos, hogy Elena hozzá kerül. Furcsa, és csalódottságomra egy kicsit Damonban is volt ilyen érzés.

Elnéztem. - Ha Stefant választod, tényleg szereted őt, akkor viszont ne fűzd Damont. Figyelmeztetlek, ha Damont választod, velem gyűlik meg a bajod! - diadalittas szemeim összekerültek az ő érzékeny barna íriszeivel. - Mert szeretem! - Damon ujjait megszorítottam, még fel sem ocsúdott a hirtelen ért hideg zuhanytól.

Nem volt egyedül. Elena lesápadt, arra tippeltem, hogy sírni fog, mint egy kölyök, akinek elvették a két kedvenc játéka közül az egyiket. Mindkettőjük ellentétében Stefan mosolygott egyedül, melegségesen, volt egy olyan érzésem, hogy örvendezik a szerelmünknek, bízik abban, hogy boldogok tudunk lenni.

Ő egy nagyon kedves srác, csakúgy, mint a bátjya. Elenának meg kellene becsülnie őt. - Harcolni fogok érte! Nem fogom feláldozni a szerelmünket semmiért, senkiért! Megvédem mindenáron, nem szakíthat el a világon semmi! Sajnálom, hogyha nem jut el a tudatodig, de én szeretni fogom Damont! Megadok neki mindent, amit kér! - Damon felkelt a "hipnózisos" állapotból, visszaszorította a kezem. A higgadtsága kezdett átragadni rám is.

A padlóra kapta fejét, nem akart a félelmetes szemeimbe nézni. - Megnyugodtál? - morogta még Ő sértetten.

Értitek? Ő! Ez kész röhej...

- Undorító! Szegény fiúkat sajnálom. Rád nézek, mintha csak Katherinet látnám.

A szobában mindenkinek elállt a lélegzete, megrohamozott mindenkit a rossz emlék, annak a nőnek a képe, aki szinte mindig jelen van az életükben valamilyen úton módon.

Az sem érdekel, ha Damon esetleg meggondolja magát, és csak hülyét csináltam magamból ezzel a "fejmosással", meg hogy mennyire szeretjük egymást, stb. A véleményemet akkor is kinyilvánítottam.

Elhúztam a kezem a Damonéből, utoljára körbenéztem mindenkin. Felkavartam mindent, mint egy tornádó. Eljött az ideje a távozásnak. Semmi keresnivalóm már itt. Így nincs.

Megfordultam, a kőszoborrá merevedett Damonra mosolyogtam. - Köszönöm!

Értette, hogy mire mondom. Pislantott, meg sem szólalt, értettem a titkos üzenetet. Ha ezek után nem keres, vagy valami, akkor sem érdekel.

De valakinek végre fel kellett világosítani a helyzetet, erről a libáról, érdekes, eddig senki nem tette meg. Büszke vagyok magamra, amiért én lehettem az.

Fenséges léptekkel távoztam, kihúztam magam, jobban mint valaha, könnyednek éreztem a lelkem, most, hogy kimondhattam, amit a szívemben gyűjtöttem.