'Tűz a pokolban' 11. fejezet Kikapcsolódás

Reloaded

Tűz a pokolban

Kikapcsolódás

A tükör előtt forgolódtam, a próbafülkében.
Caroline választott nekem ruhát, de annyira nem voltam vele megelégedve. Akárhogy fordultam, simítottam, semmi.
- Gyere már! - nyafogott a szőkeség. Ő már felvette az estélyit, amit közösen választottunk. - Szeretném megnézni rajtad!
- Jó, de előre szólok, nem tetszik!
A pláza tele volt korán érett kislányokkal, elszörnyedtem, áldottam az eget, hogy nem ilyen körülmények között kellett felnőnöm.
- Gyerünk!
- Megyek! - sóhajtottam fáradtan.
- Végre!
Ez a csaj leállíthatatlan. Sosem fárad el. Mint egy játék, aminek az eleme nem merül ki.
Kis tartással húztam el a fülke függönyét, kiléptem Duracell divatos hercegnőhöz. A fehér bokámig érő ruha bársonyos anyaga simogatta a bőrömet, felvette a homokóra alakomat, ahogy Carolina mondaná.
Leírhatatlan csodálkozást véltem felfedezni rajta.
- Na? - találgattam magamban, mit fog mondani.
Mert kiszámíthatatlan. Az előbbi 5 ruhára is mosolygott, aztán kinyilvánította kegyetlen véleményét:"Gyönyörűen néz ki rajtad, de NEEEM!"
- Elképesztő! Ezt kell felvenned!
- Na nem!
- Miért? - eregette szemöldökét.
- Úgy nézek ki, mint... - hajtottam le a fejem - egy menyasszony!
- Nekem bejön!
- Nem, totálisan nem! Ez nem én vagyok! Másikat kell keresnünk!
- Ana!
- A-a, kizárt! Most azonnal leveszem!
Megadóan legyintett. A nagy fényességben még fehérebbnek tűnt a bőre. Most tudtam megnézni az ő pompás ruciját.
Hosszú, smaragdos zöld ruhája összhangban volt a szemszínével, és szőke hajával egyaránt. - Tyű, de te pazarul nézel ki!
- Ugye? - visongott, egyre csak magát nézegette. - Imádom. Tylernek is tetszeni fog!
- Biztos.
- Menjünk! Kár ezért a csini ruháért.
Kedvetlenül haladt mellettem, de abban a szent pillanatban hogy a ruhás fogasokhoz léptünk, új lendülettel kezdett mosolyogni. Nem is bánta már annyira azt a ruhát, örült, hogy még keresgethet másikat.

Észrevétlenül elnevettem magam rajta. Aranyos, és ért a hobbijához. Nem nehéz kitalálni, hogy a divat, meg a vásárlás.

A tengernyi ruha turkálása közben egy pillanatra megálltam. Kellett egy kis szünet, mert jojózott a szemem a színes, csili vili ruhától. Hosszú, messzi sorokban sorakoztak egymás mögött, mellett ezek a fogasok, kis labirintust kialakítva. Rajtunk szinte kívül senki sem volt ebben az üzletben. Ez a legdrágább bolt.

Amúgy is, az emberek inkább beültek a moziba, hogy megnézhessenek egy jó filmet. Vagy csupán iskola, munka van, és nem tolong itt annyi lány, meg az anyjuk. Éles világítás volt az üzletben, a pultnál távolabb a pénztárossrác éppen flörtölgetett a csini kisegítőlánnyal. Elég botrányosan.

EZ EGY MUNKAHELY!

A vásárlók szerintem nem ezt szeretnék látni. Tovább is léptem rajtuk. A sok próbafülke mögöttünk húzódott, a fal egyik sarkából a másikig, ami nagyon hosszú. A háttérben lágy zene szólt, a vásárlók szórakoztatására. Engem most ez az egy dolog tudott megnyugtatni.

Mintha csak egy fárasztó munkába kéne újból belefognom, mert Caroline mellett az is, folytattam a textilek között való búvárkodást.

Meghallottam, ahogy Caroline mellettem mérgelődik. - Nincs egyetlen jó ruha sem! Évek óta ide járok, és ilyen még sosem volt! Ez kész katasztrófa! Panaszt fogok tenni! - egy tényleg nem jó darabot fogott.

- Nyugi Caroline! Még van hátra, - vetettem egy pillantást az előttünk álló ruharengetegre - kb. 10 millió. Nem kell aggódni!

Összenevettünk. - Vicces, de akkor is! Förtelmesek!

A keze épp egy ünnepélyes ruháért nyúlt, és amint kihúzta, tudtam, megtaláltam a ruhát, amit kerestem. Vörös, mint a tűz, vagy a vér, mélyen kivágott, a mell alatt kis zsinór futott, karcsúsítva azt, elől a combig ért, hátul le a bokáig. - Caroline! Ez az!

- Mi ez az? - pillantott felém a legbutább arccal.

- A ruha. Amit tartasz! Kell nekem!

Végre, nem csak kaparászott a szivárványos rucidzsungelben, hanem meg is nézte, mit vett ki. - Hm. Elegáns, mégis a kisugárzása valami más, mint ünnepies. Mindegy, tetszik!

Kifújtam a levegőt. Egyetértettünk valamiben, hurrá!

- Király!

- Próbáld fel! - nyomta a kezembe a ruhát, elindított a fülkék felé.

- Jó, jó, csak ne biztass! Anélkül is menni fog - kocogtam ezúttal a saját lábamon.

A fehér menyasszonyi cucc még rajtam volt, alig vártam, hogy gyorsan levehessem. Beléptem tehát a méretes fülkébe, ahol négyen is elfértek volna, hirtelen szembetaláltam magamat egy tükörben. Pásztáztam a viseletet, az arckifejezésemet, még inkább biztos lettem abban, hogy ez baromira nem kell.

Erősen behúztam a függönyt, hallottam, a kis karikák meginogtak egy kicsit a túlzott erőmennyiségtől. Még jó hogy nem szakítottam le!

Jelenleg még a saját cipőmet viselem. Előre félek, mi lesz a cipőboltban, ha itt ez volt, és több mint egy órája itt vagyunk. Nem bántam, szerettem vásárolni. Caroline-nal se rossz.

Lesz bennem egy általános félelem, hogy Caroline nehogy nekiugorjon az eladónak, hogy milyen hányadék cipőket árulnak. Kinézem belőle. Képes rá!

A ruhákért mindent!

Ez lehetne a mottója. Nagyon rávall.

Cirógattam egy kicsit a számomra tökéletes darabot, méregettem magamhoz, és jónak láttam. Ezt igazából akkor tudom meg, ha fel is próbálom, nem csak gyönyörködtetem benne a szemem.

Lehámoztam magamról a rajtam pihenőt, lelöktem oldalra. Fehérneműben toporogtam, pakolgattam a szanaszét heverő hétköznapi viseleteimet, amit máskor nem hagyok így. Csak Caroline siettetésének ez a hatása. Hajtogattam azokat, kicsit dúdolgattam is, saját magam szórakoztatásomra. Békés voltam, a szívem rendes ütemet diktált.

Eddig.

Forró kezek simultak körém, és egy mellkashoz húztak. Szívem kalapálása cseppet sem volt biztató, sem egészséges. Első reakcióm a mozdulatlanság, aztán a riadalom. - Szia vadóc! - duruzsolta a fülembe az illető, ezzel együtt jött a felismerés.

- Damon!? - ugrottam el tőle. Csibészes mosolyával színezve vontatta a fekete szemeit szokásosan végig rajtam, láthatóan jól szórakozott, hogy ilyen helyzetben talált.

- Csini vagy! - tette meg köztünk az utolsó lépésnyi távolságot.

- Mit keresel itt?

Ez totálisan számon kérően hallatszott. Kezdek elviselhetetlen barátnőbe átmenni?

- Hozzád jöttem! De tényleg, ezt műveled, ahelyett, hogy velem lennél? - váltott ő is számon kérőre.

-Egy kapcsolat nem arról szól, hogy folyamatosan egymással töltjük az időnket! - észleltem, hogy le sem bírja venni a szemeit rólam, ezért durrogva, rá sem hederítve sietve nyúltam a vörös ruhámért.

- Nem? Pedig én azt hittem!

Ebben a pillanatban, szokás szerint, hogy ne tudjak menekülni, valami elcsesződött. A ruha összegabalyodott. - Akkor értelmezd át a kapcsolat szó jelentését. Honnan tudtad, hogy ide jövök? Különben is, ha tudtad, azt is tudnod kellett, hogy Caroline-nal vagyok, nem egyedül. Bármikor lebukhatsz.

- Lényegtelen, honnan tudom. Miért, szokott kukkolni? - nevetett dallamosan.

- Elegem van a marháskodásból, Damon Salvatore! - sikerült kibogoznom a ruhát, madarat lehetett volna fogatni velem.

- Ennél hangosabban nem akarod mondani? Azt hittem, nem akarsz lebukni...

- Fejezd be! - mielőtt magamra húzhattam volna az estélyit, tenyere megakadályozta.

Lefogta az egyik kezemet. A megnyugodásomra várt. Ez a fellobbanás ismeretlen okokból jött, még számomra is ismeretlenek voltak. Most jutott el az agyamig, miket tettem, csináltam az elmúlt percekben.

Megkerült. A padlót pásztázva láttam sötét cipőjét, amint szembe kerül az enyémmel. A fejem lehorgasztott állapotban maradt, akkor is, mikor dörmögő hangját hallottam. - Mi bajod van?

- Mostanában? Lássuk csak... - cinikuskodtam.

- Jó, hülye kérdés volt. MOST mi van veled? Valami nem oké veled, és ne hogy azt merd mondani, hogy nem, mert akkor tökön szúrom magam. Azt pedig nyilván nem akarod.

Poénkodással semmire sem megy jelen pillanatban. Az idegeim a plafont nyaldossák, a pokol melegét érzem a talpam alatt. - Találkoztam reggel Rebekah-val.

- Tessék? - éreztem, ahogy eltorzítja arcát a düh. Jogosan. - Nekem meg nem szóltál?

- Kellett volna?

- Mondjuk, igen!? Jó lett volna szólni, hogy legalább tudjam, kinek tépjem le a fejét, ha meghalsz.

- Nem halok meg! - ellenkeztem vehemensen, megfeszülten szemkontaktusunkba meredtem. - Klausnak fontos vagyok, Rebekah-nak nem engedné, hogy megöljön!

- Ó, tényleg? Elvileg, Elena is fontos volt neki, Rebekah kérdés nélkül megölte! Hupsz!

- Megtudom magam védeni!

- Ja, persze! Az elmúlt hetekben ezt is láttam tőled - fonta karba kezeit.

Ekkor láttam, hogy rövid ujjú fekete pólóban feszít. Valahogy lemaradt róla a dzseki. Akaratlanul is elkalandoztam, nem figyeltem a mondanivalójára. A férfias karok, a kisugárzás, a... egyszerűen mindene kezdett magához csábítani.

Ellenállóan megráztam a fejem. - Ezt ne most, Damon! Nem alkalmas.

- Akkor mikor lesz az?

- Ha hazamentem...

- Nem! - megragadta a karomat, olyan erősen, hogy rá kelljen figyelnem. Megint összefonódott a figyelmünk, a düh fortyogott bennünk, kezdte háborúvá kinőni magát. A másik érintése azonban feloszlatta bennünk a kínzó dühöt, bűntudatot ébresztve a viselkedésünk miatt. Előnyösebbnek látta, ha suttog. - Jót akarok neked!

- Eressz... el! - percekig álltunk így, nem tett semmit. Fekete szemei visítóan árulkodtak a gondolatairól. - Gyerünk!

Lepillantott az ajkaimra, meggondolva magát mégiscsak visszatért a szemeimhez, azok nem csillogtak szerelmesen, sem barátságosan, sőt, kis gyűlöletet árasztottak. Karja lepergett a karomról, futólag láttam, mi maradt utána. Kis pirosság.

Ő követte szemem pályáját, látta, mit tett. Elvesztette a fejét, bocsánatot mégsem fog érte kérni. Nem is kell, nem várom el. Éppen ezért nem mondtam neki semmit a törtétekből. Rögtön tört, zúzott volna, a fél város kipusztulását fenyegetve próbálta volna megakadályozni a tervemet. - Miért nem szóltál?

- Ezért - daloltam. - Ismerlek, gondoltam, hogy kiborulsz. Értsd meg! Tegyük fel, hogy szólok előre. Mit teszel?

- Leláncollak - válaszolta szórakozottan, annak ellenére, hogy semmi mosolyogni való, vicces, sem egyéb dolog nem adta jelét rajta.

Szájrándulás sem, nevetés, hörgés, morgás, fogcsikorgatás, semmi! Mint egy gép.

- Erről van szó! Nem másról, ERRŐL!

- Egyáltalán minek kellett találkoznod vele?

- Hogy jól a képébe vághassam, hogy itt vagyok!

- Szerintem nagy esély van rá, hogy tudott róla! - bökte ki. - Klaus a testvére.

- Akivel haragba van.

A szópárbaj egyre jobban durvult köztünk. - Igen! De amióta visszatértél, a város nem ugyanolyan!

- Vagy most ugyanolyan, és amikor nem voltam, akkor volt más! - szólni sem tudott. Átalakult arcmimikája könyörgőre. Ez nem kamu. Most tényleg ennyire elgyötört. - Hagyjuk, jó? - adtam meg magam. - Nincs hozzá hangulatom.

- Más is van - ejtette ki könnyedén ezt a két szót. Lélegzetvisszafojtva vártam a folytatást. - A kapcsolatunkkal van bajod.

- Mi?

- Félsz Alarictól, igaz? Nem mered neki elmondani!

Fáradtan meggörnyedtem, fejemet a tenyereimbe temettem. - Damon!

- Erről van szó! Abba akarod hagyni miatta? - aggodalmaskodott tovább.

- Nem, nem akarom abbahagyni, nem akarok semmit, nem félek tőle! - hadartam. - Egyszerűen kivagyok!

Megadtam neki, amit akart. Amit hallani szeretett volna. A távolságtartó, fagyos, magát felemésztő hangján szólalt meg, úgy, mint mindennek a legelején, a Grillben. - Mit tettem, hogy így kivagy?

- Nem te! - mentegetőztem, elgyötörtségén nem változtatott, ugyanolyan maradt. Sóhajtva folytattam. - Nem veled van a baj!

- Hanem?

- Velem - fogtam két kezem közé arcát, felemelkedtem, hogy egy magasságban legyek szemével. - Túl gyors ez nekem. Annyit kérek, - pusziltam meg az arcát - hogy lassítsunk egy kicsit. Ha nem nagy kérés. Kérlek!

Nagy kő esett le a szívéről, amiért ennyi a problémám. Ez nem kis dolog, ő viszont könnyen megoldhatónak sorolta be. - Ahogy akarod, Ana!

Végre, mosoly került szája szélére, én is dobtam neki egy mosolyt, amit egy másodpercig sikerült tartani. - Köszönöm - leheltem csókot most a finom szájára. Talpra ereszkedtem, sietve próbáltam készülődni. - Siessünk, Caroline...

- Mi tart már ennyi ideig? - derült égből villám csapás, Caroline hangja mérgesen süvített közénk, elszakítva minket.

- A franc... . kapkodtam.

- Nyugi! - állított le Damon. - Segítek!

- Köszi! - hálálkodtam. Ilyen nem sokszor fordult még elő, hogy ő segíti fel rám a ruhát. Hát most ez is megvolt. Kritikus férfi szemmel méregetett. - Siess! - szóltam hátra, amint a hátsó vállpántokat igazította.

- Sajnálom, nem megy varázsütésre! Mellesleg mesés ez a ruha - bókolt. - Meg te is benne.

- Kösz. A bálra vettem.

- Bálra?

- A Miss Mysticre. Meg még néznem kell egyet a téli bálra is.

- Dögös vagy! - forrasztott egy gyors puszit a nyakamra, azon nyomban, hogy végzett hátul. - Ezek szerint benevezel?

- A Szépségversenyre? Jó buli lenne...

Caroline szakított félbe, hallottam cipőjének kopogását,ahogy fel-alá járkált. - Ana, mi lesz már!

- Egy pillanat! - szóltam ki.

- Menyasszonynak akartál öltözni? - jött a kérdés Damontől, aki már előttem állt.

Nem értettem. Unottan a fehérség felé bökött, aztán leesett. - Én is ezt mondtam róla. Caroline választotta.

- Te meg felvetted?

- Volt választásom? - a kérdésre persze nem kellett válaszolni. - Most menj, mielőtt meglát!

- Csajos nap?

- Igen! Épp ezért kell menned! - parancsoltam nevetve.

Természetesen csendben, hogy Caroline házisárkány meg ne hallja. Sejtelmesen elvigyorodott a férfi. - Ezért kell mennem veletek!

- Ezért NEM kell jönnöd! - fontam karjaimat a nyaka köré, hogy közelebb húzhassam a búcsú csókhoz. Rövid ideig tartott, nehogy a jó érzéstől meggondoljam magam. - Indulj!

- Van választásom? - utánozott.

Vigyorát percekkel azután is láttam, hogy eltűnt. Úgy éreztem magam, mintha egy bujdosó tinipár lennénk, akiknek bujkálni kell a világ elől, ha kettesben akarnak maradni.

Őszintén bevallom tetszett. - ANAAAAA!

- Itt vagyok - zuhantam ki szabályosan a függöny mögül.

Ez a kis idő, amit Damonnal tölthettem, nagy löketet adott ahhoz, hogy kedvet kaphassak a vásárláshoz, és...

Az élethez.