'Vörös hajnal' 19. fejezet A halál torkában

Reloaded

Vörös hajnal

A halál torkában

( Utolsó előtti rész )

Elviselhetetlen. A tehetetlenség, a mozdulatlanság, meg a fájdalom is. Minden végtagomra kihat. Mindenki lent siránkozik a nappaliban, én meg Damon szobájában fekszem.

Hát, valahogy nem így képzeltem el az első itt alvásomat. Őszintén nem így.

Rájöttek. A vámpírvadásznál vérfarkasméreg van, ahogy sejtettem. Tylert ugyan nem pusztította el, de velem szépen, lassan fog végezni. El-el csíptem egy kis beszélgetést, az ájulási rohamaim között. Olyasmit hallottam, hogy Damon is átélte ezt. És van rá gyógymód. Viszont kockázatos.

Velem nem akarják közölni, pedig egy jó ideje ébren vagyok. Elég ideje ahhoz, hogy összerakjak pár dolgot.

Mint például azt, hogy valamit sumákolnak.

Körülvett a tökéletes csend. Egy lélek sem virrasztott mellettem. Lecsuktam a szemem, addig is pihenjek, míg a felmentősereg be nem ront, hogy velem legyenek. Belemerültem a semmibe. Annyira jó érzés volt. Súlytalannak éreztem magam, nem húzott le semmi. Mintha repültem volna.

Messze innen, olyan helyekre, amik lenyűgöztek, és ahová visszamennék. Eltöprengtem. Ha kapnék egy második esélyt, akkor ez után a rövid kis idő után is, engednék Damonnak?

Engedném, hogy szeressen?

Mert... érez valamit irántam. Tudom! Most már tudom. Ha a viselkedése nem is, a csókja mindent elárult nekem! Akkor nem tudtam hova tenni. Most viszont igen.

Igen, talán igen. Mert szeretem! Igen, szeretem! Szeretni akarom.

Nehezen nyitottam ki a szemem, rebegtettem szempilláimat. Homályosan láttam, mintha egy elmosódott üvegen néznék keresztül. Egy rémesen ismerős alakot láttam az ágyam mellett, tengerkék szemekkel.

Értem jött. Nem tudom, honnan jött az ötlet, de tudtam.

- Ki vagy te?

Száján mosoly hintázott. Egyszer csak megszólalt bársonyos, szédítő hangon, a testem remegéssel reagált. - Az most nem számít. Jöttem, mert jönnöm kellett. Hívott a kötelesség?

- Miről beszél? - nyögtem.

- Először a drága édesapád, aztán az édesanyád, most te. Milyen szomorú!

Ismertem. Leblokkoltam.

Ki ez? Mit akar tőlem? A halál jött, hogy elvigyen? - kérdések százada rohamozott meg.

Lassan körvonalazódott a férfi, arca, haja, ruhája... És akkor felhingettem.

- Klaus!

Sikítani akartam, mozdulni, de nem tudtam. Láthatatlan láncok kötöttek az ágyhoz, nem engedtek sehová. Egyre jobban szorítottak, szorítottak... Mégsem ráfigyeltem. Hanem Klausra. Arra a szemét gyilkosra, aki kivégezte a szüleimet!

Tudtam, hogy nem azért tűntek el, hogy elhagyjanak! A lelkem mélyén tudtam! Megölte! Megölte őket, most vallotta be!

Az erő, ami túltengett bennem, amitől mindig pörögtem, szállingózni kezdett. Le sem tudtam venni a szemem arról a féregről. Mosolygott, egyre közelebb hajolt, közelebb, és közelebb...

Aztán ujjbegyei felszántották az állam, le a torkomon, az ütőeremen megállva. Ficánkoltam, nem akartam megadni neki azt az elképesztő örömet, hogy megöljön.

Nem! MÉG NEM! Nem szabadna így lennie! Fordítva kéne történnie!

Körmével felsértette a bőrömet, egy nyikkanás sem jött a torkomon. Testemen átvándorolt egy elviselhetetlen fájdalom, egy halál érzés. Szemem sarkából megláttam hegyes szemfogait, vörös, ördögi szemeit. Rám vetette magát, mielőtt feltéphette volna torkomat, megrázkódtam.

Mikor újra magamhoz tértem, nem láttam senkit. Lihegtem, rázkódtam. A nyakamhoz nyúltam, sérülésnek semmi nyoma. Semmi!

- Álmodtam! Álmodtam - hitettem el magammal. - Semmi baj!

Újból neszeket hallottam, az ajtó felől, simán, nyikorgás nélkül feszült az ajtó. Torkomba egy gombóc nőtt, elfogyott az erőm, legszívesebb felhúztam volna lábamat a mellemig, és elkiáltottam volna magam, mint egy horror filmen. Megjelent Alaric, Damon, Stefan, és Elena.

Nem tudott felzaklatni bűnbánó arcuk, az előbbi jelenet valahogy jobban megrémített. A nevelőapám észrevette a félelmemet. - Ana! Mi baj?

- Klaus! Az előbb itt volt!

Sejtelmesen végighordozták egymáson tekintetüket, mintha tudnák, mi történt volna. - Ide nem juthatott be. Lehetetlen!

- Képzelődés - egyszerre ennyi szalad ki Damon száján. - Egy... mellékhatás - fejezte ki magát viccesen.

Fáradtan mosolyogtam, laposakat pislogtam az ágyban. - Hogy vagy? - ült le a lábamhoz Alaric.

Jókedvűen kacagtam. - Szarul, kösz.

- Ez hülye kérdés volt - simogatta lábamat, miközben mosolygott.

Csodálkoztam, hogy Bonnie nem borul az ágy mellé sírdogálva. Úgy ismerem, szegény, érzékeny lányt. Az is lehet, hogy elájult. Ki tudja?

- Bonnie? - kérdeztem.

- Hazament. Mindenki. Csak mi maradtunk!

- Nektek sem kellene. Jobban mondva, a ti házatok. Miért nem viszel haza, Ric?

Összefacsarodott mindenki szíve a szobában. Damon kerülte pillantása, megtörve szegezte figyelmét a padlóra, mintha valami érdekeset látna ott. Elena halkan sírdogált a könnyes Stefan karjaiban. - Mert itt meggyógyulsz.

- Ugyan... - beszéltem nehezen, majd kicsit köhögtem. - Ric, tudom, hogy meghalok. Miért nem viszel haza? Kérlek... Nem akarok, így meghalni. Közönség előtt - mosolyogtam.

- Nem fogsz meghalni - csuklott meg a bölcs apám hangja, akit akkor láttam utoljára sírni, amikor kiskoromban meg akartam halni. - Ígérem!

- De Alaric! Könyörögni kell neked? Habár... jöhet az is, úgy is meghalok.

- Ne beszélj így! - kérlelt. - Nem lesz semmi bajod!

- Ha te mondod! - vontam vállat. - Szeretlek, apa!

Felkapta a fejét, mert először szólítottam apának, pedig régóta kiakart bukni belőlem. Apa. Hisz miért is ne?

Ő nevelt, ő volt mellettem mindig, ő igazított el az élet kezdő, botladozó útjain. Nem szégyellte, hogy előtör belőle a sírás, és boldogan magához ölelt. - Én is téged, kicsim!

Bábuként húzogathatnának ide-oda, annyira nem voltam képes mozogni. Lefektetett, gyengéden, betakargatott, akkorra már a lélegzés is nehezemre esett.

- Átadod ugye Bonnie-nak, hogy... Sok sikert nélkülem!?

- Nem kell átadnom. Maradni fogsz! - magabiztosságát kissé furcsának találtam. - Ne haragudj, nekem most el kell mennem egy kicsit. Visszajövök, nemsokára!

- Oké!

Homlokon puszilt, mogyoróbarna haja csiklandozott. Nyilván ez volt az utolsó puszi, amit kaphattam tőle. Búcsúpuszi.

Megtörölgette szemeit, megpaskolt, azzal felállt a távozáshoz. Komótosan cammogott a két testvérig, akik közül Damonra nézett. Nem mondtak semmit, számukra viszont egyértelmű jelnek bizonyult mindez.

Belefúrtam szemeimet széles hátába, követtem, amíg el nem tűnt az ajtó mögött. Stefan alig hallhatóan dünnyögött. - Hol van már?

- Itt lesz - vágta rá Elena.

Damon"felkelt", nem törődve öccsével, annak barátnőjével hozzám sétált. Leült az ágyra, megfogta a kezem. Elmerültem a szemeiben, bizonyára tudtam, hogy utoljára. - Szia! - dalolta.

- Szia, rossz fiú! - mosolyogtam félszegen.

- Tudom, hogy nehéz. Én is keresztül mentem rajta. Mégis itt vagyok.

- Látom. Nagyon is itt... - köhögtem - vagy. Valami ellenszert emlegettetek. Abból bizonyára már nincs. Ne is próbálkozz hegyi beszéddel, tudom, hogy te nem ilyen vagy. Mondd el nekem az igazságot.

Rágódott magában. Szörnyű volt látni, ő is mennyire szenved. Nyilván a feltörő emlékek miatt. - Hidd el, amit mondtam. Nem körítek, igaz minden szó!

- Ha te is hazudni akarsz a halálom előtt, legyen - kis csend következett a beszélgetésünkben, addig is, fürkésztük egymást. - Neked is ekkora fájdalmaid voltak? - kókadt oldalra a fejem.

- Igen.

- És neked lejátszódott az életed, születésedtől, a csajozós tinin át, a csajozós felnőttig?

Megrökönyödve nevetett. Felfoghatatlannak tartotta, hogy tudok viccelődni a halálos ágyamon. - Valahogy úgy.

- Az jó! Megbántál valamit az életedben? És eldöntötted, hogy ha lesz második esély, helyrehozod? Vagy, megteszed, amit nem mertél?

Helyeslően bólintott. - Volt.

Fogta gyenge kezem, amiből már kiment az erő, megszorítani sem tudtam kezeit. Még azért éreztem forró bőrének érintését, megnézhettem duzzadó ajkait, amiket egyszer birtokolhattam.

Csupán egyszer.

Az is az egekig röpített. Kétség kívül az életem legszebb pillanata volt. - Köszönöm - búgtam oda.

A háttérben Elena közepes hangerővel sírt, első sorból láthatott egy nyálas, bőgős, "romantikus" jelenetet, amiket a legjobban utálok, de én vagyok a főszerepben. Stefanra pillantottam, aki sírt ugyan, ennek ellenére nyugodt maradt.

- Köszönök... mindent! - hunytam be a szemeimet. - Örülök, hogy Ric elment. Nem láthat így, ilyen állapotban - hideg könnycsepp bukott ki a szememből, kacskaringós kis folyót kialakítva magának az arcomon.

Léptekre figyeltem az ajtó elől. Siető, sürgető léptek. Megjelent valaki, aki elé Stefan egyből ugrott. - Képzeld, Stefan, a hangposta egy üzenetet is jól lejátszik, ugyanúgy kilencet!

Ezt a vérfagyasztó hangot ezer közül is felismerném. Bárhonnan, bármikor! Utolsó erőmmel felültem, leellenőrizni, az elképzelésemet.

Valós volt. - Mit akarsz? - hallottam meg újra azt a nyomatékos hangot. Stefan leszegte fejét, a férfi pedig kilépett oldalra.

Bíztam benne, hogy csak álmodom. Képzelődöm. Megint! Kék szemeiben láng égett, eluralkodott rajta a döbbenet, aztán átment vidámságba. - Klaus! - suttogtam.