'Tűz a pokolban' 14. fejezet Szembesítés

Reloaded

Tűz a pokolban

Szembesítés

A feszengés megszűnt. Tegnap este Damonnak sikerült megnyugtatnia, elterelnie a figyelmemet erről. Megjöttünk.

Damonnal összenéztünk, hogy feloldja a bennem lévő aggodalmat, kedvesen mosolygott. Bár nem féltem, meg semmi, olyan természetesnek vettem, mintha nem ez lenne az első, hogy hazaviszem a... pasimat, jól esett a törődése.

Én is mosolyogtam, ez a jókedv rajta maradt mindkettőnkön. Hozzám hajolt, hogy birtokba vehesse ajkaimat. Lágyan csókolt, nyelve is visszafogottabban táncolt. Alaricnál már nem biztos, hogy ennyire nyilvánosan csinálhatjuk, ezért kis időt együtt töltöttünk a kocsiban, hogy kibírhassuk odabent.

Kecsesen kipattant a kocsiból, és mint egy hercegnőnek, kinyitotta a kocsiajtót. Kisegített, nem tudta megállni, hogy magához ne szorítson. - Mehetünk, vadóc?

- Mehetünk - csókoltam meg utoljára.

Kéz a kézben, teljes összhangban indultunk el a ház ajtajához. Kitártam magunk előtt, halkan beléptünk rajta. - Ric! - kiáltottam, de egyelőre sehol senki. - Alaric!

Megcsapott a kávé, és kissé odaégetett szalonna szaga. - Ana!? - kukucskált ki egy fej a konyhából. Hirtelen az arcomból eltávozott minden csepp vér. - Sziasztok!

- Csá, haver! - intett Damon.

Ric visszahajolt, de közben beszélt hozzánk. - Te is itt vagy? Bocs, mindjárt megyek, csak megcsinálom az uzsonnám! Nem ettem semmit, elfoglalt voltam - szólt.

- Mivel?

- A történelem anyaggal. Na de, mindegy! - váltott gyorsan beszélőtársat. - Mit csinálsz itt korán reggel, te nőcsábász?

Damon fekete szemeibe néztem, számomra az volt a nyugalom szigete. Mindkettőnk arcáról eltűnt a bátorság, a mosoly. - Hát...

- Találkoztatok ide felé jövet?

- Nem egészen. Elkísértem Anat.

Pechünkre pont most fejezte be a kajakészítést, és hallatszott a megdöbbent csend. Alaric cipőjének lassú, ütemes koppanása egyre hangosabb lett, ahogy közeledett. Kilépett a nappaliba hozzánk, és megállt. Úgy két méter lehetett köztünk.

Érthetetlen volt, csak nevetett zavartan. Belenéztem a mogyoró barna szemekbe, hátha meglátja bennük az igazságot. - Mi? Miért?

- Azt hiszem, beszélnünk kell! - jelentettem ki nem épp a legmegnyugtatóbban, hanem inkább pánikosan.

Kiszúrta összefűződött ujjainkat, elkerekedett, keserű szemmel, tátott szájjal. Kezdett összeállni neki a kép. Óvatosan felereszkedett tekintete ránk, mindketten lélegzetvisszafojtva várjuk a tombolást, ami látszólag még gyülemlik...

Vissza levándorolt a meghitten szorongató kezünkre, meglátta, milyen szorosan is állunk egymáshoz valójában. - Mi folyik itt? - ennyit tudott elsőre kinyögni. Alig hittem el, hogy ezt teszi... Mérhetetlen dühvel, fájdalommal nézett egyenesen rám, magyarázatot követelve. - Mit műveltek, Analia?

- Figyelj, ez... ez nem az, amire gondolsz!

- Miért, mire gondolok? - emelte fel a hangját.

Elkezdődött a tombolás.

Összeszorult a szívem. Rosszul éreztem magam. Mintha a szívemet kitépték volna a mellkasomból, és még mikor dobogott, egy turmix gépbe tették volna, és elindítják. Förtelmes.

Ő az, aki felnevelt, ő az, aki segített, ha baj volt... Apám, anyám helyett mindig is apám volt, és most, elárulva érezheti magát. Pedig nem tettem! Én nem!

Még mindig szeretem! Könyörögve pillantottam felé, lepergett róla. Zord, fagyos pillantása a lelkemig hatolt.

Damon észrevette, hogy mennyire bánt a dolog. A védelmemre sietett. - Oké, haver! Nyugi!

- Te csak hallgass! Mit műveltél vele?

- Higgadj le! - lépett elém, féloldalasan, mint egy pajzs. A két férfi nem kímélve egymást veszekedni kezdtek. - Ne beszélj így vele!

- Ne szólj bele, Damon!

- De beleszólok! Mert Analiahoz tartozom!

- NEM TARTOZOL TE SENKIHEZ! FŐLEG NEM HOZZÁ! MEGÉRTETTED? - bukott ki belőle.

Felszálltam az érzelmek vasútjára, legnagyobb meglepetésemre nem a sírás, a nevetés kapott szárnyra bennem, hanem a gyűlölet. Aki Damonnal, és velem így beszél, ilyen tiszteletlenül, az megemlegeti, legyen az BÁRKI! Még Ric is.

- Fogadd el haver!

- Nem fogadom el!

- Akkor, - mentegetőzött Damon - ne rá haragudj, rám! - mutatott magára, hátha meggyőzheti Alaricot. - Engem utálj!

- Ó, ne félj! Utállak is, biztos lehetsz benne!

- Analia nem tehet semmiről!

- Kettőn áll a vásár, Damon! - mondta pszichopata módjára a nevelőapám.

Nem láttam belőle szinte semmit, csak Damon hátát. Fogcsikorgatva szögeztem tekintetem a fekete, széles hátba, bár ezt nem neki szántam. A túloldalt lévő Alaricnak.

- Szeretem őt, Ric! Ha akarod, ha nem!

- Hát pedig nem akarom, és nem is fogod!

- Felnőtt nő, nem szabhatod meg neki, mit csináljon! - vágott vissza. - Ő dönti el, kivel, mit akar csinálni!

- Az lehet! De hogy veled legyen, azt nem fogom engedni, az biztos! - egyre jobban hasonlított egy felbőszült bikához. - Nem vagy jó, ezt te is tudod! - tanúja voltam életem egyik talán legkönnyfakasztóbb látványának. Damon megfeszült, szólni sem mert, kihúzta magát, majd meggörnyedt. - Az első adandó alkalomnál bántanád!

- Nem! Marhaságokat beszélsz!

Alaric gonosz kacaja kirángatott a mozdulatlanságomból. - Nem? Nézd csak meg Elenát...

Damont megrohamozták a gondolatai, az emlékei, és meglátta az igazságot, ami Alaric szavaiban rejlett. Tudom, hogy Damon nem mindig a legjobb módon fejezi ki az érzelmeit, ezzel esetleg megbánthat valakit. - Ez más.

- Mi más, Damon? Ugyanaz!

Félénken hozzáértem a védelmező háthoz, megsimítottam a bőrdzseki mentén, ami a kezem, és a pólója között feszült. A tenyerem alatt éreztem, hogy Damon ereje újra elő fog törni, nem hagyja magát, sem engem. Kezeink valahogy megint megtalálták egymást, erősen megszorítottuk a másikét.

Arcán megjelent az a furcsa grimasz, amit csak ő tud vágni ezen a világon. - Lehet, de Elenával nem jutottunk messzire, hála az égnek!

Alariccal egyszerre döbbentünk meg, míg én elnevettem magam, ő még dühösebb lett. - Ezt hogy érted?

- Sokféle módon szokták emlegetni, egyet biztos ismersz közülük - utalt arra a dologra, ami kapcsolatunk csúcspontja volt.

- TI LEFEKÜDTETEK?

Én is előbátorkodtam lépni Damon árnyékából. - Igen - duruzsoltam egyenesen a képébe.

Mogyoróbarna haja csapzottan állt, nem törődött vele, sokkal inkább el volt foglalva velünk, hogy minket cseszegessen.

Örülhetne, hogy elmondtuk. Hogy nem titkolóztunk, nem mondtunk semmit, mert azt is tehettem volna. Hiszen, senkinek semmi köze hozzá. Az én életem, az én hibáim, az én hülyeségem.

- Csak azt ne!

- Ó, de! - feleltem, közben Damon közelebb lépett hozzám. Nevelőapám cseppet sem nézte jó szemmel, láttam rajta, hogy legszívesebben megölné őt, csakhogy ne tudjon hozzám érni. - Képzeld, nagyon jó volt!

- Elég! - kiáltott. - Ennek most azonnal véget vetek!

- Pardon! - akadékoskodott azért is a mögöttem álló Salvatore. - Azt meg hogy?

- Eltiltalak egymástól titeket!

Nem törődve vele egymásra néztünk, halványan elnevettük magunkat. Szegény, azt sem tudja, mit tegyen kétségbeesettségében. Pedig nem tud mit tenni. Először is, a baj megtörtént. Másodszor is, vámpír vagyok. Kitudok szabadulni, nem tud bezárni!

- Hogy akarod elérni? - szegeztem neki a szentimentálisan hülye kérdésemet, amire könnyed válasz jött.

- Bármivel! Ha kell, verbéna, börtön, vagy a halál!

Komorrá váltunk. Alaric üresnek hitt fenyegetései valójában valósak voltak. Nagyon is valósak. Megbénított a meglepetés ereje, percekig nem is voltam képes megmozdulni. Farkasszemet néztem vele, elkötelezett hite megingathatatlannak tűnt.

- Sajnálom - mondtam sokkal finomabban, gyengédebben. - Szere...

- Ki ne mondd! Azonnal lépj el tőle! - amikor nem teljesítettem, a nevelőapám hozzánk lépett fagyos, rideg léptekkel. Semmi biztató nem volt bennük. Megragadta a karomat, elhúzott Damontől. Fájdalmas volt az elszakadás, még fájdalmasabb volt a férfi erős érintése, és az, ahogyan velem bánt. Ellökött, mint valami szemetet, távol Damontől. Mindketten támadásra kész testhelyzetet vettek fel, azt hittem, mindjárt egymás nyakának esnek. - Hagyd békén a lányomat!

- Rendben! - csengtek Damon szavai harciasan, közben szemei lassan rám tapadtak. A legkevésbé akart harcolni Ric-kel, mégis, ha arra van szükség, akkor megteszi. Végtagjaimon végigfolytak azok az átkozott, rémisztő, bénító szikrák, amit szavai keltettek. - Ha ő azt mondja, húzzam ki a seggemet az életéből.

- És én nem fogom - nyugtatólagosan bólintottam.

- Ő nem fogja, - ismételte Alaric - majd én megteszem helyette - a semmiből előhúzott egy karót, fellökte a fiút, aki a padlóra került. Alaric idegen viselkedéséből fakadóan ismeretlenül kavarogtak szemei, ami nem rá vall. Nagyon nem. - Megmondtam, hogy tartsd távol magad, igaz!?

- Alaric!

Ez szuper! Már csak ez hiányzott!

Tennem kell valamit, különben valaki megsérül. És ha ezután az jön, hogy válasszak, akkor választok. Bármennyire is nem szeretném, választanom kell. Egyikőjüket elveszítem, de véget vetek a viszálynak.

Remélem...

Alaric Damon szíve felett lengette a karót, mint Damoklész kardját, természetfeletti, nem egészséges vigyor hintázott szája sarkán. Ennek ellenére Damon nem tett semmit. - Annyira hálás lenne a világ, hogy megszabadítottalak tőle!

- Igen, sok ellenségem van - viccelődött ilyen helyzetben is, képtelenség volt felfogni, hogy megy ez neki.

Ez a maszk, ez az álarc hogy maradhat fent minden egyes szituációban?

- Meglakolsz minden tettedért te szemétláda!

- Le akarsz szúrni?

- Le bizony!

- Tedd meg! Akkor sem változtatsz semmin! Ugyanúgy szeretni fogjuk egymást! Ki tudja? Ha megölsz, talán Analia többé rád sem néz - nem figyelt a szavak súlyára. Folytak belőle, mint vízesésbe a víz, teret adott véleményének. - Egyedül pohosodsz meg, cimbi!

 - Igazad van! Elfordulhat tőlem, mert ő is volt olyan... bolond, hogy bevegye a dumádat! - megígértem neki, hogy vigyázok, erre beleestem én is a medvecsapdába. Minimális bűntudat gyötört, jól elrejtve, semmit nem sugároztam feléjük. Érzéketlenséget, érzelemmentességet talán. - Ez nem változtat azon, hogy meghalsz!

A karó megemelkedett kezében, szemével bemérte Damon szívét. Most sem tett semmit. Rám hárult minden feladat.

A karó veszélyesen közeledett Damon mellkasához, a gondolat, hogy elveszíthetem, hamarabb nyilallt belém. A felismerés, hogy soha többé nem láthatom. Vámpírgyorsasággal letérdeltem hozzá, a centikre lévő karót erősen megmarkoltam. - NE! ALARIC NE! - ordítottam, megtartva immáron a karót.

Nevelőapám füle mellett elsiklott az elkínzott mondat, minden erejét beleadva nyomta a karót lefelé, két kézzel, mindenhogy, az nem mozdult. Biztosan tartottam. Az előttem heverő Damont megkönnyebbültség kerítette hatalmába, gyenge sóhajjal jelezte is. - Analia, menj az útból!

- Nem - jelentettem ki, teljesen önállóan. - Nem fogom elengedni, hogy megölhesd! - most én adtam bele minden csepp erőmet, amit mindketten csodálkozva figyeltek, egy roppanás zaja csendesített el mindannyiunkat. Kettéroppantottam a fegyvert. A szilánkok mélyen a tenyerembe mélyedtek, felsértve ezzel millió millió helyen azt. A vér meleg folydogálni kezdett minden felé, a karom vonalán, le Damon ruhájára. Szóba sem jöhetett a mozgás. Térdeltem ott, meredtem a szoba túlsó végére, saját vérem szagát csapta meg az orromat. - Ez van, Alaric!

Felpillantottam rá, elgyötört, félelmetesen fehér arcára. Gyilkos szemeim ösztökélték arra, hogy eldobja a kezében maradt markolatot, elhátráljon a kanapéig, és leroskadjon rá. A tettein agyalt, kiült rá a nem tetszése.

Most Damonra figyeltem, aggódóan leste véres kezemet. - Ana! Jól vagy?

- Persze! - Ez az én hangom lett volna? Jesszus, nagyon gáz! Mint egy érzelmeket nem ismerő robot. - Menjünk! - mosolyodtam el bátorítóan.

Nem dobta fel túlzottan. Lesem bírta venni a szemét rólam. Arcára volt írva a nyugtalanság.

Tiszta kezemmel segítettem neki felállni, nyakába borultam, hallottam az egyszerre sebesen verő szívünket, ami az adrenalintól, izgalomtól pörgött be ennyire. - Örülök, hogy nem esett bajod - tettem hozzá.

- Bárcsak én is ezt mondhatnám - vette meleg kezébe az enyémet. Szilánkok álltak ki belőle, vörös volt az egész, alig-alig kandikált ki egy tiszta folt a vértenger alól. - Menjünk! - csókolta meg a homlokomat, már ügyet sem vetve Ric-re.

Én trappoltam elől, mögöttem meg ő. Egy pillantás nélkül iszkoltam el nevelőapám előtt, tiszteletlenül, tudom, de ő kereste magának a bajt. Gondoltam, hogy megcsuklik a kapcsolatunk, megromlik, széttörik... Én nem fogom engedni.

Eldöntöttem. Nem választok. Soha! Ő az utolsó családtagom, aki még él. Nevelőapa ugyan, nem vér a véremből, azért még ő az apám, és kész! Kell neki néhány nap, hogy megnyugodjon, azután mindent helyre teszünk.

Olyan lesz, mint régen. Az ajtóban visszanéztem rá, elveszetten görnyedt, kezeibe temetve arcát, és még két szót odasúgtam neki. - Viszlát, apu!