'Tűz a pokolban' 10. fejezet Vihar előtti csend

 Reloaded

Tűz a pokolban

Vihar előtti csend

A nevelőapámhoz mentem a csetepaté után. Nem mondtam neki semmit. Se Damonről, sem az Elenával való kis kiborulásomat. Kicsi? Enyhe kifejezés.

Vele töltöttem a délutánt, végig piszkáltam a töritanáros dolog miatt. Most jutott rá időm. A besötétedést vártam a szokottnál is izgatottabban, folyamatosan az ablakon csüngtem. Ric még viccelődött is ezen.

Bár nem figyeltem a poénra. Csak arra, hogy fetreng a konyhapadlón. Végre, eljött az én időm. Lekoccoltam, rohantam is élelem után kutatni. Egy postásnőt, vagy valami ilyesmit fogtam ki. A vére sós volt, de nem panaszkodom. Volt rosszabb is. Kicsit szédült, ám hamar rendbe jön. Meglátja.

Hazaiszkoltam, beültem a TV elé, egy jó filmhez, egy zacskó chips-szel, egy tábla csokoládéval. Egy rossz horror ment, vámpírokkal. Nagyon jól elszórakoztam a buta emberi elme szüleményein, ahol az emberek fokhagymával, szenteltvízzel mentek a vámpírok ellen. Amatőr...

Alig vettem észre a rezgő telefont a kanapé végén, annyira jól éreztem magam. A kijelzőn egy név szerepelt, az a név, amitől görcsbe rándul a gyomrom. Megadóan felnyögtem, ránézés nélkül felvettem a telefont, hogy tovább bambulhassak az értelmetlen filmre. - Analia Morgan üzenetrögzítőjét hallja, a sípszó után kérem hagyjon üzenetet. BÍÍÍÍÍÍÍÍP!

- Hahaha - hallatszódott Damon gúnyos hangja. - Nagyon vicces kedvünkben vagyunk - nem feleltem semmit, durcásan néztem magam elé. - Mit csinálsz vadóc?

- Filmet nézek. Ha ezt a förtelmes, ősrégi vámpírokról szóló "természetfilmet", aminek semmi köze a valósághoz, annak lehet nevezni.

- Jól hangzik.

- Nagyon. Gondolom, most jön a letolás.

Nem tudta, miről van szó. - Már miért?

- Nem muszáj úgy tenned, mintha meg sem történt volna! A reggeli kirohanásom.

- Ó! - kiáltott jókedvűen, dallamos kuncogását nem tudtam hova tenni. - Hogy az! Öm... jó alakítás volt, az Oscar-ra jelöltetni foglak!

- Most komolyan!

- Nekem semmi bajom.

- Tényleg? - kérdeztem vissza, a telefon szabályosan remegett a kezemben. Nagy kő esett le a szívemről. A hangja annyira elringatott, hogy a vérem zakatolt az ereimben. Vágytam rá, hogy itt legyen mellettem. - Azt hittem, haragszol! - húztam a számat.

A vonal túlsó feléről nem érkezett más, csak egy elveszett sóhaj. - Dehogy. Hercegnő, elmondanám neked, - itt suttogásra váltott - nagyon tetszett! Kár hogy nem volt nálam akkor a telefon!

- Ne bánkódj!

- Kiálltál értem! A nők értem veszekednek, húú! - ujjongott.

- Pofa be, Damon! Még megkeresem az utánad maradt női szíveket, és megcsonkítunk...

Damon felszisszent. - Akkor inkább csendben maradok!

- Vicceltem! - nevettünk együtt. Az ölembe roskadtam, a pólómmal játszottam. - Sosem tudhatod, hogy mit veszek elő a tarsolyomból!

- Szeretném én látni azt a tarsolyt!

- Titkos! - fenyegetőztem.

- Mit csináltál ma?

- Alariccal voltam. Meg nemrég jöttem haza a vadászatból. Ultra fáradt vagyok!

- Na! Hogy sikerült?

- Jól. Tele vagyok! Egy postást kaptam el ma.

Damon kisgyermeki buzgósággal szólt bele a készülékbe, hallottam, hogy felült. - Az a fekete hajú?

- Igen... Miért?

- Azt a csini lánykát én is kóstoltam! - önelégült hangjától hányingerem volt.

- Kár volt megemlítenem.

- Ric-nél mi volt?

- Semmi.

Tapogatózva érdeklődött. - Elmondtad? Bántott?

- Nem. Nem mondtam el, de nem bántana. Megértene Damon!

- Ahogy én ismerem, nem a legmegértőbb típus.

- Attól függ. Nekem kell vele beszélnem. Téged lehet hogy kedvel, de amint meghallja, az első indulatával meg is ölne.

- Jöjjön!

- Damon! Ne arcoskodj! - kérleltem fáradtan. - Nem akarom, hogy bajod essen! - suttogtam.

- Cuki vagy! Nem fog! Meg tudom magam védeni! És téged is kis hercegnőm! Alaricnak el kell fogadni a felállást. Felnőtt nő vagy, MINDEN értelemben. Nem tehet semmit ellene.

- Igen. Lehet, hogy túlzott lesz az apai aggódása, - megmosolyogtam a fejemben lejátszódó képeket - megérti majd. Belátja, hogy veled boldog lehetek. Csupán a megfelelő lány kellett melléd, hogy megváltoztasson.

Felhümmögött. - Hmmm. Ki az a lány? Csinos?

- Nem tudom, mondd meg te! Szerintem tudod kiről van szó!

A kis játékunk eloszlatta a kétségem minden kis szikráját is. - Aha, kitaláltam ki az. Összetudnál hozni vele egy találkát?

- Játsszak kerítőt?

- A kedvemért!

- Oké, de nem most. Talán holnap este.

- Ó, olyan sokára? - kényeskedett, nyávogott, mint egy kislány. - Mit kezdjek addig magammal?

- Foglald le magad! Olvass, vagy bánom is én! - mikor kimondtam, akkor jöttem rá, mit is mondtam valójában. Megelőztem. - Tudod, milyen visszafogott dolgokra értettem!

- Jó. Akkor, újratervezés. Ding, ding... - harsányan, hasamat fogva röhögtem, szó szerint. - Olvasok egy NEKEM való könyvet, és rád gondolok. Meg a tegnap estére.

- Jól teszed! - kis szünet következett a beszélgetésünkben, úgy hullott ránk, mint a lepel. - Hiányzol!

- Te is nekem, őrülten! Megőrjítesz asszony!

- Hé! Moderálja magát kérem, Mr. Salvatore!

- Igen is, főnökasszony!

- Holnap után, - jelentettem ki, milyen elhatározásra jutottam az események pár perces szünetében - elmegyek Alarichoz.

- Elmegyünk! Ketten - lihegte.

- Jól van, szivi! Még nem kérdeztem. Te mit csinálsz?

- Én? Öm... Nem ülök egy sztriptíz bárban, és iszok koktélt, nem! - viccelődött.

Nem akartam zsörtölődni, ezért, vidáman reagáltam. - Kerge kandúr!

- A szobámban vagyok. Egyedül... elhagyatottan! Bárcsak itt lennél vadóc!

- Igen. Bárcsak! Stefan?

- Öm... Fogalmam sincs, talán vadászik az ártatlan, picike nyuszikra az erdőben.

- Elena? Kiakadt?

- Ha kiakadásnak lehet nevezni a sírást, a hisztérikát, - dühösen csikorgattam a fogam - akkor nem! Viszonylag jól viselte. Viszonylag!

- Ez szuper! Nem veszekedtetek Stefannal?

- Nem, ne parázz!

- Oké!

- Mennem kell! - sóhajtott. - Jó éjszakát!

- Neked is! Szeretlek!

Már ma kimondtam egyszer, Damon azonban nem. Tudom, nem azon múlik, hogy kimondja, mégis jól esne.

- Szeretlek vadóc! - felelte.

Amilyen rosszul kezdődött ez a szánalmas Nap, ugyanannyira végződött fenomenálisan. Pittyegés jelezte a vonal megszakadását.

*

Másnap, a tanítás megkezdése előtt elballagtam a gimihez, ezúttal nem Bonnie-hoz, vagy az a "barátaimhoz", hanem Rebekah-hoz. A szokásos reggeli zsivaj várt, a rengeteg tapasztalatlan, tudatlan kölyök. Nem is sejtik, milyen világban élnek. Sajnáltam őket. Mindannyiukat.

A jelenlétem már-már megszokottá vált a környéken, ezért kevesebben figyeltek fel rám. Nem bántam, nincs rajtam semmi néznivaló. Tisztában voltam vele, hogy mivel a sulihoz jöttem, Elenával és testőrségével is összefuthatok.

Orromat azok az illatok csapták meg, amikre számítottam. Vámpírok, egy hibrid, immár két halandó. Oda pillantottam, és konok, dacos szemeket láttam. Elena idegei a végét járták, akár az enyémet. Stefan szokásos higgadtsága, kis aggódása most sem lankadt.

Tyler és Caroline arcán inkább sajnálatot láttam, a harag helyett. Damon valami olyasmit is mesélt, hogy Caroline-nal is együtt volt. De csak kihasználta, semmi több. Haragszok is rá ezért, ám nem kérhetek rajta számon mindent, ami a múltban történt.

Megszántam a szőkeséget, mert belegondolni is rossz, mi lenne velem, ha Damon ugyanezt tenné velem. Az esély megvan rá. Benne van a pakliban.

Matt. Ő is velük volt. Felettébb dühösen. Néhány gondolatát elkapva rájöttem, nem rám. Elenára. Amiért kihagyta a tegnap előtti kis akcióból.

Bonnie-nak köszönhetően én nem maradtam ki. A kis Bonnie, a semleges Jeremy közelében ácsorgott, merev tekintete úgy hatolt az enyémbe, mint egy acéloszlop. Vagy beton.

Mindegy, akármennyire is szeretnék beszélni vele, nem hozzájuk jöttem. Régóta kerülgetem Rebekaht. Muszáj kicsit elbeszélgetnem vele.

Honnan ismerem?

Abban a korszakban, amikor a világban utazgattam, akkor futottam össze egy vámpírral, és a boszorkány testvérével, Bostonban. Nagyon jól összebarátkoztunk. Mesélt nekem Klausról, mindent, amit tudott. Család, múlt, hol van most, mit csinál.

A fülembe jutott, hogy koporsóban tartja a családját. Karöltve újonnan szerzett barátaimmal, felkerestük a helyet, ahol hagyta őket. Az ő koporsóját nyitottam ki. Vérfagyasztó látvány volt.

Nem tudtam arról, hogy a tőr nélkül felkel. Magam sem tudom, miért, de kihúztam a tőrt. Rebekah nemsokkal később felébredt. Rátámadt a boszorkányra, akit nyomban meg is ölt. Inari, így hívják a vámpírt.

Inari hatalmas fájdalma ellenére elráncigált onnan, nehogy velünk is végezzen az a féreg. Szembenéztem vele, ott álltunk méterekre. A fenevadias arca beleégett a memóriámba. Ha akarnám, sem tudnám elfelejteni.

Klaus persze megkereste a húgát, és megint koporsóba zárta. Ez a fazon egyre rémisztőbb.

Szóval, ismerem őt. Ő is tudja, ki vagyok. Eljött hát annak az ideje, hogy találkozzunk.

A padoknál volt. Nem egyedül. A talpnyalóival. Idáig éreztem, hogy meg vannak bűvölve.

Nem csoda! Ki barátkozna egy ilyen banyával? Oké, nem tudják hogy mi is ő, de amúgy is egy kibírhatatlan személy, meg kell hogy mondjam.

Észrevétlenül cammogtam hozzá, egy pillanatra sem vettem le róla a szemem, nehogy futni hagyjam.

Az "Elena" csapat felől kíváncsiság, értetlenség, félelem gomolygott, mint a parfüm. Futólépésben megközelítettem a primadonnát. Keresztbe fontam a kezem, lazán beálltam. Torokköszörülésemre eloszlottak a pincsijei, kibukkant a rengeteg csaj közül a zsarnokoskodó ős.

Apró meglepettség suhant át az arcán, ahogy jött, el is tűnt. Helyette gyomorforgató mosolyra fakadt. - Elmehettek! - lökte oda a többieknek, arra sem méltatta őket, hogy rájuk nézzen. Néztünk a másik lángoló szemébe, nem szóltunk, amíg el nem illant a tíz-tizenöt "udvarhölgy".

- Rebekah!

- Analia! - ugrott le a padról. - Mit keresel itt?

- Hazajöttem. És azt tervezem, hogy kifüstölöm a segged a bátyádéval együtt!

Elismerően billent a feje, csípőig érő hosszú haja tekergett a szellőtől. Ős létére, a beilleszkedés érdekében mai ruhákat hordott. Farmer, kék pulcsi, "kilométeres" magas sarkú. Olyan, ha leesik róla, meghal...

Hirtelen körbe-körbe kezdett járni, éles, sasszemei jártak keltek rajtam. - Hogy megnőttél azóta! - tudott Klaus tettéről. - Hogy vannak apuék? - kérdezte elém érve. Színpadiasan szája elé kapta kezét. - Hííí! Bocsi! Meghaltak!

Mosolyogtam. Jobban fájt neki, mintha hozzávágtam volna valami sértőt. - Nagy a szád. Nem változtál.

- Te sem. A barátnőd... Inari? Hogy viseli?

- Ha nem akarod, hogy a pincsijeid szedjék a darabjaidat, szépen befogod a szádat.

- Ó! Ezt vegyem fenyegetőzésnek?

- Vedd, aminek akarod! Nem érdekel túlzottan.

Parázslott a tekintete, attól, hogy nem sikerül sarokba szorítania. - Minek jöttél?

- Tisztázzunk valamit. Nem felejtettem el, mit tettél Irinával! Inari teljesen kiborult - regéltem, elöntötte a büszkeség. - Mindenért megfizetsz Rebekah. Szépen, lassan!

- Egy kis ribanc fenyeget? Félnem kéne?

Lenéztem, az avarba, és a kikandikáló fűbe küldtem egy mosolyt. - Talán! Ezt te döntsd el. Veszélyes vagyok! Figyelmeztettelek, nehogy azt mondd, hogy nem!

- Észben tartom! Nem lesz rá szükség. Most ha nem haragszol, - kapta fel a táskáját az asztalról - dolgom van! További szép napot! - centikre suhant el mellettem órára.

A szaga megcsapott, erős, orrcsavaró parfümje volt. Az én jó szaglásomnak ez éles, az embereknek azonban lehet, hogy nem.

Ez a nő totálisan elcseszte a napomat. Legalább egy kicsit maradhatott volna, hogy kínozzam. DE NEEEM!

Mellékes. A nagy "ügyintézésben", észre sem vettem, mit csinálnak a többiek. Lopva arra bámultam, addigra mindenki eltűnt. Kivéve, vámpír barbiet. Vakító fehér, caroline-os mosollyal szökellt felém. - Hey! - kiáltott.

- Hé!

- Mi van veled mostanság? - álló helyzetben játszani kezdett. Lábujjhegyre emelkedett, majd leereszkedett. Le-fel, le-fel... - Hallottam.

- Valahogy sejtettem - fújtattam. - Semmi új.

- Hogy viseled?

- Mit? - Caroline homloka meggyűrődött. - El akarom felejteni.

- Megértem. Nem lehet könnyű neked! - nem értettem, mit akar, hagytam kibontakozni a dolgot. Türelmem, ami ritkán nincs, kezdett értelmet nyerni. - Öm.. Hé! Tudom, mi vidítana fel!

- Na és mi az?

- Egy kis vásárlás. Engem mindig felvidít! - tapsikolt örömében. Rózsaszín kis szövetinge fickándozott fehér pólóján, ami teljesen leért a combjáig. Rásimult a felső, a pink testgatyára, ami eltűnt a fehér cipőben. - Mit szólsz?

- Nem tudom Caroline - óvakodtam túlbuzgóságán.

- Na! Szupi lesz, ígérem! Veszünk pár rucit, cipőt, mert úgy is kellesz a bálokra.

Meglepetten visszakérdeztem. - Bálokra?

- Igen! Minden évben megrendezzük a Miss Mystic Szépségversenyt, ami, - forgatta a szemét, nem tetszését kifejezve - polgármesteri teendők miatt elmaradt hónapokig, és most kerül megrendezésre. És a télen is lesz egy. Én leszek a főszervező, besegíthetnél!

- Hát, jó... végül is! - egyeztem bele könnyedén.

- A vásárolgatásba egyeztél bele, vagy a szervezésbe? Vagy mindkettő?

Ellenállhatatlan mosolya nem tűnt el egy percre sem az ajkáról, megállás nélkül nevetett, mint valami gyerek, karácsony reggel. - Legyen mindkettő!

- Szuper vagy!

- De neked nincs iskola?

- Ó! - legyintett. - Ez az egy nap!

- Ugye nem Elena küldött? - gyanakodtam.

Caroline szemrebbenés nélkül válaszolt. - Nem! Magamtól jöttem! Ha Elena küldene valakit, tuti nem én lennék, hanem Bonnie.

"Nem rossz!" arckifejezés ült ki az arcomra. Van igazság benne. - Igazad van. Oké, mehetünk!

- Hozom a kocsit!