2012. december 30., vasárnap

'A sors szárnyán' 7. fejezet Az első nyomok...


Reloaded

A sors szárnyán

Az első nyomok...

- Jó reggelt Ric! – köszöntöttem a nevelőapámat.
- Szia kicsim! – fordult hátra az újságból. – Mi a harci helyzet?
Beügettem a konyhába, megálltam a háta mögött, gyors puszit nyomtam az arcára. – Semmi érdekfeszítő. Mindjárt mesélek!
- Oké!
Felnéztem a kezében tartott újságra, aminek a címlapját olvasgatta már mióta beléptem. – Mi ilyen érdekes?
- Ezt nézd! – bökött a szalagcímre.
Szemmel olvasni kezdtem.

Áláttámadások Mystic Falls-ban!


Két áldozatról is hírt kaptunk tegnap este óta. Az egyik egy középkorú férfi, a másik egy fiatalabb fiú. Nyakukon több tűszúrásnyi sérülés, nagy mennyiségű vérveszteséget szenvedtek. A rendőrség nyomoz az ügyben, elképzelésük szerint egy közönséges állattámadásról van szó. Az ügyben a sheriff nem kívánt nyilatkozni.

- Állattámadás? Ez komoly? – léptem a pulthoz.
- Nem tudsz erről semmit?
- Nem – csóváltam a fejem ellentmondóan. Felemelkedtem, hogy kivegyek egy serpenyőt, Ric reggelijének elkészítéséhez. – Tegnap én is vadászni voltam, de nem itt, és nem este. Még a délután folyamán, a városszéli erdőben.
- Csakhogy ez is ott történt, Ana.
Nekiszegeztem figyelmemet, ő bezzeg halál nyugodtan állta az ostromolásomat. Szorította kezében az újságot, mogyoróbarna, krémes íriszében aggodalmat fedeztem fel. – Nem én voltam! Világos?
- Esküszöl?
- Igen! Szívemre teszem a kezem, meg minden… - gúnyolódtam, apai szigorral megtöltött homlokráncolást kaptam. Legalábbis olyasmit. Alaric nem volt szigorú velem, de ha kellett, azért tudott rámenősebb lenni. – Nem én voltam. Már te sem hiszel nekem, úgy, mint Damon?
Erre sikerült elhessegetnem a témát. – Összevesztetek?
- Nem mondanám – léptem a hűtőhöz. Ahogy kinyitottam, hideg áramlat csapta meg az arcomat, ami lehűtötte kicsit túlhevült agyamat. - Van néhány problémám.
- Milyen probléma?
- Szalonnás tojás jó lesz, vagy csináljak inkább palacsintát reggelire?
- Tudod, hogy tojás párti vagyok!
Nevetve kivettem a tízes tojást, és becsaptam a hűtőajtót. – Tudom!
- Mesélj! Hallani akarok mindent!
Nekiláttam a reggelit készíteni, közben pedig mindent elmondtam Alaricnak a legelejétől a légvégéig. Tényleg mindent. Azt sem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Sajnos, a helyzet az, hogy én sem tudtam…
Ezt az egészet két nap alatt megemészteni lehetetlen. Apránként nyelem le a dolgokat, hitetem el magammal az igazat. A mondottak igazságalapját. A szavak súlya nagyon megterhelő, még jobban a tetteknek. Főleg azoknak, amiket el sem követtünk.
Semmit sem követtem el, mégis két férfi lohol a nyakamba, attól félve, hogy lemészárolok mindenkit. Ha így megy tovább, maximum magamat. Vámpír vagyok. Természetes, hogy embereket ölök, de amióta hazatértem, óvatos vagyok. Mivel itt majdnem mindenkit ismerek. Ez a kis város elég nagy ahhoz, hogy elférjünk, de nem annyira, hogy ne ismerjük egymást.
- Röviden tömören ennyi! – fejeztem be a történetet, Ric elé téve a tányért. A frissen készült étel mennyei, megfizethetetlen szaga gőzölögve csapódott az orrához, és mint minden emberi lénynek, megindult a nyáltermelése. – Jó étvágyat!
- Köszönöm kicsim! – mozgott még kicsit robotiasan a reggelnek köszönhetően, az újságban olvasottak, meg a „tanulságos” mesém miatt. – Nagyon guszta!
- Egyél csak! – ültem fel a pultra.
Jóízűen hozzá is látott. Nagyon aranyos volt. Eltévedt néha az asztal vonásain, elmerengett kicsit az élet rejtelmeibe. Lenyelt egy falatkát, és újra hallhattam a hangját. – Tudod Ana, lehet, hogy jó lenne, ha elmennél innen egy kis időre.
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Csak ültem kiegyenesedve, őt nézve. Kicsit megtörtem ebben a percben.
Elmenni? Megint itt hagyni őt? Mindenkit? Nem, azt már nem… Teljességgel kizárt! Még egyszer nem hagyom magára, bármennyi időről is legyen szó. Ő mégiscsak ember, a halandó élet pedig mulandó. Ki kell használnom azt az időt, amit vele tölthetek.
Damon. És Damon? Őt sem hagynám el. Szüksége van rám! Ahogy ismerem, mindent megtenne, hogy nekem jó legyen, ezért el fog engedni. Nem fog küzdeni, nem fog más megoldást találni. Hagyni fog veszni! Ez mindkettőnk számára a halál lenne.
Vagy az is fennáll, hogy velem jönne. Ezzel csak egy baj van.
Nem mozdulok ebből a városból sehová!
Akkor sem érdekel, ha ezek ketten susmutolnak, nélkülem hoznak döntést. Maradok. Ezt eldöntöttem, kész, vége!
Az idegesítő csendben összenéztünk, leolvashatta rólam azt, amit már eddig is tudott. Hisz ismer. Tudja, mit fogok mondani. Kár lenne megszólalnom.
Azért mégis, ki kell nyilvánítanom, amit úgy látszik, nem fog fel. – Elmeneküljek? Meneküljek a harc elől? Ugyan, kérlek! Ilyet még csak ne is feltételezz!
- Talán jobb lenne. Damon is belemenne…
- És? – újból elcsendesedett mindent dühös hangomra. – Az sem hozna lázba, ha velem jönne. Értsd meg, itt kell maradnom. Engem nem bánthatnak. Ha elmegyek, min változtatok? Semmin. Nos, remélem ezt megbeszéltük! Nem vagyok hajlandó ezen vitatkozni.
Pár percig kifejezéstelenül, frusztráltan bámult. Nem jöttem zavarba. Ő az apám, nem kell tőle félnem. Mintha egy lidérces álom lenne, ezután nem várt dolgot láttam meg rajta.
Mosolyt.
Vidám mosolyt.
Visszafordult a reggelihez, és evési szüneteiben beszélt. – Mit is várhattam tőled? Biztos voltam benne, hogy ezt mondod.
- Látod? Semmi értelme ilyen marhaságokkal pazarolni a drága időmet. Szóval ha kérhetném, kerüljük az ilyesfajta kisiklásokat.
- Értettem.
Ahogy kimondta, kopogtak az ajtón. Meglepődve figyeltük a bejáratot. – Vársz valakit?
- Én ugyan nem! Kinyitom…
- Hagyd! Egyél, még kihűl – akadályoztam meg a felállásban, mikor már félig felemelkedett a székéről. – Nekem úgy sincs semmi dolgom.
- Jól van, köszönöm!
Leszánkáztam a pultról, hangosan talpra érkeztem. Átlagos léptekkel igyekeztem megközelíteni a bejárati ajtót. Óvatoskodás nélkül a kilincsért nyúltam, ami engedelmesen kitárta nekem a tájat.
Visszahőköltem a lendületből, a váratlan látogatót látva. Zsebre vágta kezeit, dzsekije hanyagul kicipzárazva, a járdáról egyenesen felém ívelt a szeme. Megremegett a szám, gombóc keletkezett a torkomban, akadályozva a lélegzés minden formáját. – Szia! – köszönt csábosan.
- Szia Damon! Gyere be!
Arrébb csusszantam a bejárattól, hogy be tudjon jönni. Komótosan besétált, féloldalasan megvizsgált, és azon merengett, vajon merjen-e üdvözlő, „jó reggelt” puszit adni.
Úgy vélte, most jobb, ha békén hagy. Így az elhalasztás mellett döntött. Becsuktam az ajtót, addig is megvárt, hogy együtt mehessünk be a konyhába. – Na ki volt az? – kérdezte Ric.
- Valami szórólapozós lány – viccelődtem, mire Damon felhorkant.
- Kikérem magamnak!
Alaric meglepődve kapta hozzánk a fejét, kísértetiesen elsápadt. Keveredtek rajta az érzelmek, mintha még maradt volna benne egy kis szikrányi megvetés Damon iránt, a múltkori miatt…
Lélegzetvisszafojtva vártam, nem hiába. Meghozta gyümölcsét. Felkuncogott, és folytatta az evést. – Helló, Damon!
- Szeva!
Hanyagul a falnak dőltem, kényelmesen karba fontam a kezem, keresztbe pedig a lábam. – Mi járatban?
Titokzatosan suttogni kezdett, miután a fülemhez hajolt. – Beszélhetnénk egy percet?
Kíméletlenül felsóhajtottam. – Ric, egy pillanatra…
- Menj csak! – biccentett megértően.
- Kösz!
Elvonultunk a nappali egyik rejtett részébe. Megint csak a falnak dőltem háttal, felvéve az előbb jónak látott pozíciót. Damon Egyik keze még a zsebében volt, a másikat a falnak támasztotta, a hajam mellett.
Kényszeríttet, hogy a szemébe nézzek. Legalábbis nem kellett kényszeríteni, mindig önként, dalolva merülök el a végeláthatatlan galaxisban. Leterítően szexi vigyora szájának szélén tündökölt. – Hogy aludtál?
- Jól, kösz… Miért rángattál ide? Csakhogy bájcsevegjünk?
- Először is, elraboltalak, nem rángattalak! Másodszor, nem bájcsevegünk, hanem normálisan beszélgetünk. Érdekel, mi van veled.
- Csak mert Katherine rávilágított valamire, aminek még nem is biztos, hogy olyan nagy feneket kell keríteni, nem kell így körülugrálnod – mosolyogtam, bár nem őszintén.
Kis sugdolózásunk romantikus dolgokat ébresztett bennem. Ugyanolyat, amikor a kandallónál láttam. Minden ilyesfajta megnyilvánulásra érzékeny lehetek… Ez a tinis dolog nem is akkora hülyeség, mint amekkorának hittem. Tényleg… megváltozott bennem pár érzés.
Damont nagyon is akarom. Jobban, mint eddig bármikor. Klaus iránt a gyűlöletem csak felfokozódott. Egyedül Elenán nem tudok kiigazolódni. Hogy úgy hozta a szükség, jóban lettünk, még a látszatra is, de ez is valami. Csak azért, hogy Damon kedvében járhassak.
- És te? – törtem meg a csendet.
- Mi én? – csodálkozott.
- Te hogy aludtál? Milyen volt az első éjszaka Katherine-nel?
Még a nevet kimondani is szörnyű volt. Kiskutya szemekkel lesett. Miért van így meglepődve? Hiszen ő akart beszélgetni…
- Nem sokat pihentem. Inkább olvastam. Az az igazság, hogy Katherine belopózott a szobámba. Alig bírtam kizavarni – panaszolta, amire nekem ökölnyire szűkült a gyomrom.
- Miért volt nehéz? Mert nem akartad?
Tekintete megfakult. – Azért, mert ficánkolt. Nem hinnéd, hogy visszamennék hozzá, azok után, amiket tett?
- Nem tudom, ezt csak te tudhatod… - elhalkultunk. Gondolkoztam, mit is mondhatnék neki. Annyi mindent elmondanék, csak azt sem tudom, hol kezdjem. – Köszönöm!
- Mit köszönsz? – furcsállta gyengédségemet.
- Azt, amit értem tettél. Befogadtad azt a hárpiát, csakhogy megtudd azokat a szörnyűségeket nekem. De nem kellett volna! Meg tudtam volna oldani anélkül…
- Hagyd abba! – intett csendre, rémült őzike módjára néztem szembe keserű arcával. – Unom, hogy folyton egyedül akarod megoldani a problémáidat.
- Miért ne? Nem akarok rád terhelni semmit.
- Ó, igen! Mert teher lenne! – csipkelődött. – Fogadd el, hogy elvileg erről szól ez az egész cécó köztünk, hogy segítsünk a bajban. Felnőttél már ehhez?
- Én rég felnőttem – vágtam rá egyből. – Ha te nem engeded, hogy segítsek, én miért engedjem?
- Miről beszélsz?
- Tudod jól! Kezdetben Elena, most meg Katherine… Nyomasztó lehet magad körül tudni őket. Az én házam üres, nincsenek exek, sem testvér, se más vámpír, aki kihallgatna, mégsem menekülsz hozzám sose. Kikapcsolódni, pihenni, ha csak hozzám akarsz jönni, az is elég. De nem jössz – fejeztem be, bátorságom, hangszínem egyszerre csuklott meg.
Egy pillanatra lesiklott figyelme a számra, amik résnyire nyitva maradtak, majd vissza fel, a szemeimre. Bizonytalanul felemelte a kezét, ámuldozva követte mozdulatának jelenetét, amint a pólóm alól kilátszó nyakrészemhez ért, súrolva a bőrömet.
Kicsit behunytam a szemem, vágyakozva felszusszantam. Olyan nagy kérés ez? Az, hogy ha együtt vagyunk, szakítsunk a külvilággal? Talán. Mert ez képtelenség. A gondok pedig közénk állnak. Ezt nem akarom.
- Jobb lenne, ha ma éjjel nem lennék otthon. Megkérem Stefant, hogy őrködjön Mrs. Drakula szobája előtt.
Boldog lettem. Földöntúli boldogság suhant át az arcomon, és ott is maradt. – Király!
- Hé! Lenne itt valami…
- Mi?
- Láttad a mai újságot?
- Igen, mi… - amint válaszoltam, ezt a csipetnyi boldogságot nyomban felváltotta a kétségbeesés. – Na ne! Damon! Te is azt… Hát ezt nem hiszem el! – nem is fogtam vissza magam, már nem suttogtam.
- Nyomós okom van ezt feltételezni.
- Ezt már megkaptam Alarictól, de ha neked is el kell mondanom, elmondom. NEM ÉN VOLTAM! – szótagoltam is, nehogy véletlenül ne értse.
Felmorgott. Reszelős zaj tört elő a tüdejéből, harcias lánggal égett fekete szeme. – Ha jól emlékszem, vadászni indultál tegnap. És az erdő szélén szoktál, jól tudom.
- És? Délután mentem, ha érdekel, igen, ott voltam, nagy főnök!
- Ez elég nyilvánvaló. Minden bizonyíték ellened szól.
- Mi vagyok én? Gyanúsított? Te meg mióta lettél nyomozó, mondd már el nekem!? Mi ez a selejtes duma?
- Te voltál?
- Nem. Ezredszerre is nem! Azt akarod hinni, hogy Katherine-nek igaza van, mi?
Dühös volt, mégis elnevette magát. – Szó sincs róla…
- Ó, dehogynem! Biztos kilopózott, megcsinálta a balhét, hogy aztán rám kenhesse.
- Hm. Ezzel egy baj van. Nem mozdult ki egész éjjel a házból, magam felügyeltem.
- Igen? Akkor defektes vagy! Honnan veszed ilyen biztosan? Talán pont az ágyadban volt? – meggondolatlan dolgokat mondtam.
Viszont a legjobb védekezés a támadás. Az igazat mondtam. Hazugságvizsgálatnak is alávetem magam, ha kell.
Elengedte a füle mellett, nem reagált. A szívébe találtam. A végzetes nyíl, eltalálta a gyengéjét, és újabb kősziklát gurított a szívéhez, hogy befedje azt, elzárja az érzelmek világától.
Ó, te barom! – szidtam teljes erőből magamat. – Neked köszönhetően mindent kezdhetek előröl.
- Mennem kell. Forbes sheriff-nek segítek a nyomozásban. Körülnézek, hátha találok valamit.
- Ellenem. Jól van, veled megyek! Legalább megismerem a sheriffet. Ha még arra gondolnál, hogy a nyomokat megyek eltüntetni, nyugodtan a sarkamban lehetsz minden lépésemnél.
Elindultam, kikerültem, vállal mégis beleütköztem. Nem direkt volt, akaratlanul cselekedett a testem. Szikrázott, foszforeszkált körülöttem a levegő, amit Alaric is észrevett, amint a közelébe értem. Megállt a rágásban is, nem is nyelte le a falatot, amíg meg nem látta, hogy a fekete bőrdzsekimért nyúlok.
- Hová hová?
- Megyek, kiderítem, ki az a kis mocsok, aki be akar mószerolni mindenki előtt!

2012. december 29., szombat

'A sors szárnyán' 6. fejezet Ez frankó! Már csak ez hiányzott!


Reloaded

A sors szárnyán

Ez frankó! Már csak ez hiányzott!

Élő nagyságban itt van ez a kígyó. Olyan régóta vártam már, hogy lássam! Beszélgetésünk alatt, amíg kibeszéltük, mi történt tegnap este, nevetgélt, beszólogatott, megjegyzéseket tett. Nem dühített, legalábbis próbáltam kifelé azt sugározni. Nos, nagyjából sikerült is. - Pedig olyan szépen indult ez a hónap! - panaszkodott Damon, mielőtt beleivott volna a Black Magic borába.
Árván ácsorgott, kicsit távolabb tőlünk. Stefan is állt, testvérével szemben. Karba fonta kezeit, látszott rajta, hogy nem igazán örül Katherine felbukkanásának. Most őszintén. Ki örül?
Bár ellenségesen mosolygott, a nő olvasott róla, mint egy nyitott könyvről. Már nincs rá hatással. Stefan ezt egyértelműen kifejezte, és csupán undort, megvetést, haragot, és még több undort érzett. Damon más volt. Komor volt, kimért, nyugodt. Vicceskedő, néha jól odaszólogatott, mint például az előbb.
Elena az egyik kanapén ült, ő volt köztünk a leggyengébb. Újdonsült vámpírként nem rossz, viszont tanulnia kell egyet s mást. Én nem hunyászkodtam meg a harc elől, nem is rejtettem álarc mögé a szándékaimat, sem az arcmimikámat. A Katherine-nel szembeni kanapé mögött álltam, belekapaszkodtam a háttámlába, úgy meredtem egyenesen rá, egy pillanatra sem véve le róla a szemem.
- Minek jöttél? - dörmögte Stefan keményen.
Meglepődtem, hogy ez az ő hangja. Tud ilyen kemény is lenni? Számomra ez olyan új volt még, hiszen mindig kedves volt, és barátságos. Most pedig pont az ellenkezője.
- Lássuk csak! - játszott az italával. Jó színészi tehetsége volt, de nem annyira, mint nekem! - Meghallottam, hogy a drága hasonmásom vámpír lett! Jól nézel ki, Elena! - kiveséző tekintetétől falevélként rázkódott a lány, füle mögé simította hajának egyik rakoncátlan tincsét. - Na meg, - kalandozott ezúttal felém - itt van a mi kis tisztavérűnk is!
- Tisztavérű? - ismételtem.
- Igen! Így hívnak, édes!
Tisztavérű. Visszhangzott a fejemben ez a név. Ez a misztikus név, ami az enyém volt. Keserédes, vegyes gondolataim voltak róla.
- Gondolom, többet tudsz róla, mint mi. Abban az időben nem nagyon avattál be a dolgaidba.
- Igen Stefan, tudok egy-két dolgot.
- Mi is - szólt közbe Damon frappánsan. - Ugyanis volt szerencsénk a főpatkánytól információkat kicsalni. Jobban mondva, - pillantott felém egy másodpercre bátorító jelleggel - Ana tudott meg dolgokat.
Nem akarta, hogy Katherine tudjon rólunk. Azt hiszi, akkor az a nőcske bántana, vagy közénk furakodna. Minket nem bánthat, abban biztos lehet, mivel én nem engedem. Kit érdekel, mit tesz, mivel próbálkozik hogy körbecsaljon minket!? Egész életünkben bujkálni, takargatni akar az exe előtt? Azt már nem!
Most kivételesen megtartom az álcát, aztán nem vagyok hajlandó.
- Klaustól? Elismerésem... Analia. Hasonlítasz a nagyapádra, és a testvéreire!
- Szádra ne vedd őket te lotyó! - vicsorogtam, a fogaim pedig kipattantak.
Napok óta nem ettem. Nem csoda...
Ő viszont csak folytatta. - Tisztességesek voltak, öntörvényűek, óvatosak, elővigyázatosak...
- Fejezd be, különben kivágom a nyelvedet, és odadobom az első kóbor kutyának!
- Harcias vagy! Ez tetszik! - kerültünk egy fejmagasságba, ahogy felállt. - Megvan benned a Morgan hév. Az őseid igen csak hevesek voltak, meg tüzesek. Ez alól te sem vagy kivétel! - csípőre tette a kezét, olyan volt, mint egy csörgőkígyó.
Már csak az hiányzott, hogy furcsán nyújtogassa a nyelvét, és kész is az emberi nagyságú kígyó. Emlékszem, mikor először láttam igazi csörgőkígyót tekeregni magam előtt. Az első két pillanatban megijedtem, az lassan átment nyugodtságba. Pont erre emlékeztetett, csak itt az a kétpillanatnyi félelem sem uralkodott rajtam.
- Sőt, szerintem te vagy a legönfejűbb, legmakacsabb, legszenvedélyesebb, és leghevesebb a famíliádban.
- Azt mondtam hallgass! - kiáltottam rá. - Elmondod, miért jöttél, mit akarsz, ebben a pontos sorrendben, majd szépen elhúzol, mint a vadliba! Remélem világosan beszéltem!
Vidáman felkacagott, értelmetlenül fixíroztam. Ezen mi ilyen rohadtul nevetséges?
- Már elkezdődött?
A többiekkel egyszerre néztünk össze. Mindegyikünk tekintetében csillogott az a bizonyos kíváncsiság, ami felkeltette az érdeklődésünket. Legutoljára Damonnal néztem farkasszemet, hosszasan, elnyújtva a tekintetéből sugárzó örömöt magamban. Visszasiklottam Katherine-re. - Mi kezdődött el?
- Á! Szóval erről Klaus nem mesélt...
- Ki vele!
- Elmondom! - játszadozott újra az üvegpoharával, pajkosan harapdálta a száját. - Egy feltétellel.
- Feltétellel? Ez komoly? - csattant fel Damon a szoba sarkában, de leintettem.
Nagy levegőt vettem a folytatáshoz. - Azt hittem, eddig világos volt, hogy te nem szabhatsz semmilyen feltételt, Katherine!
Lekonyult az ajka. Valahol, mélyen, megtaláltam benne önmagamat. Tényleg hasonlítok rá, egy egész picit. Csak én nem vagyok ennyire romlott.
- Mi az a feltétel? - mormogta az orra alatt Stefan magabiztosan.
- Egy aprócska szívesség. Nem sok, ennyit igazán megtehettek értem - járatta szempárját a testvérpár között.
- Egy valamit tennénk meg érted, hogy megölünk! - Damon felszólalására kénytelen voltam ránézni. Arcán a 250 wattos vigyora hódított, Katherine felé. - A világ megszabadulna egy nagy mocsoktól, sőt, szerintem pár tonnával könnyebb is lenne.
- Ó! Igen? És mi van veled? Azt hiszed, te jobb vagy nálam?
- Nem! - vont vállat. - Rosszabb vagyok! Csak én nem akarok meghalni.
- Ahogy én sem - Elena sürgető torokköszörülésére Katherine visszakanyarodott a kijelentéséhez. - Ami a feltételt illeti, pár napig itt akarok maradni.
- HOGY MI? - kiáltottunk hárman, Damon kivételével.
Ő nem döbbent meg. Sejtette, hogy Katherine drasztikus lépést fog tenni. - Persze, ha nem zavarok!
- Már hogyne zavarnál! - vágott vissza Stefan, aki láthatóan jobban felháborodott, mint a bátyja. - Nem képzeled!?
- Ez abszurd!
- Ugyan már Elena! Nyugodjatok meg lányok, nem mászok a pasijaitokra! Vagyis... nem garantálom. Csak az biztos, ami megtörtént.
Megfeszültem, támadó helyzetem elernyedt. Mellettem, nem messze Damon is ugyanígy tett. Állkapcsa olyan erősen nyomódott össze, hogy féltem, összeroppan. Tudja. Katherine tud rólunk.
Örülök is, meg nem is. Valahogy éreztem, hogy felesleges ez a kis színjáték. Úgy is megtudta volna.
- Mi az? - kérdezte a nő. - Meglepődtetek? Ó, édeseim, - foglalkozott tovább az egyre fogyó whiskyjével - én mindenről tudok! Damon megint szerelmes lett. Milyen kár, hogy Analia pofára fog esni, igaz? Ő is úgy végzi, mint mindenki más. Kiszórakozza magát veled, aztán, huss! Szélnek ereszt!
- Mint téged? Ne hasonlíts össze magaddal.
- Nem tenném! Biztosra venném, hogy nem leli annyi örömét benned, mint bennem. Régen úgy oda volt értem... Sajnos dobnom kellett!
Damon épp szóra nyitotta a száját, hogy beszálljon a szócsatába, de nem engedtem neki. Én akarok most harcolni.
- Miért is? Ja tudom már... Azért, mert nem tudsz szeretni! Azért, mert egy ribi vagy! – vágtam hozzá pofákat. – Ó, és még valami! Mi tényleg nem hasonlítunk. Én nem adom oda magam az első férfinak, aki rám kacsint, és megbecsülöm azt, amim van.
- Már hogy Damont? – nevetett jókedvűen. – Jól teszed! De valójában ő sem tud szeretni. Csak egy valakit. Engem! – artikulálta. – Egy szóval az ujjaim köré csavarhatom, mint régen. Nem igaz, Damon?
- Fordulj fel!
- Értsd már meg, Katherine! Már nem a „régi idők” járnak! Elavult vagy, ócska, mint egy kupac szemét. Érzelmileg biztosan, már ha van olyanod – erre sikerült letörölnöm a vigyort a képéről.
- Egyetértek – helyeselt Stefan, mire elégedett mosolyt váltottunk.
- Jaj, Stefan, Stefan, Stefan… Milyen kis naiv vagy, ha azt hiszed, hogy a kis Elena, olyan lehet, mint én!
- Nem lesz olyan, biztosan tudom.
Elena állta a sarat őse ellen, aki egyre csak rajta pihentette figyelmének lángját. – Tudod, Elena, Stefan nagyon szeretett engem, de amikor megtudta, mi vagyok, milyen szörnyeteg, megutált! Rád is ugyanez a sors vár – hörpintette fel az utolsó korty italát.
Elena pedig csendben gondolkozni kezdett, járatta a kis fogaskerekeket az agyában. Hirtelen nem is tudta hová tenni a dolgot.
Stefan már el akarta tűntetni innen a nőt, így cselekedni kezdett. - Nem maradhatsz!
- Nem? – vonta meg csinos szemöldökeit Katherine. Szájának kunkori íve belekanyarodott pofijába. – Rendben. Akkor nem mondok semmit. Arra az esetre pedig, ha erőszakkal, vagy befolyásolással akartok szóra bírni, felkészültem. Megsúgnám, - beszélt halkan – verbénázva vagyok.
És valóban. Áradt belőle a verbéna keserű, csípős illata, amitől ájuldozás kerülgetett. Minden a lelkész farmján történteket hozta felszínre.
Damonra „menekültem”. Őrlődött magában, kínok között, és olyasmit készült mondani, amit maga sem hitt el. – Megígéred, hogyha maradhatsz pár napig, SZIGORÚAN pár napig, egy vendégszobában, akkor most elárulod, amit akarunk?
- Tessék? – ocsúdtam fel, mondandója hallatán. – Nem! Damon, ezt nem!
- Mit művelsz? Bátyám, nem mondhatod komolyan...
- Igen! – dalolta Elena hasonmása, mintha még sziszegett is volna.
Elena sem hagyhatta. Tudta, hogyha Katherine marad, pusztítást, szerencsétlenséget fog magával hozni. – Damon, ne tedd!
A sötét fiú nagyot sóhajtott. Talán még egész életében ekkorát nem. Akkor, esetleg, mikor megszületett, először jutott az éltető oxigénhez.
Miért teszi ezt? Mit akar ezzel elérni?
Odafutottam hozzá, nem érdekelt semmi, megálltam előtte. Elveszetten nézett rám az örvénylő fekete írisz, egyenest az én zöld, dühvel megtelt szemembe. Úgy megráztam volna, hogy térjen észhez.
- Miért teszed ezt, Damon? – kérdeztem suttogva.
- Azért, mert akkor nem mondja el, amit akarunk.
- Kit érdekel? Inkább leszek így… minthogy ez a senki itt legyen veletek.
- Nem lesz semmi baj! Ígérem! – őszinte melegség áradt felőle, még azonban ez sem tudta elűzni a kétségeimet.
Az lehetetlen, hogy ezek ketten össze legyenek zárva Katherine-nel, ne történne valami, ami megváltoztatna mindent. Hiszen ők hárman, mint a „régi szép időkben”! Emiatt nem csak én aggódtam.
- Stefan!? – hallottam meg Elena meggyötört, megtépázott hangját.
Nem jött válasz. A fiú merev tekintete csak a bátyján táborozott. Szoborként várta, mi fog kisülni a dologból.
- Kérlek! – próbáltam meg utoljára.
- Mondtam már, - csendült meg mély hangja hangosabban – nem lesz baj! – felemelte fejét, hogy a kellemetlen „vendégre” nézhessen. – Maradhatsz!
Összeroskadtam. Vesztettem. Damon nem hallgatott rám.
Megsértve éreztem magam. Megengedte, hogy az exe itt maradjon. Nem érdekel, hogy miattam, azért, hogy kiderüljön, mit is akart azzal mondani Katherine, azzal a bizonyos kifejezéssel. Nem érdekel!
Minden meg fog változni. Érzem, legbelül. Tudom!
- Halljam, amit tudsz!
- Khm. Mint már tudjátok, Ananak rejtett képességei vannak, amik tudtommal most kezdenek előjönni – tévedt felém a tekintete, de nem válaszoltam. – Ezt igennek veszem. Most mindened felerősödik, mintha megint vámpírrá változnál. Mert akkor történik ilyen az átlagos vámpírokkal, de veled, még egyszer megismétlődik. Egy problémás kamaszhoz hasonlítasz, nem tudsz mit kezdeni az erőddel…
- Problémás… kamasz? – ismételtem, fogvicsorítva.
- Igen, ahogy most is megnyilvánulsz.
- Tévedsz. Ilyen vagyok!
Elnevette magát, majd folytatta. – Meg kell tanulnod, hogyan szabályozd magad, hol húzd meg a határokat, ha nem akarod lemészárolni a várost.
- Nem tenném!
- Ó, majd akarod! – grimaszolt.
- A tűrőképességem is jobb lesz, van akaraterőm, ami most még erősebb lesz. Nem fog megtörténni semmiféle baki, Katherine.
- Én szóltam! Mosom kezeimet. Most az érzelmeid erőssége olyan, mint minden vámpírnak. Vegyünk egy bizonyos mércét – mutatott a levegőben egy mértéket. – Ez lenne az érzelemerősséged jelenleg. Nagyobb, mint az embereké, de megegyezik a miénkkel. Egyelőre… Az érzelmi hullámaidnak köszönhetően ilyesfajta kilengéseid lesznek – játszott hullámzósdit a karjával.
Mindannyian megdöbbenve hallgattuk. Ez az egész, olyan hihetetlennek tűnik.
- Szóval, jobban fogsz szeretni, és jobban pofára esel, ha Damon kihajít. Fájdalmasabb lesz, kegyetlenebb!
- Milyen kár, hogy ez nem fog megtörténni, ugye? – tettettem együttérzést.
- Meglátjuk, drágám!
- Honnan tudtad ezt meg? – faggatózott Elena.
Gondterheltnek tűnt. El sem bírtam képzelni, én mennyire gondterheltnek tűnhetek…
- Vannak boszorkánybarátaim.
- Neked vannak egyáltalán barátaid? – érkezett a csípős megjegyzés Damontől, meg sem próbáltam leplezni a belőlem feltörő kuncogást.
Katherine álarc mögé bújva mosolyodott el. – Akkor… forrásaim. Minden boszorkánynak megered a nyelve, ha egy kicsit ösztönözzük. Nevezzétek zsarolásnak, vagy aminek akarjátok, de minden esetben hatásos! Fogadni mernék, hogy a kis Bonnien is hatna…
- Elég! Hagyd abba!
Stefan harci készültségben állt, várva, mikor vetem rá magam. Ez nem fog megtörténni. Nem fogom az igazát bebizonyítani. – Most jobb lesz, ha mindenki lenyugszik!
- A beszélgetésnek vége – vettem át a szót. – Elmegyek vadászni! – vetődtem az ajtó felé.
- Máris kezdődik… Látjátok?
Katherine ujjal mutogatása csak sürgette a lépteimet. Nem menekülök. Nem. Tényleg éhség gyötör. Már régen voltam vadászni. Nem is tudom, mikor…
Menetelésemből Damon hangja ragadott ki. – Vele megyek!
Most ez is. Nem hisz bennem? Hitetlenkedik? Én azt hittem, bízik bennem!
- Egyedül megyek! – morogtam, mikor meghallottam bakancsának első koppanását. – Nagy lány vagyok már!
- Analia!
Kivágtattam a friss levegőre. Reggeli napsütés fogadott, most viszont nem tudtam elmerülni sem a sugarak, sem a táj adta élményben. El akartam iszkolni erről a helyről, amilyen gyorsan csak lehet.

2012. december 27., csütörtök

'A sors szárnyán' 5. fejezet Hiszed, vagy sem!


Reloaded

A sors szárnyán

Hiszed, vagy sem!

Egy percet sem aludtunk. Pihentünk, ugyanúgy, mint nemrég a tisztáson. Ujjbegye kalandozott a hátamon, ami kilátszott a takaró alól, felé. Láthatatlan, alaktalan motívumokat rajzolgatott rám, minden érintésbe beleremegtem.
Hogy fogom elmondani azt, amit Klaus mondott tegnap este? - filóztam tovább ezen a kérdésen, ami szinte mindig az agyamban van. - Biztosan tudom, hogy nem tudnék beszélni erről, sőt, még mutogatni sem. Akkor?
Mi lenne, ha megmutatnám neki? Igen, ez jó ötlet... - helyeseltem saját, bár meg kell hagyni, zseniális ötletet.
- Akkor gondolom, most már beszélhetünk a tegnap estéről - süvített sikítva felém a kérdés.
Nekem szegezte azt, amire számítottam, de mégis, annyira lesokkolt. Felemelkedtem, kihúztam magam, és csak meredtem magam elé a semmibe. - Damon...
- Hallani akarom! - ült fel hozzám. - Nagy a baj?
- Milyen kérdés ez? Nem, biztos nem nagy, ha ennyire megroppantam. Nem gondolod? - cinikussággal töltöttem meg a hangomat.
- Jól van, ez hülye kérdés volt.
- Figyelj... én... nem... Egyszerűen nem tudom megfogalmazni - vetettem felé könyörgő, perzselő tekintetemet, ami miatt bűntudat söpörte át az arcát. - Inkább megmutatom!
Kicsit megrökönyödve fogadta, ahogy tenyereim körbefogták az arcát, és szembekerült a szememmel, ami fogalmam sem volt, mit tükrözött. Felzaklatta ez az egész, izgatott lett, mint én, ezek ellenére rám hárult a feladat, hogy rámosolyogjak, megnyugtatásképpen. Furcsa. Célba vettem a száját, a tempót, amit felállítottam, egy percig nem is bírta követni, azért belerázódott.
Ekkor feltárult előtte elmém annak rejtett zuga, amit nem akartam többé újraélni, most kénytelen voltam. Mint egy film, vetítettem, felvázoltam az elhangzottakat. Damon viszont nem csak hallotta, látta, mi folyt ott, a Mikaelson házban, hanem érezte is, mit érzek, tudta, mit gondolok, minden fájdalmat a testem, rándulásokat, keserű mosolyokat érzett. Az emlékképen át is hallottam, ahogy morogni próbál, félig-meddig sikerül is neki.
A vörös csík égni kezdett a szememben. A fájdalomtól, meg attól, hogy tudtam, forró könnyek akartak kitörni, de utolsó erőmmel én meg tudtam akadályozni. Klaus hogy is fogalmazott? Bélyeg. Ez a bélyeg a válasz a származásomra.
Én nem tudom, mit gondol, van egy olyan érzésem, hogy nem is akarom... Valószínűleg arra gondol, mit tenne Klaussal. A férfi játszadozása után elérkezett az a kis részlet, amikor eszemet vesztve rohantam, se hall, se lát, nem is érez üzemmódban. A sajnálat sugárzott róla. A döbbentséggel keveredve, amint látta magát, és hogy mennyire megkönnyebbült múlt éjjel őt látván. Amikor átöleltem pedig azt éreztem, hogy már az sem érdekel, ha meghalok, mert célba értem.
El sem hitte eleinte azt, hogy akarva, akaratlanul, észre sem véve, ő segített át engem rengeteg nehézségesen, milyen támaszként is tekintek rá, ugyanakkor mennyire szeretném óvni a terhemtől, és egyedül megbirkózni vele. Mivel ilyen vagyok. Magányos farkas. Jobban fogalmazva, vámpír...
Nem akartam, hogy többet lásson. Elhúzódtam tőle, egy arasznyit arrébb is ület. Magamba roskadva babráltam a kezemmel, meg a paplannal is, mikor mivel. Átjárt egy energia, egy elektromosság, amitől hajam majdnem az égnek állt. Damon nem szólt semmit, és ez rosszabb volt, legalábbis engem rosszabbul érintett, mintha szólt volna valamit.
AKÁRMIT!
Még meg sem mozdult. Attól féltem, hogy talán sokkot kapott, vagy ilyesmi, de nem. Kutya baja sem volt. Bátortalanul kezdeményezni akartam, valahányszor azonban beszélni akartam, émelyegni kezdtem.
Hosszú percekig azonban így maradtunk. Ő mozdulatlanul, én meg idegbeteg módjára játszogattam. Végső soron neki eredt meg hamarabb a nyelve. - Ana... - akkor is nyögdécselt. - Várj... Mi?
- Nem láttad? Nekem kelljen elmagyarázni?
- Ez azt... ez azt jelenti, hogy apám megölte az őseidet!
- Nagyon úgy néz ki! - fintorogtam. - Még lehet, te is ismerted őket!
- Igen. Most, hogy mondod! Emlékszem rájuk - sikerült folyamatosan beszélnie. A paplan gyöngyöződött az ujjaim között, alatt, rajta, mint a selyem. Lekötötte a figyelmem, többnyire. Nem teljesen, mert tudtam figyelni Damonra. Pillantását arcomba fúrta, én viszont nem viszonoztam. Féltem. De mitől? Nesztelen mozgását már csak akkor vettem észre, mikor az állam alá nyúlt, gyengéden, kecsesen maga felé fordította a fejem. Elmerültem a csodaszép vonásainak vizsgálatában, megnyugvást lopott a szívembe. - Sajnálom!
- Mit? - érdeklődtem.
Egy mosolyt küldött a takaróra, vissza felnézett rám. - Hogy egyedül kellett elmenned oda. Szólhattál volna, és...
- Úgy sem vittelek volna! - jelentettem ki egyszerűen, egy cseppet megbántva ezzel őt. - Klaus nem árulta volna el amiket tudni akartam, téged meg csapdába csalhatott volna, vagy foglyul ejt. Érted? Engem nem bánthat.
Mindvégig tartottam a szemkontaktust, a bátorságomat látva egyetértett velem. Volt igazságalapja annak, amit mondtam. – Nem engedted volna, hogy elkapjanak! - kunkorodott szája félszeg vigyorra.
- Nem hát! Vagy ha igen, kiszabadítalak! Ez azért nem vicces!
- Pedig az! - próbálkozása, hogy felvidítson, egyszerre volt aranyos, és buta cselekedet. - Én is ugyanezt tenném, ha megpróbálnának elvinni, akaratod ellenére. Nem engedném, hogy csak úgy ellopkodjanak mellőlem, megértetted?
Ezt a szónoklatot megspékelte egy kacsintással. Olvadásnak indult bennem minden, ami olvadhatott. - Értettem - adtam fel ennyivel.
- Helyes! Akkor, - kezdett bele valamibe, hogy feltegyen egy kérdést - az előbbi kis... hogy is mondjam... "szenvedélylöket" a nappaliban, - a saját kifejezésén is nevetett, meg azon is, hogy egy leheletnyit elpirulok - a rejtett képességeidnek köszönhető?
- Valami olyasmi...
- Aha. Értem.
- Nem látszol csalódottnak - duruzsoltam.
Válaszol szemöldökmeresztést kaptam. - Miért lennék csalódott? Ez is te vagy!
Természetességétől a hangjában kicsit megnyugodott a lelkem. - Kösz.
- Mihez lenne kedved? Egy fincsi reggeli, utána egy séta?
Önkénytelenül is elnevettem magam, sehogy sem tudtam visszafogni. Damon is halványan követte példámat. - Olyan, mint a tegnapi... séta?
Megértette a célzást. - Akár!
- Nem hinném... A reggeli stimmel, aztán mesélhetnél még a te korodból.
Gondolkodást tettetve összeszaladtak a szemöldökei, majd bólintott. - Ahogy akarod! Annak ára van!
- Ára? - csodálkoztam.
- Egy csók, nem sok!
- Jól van - forgattam meg a szemeimet. - Elvitelre, vagy itt fogyasztja?
Kis viccemre a szobát, meg a házat, sejtésem szerint a környéket is bejárta csilingelő, őszinte nevetése. - Itt fogyasztanám.
Már épp hajolt volna, mikor folytattam a magam hülyeségét. – Sült krumplit, kólát?
- Mindent!
- Fél óra, és elkészül!
- Fél óra? - csattant fel. - Nem lehetne kicsit felgyorsítani?
- Nem! - ellenkeztem.
- És nem tehetne kivételt, kisasszony? - került tenyere a lábfejemre, ami feljebb, és feljebb csusszant.
Huncutul mosolyogtunk egymásra. - Hát... nem is tudom! A főnök jelenleg nincs bent, úgyhogy...
Utolsó baromkodásom után végre megcsókoltuk egymást, nem a szokásos módon. Mindent beleadtunk. Minden érzelemmel megfűszereztük.
Később, már felöltözve, normális, emberi külsővel robogtunk lefelé a lépcsőn. Damon egyik izmos karja a vállamon volt, úgy húzott magához, az enyém pedig derekánál foglalt helyet. Néha lecsúszott a farzsebébe, amit persze Damon nem hagyhatott vagy valami csipkelődős megjegyzés, grimasz, vigyor, vagy lopott csók nélkül. Már majdnem a nappaliban voltunk, mikor felkapott az ölébe, mint egy menyasszonyt, és pörögve-forogva tette meg az utolsó lépcsőfokokat.
Hangosan nevettünk, mintha a mi két, különálló, különböző hangszínű nevetésünk egybeforrt volna. Ebben a hangzavarban, meg azzal, hogy egymással voltunk elfoglalva, fel sem figyeltünk az érkezőkre. Csak nem sokkal utána.
Stefan, Elena oldalán vakító fehér mosollyal fogadott, a főbejárattól beljebb. Most jöhettek meg.
- Ó! - lepődött meg Damon. Futólag láttam rajta, hogy élvezi a helyzetet, viszont arcán a fájdalom apró sugara is megtalálható. Elena miatt. Rajta is, szintén, hiába viseli a mosolygós álarcot. - Helló Stefan! Elena - biccentett.
- Sziasztok! - köszöntek kórusban a többiek.
- Halihó - mondtam én is valami köszönés félét. Damon tekintete megállt a jövevényeken, kénytelen voltam torokköszörüléssel felhívni magamra a figyelmét. Amint sikerült, mosolyogva artikuláltam. - Letennél, Damon?
- Ja! Persze, hercegnőm - helyezett talpra óvatosan.
- Kösz!
- Mi a helyzet? - kérdezte tapogatózva Elena.
- Semmi - válaszoltam. - Minden oké. Nálatok?
- Szintén.
A két testvér kapkodta a fejét rólam Elenára, meg vissza. Nem értették, miért nem ugrunk egymásnak. Miért? Mert nekem is jelenleg van nagyobb problémám is. - Mi jót csináltatok?
- Azt inkább nem részletezném - adtam enyhe célzást Stefannak.
Ő is a padló felé nevetett, levélzöld, gyönyörű íriszei vissza felkúsztak. - Értem.
- Ti?
Damon kérdésére Elena nem tudta, hogy válaszoljon. - Nos... hát... Jerrel voltunk egy kicsit, aztán a többi ugyanaz, mint nálatok.
- Nem hinném - cáfolta meg Damon.
A Klausos dologra célzott. Remélem. Egy kis hang azt súgta, hogy azért egy kis férfifitogtatás apró morzsáit szórta most el, öccsének felhívva az érdeklődését. - Miért?
Damon szóra nyitotta száját, valami megzavart minket. Csattanás. Elhalkultunk, vérbe fagyva hallgatóztunk, nézelődtünk. Majd egy hangos kattanás a pincéből. - Mi ez? - kérdezte Elena suttogva.
- Képzeld, nem tudjuk - felelte unszimpatikusan Damon. - Ha rájöttél, add fel nekünk postán!
Idegen illatot szimatoltam. A levegőbe kezdtem szaglászni, mire a három másik vámpír furakodva tanulmányozta mozdulataimat. Elhatározásra jutottam. - Vámpír. Egy nő!
Ez egyet jelentett. Tisztán, kifejezhetően. Betolakodó.
Épp tenni akartam egy lépést, amikor suhanás foszlányát láttam meg négyünk között elsuhanni, a nappaliba. Mind követtük az irányát, először el sem hittem, hogy ez Ő.
Hogy kerül ide? - fogalmazódott meg az első értelmes gondolatom. - Mit keres EZ ITT?
A nő méltóságteljesen nyúlt el a kanapén, kihívó öltözetben, göndör, hullámos fürtjei a vállára borultak, fehér bőrét a lámpa fénye lepelként borította be. Belenéztem barna, vipera szemeibe, elfogott az undor, vérvörös ajkai visszataszító vigyort ábrázoltak. Kezében egy whiskys pohár csillogott, benne a barnás, isteni itallal.
Szájához emelte, kortyolt egy aprót belőle, és folytatta a vigyorgást, ijesztő kuncogással párosítva. - Beszállhatok az édes négyesetekbe?
- Katherine?

'A sors szárnyán' 4. fejezet Bűnös csábítás


Reloaded

A sors szárnyán

Bűnös csábítás

Egyre több időt töltöttem Damonnal, annyival jobban szabadultam fel, és feledtem el a gondjaimat. Viszont aki felejteni akar, az emlékez.
Mindegy! Most nem érdekel.
A Hold korongja magasan járt az égen. Fényesen, ezüstösen, összeolvadtak a színek, az ég sötétkék árnyalata, az ezüstfoszlánnyal. Mint egy festmény.
Az erdőben rohantam. Nyomomban Damonnal. Lehetetlen volt lerázni. Hogy mit csináltunk?
Nem tudom! Éltünk! Élveztük az életet, a friss levegőt. Csak ketten voltunk. Ő, meg én.
Nevetve szeltem az erdő természetes akadályait. Egy sem volt kihívás a számomra, sőt! Félvállról vettem az egészet. Ügyesen elhajolgattam az ágak elől, kerülgettem a fákat, átugráltam a törzseket.
Orrcimpámat elöntötte a moha, a korhadó fák, a rohadó levelek szaga, egy csipetnyi ott lengett benne Damon illatából is.
Egyszer csak kiértem a fák sűrűjéből, egy mezőre. Megtorpantam, hogy végigvezessem rajta tekintetemet. A fű érintetlen volt, nem borította levél, csupán itt-ott, egy-kettő, amit a szél kapott fel a repülő szőnyegére, és amit ledobott oda.
A fű felett szaladgált a szellő, pajkosan, bele-bele markolva, meg-megcibálva egy egy nagyobb csomót. A Hold ezüstös fénye befestette a mezőt, átformálva egy nagy ezüsttányérrá.
A semmiből Damon kapott fel, elráncigált a kis rét közepére, ahol végre hanyatt vágódhattunk. Felém emelkedett, fekete hajával, fekete szemével. Még ziláltabb volt, mint általában.
Most a háttérben, feje felett a szürke kavalkáddal még fehérebb volt bőre, és még sötétebb minden porcikája. - Te majom! - hurrogtam le előbbi akciójáért.
Ő csak sejtelmesen elvigyorodott. - Megvagy!
- Ez nem ér! Megálltam bámészkodni!
- Megvagy! - ismételte. - Ezen nem változtat semmi.
Épp, amikor nem figyelt, én kerültem felülre, és oda nyomtam, ahol az előbb én feküdtem. Mikor felfogta, mi történt, nyafogni kezdett, mint egy kislány. - Na ne már!
- Megegyezünk egy döntetlenben, - hajoltam centiméternyire ajkaitól, szó szerint belesuttogtam a szavakat szájába - fiatalember?
Kéjjel telt meg csordultig férfias hangja. - Persze, kisasszony! maga nagyon huncut!
- Én? De csak maga után!
- Azt nem tagadom - lövellt felém egy bájos mosolyt.
Felegyenesedtem, még mindig a csípőjén ültem. Lenéztem a laza fiúra, aki tarkójára fonta kezeit. - Tényleg! Hogy kerültél oda, ahhoz az utcához, amin én voltam?
- Nem tudom. Csak sétálni akartam, és erre vetett a lábam. Nem akartam hallgatni Stefan és Elena örömködését indulás előtt.
- Stefan... megtudta ami a szobában volt?
- Meg. Képzelheted, mit reagált, ha már is Elenánál alszik!
- Kimagyaráztátok magatokat!
Vállat vont, de komoran beszélt, hiába akart meggyőzni arról, hogy nem aggódik a téma érzelmei miatt, amik bennem keltek életre. - Nem volt rá szükség. Semmi sem történt. Ehhez tartom magam, mert ez az igazság!
- Jó! Oké, felejtsük el!
- Támogatom!
Tenyere a combjaimon pihent, végül lassú cirógatásba kezdtek rajtuk. Még a farmeron keresztül is éreztem forróságát. Behunytam a szemem, hálásan felszusszantam. Akartam. Vágytam rá.
Tetszett az érintése, testem minden része azt kiáltotta, hogy: MÉG! MÉG! MÉG!
Kipattantak szemeim, és szabadjára engedtem az akaratomat. Megragadtam a meglepett fiút a pólójánál fogva, magamhoz rántottam, de a háta mögött meg kellett támaszkodnia ahhoz, hogy nehogy hanyatt essen. - Mi az? - kérdezte rémülten.
Erőszakosan megragadtam a karjait, és derekam köré fontam. Belém kapaszkodjon, ne a fűbe. - Azt, amit mindig is tennem kéne, - pecsételtem meg ezt csókkal - amit akarsz, - majd még eggyel - amit akarok - meg egy utolsóval.
Most már nem engedett. Ha akartam volna sem tudtam volna szabadulni szorításából. Vad csókolózásba fogtunk, mindketten domináltunk. Megtapintottam a kockáit, és nem is kellett látnom, hogy tudjam, mennyi is van neki, hol, hogyan néznek ki. A fűhöz lapult a hátam, csiklandoztak, ennek ellenére nem bántam.
Damon rám nehezedett, egész súlyával, amit imádtam! Oda voltam érte. Testünk egybeforrt, amikor a szánk elvált. Áttért a nyakamra, a tenyere pedig becsúszott a pólóm alá. Ujjait éreztem a hasamon, néha kicsit erősebben kapaszkodott belém.
A csókszünetekben zihálva beszélt. - Pont... egy tisztáson?
- Miért? Félsz?
Felnézett rám, egy percre szünetet hagyva munkálkodásában. - Nem! Imádom a kihívásokat. Téged viszont jobban!
Újból összeforrtunk, és mikor lopva felsandítottam a Holdra, az mintha kacsintott volna ránk, azért is fényesebben tündökölt ezen az éjjelen.
*
Szaporán szuszogtunk. Az időérzékünknek annyi, annyit tudtam, hogy hajnalodni fog. Nemsokára.
Alig néhány perce tarthatunk szünetet, azóta is Damon szorgosan fésülgeti a hajamat.
Elfáradtunk? Nem, azt hiszem nem!
Most a pillanatnak éltünk. Fejem a hasán pihent. Nemrég betakart bőrdzsekijével, nehogy megfázzak, ám megosztottam vele. Elvégre, ami az enyém, az az övé, és fordítva.
- Hogy vagy? - jött a kérdés tőle, éreztem feltörő hangját a mellkasából.
- Fantasztikusan! - csókoltam meg azt a helyet, ahol eddig a fejem volt, majd visszahanyatlott oda, csak már vele szembe. - Te?
- Leírhatatlanul!
- Édes vagy!
- Tudom! - grimaszolt. - De mennünk kéne!
- Miért kéne?
- Mert Stefan nincs otthon, és szeretnék egy kicsit kettesben lenni még veled.
értettem már mire céloz. Ki akarja használni az üres ház javait. Beszélgethetünk, meg... nem is. - Ó! Rendben!
Nagy nehezen felálltam, aztán elestem. Mire eszméltem, már Damon az ajkaimon csüngött. Visszahúzott, egyenesen a karjaiba. Csókjában a félelem lapult.
Tudtam is, miért. Ennek a csodás estének hamarosan vége lesz. Ki kell használnunk minden másodpercét. Nem sokáig tablózhatott le, mert belelendültem a csókcunamiba, felvéve az ütemet.
*
- Nincs itthon! - állapította meg a fiú, belépve a Salvatore házba. - Szerencséje, különben kizavartam volna!
Felkuncogtam. - Ne mondj ilyet!
Megindultunk a nappali felé, közben hanyagul hátranézett a válla felett, kacér mosollyal. - Ha egyszer így van!
Beléptünk az üres nappaliba, amit most már mi töltöttünk meg élettel. Damon a kandallóhoz sietett, hogy begyújtsa. Munkához is látott. Megragadta a piszkavasat, leguggolt, és már kaparta is a tüzet.
Megdobbant a szívem. Damon testének vonalán végigvezettem vágyakozó szemeimet, és hirtelen felébredt bennem egy érzés. Akartam őt. Még jobban kívántam.
Felélénkültek az érzéseim, és nem csak azok. Az érzékszerveim is. Jobban láttam, hallottam, éreztem a házban terjengő kósza szagokat, egy álló helyemben. Köztük Damon, és Stefan illatát, ami jelezte, hogy itt élnek. Betöltötte szinte az egész teret.
Eszembe jutottak Klaus szavai. Hogy ha átváltoztatták volna az őseimet, mindenük fejlettebb lett volna. Ha megtanulják kezelni azokat. Mivel én vagyok a család fekete báránya, sőt, ebben az egész világé, nem tudhatjuk, hogy működik ez.
Mi hozhatta elő? Mi ébresztette fel ezt bennem?
A tűz egyszeriben lángra lobbant, csendesen, békésen ropogott, a parázs pedig pattogott. Fényét egy nagy árny törte meg, Damon teste. Olyan volt, mint egy fekete lyuk a galaxisban.
Cselekednem kellett. Szerettem volna már érezni.
Odasettenkedtem mögé, a széles vállaira simult a kezem. Azonban bőre és kezem közé a puha pólója feszült. Feldühödtem. Legszívesebben már most letéptem volna róla.
Előre csúszott a tenyerem, le a hasához, és a másik kezem is csatlakozott hozzá, bár le kellett guggolnom, hogy elérjem.
Damon felkuncogott. - Dolgozok. Mi lett veled, hogy ennyire rám kaptál?
Megragadtam a markát, amiben tartotta a vasat, kihúztam belőle azt, hogy a szoba túlsó végén landolhasson. Arra vágytam epekedve, hogy velem foglalkozzon. Felkaptam, mint egy rongybabát, és a falnak nyomtam. Kigubbadt szemmel, kis kíváncsisággal a fekete íriszben tekintett vissza rám, én pedig nem állhattam meg ellenállhatatlan mosollyal. Fellöktem a közelünkben álló kis asztalt, lámpástól, könyvestül, meg mit tudom én mi volt még rajta.
Bejártam felső testének minden szegletét, elragadtatva bámultam rá. De megint az a rohadt póló zavart be. Ezért egy könnyed, gyors, erős mozdulattal kettétéptem. Tovább mentem volna, cafatokra téptem volna, elvette a figyelmemet, hogy megnyílt előttem az út Damon Adonisz testéhez.
Azonnal rávetettem magam, simogattam, hozzádörgölőztem. Úgy éreztem magam, mint egy vadmacska, aki befogta az áldozatát. Damon felemelte, és a nappali falának nyomta karjait, szabad utat engedve nekem. Nagyokat sóhajtott, jól esően morgolászott, ösztönözve bennem a vadat.
Visszataláltam telt ajkaihoz, és mikor azok egymásra találtak, én kerültem háttal a keménységnek. Most ő kerített engem hatalmába. Nyaka köré fontam a karjaimat, dereka köré pedig a lábaimat, amíg is ő a csípőmmel, és a hasammal foglalatoskodott. Nagyon is...
Észbe kapva már a szobájában voltunk, kicsit jobban fogalmazva az ágyában. Senkinek sincs ilyen extra puha ágya, mint neki. Lenyomtam őt a párnák közé, megadóan terült el. Rajtam a fekete fehérneműim voltak csak, rajta már semmi nem simult.
Belevéstem emlékezetembe a boldogságittas arcát, szerettem volna, ha mindig ilyen lesz, így láthatom. Testére hajoltam, csibészesen megcsókoltam párszor, majd csókjaimmal egy kis saját ösvényen lefelé haladtam a nyaka vonalán, a torkán, a kidolgozott mellein, a hasán. Kényeztető érintésimre a háttámlába kapaszkodott.
Nem bírt magával. Azt hittem, kitöri a háttámlát.
Következő pillanatban már én feküdtem alul. Ő következett a puszikkal. Behintette apró, forró puszikkal a szabad hasam, a melltartó alatti részt, segítségképpen felemeltem a csípőmet.
Egy csodás pillanatban mikor épp a fejem két oldalán támaszkodott, a bal karján is az én forró képzeletbeli csóknyomaim éktelenkedtek, alkarjától, a válláig, ugyanis a vállammal foglalkozott, én pedig csókoltam, ahol értem.
Már hevesebben játszadozott a nyakammal, meg-megnyalta azt, felpezsdítve a véremet. Zakatolt a szívem, a véráramomban autóverseny játszódott le, persze csak képletesen.
Simogattam meztelen hátát, hálásan szuszogott a fülembe. Egy gyenge pillanatomban azonban körmeim belemélyedtek a bőrébe, egész a húsáig, kiserkentette a vért onnan, én pedig egyre lejjebb, tovább martam őt. Egymással szembe került az arcunk, morogtunk, vicsorogtunk egymásra, aztán nyitott szájjal lihegtünk. Fáradtan rám borult, mint egy ártatlan gyermek. Magamhoz öleltem, a világ legérzékenyebb teremtését. Bármennyire is látszik sziklának, van érzékeny, szelíd oldala is. Lihegtünk, gyorsan, ütemesen, észre sem vettem, de egyszerre, egy dallamon.
Utolsó erejével felült, engem is felemelt, az ölébe ültetett, azzal a lendülettel pedig máris eltűnt a szánk a másikéban. Hol faltuk, hol súroltuk csak egymást. Két kezem közé vettem az arcát, hogy érezzem bőrének puhaságát, simaságát, forró hőmérsékletét. Az övéi a derekamon táboroztak, az egyik viszont megindult az arcához, gyengéden megszorította az egyik kezem, továbbra is a pofijához tartva...

2012. december 24., hétfő

Köszöntő!:-)

Boldog Karácsonyt És Kellemes Ünnepeket Mindenkinek.!:-) Nekem is rengeteg dolgom van/lesz,ezért nem tudom, mikor lesz új rész. Azért ne csüggedjetek,majd sietek! Addig is sziasztok! 

Cleo Farelly

2012. december 22., szombat

'A sors szárnyán' 3. fejezet Mi a pokol?


Reloaded

A sors szárnyán

Mi a pokol?

EZ KÉPTELENSÉG! EZ KÉPTELENSÉG! EZ KÉPTELENSÉG! EZ LEHETETLEN! EZ KÉPTELENSÉG! EZ LEHETETLEN!
Kattogtak bennem a fogaskerekek, millió és millió kérdőjel jelent meg bennem, mint egy szövegbuborékban, a rajzfilmekben általában. – De… - makogtam esetlenül. – A vámpírok nem képesek gyereket nemzeni!
- Így is van! Randynek sikerült! Fogalmam sincs, mi lehet a titka…
Mocskos vicceiből rohadtul elegem volt már. – Mi lett a gyermekkel?
- Helen, mert így hívták Randy „párját”, titokban megszülte. A legnagyobb örömére, a gyermek ember lett. Tudott mindent a magunk fajtákról, ő is szörnyen ledöbbent, ahogy megállapította a csodát.
- Ember lett? – ismételtem.
- Legalábbis igen. A vérében, amit azonban már senki nem láthatott, megmaradtak a vámpír gének. Hajlamosabb lett a vámpírságra, és ha átváltoztatták volna őt, erősebb, gyorsabb, ügyesebb, jobb tűrőképességű, jobb kontrollal megáldott lett volna. Mint az ő utódjai, akikkel a vérvonal folytatódott.
- Mással is megtörtént a családomban? Az, hogy átváltoztatták?
- Nem – csóválta a fejét. – Senki nem él a Morgan vérvonalból.
- Kivéve engem.
- Pontosan, drágám! A szervezetük, a szükségleteik, ugyanúgy emberiek maradtak, a fogaik nem voltak annyira hegyesek, szóval minden feltűnő jegy eltűnt róluk. Senki sem mondta volna róluk, milyen… előkelőek! – megrökönyödtem az ülő helyzetemben erre a szóra, majdnem hanyatt estem. – Mert azok! Nagyon tisztelem is őket emiatt.
- Világos.
- Egy valami mégis megragadt bennük. Ha embervért adtunk volna nekik, és arra kényszerítettük volna őket, hogy azon éljenek, nem vetették volna meg. Így szép, lassan, kialakult volna a bennük rejlő vámpír, felülemelkedett volna az emberi énen, elpusztítva azt… örökre.
- És… ezért vagyok fontos?
- Khm – köszörülte meg finoman a torkát, leheletnyi időt kérve. – Megmagyarázom! Whiskyt? – ránéztem a poharamra, ami üresen tündökölt, csakúgy, mint az övé. Tovább időztem, mint kellett volna. – Nem? Sebaj, én azért iszom egyet! – tápászkodott fel.
- Kérek! – szóltam a meglepetés erejével.
A tejszőke hajú vámpír csibészesen elmosolyodott. – Remek! – elvette tőlem a formás kis poharat, a sajátjával együtt a saját kis italbárjához sietett, és már teli poharakkal tért vissza. – Parancsolj, édesem!
Gyűlöltem, amikor becézgetett. Most rá voltam arra kényszerülve, hogy tűrjek. Tűrjek, egy darabig. Nem a végtelenségig!
- Köszönöm! – fogadtam el nagylelkűségét, megvártam, míg újból helyet foglalt.
Olyan légkör telepedett körénk, mintha ő lenne a nagyapa, a békés délutánokon mesedélutánt tartva, unokái körében „dalra” fakad, és hányja-veti a sok igaz, vagy éppen kitalált regéket a kíváncsi gyerekeknek.
Attól tartok, hogy ez a mese sajnos igaz, bármennyire is szeretném az ellenkezőjét hinni.
- A véred, azért különleges, mert ha azzal vámpírokat teremtenénk, sokkal ügyesebbek lesznek mindenben a többieknél. Fürgébbek, erősebbek, minden, ami kell… Csak meg kell tanulniuk szabadjára engedni azt.
- Szóval hasonló a hasonmás véréhez.
- Igen. Azzal viszont hibrideket tudok gyártani. Mint egy hibrid cég! – villantotta meg hófehér fogait.
Morbid humor akart lenni? Ha annak szánta, nagyon félre sikerült.
- Az enyémmel meg szuper vámpírokat – suttogtam magamnak, magamat nézve az aranybarna ital tükrében. – Fenomenális!
- Ó! Hát ez nem minden!
Mi jöhet még? – gondoltam. - Van más is?
- A véred a legkülönlegesebb ezen a Földön! Ebben a világban, és a hatalom érdekében, hiába csak korcs szülöttek lennének, de kapni akarnak majd belőle. Mohók, kapzsik lesznek. Mint általában az emberek a pénzzel, ami csak papír, náluk viszont életfeltétel.
Milyen furcsa, hogy én is ezen töprengtem ma…
- Ugyan nem szaporíthatjuk tovább természetes úton a vérvonalat, hogy nemes születésű vámpírok szülessenek, korcsokat tudunk teremteni. Egy jó barátomtól tudom, aki egyébként boszorkány, hogy te nem lennél képes gyermeket nemzeni. Ennek ellenére meg kell óvni téged, és életben kell tartani! Még egy ilyen nemes, kiváló Morgan nem lesz, te vagy az utolsó esélyem! A vörös kis bélyeg a szemedben pedig figyelmeztetés, árulkodó jel a valódi énedről! A vérvonalad jele.
Szavaitól a hideg rázott. Úgy beszélt rólam, mint egy királynőről. Egy királynőről, meg egyben egy tárgyról. – Nem kell megvédeni – próbáltam kikerülni a kínos témát. – Nem kell mellém őrség, ha arra céloztál. Meg tudom magam védeni!
- Tudom! – mosolyodott el újra. Ennek a pasasnak letörölhetetlen a vigyora? Az agyam szét akar pukkanni, de előtte még agyhalált kap ettől a sok mosolygástól. Mintha rá lenne festve, vagy egy madzaggal be lenne állítva, örökösen nevető üzemmódra. – Ráadásul, ott van neked a nevelőapukád, Alaric... igaz? Ki ne felejtsük Damont, a hős szerelmest, a kedves barátaidat se!
Még nagyobb lett szájának görbe íve arcán, amit nem tudtam, hogy lehet fokozni. – Őket hagyd ki ebből! – dörmögtem vicsorogva, megvillantva veszélyes, hófehér, hegyes szemfogaimat.
- Azt hiszed, nem tudok mindenről? Dehogynem! – ivott jó kedélyűen a piájába. – Vannak forrásaim. Mi az, nem iszol?
Lecsaptam a poharat a közeli asztalra, úgy, hogy majdnem kilöttyent a mannaszerű, fenséges ital. – Dugd fel magadnak az italt! Lelépek!
Se szó, se beszéd, idegesen kisuhantam a házból, meg sem álltam, míg el nem hagytam a környéket. Vissza se néztem, csak mentem, amerre láttam. Az egyik utcára érve megálltam.
A sötétben az utcai, magas lámpák adtak fényt, amik két oldalról szegélyezték az utat, megvilágítva mindent körülöttük. Még rám is hanyatlott világosságával az egyik. A fák, amiket ültettek, alig voltak „betakarva” leveleikkel, nagy részüket már lehullajtották. A házak sorakoztak hosszú, kígyózó sorokban.
Senki sem volt egyedül. Kivéve engem.
Egyedül ácsorogtam, belül szét akart marcangolni a düh, a harag, a tehetetlenség… Már tényleg bekattanok ettől a sok infótól. Fulladoztam. Mintha a szívemet elöntötte volna a vízhez hasonló, képzeletbeli folyadék, szorongatná, tágítaná a végletekig, amíg fel nem adná a harcot, és szét nem pukkanna.
Senki sem menthet meg.
Átöleltem magam a karjaimmal, fejemet lehorgasztottam, szemhéjaim lezárultak, egyre csak szívtam magamba az esti levegőt. Azt vártam, hogy az éjszaka csendje, az éjjel különleges illataromája majd megnyugtat. De nem.
Nem történt semmi.
Nem keltem életre, nem vadóckodtam, nem voltam… önmagam!
Körülölelt a halál köpenye, ami olyan sokszor borult már rám, ringatott el, és most is ez történt. Körbevett a füstös fátyol, bűze csavarta az orromat, hideg rázta a testemet, ahogy a bőrömhöz ért.
Nem voltam halál közeli élményben jelen pillanatban, ahogy a legtöbbször sem, amikor ő megjelenik.
Mit akarhat? Mit kíván tőlem?
Ez a lidérces álom szörnyű hatást gyakorol rám. Megváltoztat. Kifordít a valós személyiségemből.
Egy halálos dallam kezdett játszódni a fülemben, halkan, csendesen. Mintha… dúdolt volna nekem. Szólított volna. Beszélne hozzám!
Az energia, az élet távozni kezdett a testemből, a végtagjaim felengedtek, mintha szállnék, és minden könnyűnek tűnt! Meghalnék? Meg fogok halni? El sem bírtam képzelni. Még mindig csukva volt a szemem. Nem terveztem, hogy kinyitom.
- Ana!
Megrázkódtam, a szemeim kipattantak. A lelkemet megérintő hang megszakította az előbbi állapotomat. Belenéztem a feketeségbe, mintha elhagyta volna szememet a speciális képessége.
A testembe visszaugrott a természetes élet, az erő, azt hittem, elájulok a hirtelen tett mozdulatok sorozatától. Visszanyertem az eredeti hőmérsékletem, homályos, fátyolos látásom egyre jobban kitisztult. Az a szag, eltűnt. Nem árasztotta el az orrom, és hogy a szemem nyitva van, nem kezdte el éktelenül csípni.
Mintha csak egy rossz álomból jönnék. Egy nagyon rossz álomból.
A lovag, aki felébresztett ebből az álomból, nem messze állt tőlem. – Mit csinálsz te itt?
Lassan felé fordultam, elveszetten néztem rá, semmilyen érzelmet nem tudtam felé sugározni. Úgy nézhettem ki, mint egy érzelmeket nem ismerő zombi. Damon fanyar tekintettel, szívfacsaró arckifejezéssel figyelt engem. Szegénynek fogalma sincs, miket hallottam, aztán miket éreztem.
Nem válaszoltam. Képtelen lennék rá. A szavak nem tudtak hömpölyögni belőlem, pedig annyira szerettem volna valakinek kipanaszkodni a lelkem. Főleg neki!
Összeszedtem magam.
NEM LEHETEK EKKORA BALFÉK! MONDANOM KELL NEKI VALAMIT!
Elhatározásomhoz híven, próbálkoztam a beszéddel, csupán egy szót tudtam kinyögni. Jobban mondva, egy nevet. – Damon…
A hangom egy halottéhoz hasonlított. Hiányzott belőle az élet, az érzés, az odaadás, a vágy… Sóvárogva néztem a fiúra, és mikor meghallottuk a hangomat, egyszerre rándultunk meg.
A Salvatore rejtegetni próbálta az álarc mögött bujkáló fájdalmat, kétségbeesést, mind hiába. Az aranysárga lámpafény alatt testének minden rándulását, arcmimikájának változását, galaxis fekete szemeit pontosan tudtam követni.
Hirtelen elindult. Olyan hirtelen, hogy azt vettem észre, hogy magához szorít. Bebörtönzött a karjaiba, a mellkasára rántott, biztosan tartott, nehogy elessek. Hálás voltam. Odabújtam meleg felsőtestéhez, és nem csak a melegsége, a szeretete árasztott el, hanem az illata is.
A kesernyés, édes illata. Nagyot szippantottam belőle, áldottam az eget, hogy találkoztunk most. Erőtől duzzadónak éreztem magam. Tudtam, ha beszélnem kéne, most már tudnék.
Bőrdzsekije szét volt cipzározva, fekete pólója alatta feszült. Mint egy kisgyermek, a dzseki alá dugtam a fejem, ráhajtottam a puha pólóra. A közelsége feltámasztott. Feltámasztott halottaimból.
Vettem a bátorságot ahhoz, hogy szóhoz jussak, előtte persze félénken felszusszantam. – Végem van!
Damon jobban megszorított, fagyossá vált, komorrá, mint egy szobor. – Miért mondod ezt?
- Ez… ez komplikált.
- Nem, ez marhaság! Dehogy van véged! – ellenkezett vehemensen. – Amíg melletted vagyok, nem lesz véged. Ne is álmodj, hogy ilyen könnyen levakarhatsz magadról!
Elfintorodtam. Mosolyogni próbáltam, de az inkább fintor volt, mint sem vigyor. – Damon! – szólítgattam. Nem akartam mondani semmit, csak a nevét akartam szavalni, megnyugvással töltött el. – Damon! Drága Damonöm!
Ő is beleszippantott a körülöttem uralkodó levegőbe, szinte azonnal felmorgott. – Miért érzem rajtad annak a francos Klausnak a szagát?
Megadóan dünnyögtem. – Kérlek!
- Nála voltál? – emelkedett meg a hangja, éreztem, hogy szigorúan keresi a szemem, én pedig jobban bújtam a pólójához. – Mit művelt veled? Megsérültél?
- Nem! – csóváltam a fejem. – Nem, de könyörgöm, had ne kelljen elmondanom, mi volt!
- Tudni akarom!
- Elmondok mindent, ígérem! Ígérem! De elsősorban most arra van szükségem, hogy velem légy!
Nagyon nehezen fogadta el a tényeket, szúrta a szemét, hogy nem tudja a dolgok menetét. Nehezen, de lenyelte ezt a témát, ráhajtotta fejét az enyémre. – Jaj, vadóc! Mit tehetnék, hogy jól legyél?
- Semmit. Engedd, hogy veled legyek!
- Figyelj! Az Elenával történteket sajnálom! Félre érted! Rá nem kell féltékenynek lenned! Én csak…
- Ne idegesíts ezzel, Damon! – szakítottam félbe. – Nem érdekel, főleg nem most! Ne beszéljünk erről, oké?
Felsóhajtott. – Jó! Menjünk el hozzám – vetette fel az ötletet. – Az öcsém Elenánál alszik, üres a villa. Aludnod kéne egy kicsit.
- Ne! Most nem tudnék aludni! Egy jó nagy sétára lenne szükségem, hogy kiszellőzzön a fejem. Alaposan!
- Ahogy szeretnéd!
Alig bírtam elereszteni, annyira akartam őt. Bátorítóan mosolygott, elég halványan, ezért pillanatokon belül lefagyott az arcáról a vidámság. Megfogta a kezem, és együtt vetettük magunkat az éjszakába.