'A sors szárnyán' 4. fejezet Bűnös csábítás

Reloaded

A sors szárnyán

Bűnös csábítás

Egyre több időt töltöttem Damonnal, annyival jobban szabadultam fel, és feledtem el a gondjaimat. Viszont aki felejteni akar, az emlékez.
Mindegy! Most nem érdekel.
A Hold korongja magasan járt az égen. Fényesen, ezüstösen, összeolvadtak a színek, az ég sötétkék árnyalata, az ezüstfoszlánnyal. Mint egy festmény.
Az erdőben rohantam. Nyomomban Damonnal. Lehetetlen volt lerázni. Hogy mit csináltunk?
Nem tudom! Éltünk! Élveztük az életet, a friss levegőt. Csak ketten voltunk. Ő, meg én.
Nevetve szeltem az erdő természetes akadályait. Egy sem volt kihívás a számomra, sőt! Félvállról vettem az egészet. Ügyesen elhajolgattam az ágak elől, kerülgettem a fákat, átugráltam a törzseket.
Orrcimpámat elöntötte a moha, a korhadó fák, a rohadó levelek szaga, egy csipetnyi ott lengett benne Damon illatából is.
Egyszer csak kiértem a fák sűrűjéből, egy mezőre. Megtorpantam, hogy végigvezessem rajta tekintetemet. A fű érintetlen volt, nem borította levél, csupán itt-ott, egy-kettő, amit a szél kapott fel a repülő szőnyegére, és amit ledobott oda.
A fű felett szaladgált a szellő, pajkosan, bele-bele markolva, meg-megcibálva egy egy nagyobb csomót. A Hold ezüstös fénye befestette a mezőt, átformálva egy nagy ezüsttányérrá.
A semmiből Damon kapott fel, elráncigált a kis rét közepére, ahol végre hanyatt vágódhattunk. Felém emelkedett, fekete hajával, fekete szemével. Még ziláltabb volt, mint általában.
Most a háttérben, feje felett a szürke kavalkáddal még fehérebb volt bőre, és még sötétebb minden porcikája. - Te majom! - hurrogtam le előbbi akciójáért.
Ő csak sejtelmesen elvigyorodott. - Megvagy!
- Ez nem ér! Megálltam bámészkodni!
- Megvagy! - ismételte. - Ezen nem változtat semmi.
Épp, amikor nem figyelt, én kerültem felülre, és oda nyomtam, ahol az előbb én feküdtem. Mikor felfogta, mi történt, nyafogni kezdett, mint egy kislány. - Na ne már!
- Megegyezünk egy döntetlenben, - hajoltam centiméternyire ajkaitól, szó szerint belesuttogtam a szavakat szájába - fiatalember?
Kéjjel telt meg csordultig férfias hangja. - Persze, kisasszony! maga nagyon huncut!
- Én? De csak maga után!
- Azt nem tagadom - lövellt felém egy bájos mosolyt.
Felegyenesedtem, még mindig a csípőjén ültem. Lenéztem a laza fiúra, aki tarkójára fonta kezeit. - Tényleg! Hogy kerültél oda, ahhoz az utcához, amin én voltam?
- Nem tudom. Csak sétálni akartam, és erre vetett a lábam. Nem akartam hallgatni Stefan és Elena örömködését indulás előtt.
- Stefan... megtudta ami a szobában volt?
- Meg. Képzelheted, mit reagált, ha már is Elenánál alszik!
- Kimagyaráztátok magatokat!
Vállat vont, de komoran beszélt, hiába akart meggyőzni arról, hogy nem aggódik a téma érzelmei miatt, amik bennem keltek életre. - Nem volt rá szükség. Semmi sem történt. Ehhez tartom magam, mert ez az igazság!
- Jó! Oké, felejtsük el!
- Támogatom!
Tenyere a combjaimon pihent, végül lassú cirógatásba kezdtek rajtuk. Még a farmeron keresztül is éreztem forróságát. Behunytam a szemem, hálásan felszusszantam. Akartam. Vágytam rá.
Tetszett az érintése, testem minden része azt kiáltotta, hogy: MÉG! MÉG! MÉG!
Kipattantak szemeim, és szabadjára engedtem az akaratomat. Megragadtam a meglepett fiút a pólójánál fogva, magamhoz rántottam, de a háta mögött meg kellett támaszkodnia ahhoz, hogy nehogy hanyatt essen. - Mi az? - kérdezte rémülten.
Erőszakosan megragadtam a karjait, és derekam köré fontam. Belém kapaszkodjon, ne a fűbe. - Azt, amit mindig is tennem kéne, - pecsételtem meg ezt csókkal - amit akarsz, - majd még eggyel - amit akarok - meg egy utolsóval.
Most már nem engedett. Ha akartam volna sem tudtam volna szabadulni szorításából. Vad csókolózásba fogtunk, mindketten domináltunk. Megtapintottam a kockáit, és nem is kellett látnom, hogy tudjam, mennyi is van neki, hol, hogyan néznek ki. A fűhöz lapult a hátam, csiklandoztak, ennek ellenére nem bántam.
Damon rám nehezedett, egész súlyával, amit imádtam! Oda voltam érte. Testünk egybeforrt, amikor a szánk elvált. Áttért a nyakamra, a tenyere pedig becsúszott a pólóm alá. Ujjait éreztem a hasamon, néha kicsit erősebben kapaszkodott belém.
A csókszünetekben zihálva beszélt. - Pont... egy tisztáson?
- Miért? Félsz?
Felnézett rám, egy percre szünetet hagyva munkálkodásában. - Nem! Imádom a kihívásokat. Téged viszont jobban!
Újból összeforrtunk, és mikor lopva felsandítottam a Holdra, az mintha kacsintott volna ránk, azért is fényesebben tündökölt ezen az éjjelen.

*

Szaporán szuszogtunk. Az időérzékünknek annyi, annyit tudtam, hogy hajnalodni fog. Nemsokára.
Alig néhány perce tarthatunk szünetet, azóta is Damon szorgosan fésülgeti a hajamat.
Elfáradtunk? Nem, azt hiszem nem!
Most a pillanatnak éltünk. Fejem a hasán pihent. Nemrég betakart bőrdzsekijével, nehogy megfázzak, ám megosztottam vele. Elvégre, ami az enyém, az az övé, és fordítva.
- Hogy vagy? - jött a kérdés tőle, éreztem feltörő hangját a mellkasából.
- Fantasztikusan! - csókoltam meg azt a helyet, ahol eddig a fejem volt, majd visszahanyatlott oda, csak már vele szembe. - Te?
- Leírhatatlanul!
- Édes vagy!
- Tudom! - grimaszolt. - De mennünk kéne!
- Miért kéne?
- Mert Stefan nincs otthon, és szeretnék egy kicsit kettesben lenni még veled.
értettem már mire céloz. Ki akarja használni az üres ház javait. Beszélgethetünk, meg... nem is. - Ó! Rendben!
Nagy nehezen felálltam, aztán elestem. Mire eszméltem, már Damon az ajkaimon csüngött. Visszahúzott, egyenesen a karjaiba. Csókjában a félelem lapult.
Tudtam is, miért. Ennek a csodás estének hamarosan vége lesz. Ki kell használnunk minden másodpercét. Nem sokáig tablózhatott le, mert belelendültem a csókcunamiba, felvéve az ütemet.

*

- Nincs itthon! - állapította meg a fiú, belépve a Salvatore házba. - Szerencséje, különben kizavartam volna!
Felkuncogtam. - Ne mondj ilyet!
Megindultunk a nappali felé, közben hanyagul hátranézett a válla felett, kacér mosollyal. - Ha egyszer így van!
Beléptünk az üres nappaliba, amit most már mi töltöttünk meg élettel. Damon a kandallóhoz sietett, hogy begyújtsa. Munkához is látott. Megragadta a piszkavasat, leguggolt, és már kaparta is a tüzet.
Megdobbant a szívem. Damon testének vonalán végigvezettem vágyakozó szemeimet, és hirtelen felébredt bennem egy érzés. Akartam őt. Még jobban kívántam.
Felélénkültek az érzéseim, és nem csak azok. Az érzékszerveim is. Jobban láttam, hallottam, éreztem a házban terjengő kósza szagokat, egy álló helyemben. Köztük Damon, és Stefan illatát, ami jelezte, hogy itt élnek. Betöltötte szinte az egész teret.
Eszembe jutottak Klaus szavai. Hogy ha átváltoztatták volna az őseimet, mindenük fejlettebb lett volna. Ha megtanulják kezelni azokat. Mivel én vagyok a család fekete báránya, sőt, ebben az egész világé, nem tudhatjuk, hogy működik ez.
Mi hozhatta elő? Mi ébresztette fel ezt bennem?
A tűz egyszeriben lángra lobbant, csendesen, békésen ropogott, a parázs pedig pattogott. Fényét egy nagy árny törte meg, Damon teste. Olyan volt, mint egy fekete lyuk a galaxisban.
Cselekednem kellett. Szerettem volna már érezni.
Odasettenkedtem mögé, a széles vállaira simult a kezem. Azonban bőre és kezem közé a puha pólója feszült. Feldühödtem. Legszívesebben már most letéptem volna róla.
Előre csúszott a tenyerem, le a hasához, és a másik kezem is csatlakozott hozzá, bár le kellett guggolnom, hogy elérjem.
Damon felkuncogott. - Dolgozok. Mi lett veled, hogy ennyire rám kaptál?
Megragadtam a markát, amiben tartotta a vasat, kihúztam belőle azt, hogy a szoba túlsó végén landolhasson. Arra vágytam epekedve, hogy velem foglalkozzon. Felkaptam, mint egy rongybabát, és a falnak nyomtam. Kigubbadt szemmel, kis kíváncsisággal a fekete íriszben tekintett vissza rám, én pedig nem állhattam meg ellenállhatatlan mosollyal. Fellöktem a közelünkben álló kis asztalt, lámpástól, könyvestül, meg mit tudom én mi volt még rajta.
Bejártam felső testének minden szegletét, elragadtatva bámultam rá. De megint az a rohadt póló zavart be. Ezért egy könnyed, gyors, erős mozdulattal kettétéptem. Tovább mentem volna, cafatokra téptem volna, elvette a figyelmemet, hogy megnyílt előttem az út Damon Adonisz testéhez.
Azonnal rávetettem magam, simogattam, hozzádörgölőztem. Úgy éreztem magam, mint egy vadmacska, aki befogta az áldozatát. Damon felemelte, és a nappali falának nyomta karjait, szabad utat engedve nekem. Nagyokat sóhajtott, jól esően morgolászott, ösztönözve bennem a vadat.
Visszataláltam telt ajkaihoz, és mikor azok egymásra találtak, én kerültem háttal a keménységnek. Most ő kerített engem hatalmába. Nyaka köré fontam a karjaimat, dereka köré pedig a lábaimat, amíg is ő a csípőmmel, és a hasammal foglalatoskodott. Nagyon is...
Észbe kapva már a szobájában voltunk, kicsit jobban fogalmazva az ágyában. Senkinek sincs ilyen extra puha ágya, mint neki. Lenyomtam őt a párnák közé, megadóan terült el. Rajtam a fekete fehérneműim voltak csak, rajta már semmi nem simult.
Belevéstem emlékezetembe a boldogságittas arcát, szerettem volna, ha mindig ilyen lesz, így láthatom. Testére hajoltam, csibészesen megcsókoltam párszor, majd csókjaimmal egy kis saját ösvényen lefelé haladtam a nyaka vonalán, a torkán, a kidolgozott mellein, a hasán. Kényeztető érintésimre a háttámlába kapaszkodott.
Nem bírt magával. Azt hittem, kitöri a háttámlát.
Következő pillanatban már én feküdtem alul. Ő következett a puszikkal. Behintette apró, forró puszikkal a szabad hasam, a melltartó alatti részt, segítségképpen felemeltem a csípőmet.
Egy csodás pillanatban mikor épp a fejem két oldalán támaszkodott, a bal karján is az én forró képzeletbeli csóknyomaim éktelenkedtek, alkarjától, a válláig, ugyanis a vállammal foglalkozott, én pedig csókoltam, ahol értem.
Már hevesebben játszadozott a nyakammal, meg-megnyalta azt, felpezsdítve a véremet. Zakatolt a szívem, a véráramomban autóverseny játszódott le, persze csak képletesen.
Simogattam meztelen hátát, hálásan szuszogott a fülembe. Egy gyenge pillanatomban azonban körmeim belemélyedtek a bőrébe, egész a húsáig, kiserkentette a vért onnan, én pedig egyre lejjebb, tovább martam őt. Egymással szembe került az arcunk, morogtunk, vicsorogtunk egymásra, aztán nyitott szájjal lihegtünk. Fáradtan rám borult, mint egy ártatlan gyermek. Magamhoz öleltem, a világ legérzékenyebb teremtését. Bármennyire is látszik sziklának, van érzékeny, szelíd oldala is. Lihegtünk, gyorsan, ütemesen, észre sem vettem, de egyszerre, egy dallamon.
Utolsó erejével felült, engem is felemelt, az ölébe ültetett, azzal a lendülettel pedig máris eltűnt a szánk a másikéban. Hol faltuk, hol súroltuk csak egymást. Két kezem közé vettem az arcát, hogy érezzem bőrének puhaságát, simaságát, forró hőmérsékletét. Az övéi a derekamon táboroztak, az egyik viszont megindult az arcához, gyengéden megszorította az egyik kezem, továbbra is a pofijához tartva...