2012. december 22., szombat

'A sors szárnyán' 3. fejezet Mi a pokol?


Reloaded

A sors szárnyán

Mi a pokol?

EZ KÉPTELENSÉG! EZ KÉPTELENSÉG! EZ KÉPTELENSÉG! EZ LEHETETLEN! EZ KÉPTELENSÉG! EZ LEHETETLEN!
Kattogtak bennem a fogaskerekek, millió és millió kérdőjel jelent meg bennem, mint egy szövegbuborékban, a rajzfilmekben általában. – De… - makogtam esetlenül. – A vámpírok nem képesek gyereket nemzeni!
- Így is van! Randynek sikerült! Fogalmam sincs, mi lehet a titka…
Mocskos vicceiből rohadtul elegem volt már. – Mi lett a gyermekkel?
- Helen, mert így hívták Randy „párját”, titokban megszülte. A legnagyobb örömére, a gyermek ember lett. Tudott mindent a magunk fajtákról, ő is szörnyen ledöbbent, ahogy megállapította a csodát.
- Ember lett? – ismételtem.
- Legalábbis igen. A vérében, amit azonban már senki nem láthatott, megmaradtak a vámpír gének. Hajlamosabb lett a vámpírságra, és ha átváltoztatták volna őt, erősebb, gyorsabb, ügyesebb, jobb tűrőképességű, jobb kontrollal megáldott lett volna. Mint az ő utódjai, akikkel a vérvonal folytatódott.
- Mással is megtörtént a családomban? Az, hogy átváltoztatták?
- Nem – csóválta a fejét. – Senki nem él a Morgan vérvonalból.
- Kivéve engem.
- Pontosan, drágám! A szervezetük, a szükségleteik, ugyanúgy emberiek maradtak, a fogaik nem voltak annyira hegyesek, szóval minden feltűnő jegy eltűnt róluk. Senki sem mondta volna róluk, milyen… előkelőek! – megrökönyödtem az ülő helyzetemben erre a szóra, majdnem hanyatt estem. – Mert azok! Nagyon tisztelem is őket emiatt.
- Világos.
- Egy valami mégis megragadt bennük. Ha embervért adtunk volna nekik, és arra kényszerítettük volna őket, hogy azon éljenek, nem vetették volna meg. Így szép, lassan, kialakult volna a bennük rejlő vámpír, felülemelkedett volna az emberi énen, elpusztítva azt… örökre.
- És… ezért vagyok fontos?
- Khm – köszörülte meg finoman a torkát, leheletnyi időt kérve. – Megmagyarázom! Whiskyt? – ránéztem a poharamra, ami üresen tündökölt, csakúgy, mint az övé. Tovább időztem, mint kellett volna. – Nem? Sebaj, én azért iszom egyet! – tápászkodott fel.
- Kérek! – szóltam a meglepetés erejével.
A tejszőke hajú vámpír csibészesen elmosolyodott. – Remek! – elvette tőlem a formás kis poharat, a sajátjával együtt a saját kis italbárjához sietett, és már teli poharakkal tért vissza. – Parancsolj, édesem!
Gyűlöltem, amikor becézgetett. Most rá voltam arra kényszerülve, hogy tűrjek. Tűrjek, egy darabig. Nem a végtelenségig!
- Köszönöm! – fogadtam el nagylelkűségét, megvártam, míg újból helyet foglalt.
Olyan légkör telepedett körénk, mintha ő lenne a nagyapa, a békés délutánokon mesedélutánt tartva, unokái körében „dalra” fakad, és hányja-veti a sok igaz, vagy éppen kitalált regéket a kíváncsi gyerekeknek.
Attól tartok, hogy ez a mese sajnos igaz, bármennyire is szeretném az ellenkezőjét hinni.
- A véred, azért különleges, mert ha azzal vámpírokat teremtenénk, sokkal ügyesebbek lesznek mindenben a többieknél. Fürgébbek, erősebbek, minden, ami kell… Csak meg kell tanulniuk szabadjára engedni azt.
- Szóval hasonló a hasonmás véréhez.
- Igen. Azzal viszont hibrideket tudok gyártani. Mint egy hibrid cég! – villantotta meg hófehér fogait.
Morbid humor akart lenni? Ha annak szánta, nagyon félre sikerült.
- Az enyémmel meg szuper vámpírokat – suttogtam magamnak, magamat nézve az aranybarna ital tükrében. – Fenomenális!
- Ó! Hát ez nem minden!
Mi jöhet még? – gondoltam. - Van más is?
- A véred a legkülönlegesebb ezen a Földön! Ebben a világban, és a hatalom érdekében, hiába csak korcs szülöttek lennének, de kapni akarnak majd belőle. Mohók, kapzsik lesznek. Mint általában az emberek a pénzzel, ami csak papír, náluk viszont életfeltétel.
Milyen furcsa, hogy én is ezen töprengtem ma…
- Ugyan nem szaporíthatjuk tovább természetes úton a vérvonalat, hogy nemes születésű vámpírok szülessenek, korcsokat tudunk teremteni. Egy jó barátomtól tudom, aki egyébként boszorkány, hogy te nem lennél képes gyermeket nemzeni. Ennek ellenére meg kell óvni téged, és életben kell tartani! Még egy ilyen nemes, kiváló Morgan nem lesz, te vagy az utolsó esélyem! A vörös kis bélyeg a szemedben pedig figyelmeztetés, árulkodó jel a valódi énedről! A vérvonalad jele.
Szavaitól a hideg rázott. Úgy beszélt rólam, mint egy királynőről. Egy királynőről, meg egyben egy tárgyról. – Nem kell megvédeni – próbáltam kikerülni a kínos témát. – Nem kell mellém őrség, ha arra céloztál. Meg tudom magam védeni!
- Tudom! – mosolyodott el újra. Ennek a pasasnak letörölhetetlen a vigyora? Az agyam szét akar pukkanni, de előtte még agyhalált kap ettől a sok mosolygástól. Mintha rá lenne festve, vagy egy madzaggal be lenne állítva, örökösen nevető üzemmódra. – Ráadásul, ott van neked a nevelőapukád, Alaric... igaz? Ki ne felejtsük Damont, a hős szerelmest, a kedves barátaidat se!
Még nagyobb lett szájának görbe íve arcán, amit nem tudtam, hogy lehet fokozni. – Őket hagyd ki ebből! – dörmögtem vicsorogva, megvillantva veszélyes, hófehér, hegyes szemfogaimat.
- Azt hiszed, nem tudok mindenről? Dehogynem! – ivott jó kedélyűen a piájába. – Vannak forrásaim. Mi az, nem iszol?
Lecsaptam a poharat a közeli asztalra, úgy, hogy majdnem kilöttyent a mannaszerű, fenséges ital. – Dugd fel magadnak az italt! Lelépek!
Se szó, se beszéd, idegesen kisuhantam a házból, meg sem álltam, míg el nem hagytam a környéket. Vissza se néztem, csak mentem, amerre láttam. Az egyik utcára érve megálltam.
A sötétben az utcai, magas lámpák adtak fényt, amik két oldalról szegélyezték az utat, megvilágítva mindent körülöttük. Még rám is hanyatlott világosságával az egyik. A fák, amiket ültettek, alig voltak „betakarva” leveleikkel, nagy részüket már lehullajtották. A házak sorakoztak hosszú, kígyózó sorokban.
Senki sem volt egyedül. Kivéve engem.
Egyedül ácsorogtam, belül szét akart marcangolni a düh, a harag, a tehetetlenség… Már tényleg bekattanok ettől a sok infótól. Fulladoztam. Mintha a szívemet elöntötte volna a vízhez hasonló, képzeletbeli folyadék, szorongatná, tágítaná a végletekig, amíg fel nem adná a harcot, és szét nem pukkanna.
Senki sem menthet meg.
Átöleltem magam a karjaimmal, fejemet lehorgasztottam, szemhéjaim lezárultak, egyre csak szívtam magamba az esti levegőt. Azt vártam, hogy az éjszaka csendje, az éjjel különleges illataromája majd megnyugtat. De nem.
Nem történt semmi.
Nem keltem életre, nem vadóckodtam, nem voltam… önmagam!
Körülölelt a halál köpenye, ami olyan sokszor borult már rám, ringatott el, és most is ez történt. Körbevett a füstös fátyol, bűze csavarta az orromat, hideg rázta a testemet, ahogy a bőrömhöz ért.
Nem voltam halál közeli élményben jelen pillanatban, ahogy a legtöbbször sem, amikor ő megjelenik.
Mit akarhat? Mit kíván tőlem?
Ez a lidérces álom szörnyű hatást gyakorol rám. Megváltoztat. Kifordít a valós személyiségemből.
Egy halálos dallam kezdett játszódni a fülemben, halkan, csendesen. Mintha… dúdolt volna nekem. Szólított volna. Beszélne hozzám!
Az energia, az élet távozni kezdett a testemből, a végtagjaim felengedtek, mintha szállnék, és minden könnyűnek tűnt! Meghalnék? Meg fogok halni? El sem bírtam képzelni. Még mindig csukva volt a szemem. Nem terveztem, hogy kinyitom.
- Ana!
Megrázkódtam, a szemeim kipattantak. A lelkemet megérintő hang megszakította az előbbi állapotomat. Belenéztem a feketeségbe, mintha elhagyta volna szememet a speciális képessége.
A testembe visszaugrott a természetes élet, az erő, azt hittem, elájulok a hirtelen tett mozdulatok sorozatától. Visszanyertem az eredeti hőmérsékletem, homályos, fátyolos látásom egyre jobban kitisztult. Az a szag, eltűnt. Nem árasztotta el az orrom, és hogy a szemem nyitva van, nem kezdte el éktelenül csípni.
Mintha csak egy rossz álomból jönnék. Egy nagyon rossz álomból.
A lovag, aki felébresztett ebből az álomból, nem messze állt tőlem. – Mit csinálsz te itt?
Lassan felé fordultam, elveszetten néztem rá, semmilyen érzelmet nem tudtam felé sugározni. Úgy nézhettem ki, mint egy érzelmeket nem ismerő zombi. Damon fanyar tekintettel, szívfacsaró arckifejezéssel figyelt engem. Szegénynek fogalma sincs, miket hallottam, aztán miket éreztem.
Nem válaszoltam. Képtelen lennék rá. A szavak nem tudtak hömpölyögni belőlem, pedig annyira szerettem volna valakinek kipanaszkodni a lelkem. Főleg neki!
Összeszedtem magam.
NEM LEHETEK EKKORA BALFÉK! MONDANOM KELL NEKI VALAMIT!
Elhatározásomhoz híven, próbálkoztam a beszéddel, csupán egy szót tudtam kinyögni. Jobban mondva, egy nevet. – Damon…
A hangom egy halottéhoz hasonlított. Hiányzott belőle az élet, az érzés, az odaadás, a vágy… Sóvárogva néztem a fiúra, és mikor meghallottuk a hangomat, egyszerre rándultunk meg.
A Salvatore rejtegetni próbálta az álarc mögött bujkáló fájdalmat, kétségbeesést, mind hiába. Az aranysárga lámpafény alatt testének minden rándulását, arcmimikájának változását, galaxis fekete szemeit pontosan tudtam követni.
Hirtelen elindult. Olyan hirtelen, hogy azt vettem észre, hogy magához szorít. Bebörtönzött a karjaiba, a mellkasára rántott, biztosan tartott, nehogy elessek. Hálás voltam. Odabújtam meleg felsőtestéhez, és nem csak a melegsége, a szeretete árasztott el, hanem az illata is.
A kesernyés, édes illata. Nagyot szippantottam belőle, áldottam az eget, hogy találkoztunk most. Erőtől duzzadónak éreztem magam. Tudtam, ha beszélnem kéne, most már tudnék.
Bőrdzsekije szét volt cipzározva, fekete pólója alatta feszült. Mint egy kisgyermek, a dzseki alá dugtam a fejem, ráhajtottam a puha pólóra. A közelsége feltámasztott. Feltámasztott halottaimból.
Vettem a bátorságot ahhoz, hogy szóhoz jussak, előtte persze félénken felszusszantam. – Végem van!
Damon jobban megszorított, fagyossá vált, komorrá, mint egy szobor. – Miért mondod ezt?
- Ez… ez komplikált.
- Nem, ez marhaság! Dehogy van véged! – ellenkezett vehemensen. – Amíg melletted vagyok, nem lesz véged. Ne is álmodj, hogy ilyen könnyen levakarhatsz magadról!
Elfintorodtam. Mosolyogni próbáltam, de az inkább fintor volt, mint sem vigyor. – Damon! – szólítgattam. Nem akartam mondani semmit, csak a nevét akartam szavalni, megnyugvással töltött el. – Damon! Drága Damonöm!
Ő is beleszippantott a körülöttem uralkodó levegőbe, szinte azonnal felmorgott. – Miért érzem rajtad annak a francos Klausnak a szagát?
Megadóan dünnyögtem. – Kérlek!
- Nála voltál? – emelkedett meg a hangja, éreztem, hogy szigorúan keresi a szemem, én pedig jobban bújtam a pólójához. – Mit művelt veled? Megsérültél?
- Nem! – csóváltam a fejem. – Nem, de könyörgöm, had ne kelljen elmondanom, mi volt!
- Tudni akarom!
- Elmondok mindent, ígérem! Ígérem! De elsősorban most arra van szükségem, hogy velem légy!
Nagyon nehezen fogadta el a tényeket, szúrta a szemét, hogy nem tudja a dolgok menetét. Nehezen, de lenyelte ezt a témát, ráhajtotta fejét az enyémre. – Jaj, vadóc! Mit tehetnék, hogy jól legyél?
- Semmit. Engedd, hogy veled legyek!
- Figyelj! Az Elenával történteket sajnálom! Félre érted! Rá nem kell féltékenynek lenned! Én csak…
- Ne idegesíts ezzel, Damon! – szakítottam félbe. – Nem érdekel, főleg nem most! Ne beszéljünk erről, oké?
Felsóhajtott. – Jó! Menjünk el hozzám – vetette fel az ötletet. – Az öcsém Elenánál alszik, üres a villa. Aludnod kéne egy kicsit.
- Ne! Most nem tudnék aludni! Egy jó nagy sétára lenne szükségem, hogy kiszellőzzön a fejem. Alaposan!
- Ahogy szeretnéd!
Alig bírtam elereszteni, annyira akartam őt. Bátorítóan mosolygott, elég halványan, ezért pillanatokon belül lefagyott az arcáról a vidámság. Megfogta a kezem, és együtt vetettük magunkat az éjszakába.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése