'A sors szárnyán' 1. fejezet Legyen valami!

Reloaded

A sors szárnyán

Legyen valami!

„Sokan azt gondolják, a sors formál minket. Tévedés. A sorsod te vagy, te irányítod az életed, te választod az utat, döntéseidhez.!”

Élni, vagy meghalni. Ugyan mindegy. Mert minden emberi élet a halállal ér véget.
Az élet jó formán egy álom, ami fordulhat rémálomból olyanná, amilyet elképzeltünk, és vissza. Néha kegyes, néha kegyetlen. A vámpíroknak főleg. Az embereket sok veszély fenyegeti. A vámpírt még annál is több.
Vadászok, fajbeliek, farkasok, boszorkányok, sőt, még az emberek is. Mert ember nélkül, nincsen vámpír. Az embernek van valamije, ami a vámpírnak életbevágóan fontos.
A vér.
Az táplál, az teszi emberivé a szervezetet, hogy legalább az maradjon meg bennünk az emberi énünkből. De persze több is megmarad. Például a személyiségünk tört darabjai.
Az érzések, személyiségek felerősödnek, jobban dominálnak vámpírként. Ez igaz. Mégis van valami, ami kicsit megformálja az egészet. Szintén…
…a vér!
És ez az egész lepergett a fejemben, a másodperc tizede alatt, amikor annak a golyónak a „nevetését” a közelemben éreztem, a kis testek rángását a távolban, ahogy megszeppenve figyelnek, nem tudván, hogy segítsenek.
Én nem aggódtam. Az utolsó pillanatban „nem törődöm” móddal arrébb „teleportáltam”. A vadász mögé. Szerencsétlen azt sem tudta, mi van körülötte. Magassága ütötte az enyémet, azért még mindig magasabb volt egy-két arasznyival.
Ez miért fontos? Mert ha már nem lesz feje, kicsit összemegy a drága…
- Kukucs! – suttogtam ijesztően, amire persze rémüldözött.
Megpördült, ahogy vette a fordulatot, testem ruganyosságának köszönhetően, és az Alariccal vett órák hatására kecses, finom mozgással kirúgtam a fegyvert a kezéből.
Utolsó mentőövként tekintett rá, kaparászott utána a levegőbe, mind hiába. A puska végigcsúszott a padlón, szinte a bár másik sarkába. Engem viszont nem tévesztett meg.
Tudtam, hogy van valami a tarsolyában. Kell lennie! Hiszen erre készítettek fel.
A kiszámíthatatlanra.
Szemtől szemben magasodtunk, megint, mint nemrég. Undorító vigyor ékesítette a száját, az idegességtől a falat tudnám kaparni, annyira nagy hatással volt rám, főleg most, ebben az érzelmi kilengéses időmben. Ez pedig egészen fél órája kezdődött.
- Ügyes! Alábecsültelek!
- Én meg téged!
- Furfangos dög vagy! – húzta tovább az agyam. – Ilyet nem láttam eddig! Úgy látszik, méltó ellenfélre találtam.
Bájosan, üresen nevettem. – Ezt bóknak veszem!
Eljött az a pont, amire számítottam. Előkerült a zsebéből egy zseniálisan kifaragott tőr, körülötte forrt a levegő. Lassú volt. Amikor szúrta volna a gyomromba, két kezem közé szorítottam a karót.
Hiába volt lassú, az ereje tiszteletre méltó volt. Szorítottam a szúrásra kívánkozó fadarabot, az erőlködő férfit térdre kényszerítettem.
- Analia!
Lesápadtam. Igaz, hogy nem engedtem a figyelmem hálójából a férget, tudtam, ki szólt. Felismertem azt az egyedi, simogató hangszínt. Damon.
Fanyar illatát elsodorta hozzám a szellő, ami a nyitott ajtón puccosan libbent át. Más illatát is elhozta.
Elena. Stefan kíséretében. Ők ketten körülállták Damont, mint jobb és bal kéz. Az ördög jobb és bal keze…
Ha rosszul esett, ha nem, hogy nem néztem fel, nem önszántamból tettem. Egy rossz döntés, és akár tragikus végbe torkollik a harcom. Ha még fel is nézhettem volna, nem tenném.
Büntetem őt. Tudom, hogy kegyetlenül, meg hisztisen hangzik. Jobban elmerülve meg lehet látni a valódi célomat. Nem várhatja el, hogy elnézzem a kis kilengéseit. Ha vannak, ha nincsenek jelen pillanatban.
Úgy egészséges, hogy egy valakit szeretünk. Nem ő az első számú, hanem az a személy az egyetlen.
Megütötte a fülemet egy nem egészen biztató mozdulat nesze. Damon tett felém egy lépést. – Ne segíts! – morogtam, belemerülve az ellenséges, lángokkal borított barna íriszekbe.
Csalódottan torpant meg, végül is nem is engedtem neki, hogy elinduljon. Beletörődően hátrált vissza.
Koncentrálj! – utasítgattam magam. – Koncentrálj! Le kell győznöd!
Le kell győznöm.
Kizártam a külvilágot, minden egyes dolgot, ami nem a vadászhoz kapcsolódott. Annyit hallottam utoljára, hogy Stefan és Elena a túszokhoz rohan. Csodálkoztam, miért nem mozdulnak. Hát mert meg vannak bilincselve…
Damon pedig állt, és várt.
Az elmém üresedése után el is felejtettem, hogy ott van. Megrúgtam a térdelő ellenfelem, amint ő pedig hátra tántorodott, én meg kirántottam a kezéből az eddig őt „fölényben tartó” fegyvert.
Bár én vezettem végig a „mérkőzés” alatt. Mérkőzés. Én így fogom fel.
Amíg kábult volt, mintha csak egy darts táblára céloznék, úgy kerestem a megfelelő helyet, ahová a kis édes befurakodhatna. Amikor megtaláltam, centiméter pontossággal találtam el a vadászt.
Élesen, fájdalmasan felvonyított, szó szerint, vonyított! Eljött a megfelelő idő ahhoz, hogy végezzek vele.
Kiserkent vére a karó szúrta helyről, csábítgatott magához, azért nekem nagy az ellenállásom. Türtőztetni tudom magam.

Kétségbeesett lihegése hab volt a tortán. – Örülök, - hívtam fel magamra a figyelmét – hogy az én arcomat látod életedben utoljára, te nyomorult!
A gyűlölet eluralkodott rajtam. Ha nem kerül farkas méreg a szervezetembe, nem fedhettek volna fel Klaus előtt. Erre tessék! Keresztbe húzta a számításaimat.
Most megfizet.
Utoljára rám nézett, megtörten. Tudtam, nem lenne olyan őrült, hogy az életéért könyörögne. Túl büszke. Túlságosan is. És láttam rajta, hogy tudja, itt még a könyörgés sem segítene.
Gyors szaltóval előre vetődtem, és a nyakába érkeztem. Lábaimat nyaka köré vetettem, egy kíméletlen mozdulattal lerántottam fejét a helyéről, elválasztva azt testétől. Halálra ítéltem.
A kis Bonnie felsikkantott, és el is hallgatott. A sajnálat, ami megrohamozta, elmúlt, ahogy jött. Hiszen túszul ejtette, sokunk halálát akarta. Előbb-utóbb meghalt volna. Én megsürgettem egy kicsit a dolgot…
A test összerogyott alattam, nem tartotta már élet. Talpra érkeztem, a még mindig a kezemben lévő fejet átdobtam a vállam felett, hogy a test mellé érkezzen.
Vége… Meghalt!
Egy gonddal kevesebb…
Percekig álltam, mozdulatlanul, míg eljutott az agyamig az elmúlt fél óra tetteinek, történéseinek sokasága. Mindenki ugyanígy tett. Amikor végre megmozdultam, Bonnie felé vetettem a fejem.

A sokk érződött felőle. Az pedig nagyúr. Főleg vele szembe. A törékeny, szelíd lelkű emberek ellen.
Szív alakú arca szokásosan, élettől csillogott, buzgó, emberi élettől. Ahogy Jeremynek, vagy Matt-nek. Mindhármuk hálásan nézett fel rám a padlóról. Futópillantásból ítélve mindenki rendben volt.
Azért rákérdeztem. – Rendben vagytok?
Nyers hangomtól Stefan, meg az ő kis Elenája remegett, mint a falevél. Egyedül Damont éreztem magam mögött betonszerűen mozdulatlannak, egyben megtörtnek is.
A három emberfióka talpra állt. – Jól vagyunk! – mosolygott el gyengén Jeremy.
- Köszönjük! – duruzsolta Matt.
- Menj már! – nevettem keserűen. – Semmiség!
- Nem volt az! Mind berezeltünk!
- Úgy értetted, - javította ki Jeremy – te rezeltél be!
- Persze, haver! Egy elmebeteg csávóval voltunk összezárva, elmondanám neked, még te jobban becsináltál, mint én!
- Álmodban!
Kis csipkelődésüket mosolyogva néztem. Mint két kutyakölyök!
A kis Bonnie olyan nesztelenül közelített meg, hogy csak azt vettem észre, zokogva a mellkasomra borul, és magához szorít. – Ne haragudj! – sipákolt a ruhámba. Én meg álltam ott, mint egy okos hülye, pislogtam a messziségbe. Mi is történt most? – Nem akartalak megbántani! Tudod, hogy nagyon szeretlek! A legjobb barátnőm vagy!
Istenem! – csaptam homlokon magam képzeletben. – Ez a lány!
Sírdogált, oly keservesen, hogy kettészakította a fagyos, zord szívem. Megenyhültem. Kedvesen visszaöleltem, gyengéden a karomba zártam, nehogy összeroppantsam szegényt. Tartottam őt a karomban, és tudtam, minden rendbe jön.
Minden…

*

Szóltam Caroline-nak, és Tylernek, hogy ne aggódjanak. Megkönnyebbültek, hatalmas kő esett le a szívükről. Bár Tyler majdnem megőrült, mikor meghallotta, hogy az egyik társa odaveszett. Egy falkatársa.
Bele se merek gondolni, milyen szörnyű lehetett neki.
Bonniet, Jeremyt és Mattet, Stefan meg Elena vitte haza, gondoskodva róla, hogy biztonságban legyenek.
Damon nem tudom, merre, hová ment, mert amint elvitték Bonniet és a többieket, rohantam is hazafelé, a nevelőapámhoz.
Sajgott a szívem, amiért nem láthattam, nem örülhettünk együtt, hogy nem esett baja senkinek. Bár James… Nem ismertem, ezért nem is siratom meg, de nem felejtem el.
Sosem.
Fáradtan estem be Alaric házába. Elfáradtam. Az agyamat leterhelte a rengeteg gondolat, az emlékképek, amik kísértenek, és csak egy jó kis alvásért áhítoztam. Amivel természetesen várnom kell.
Drasztikus döntést hoztam. Olyat fogok tenni, amit már rég meg kellett volna tennem.
A gondolatmenetemet furcsa szagok szakították meg, és… nevetés. Nevetés? Tényleg azt hallanám?
A bor édes illata a hatalmába kerített. Simogatta az orrcimpámat, bevonta a torkomat, ahogy letüdőztem egy nagy levegőt.
Egy csilingelő női hang kacarászását választottam el Alaric mély, dallamos nevetésétől. Az idegen, számomra ismeretlen nő illata keveredett a boréval, ami még csábítóbbá tette őt.
Édes, egyben kesernyés parfümje jó ízlésről árulkodik. Ez egy piros pont.
Beléptem a nappaliba, ahol megláttam a nevelőapámat, karcsú borospohárral a kezében, épp a vörös löttyöt hullámoztatva benne. Nem messze tőle pedig az a titokzatos nő.
Meredith. Derékig nyúló, hosszú, fekete haj, sápadt, fehér bőr, vérvörös ajkak, mélykék szemek. Gyönyörű nő volt.
Nem csodálnám, ha Alaric benne találná meg az ideális társat. Szimpatikusnak tűnik…
Az ő kezében is borral teli pohár volt, és hangosan nevetett, kórusban Ric-kel. Nyilván, valami baromi vicces történeten, amit azelőtt meséltek egymásnak, hogy beléptem volna.
Szemem sarkából kiszúrtam a felbontott borosüveget a kis asztalon, amiben már alig maradt. Alaric cseppet sem aggódott irántam. Sőt! Szerintem eszébe se voltam. Nem is bántam.
Legalább valami elveszi a figyelmét rólam. Illetve, valaki.
- Hűha! – kurjantottam. A két kanapén eddig jó hangulatban ülő fél, nagyot ugrott a hangomra. – Mibe rondítottam bele?
Mosolygásom közben megvillantottam a két helyes kis fogam, amit azonnal végignyaltam, amikor Alaric, meg az a nő megtiszteltek pillantásukkal. – Ana! – ugrott fel Ric, és mosolyogva hozzám kocogott. – Jól vagy? Úgy látom, semmi bajod… - mért végig, üdvözlő ölelés előtt.
- Jól vagyok. Mind megúsztuk.
- Mi lett a vadásszal?
- Elintéztem – incselkedtem. – Filmre kellett volna venni, hogy is.
Büszkén előtört belőle egy vidám kuncogás. Kis családi pillanatunkat egy enyhe köhintés zavarta meg. Abban a szent momentumban Meredith felé fordultunk. Karba tett kézzel, elítélően fürkészte a párosunkat. – Nem mondtad, hogy van feleséged!