'A sors szárnyán' 7. fejezet Az első nyomok...

Reloaded

A sors szárnyán

Az első nyomok...

- Jó reggelt Ric! – köszöntöttem a nevelőapámat.
- Szia kicsim! – fordult hátra az újságból. – Mi a harci helyzet?
Beügettem a konyhába, megálltam a háta mögött, gyors puszit nyomtam az arcára. – Semmi érdekfeszítő. Mindjárt mesélek!
- Oké!
Felnéztem a kezében tartott újságra, aminek a címlapját olvasgatta már mióta beléptem. – Mi ilyen érdekes?
- Ezt nézd! – bökött a szalagcímre.
Szemmel olvasni kezdtem.

Áláttámadások Mystic Falls-ban!

Két áldozatról is hírt kaptunk tegnap este óta. Az egyik egy középkorú férfi, a másik egy fiatalabb fiú. Nyakukon több tűszúrásnyi sérülés, nagy mennyiségű vérveszteséget szenvedtek. A rendőrség nyomoz az ügyben, elképzelésük szerint egy közönséges állattámadásról van szó. Az ügyben a sheriff nem kívánt nyilatkozni.

- Állattámadás? Ez komoly? – léptem a pulthoz.
- Nem tudsz erről semmit?
- Nem – csóváltam a fejem ellentmondóan. Felemelkedtem, hogy kivegyek egy serpenyőt, Ric reggelijének elkészítéséhez. – Tegnap én is vadászni voltam, de nem itt, és nem este. Még a délután folyamán, a városszéli erdőben.
- Csakhogy ez is ott történt, Ana.
Nekiszegeztem figyelmemet, ő bezzeg halál nyugodtan állta az ostromolásomat. Szorította kezében az újságot, mogyoróbarna, krémes íriszében aggodalmat fedeztem fel. – Nem én voltam! Világos?
- Esküszöl?
- Igen! Szívemre teszem a kezem, meg minden… - gúnyolódtam, apai szigorral megtöltött homlokráncolást kaptam. Legalábbis olyasmit. Alaric nem volt szigorú velem, de ha kellett, azért tudott rámenősebb lenni. – Nem én voltam. Már te sem hiszel nekem, úgy, mint Damon?
Erre sikerült elhessegetnem a témát. – Összevesztetek?
- Nem mondanám – léptem a hűtőhöz. Ahogy kinyitottam, hideg áramlat csapta meg az arcomat, ami lehűtötte kicsit túlhevült agyamat. - Van néhány problémám.
- Milyen probléma?
- Szalonnás tojás jó lesz, vagy csináljak inkább palacsintát reggelire?
- Tudod, hogy tojás párti vagyok!
Nevetve kivettem a tízes tojást, és becsaptam a hűtőajtót. – Tudom!
- Mesélj! Hallani akarok mindent!
Nekiláttam a reggelit készíteni, közben pedig mindent elmondtam Alaricnak a legelejétől a légvégéig. Tényleg mindent. Azt sem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Sajnos, a helyzet az, hogy én sem tudtam…
Ezt az egészet két nap alatt megemészteni lehetetlen. Apránként nyelem le a dolgokat, hitetem el magammal az igazat. A mondottak igazságalapját. A szavak súlya nagyon megterhelő, még jobban a tetteknek. Főleg azoknak, amiket el sem követtünk.
Semmit sem követtem el, mégis két férfi lohol a nyakamba, attól félve, hogy lemészárolok mindenkit. Ha így megy tovább, maximum magamat. Vámpír vagyok. Természetes, hogy embereket ölök, de amióta hazatértem, óvatos vagyok. Mivel itt majdnem mindenkit ismerek. Ez a kis város elég nagy ahhoz, hogy elférjünk, de nem annyira, hogy ne ismerjük egymást.
- Röviden tömören ennyi! – fejeztem be a történetet, Ric elé téve a tányért. A frissen készült étel mennyei, megfizethetetlen szaga gőzölögve csapódott az orrához, és mint minden emberi lénynek, megindult a nyáltermelése. – Jó étvágyat!
- Köszönöm kicsim! – mozgott még kicsit robotiasan a reggelnek köszönhetően, az újságban olvasottak, meg a „tanulságos” mesém miatt. – Nagyon guszta!
- Egyél csak! – ültem fel a pultra.
Jóízűen hozzá is látott. Nagyon aranyos volt. Eltévedt néha az asztal vonásain, elmerengett kicsit az élet rejtelmeibe. Lenyelt egy falatkát, és újra hallhattam a hangját. – Tudod Ana, lehet, hogy jó lenne, ha elmennél innen egy kis időre.
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Csak ültem kiegyenesedve, őt nézve. Kicsit megtörtem ebben a percben.
Elmenni? Megint itt hagyni őt? Mindenkit? Nem, azt már nem… Teljességgel kizárt! Még egyszer nem hagyom magára, bármennyi időről is legyen szó. Ő mégiscsak ember, a halandó élet pedig mulandó. Ki kell használnom azt az időt, amit vele tölthetek.
Damon. És Damon? Őt sem hagynám el. Szüksége van rám! Ahogy ismerem, mindent megtenne, hogy nekem jó legyen, ezért el fog engedni. Nem fog küzdeni, nem fog más megoldást találni. Hagyni fog veszni! Ez mindkettőnk számára a halál lenne.
Vagy az is fennáll, hogy velem jönne. Ezzel csak egy baj van.
Nem mozdulok ebből a városból sehová!
Akkor sem érdekel, ha ezek ketten susmutolnak, nélkülem hoznak döntést. Maradok. Ezt eldöntöttem, kész, vége!
Az idegesítő csendben összenéztünk, leolvashatta rólam azt, amit már eddig is tudott. Hisz ismer. Tudja, mit fogok mondani. Kár lenne megszólalnom.
Azért mégis, ki kell nyilvánítanom, amit úgy látszik, nem fog fel. – Elmeneküljek? Meneküljek a harc elől? Ugyan, kérlek! Ilyet még csak ne is feltételezz!
- Talán jobb lenne. Damon is belemenne…
- És? – újból elcsendesedett mindent dühös hangomra. – Az sem hozna lázba, ha velem jönne. Értsd meg, itt kell maradnom. Engem nem bánthatnak. Ha elmegyek, min változtatok? Semmin. Nos, remélem ezt megbeszéltük! Nem vagyok hajlandó ezen vitatkozni.
Pár percig kifejezéstelenül, frusztráltan bámult. Nem jöttem zavarba. Ő az apám, nem kell tőle félnem. Mintha egy lidérces álom lenne, ezután nem várt dolgot láttam meg rajta.
Mosolyt.
Vidám mosolyt.
Visszafordult a reggelihez, és evési szüneteiben beszélt. – Mit is várhattam tőled? Biztos voltam benne, hogy ezt mondod.
- Látod? Semmi értelme ilyen marhaságokkal pazarolni a drága időmet. Szóval ha kérhetném, kerüljük az ilyesfajta kisiklásokat.
- Értettem.
Ahogy kimondta, kopogtak az ajtón. Meglepődve figyeltük a bejáratot. – Vársz valakit?
- Én ugyan nem! Kinyitom…
- Hagyd! Egyél, még kihűl – akadályoztam meg a felállásban, mikor már félig felemelkedett a székéről. – Nekem úgy sincs semmi dolgom.
- Jól van, köszönöm!
Leszánkáztam a pultról, hangosan talpra érkeztem. Átlagos léptekkel igyekeztem megközelíteni a bejárati ajtót. Óvatoskodás nélkül a kilincsért nyúltam, ami engedelmesen kitárta nekem a tájat.
Visszahőköltem a lendületből, a váratlan látogatót látva. Zsebre vágta kezeit, dzsekije hanyagul kicipzárazva, a járdáról egyenesen felém ívelt a szeme. Megremegett a szám, gombóc keletkezett a torkomban, akadályozva a lélegzés minden formáját. – Szia! – köszönt csábosan.
- Szia Damon! Gyere be!
Arrébb csusszantam a bejárattól, hogy be tudjon jönni. Komótosan besétált, féloldalasan megvizsgált, és azon merengett, vajon merjen-e üdvözlő, „jó reggelt” puszit adni.
Úgy vélte, most jobb, ha békén hagy. Így az elhalasztás mellett döntött. Becsuktam az ajtót, addig is megvárt, hogy együtt mehessünk be a konyhába. – Na ki volt az? – kérdezte Ric.
- Valami szórólapozós lány – viccelődtem, mire Damon felhorkant.
- Kikérem magamnak!
Alaric meglepődve kapta hozzánk a fejét, kísértetiesen elsápadt. Keveredtek rajta az érzelmek, mintha még maradt volna benne egy kis szikrányi megvetés Damon iránt, a múltkori miatt…
Lélegzetvisszafojtva vártam, nem hiába. Meghozta gyümölcsét. Felkuncogott, és folytatta az evést. – Helló, Damon!
- Szeva!
Hanyagul a falnak dőltem, kényelmesen karba fontam a kezem, keresztbe pedig a lábam. – Mi járatban?
Titokzatosan suttogni kezdett, miután a fülemhez hajolt. – Beszélhetnénk egy percet?
Kíméletlenül felsóhajtottam. – Ric, egy pillanatra…
- Menj csak! – biccentett megértően.
- Kösz!
Elvonultunk a nappali egyik rejtett részébe. Megint csak a falnak dőltem háttal, felvéve az előbb jónak látott pozíciót. Damon Egyik keze még a zsebében volt, a másikat a falnak támasztotta, a hajam mellett.
Kényszeríttet, hogy a szemébe nézzek. Legalábbis nem kellett kényszeríteni, mindig önként, dalolva merülök el a végeláthatatlan galaxisban. Leterítően szexi vigyora szájának szélén tündökölt. – Hogy aludtál?
- Jól, kösz… Miért rángattál ide? Csakhogy bájcsevegjünk?
- Először is, elraboltalak, nem rángattalak! Másodszor, nem bájcsevegünk, hanem normálisan beszélgetünk. Érdekel, mi van veled.
- Csak mert Katherine rávilágított valamire, aminek még nem is biztos, hogy olyan nagy feneket kell keríteni, nem kell így körülugrálnod – mosolyogtam, bár nem őszintén.
Kis sugdolózásunk romantikus dolgokat ébresztett bennem. Ugyanolyat, amikor a kandallónál láttam. Minden ilyesfajta megnyilvánulásra érzékeny lehetek… Ez a tinis dolog nem is akkora hülyeség, mint amekkorának hittem. Tényleg… megváltozott bennem pár érzés.
Damont nagyon is akarom. Jobban, mint eddig bármikor. Klaus iránt a gyűlöletem csak felfokozódott. Egyedül Elenán nem tudok kiigazolódni. Hogy úgy hozta a szükség, jóban lettünk, még a látszatra is, de ez is valami. Csak azért, hogy Damon kedvében járhassak.
- És te? – törtem meg a csendet.
- Mi én? – csodálkozott.
- Te hogy aludtál? Milyen volt az első éjszaka Katherine-nel?
Még a nevet kimondani is szörnyű volt. Kiskutya szemekkel lesett. Miért van így meglepődve? Hiszen ő akart beszélgetni…
- Nem sokat pihentem. Inkább olvastam. Az az igazság, hogy Katherine belopózott a szobámba. Alig bírtam kizavarni – panaszolta, amire nekem ökölnyire szűkült a gyomrom.
- Miért volt nehéz? Mert nem akartad?
Tekintete megfakult. – Azért, mert ficánkolt. Nem hinnéd, hogy visszamennék hozzá, azok után, amiket tett?
- Nem tudom, ezt csak te tudhatod… - elhalkultunk. Gondolkoztam, mit is mondhatnék neki. Annyi mindent elmondanék, csak azt sem tudom, hol kezdjem. – Köszönöm!
- Mit köszönsz? – furcsállta gyengédségemet.
- Azt, amit értem tettél. Befogadtad azt a hárpiát, csakhogy megtudd azokat a szörnyűségeket nekem. De nem kellett volna! Meg tudtam volna oldani anélkül…
- Hagyd abba! – intett csendre, rémült őzike módjára néztem szembe keserű arcával. – Unom, hogy folyton egyedül akarod megoldani a problémáidat.
- Miért ne? Nem akarok rád terhelni semmit.
- Ó, igen! Mert teher lenne! – csipkelődött. – Fogadd el, hogy elvileg erről szól ez az egész cécó köztünk, hogy segítsünk a bajban. Felnőttél már ehhez?
- Én rég felnőttem – vágtam rá egyből. – Ha te nem engeded, hogy segítsek, én miért engedjem?
- Miről beszélsz?
- Tudod jól! Kezdetben Elena, most meg Katherine… Nyomasztó lehet magad körül tudni őket. Az én házam üres, nincsenek exek, sem testvér, se más vámpír, aki kihallgatna, mégsem menekülsz hozzám sose. Kikapcsolódni, pihenni, ha csak hozzám akarsz jönni, az is elég. De nem jössz – fejeztem be, bátorságom, hangszínem egyszerre csuklott meg.
Egy pillanatra lesiklott figyelme a számra, amik résnyire nyitva maradtak, majd vissza fel, a szemeimre. Bizonytalanul felemelte a kezét, ámuldozva követte mozdulatának jelenetét, amint a pólóm alól kilátszó nyakrészemhez ért, súrolva a bőrömet.
Kicsit behunytam a szemem, vágyakozva felszusszantam. Olyan nagy kérés ez? Az, hogy ha együtt vagyunk, szakítsunk a külvilággal? Talán. Mert ez képtelenség. A gondok pedig közénk állnak. Ezt nem akarom.
- Jobb lenne, ha ma éjjel nem lennék otthon. Megkérem Stefant, hogy őrködjön Mrs. Drakula szobája előtt.
Boldog lettem. Földöntúli boldogság suhant át az arcomon, és ott is maradt. – Király!
- Hé! Lenne itt valami…
- Mi?
- Láttad a mai újságot?
- Igen, mi… - amint válaszoltam, ezt a csipetnyi boldogságot nyomban felváltotta a kétségbeesés. – Na ne! Damon! Te is azt… Hát ezt nem hiszem el! – nem is fogtam vissza magam, már nem suttogtam.
- Nyomós okom van ezt feltételezni.
- Ezt már megkaptam Alarictól, de ha neked is el kell mondanom, elmondom. NEM ÉN VOLTAM! – szótagoltam is, nehogy véletlenül ne értse.
Felmorgott. Reszelős zaj tört elő a tüdejéből, harcias lánggal égett fekete szeme. – Ha jól emlékszem, vadászni indultál tegnap. És az erdő szélén szoktál, jól tudom.
- És? Délután mentem, ha érdekel, igen, ott voltam, nagy főnök!
- Ez elég nyilvánvaló. Minden bizonyíték ellened szól.
- Mi vagyok én? Gyanúsított? Te meg mióta lettél nyomozó, mondd már el nekem!? Mi ez a selejtes duma?
- Te voltál?
- Nem. Ezredszerre is nem! Azt akarod hinni, hogy Katherine-nek igaza van, mi?
Dühös volt, mégis elnevette magát. – Szó sincs róla…
- Ó, dehogynem! Biztos kilopózott, megcsinálta a balhét, hogy aztán rám kenhesse.
- Hm. Ezzel egy baj van. Nem mozdult ki egész éjjel a házból, magam felügyeltem.
- Igen? Akkor defektes vagy! Honnan veszed ilyen biztosan? Talán pont az ágyadban volt? – meggondolatlan dolgokat mondtam.
Viszont a legjobb védekezés a támadás. Az igazat mondtam. Hazugságvizsgálatnak is alávetem magam, ha kell.
Elengedte a füle mellett, nem reagált. A szívébe találtam. A végzetes nyíl, eltalálta a gyengéjét, és újabb kősziklát gurított a szívéhez, hogy befedje azt, elzárja az érzelmek világától.
Ó, te barom! – szidtam teljes erőből magamat. – Neked köszönhetően mindent kezdhetek előröl.
- Mennem kell. Forbes sheriff-nek segítek a nyomozásban. Körülnézek, hátha találok valamit.
- Ellenem. Jól van, veled megyek! Legalább megismerem a sheriffet. Ha még arra gondolnál, hogy a nyomokat megyek eltüntetni, nyugodtan a sarkamban lehetsz minden lépésemnél.
Elindultam, kikerültem, vállal mégis beleütköztem. Nem direkt volt, akaratlanul cselekedett a testem. Szikrázott, foszforeszkált körülöttem a levegő, amit Alaric is észrevett, amint a közelébe értem. Megállt a rágásban is, nem is nyelte le a falatot, amíg meg nem látta, hogy a fekete bőrdzsekimért nyúlok.
- Hová hová?
- Megyek, kiderítem, ki az a kis mocsok, aki be akar mószerolni mindenki előtt!