2012. október 31., szerda

'Vörös hajnal' 14. fejezet Igazság

Reloaded

Vörös hajnal

Igazság

Tyler a fájdalmak fájdalmát élte át a kanapén, ez arcán is látszott. - Mi van itt?
- Ne most Damon! - kérte Stefan.
Caroline remegve állt Tyler közelében, fal fehéren, mint aki most készül szívrohamot kapni. Bonnie Jeremyvel és Matt-tel szorongott, Elena Stefanhoz beszélt. - Csinálj valamit!
Stefan épp indult, mikor megállítottam. - Majd én! - térdeltem a fiú mellé. Meztelen mellkasán golyók ütötte sebek voltak, mélyen belefúródott golyókkal. Nem lehet átlagos lövedék, ha ilyen csúnyán bevörösödött, és ilyen mély nyomot hagyott. - Hozzatok egy konyharuhát, most! - kiabáltam a megfagyott társaságban, egyedül Stefan volt képes mozogni.
Sietve egy kendőt nyomott a kezembe. - Elállítod a vérzést?
- A fenéket! - morogtam. Tyler kócos feketés barna haja vizes lett a verejtéktől, a mérhetetlen fájdalom verejtéke miatt. Kín uralta arcát, éreztem, gyorsan kell cselekednem. Betömtem a kendővel száját. Ellenkezett, ekkor halkan odasúgtam. - Nyugi, nem megfojtásból! - krémcsoki szemei rémülten pislogtak felém, zihált, hogy valami levegőhöz jusson. - Ebbe harapj, ha fáj! Ne ordíts, harap, ahogy bírod! - bólintott. - Kell még egy tál!
Ezt is Stefan hozta, letérdelt mellém, és tartotta. - Itt van!
Kifújtam magam, minden erőmre szükségem volt, eltoltam magamtól a világot, a mély csendbe burkolóztam. Az első golyó után nyúltam, mélyen a srácba kellett vájnom, ha ez még nem lett volna elég, még ki is húztam, nem a leggyengébb módon. Szorít az idő, nincs más választásom.
Keservesen felordított, megdöntve a körülöttem uralkodó összpontosító koncentrálást. Megéreztem mindenkinek a rándulását, az ordítás hallatán. Az én kezem is megremegett. Jött a következő, megint a kidolgozott test felé hajoltam. Így ment ez, egészen 9 golyót kiszedve belőle.
- Mondd, hogy ez volt az utolsó! - nyögte Caroline.
- Ez volt - fújtam ki magam. Tyler is könnyebben lélegzett, kivettem szájából az össze-vissza harapdált textilt, és eldobtam. - Kukucs! Jobb már!
- Aha! Kösz!
- Szóra sem érdemes!
- Haver jobban vagy? - kérdezte Matt.
Tyler lazán bólintott, verejtékét letörölte a homlokáról.
Caroline segített felülni Tyler-nek, közben szorosan ölelte, csókolgatta. Stefanhoz fordultam, aki csodálkozva figyelte a lövedékeket. - Hihetetlen, nem láttam még ilyet. Direkt úgy van készítve, hogy keskenyebb, élesebb legyen. Vámpírokra fejlesztett golyók.
Felnézett rám, kérdőn, én meg elhúzott szájjal kaptam ki a kezéből a tálat. Megpróbáltam felemelni egyet, az azonnal megégette a kezem. Szisszenve visszadobtam azt, a helyi fájdalom rázogatással enyhült. - Basszus! Gondoltam - közöltem halkan.
- Meg van átkozva? - vetette fel Damon.
- Nem hiszem! És ez nem is verbéna. Valami... valami egész más! Semmihez sem fogható! Nem láttam ilyet sehol.
- A vadász tette - mondta Caroline. - Megölöm, ha meglátom!
- Higgadj le bébi - csitította Tyler, hagyva, hogy vezessük a gondolatmenetet.
- Mit gondolsz Bonnie? - nyújtottam oda a kis tányért.
Szemügyre vette, dobálta a kezében. - Nem érzékelek felőle varázserőt. Nincs megátkozva.
- Ez biztos? - kérdezte Elena.
- Biztos!
Dühösen meredtem a lövedékre. Vizsgálgattam, és sikerült megtudnom, mivel van "bevonva". - Vérfarkas méreg.
- Hogy csattantak fel körülöttem többen is.
- Ahogy mondom. Vérfarkasméreg - jelentettem ki büszkén.
- Honnan lehet neki? - kérdezte Matt.
Damon felhorkant. - Pár önkéntes farkas?
- Valószínű - adott helyet kivételesen Stefan a bátyja ötletének.
- Hihetetlen ez a vadász! Nem! Az lenne hihetetlen, ha most rögtön nem tépném le a fejét!
- Nyughass, Damon! - parancsoltam, ő pedig fenyegető ábrázattal ugyan, békés tekintettel engedelmeskedett. - Ez a lövedék megölt volna bármilyen vámpírt. Szóval, mi vagy te különben? - sandítottam Tyler-re.
- Hibrid. Klaus hibridje.
- Klausé mi? Az az átkozott pöcs mindenhol ott van a városomban.
- Honnan is ismered egész pontosan? - gyanakvó hanglejtéssel kérdezte mellőlem Stefan.
Felálltam, segítő kezet nyújtva őt is felhúztam. - Örülök, hogy feltetted ezt a kérdést. Épp erről akartam egy-két dolgot közölni veletek.
- Még pedig?
Jeremy kíváncsisága elmosolyogtatott. - Mindenki tudja a történetemet. Csak a lényeget nem, amit Ric és én tudunk - hazudtam. Nem állt szándékomban Damont bajba sodorni, ő megértette, mindent elmondó pillantásomból. - Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy a szüleim elkiáltják magukat, és Klaus nevét harsogják, én meg egy kék szempárral farkasszemet nézek. A nevemen szólított, hallottam a hangját. Itt visszhangzik a fejemben, a fülemben minden egyes nap. Bosszút esküdtem, bár, nem találtam meg a szüleimet, már biztosra veszem, hogy halottak.
- Lehet még remény.
- Nem, Elena! A remény, meghalt. Nem is bizakodtam sose semmiben. A remény, a halvány fénysugár, az csak egy áltató illúzió. Semmi több!
- Nekem, - dadogott Bonnie - nekem... miért nem mondtad el? Miért titkoltad? A barátnőd vagyok!
- Azért, mert te is jobban belekeveredtél volna! Nem akarok senkit bajba sodorni, nem is azért mondtam, hogy sajnáljatok, szánjatok, bánjatok! Azt se tudom, hogy miért mondtam el, szóval ne is kérdezzétek - nevettem zavartan.
- Megértjük, köszönjük, hogy elmondtad - zárt karjaiba Stefan, majd valahogy mindenki, Damon kivételével egy kupacban rám nehezedtek.
Kis vörös csíkjaim az íriszemben égni kezdtek, ahogy Damonra néztem a sokaság felett, viszonozta, 250 wattos vigyorának kíséretében.
*
Elenával kiosontunk kicsit beszélgetni, az éjjeli levegőben, mert idő közben besötétedett. A Hold korongja ezüstösen kúszott fel, egy egy szürkés felhőgombolyag mögött elbújt, és újra előjött. Kullogtunk egymás mellett, kínos csendességben. - Jól... megvagytok Stefannal? - törtem meg én.
- Igen! Jól vagyunk, köszi. És ti?
- Mi? - értetlenkedtem.
- Úgy értem, te és Damon? - tapogatózott.
- Ó! Vagy úgy! Mi nem járunk.
A sötétben is láttam a megkönnyebbülést az arcán, meg a sóhajtás is erre utalt. Kicsit meglepődtem. Azt hittem, szereti Stefant. Az is lehet, hogy szereti, meg Damont is, mint annak idején Katherine.
Gyomorforgató. Hányingerkeltő!
- Értem. Neked tetszik? Igazam van?
- Attól függ - csillogott a holdfényben úszó arcán döbbentség. - Úgy vélem, hozzám illő, de...tisztában vagy vele, hogy még mindig téged szeret?!
Cseppet sem hőkölt meg. Tudta. A torkomat egy láthatatlan erő kezdte szorongatni, levegőhöz alig jutottam. - Igen - dalolta. - Én viszont Stefant választottam, mert szeretem.
- Nekem úgy tűnik, nem örülnél, ha más barátnője lenne!
- Nem! Én tényleg örülnék nektek! Látszik, mennyire összeillenétek.
- Nem is tudom. Homályos a másnap.
- Légy boldog. Kijár - tette kezét a vállamra.
Az őszi illatok körüljártak minket, az erdőben neszelések hallatszottak. Kis állatok, madarak. Éjjeli őrjáratozók. - Alaric ellenzi, bár nincs túl sok befolyása.
- Majd csak megbékél.
- Előbb-utóbb meg kellene! Egyelőre azt sem tudod, mi lesz. Pedig jó lenne.
- Mindenki szeretné látni a jövőt! - csilingelt, mint egy kis csengő.
- Rebekah oda jár az iskoládba, igaz?
- Igen. Kár, hogy nem mondhatok nemet.
- Meggyűlt vele a bajod?
Keserűen felhorkant. - Az ő hibájából lettem vámpír, majdnem meghaltam, mert elvette a napfénygyűrűmet, szóval mondhatjuk.
- Hogy változtál át?
- A volt barátom...
- Matt? - vágtam a szavába.
Bólintott. - Hazafelé vezetett, a hídon Rebekah meg elállta az utat. Vámpírvér volt a szervezetembe. Stefan ott termett, mai napig nem tudom, hogy hogyan. Megkértem, hogy mentse meg Matt-et. Megtette, mire én következtem, késő volt.
- Szomorú hangodból ítélve nem akartad ezt az életet...
- Nem.
- Ha ésszerűen gondolkozol, ennek amúgy is be kellett volna következnie egyszer - próbáltam nyugtatni. - Egy vámpírral együtt élni halandóként, lehetetlen. Ő erős marad, fiatal, te meg... öregszel.
- Engem is ez vigasztal. Jó fej vagy! - mosolygott.
- Ó, köszi!
Léptek zaja körvonalazódott körülöttünk. - Te is hallod? - kérdezte.
- Igen! Valaki van a közelben. Ne mozdulj! - sziszegtem. - Háromra elindulunk előre - fátyolos szemmel bólintott. Megöleltem, hogy megnyugodhasson. - Egy! Kettő!
Nem tudtam tovább mondani. Fájdalmas csattanást éreztem a tarkómon, valószínűleg ő is, mert összeestünk, fájdalmasan nyögdécseltünk. A következő pillanatban már feketeség tátongott a szemünk előtt.

'Vörös hajnal' 13. fejezet Ész, hová mész?

Reloaded

Vörös hajnal

Ész, hová mész?

Édes illatok csalogattak ki az ágyból. Egyedül ébredtem, ez szokásos dolognak bizonyult, míg be nem villantak a tegnap este történtek. Damon itt maradt. A fürdőben próbáltam emberi külsőt varázsolni magamra, aztán lesiettem. A lépcső tetején megéreztem a nyálcsordítóan hívogató illatokat.
Leérve a konyhában megláttam Damont, vállán konyhai törlővel, amint valamit kotyvaszt a gáztűzhelyen. A pultra könyököltem. - Jó reggelt álomszuszék! - fordult hátra sejtelmes vigyorával. - Vagy délutánt!
- Neked is! Várj! Tessék? - kérdeztem vissza.
- Dél múlt nemsokkal.
- Ó te jó ég! - vertem a fejem az üvegbe. - Elaludtam.
- Ne aggódj, nem késünk így se. Sőt, hamarabb odaérünk, mert Elenáék elhalasztották.
- Mert?
- Valami motorozásra vitte az öcsém. Vett magának egy motort, és örül, mint majom a farkának!
- Mit főzöl?
- Meglepi!
- A szagából ítélve, - szimatoltam - levest. Húslevest.
- Bingo! - mártott bele a fakanállal, majd megkóstolta. - Ebbe még kell só!
- Nem is tudtam, hogy konyhatündérkedsz! - csipkelődtem.
- Megtanultam egy-két dolgot 145 év alatt. Sőt, kitűnő masszőr vagyok!
- Ez váratlan volt, - sokkolódtam le - meg ijesztő. Honnan tudtad, hogy szeretem a húslevest?
- Vannak kapcsolataim - dörmögte.
Megindult az illattól a nyáltermelődésem. Még a számat is végignyaltam. - Alig várom, hogy kész legyen!
- Higgadj le, mindjárt kész!
- Oké! Mióta vagy fent?
- Nem is aludtam!
- Nem? - csodálkoztam. - Nem unatkoztál?
- Melletted lehet unatkozni?
Még szerencse, hogy háttal állt nekem, nem nevethetett forró pírba öltözött arcomon, meg izzadtságcseppes a homlokomon. - Mivel foglaltad el magad?
- Téged bámultalak egész éjjel! Vigyáztam, nehogy valami gonosz betolakodó manó megzavarja az álmodat!
- Fura, hogy ezt egy gonosz betolakodó manó mondja!
- Ezt megint megkaptam. Oké, kettő-null. 
- Én is így gondoltam.
- Aztán, amikor reggel lett, felálltam, lejöttem főzni valami finomat, mire a hercegnő felkel.
Hátába vájtam tekintetem. - Hercegnő?
- Igen! Téged hívlak így.
- Miért?
Gyengéden kacagta ki saját magát, egyszerűen megemelte vállait. - Szokásom. Caroline az vámpír barbie, Rebekah, - a névtől is a hideg rázott - barbie Klaus, Stefan az Szent Stefan, Meredith vámpír doki, Jeremy szellem fiú, Tyler az korcs, vagy kutya, mikor mi, Matt az Matt, ahhoz is elég uncsi, hogy nevet adjak neki, te meg hercegnő.
- Értem. Kellemes. Ki az a Meredith, és Matt?
- Meredith egy vámpír doki. Vámpírvérrel gyógyítja a betegeit titokban. Velünk van.
- Matt? - oldalaztam mellé.
- Matt? Elena volt pasija.
Felpattantam a pultra, így szemtől szembe beszélhettünk. - Aha. Világos.
- Még nem ismered Tyler anyját, Carol Lockwood-ot. Ő a polgármester. Caroline anyja a sheriff, Liz Forbes. Mind minket védenek.
- Egész jó sereget toboroztatok magatok köré!
Incselkedve szürcsölte a levest, azzal foglalkozott. - Tehetség. Most meg valami furcsa fazon jár a környéken. Connornak hívják.
- Connor? Nem ismerős. Miért furcsa?
- Feltételezésem szerint vámpírvadász. Ez nem biztos, csak 99%.
- Haha - gúnyolódtam.
Felhümmögött az ízektől, amik átjárták a száját, de továbbra is témában maradt. - Meggyűlt a bajunk a városi Tanáccsal is.
- Hallgatlak.
- Gyanút fogtak. Egy lelkész, Clark lelkész vezeti a "felkelést", ha lehet annak nevezni. Vámpírokat keresnek. Carolinet, meg Rebekaht el is rabolták, de Klaus kiszabadította őket. Vagyis vámpír barbiet, barbie Klausnak ment egyedül is.
- Klaus?
- Mikor megölhettük volna, Bonnie barátnődnek köszönhetően Tyler testében élt tovább egy ideig.
- Bonnie? - hitetlenkedtem, szigorú pillantása azonban eloszlatta a kétségeimet. - Miért?
- Mit tudom én! A lényeg, hogy jókor jöttél. A legnagyobb kavarodásban.
- De minden okénak néz ki.
- Nos, köszi! Jó színész vagyok! Meg amúgy is, szélcsend van.
- Majd jobban belemerülök a témába! Kösz, hogy szóltál!
Egy rövid, röpke percre felnézett a készülő remekműről, azt hittem, lefordulok az asztalról. - Mi az, hogy belemerülsz?
- Egyedül dolgozom, Damon! Pontosan, precízen, egyedül! Semmi zavaró tényező!
- Bizonyára! - forgatta a szemét. - Ezt el is hiszem!
- Ha nem, az a te bajod! Na, mikor lesz kész? - nyafogtam.
- Hmmmm. Szerintem jó lesz!
- Ezer éve várok rá! - süvítettem a tányérokért, meg a kanalakért.
Ezt Damon is kiszúrta. - Én nem vagyok éhes.
- Olyan nincs! Egyedül nem eszek! Szóval vagy eszünk, vagy meghalunk! - kiáltottam vissza.
Engedelmes fiúhoz híven együtt ebédeltünk, az is 1 órába tartott, mert nevettetett folyamatosan. Fejeket vágott, játszott a kajával, stb.
Egy őrült alak, nem vitás.
Aztán elmentünk a Salvatore birtokra. Hatalmas kúria volt. Gyönyörű téglás fal, a tető fekete cseréppel kirakott, parkos, fás terület vette körül. Óriási kapu, fekete rácsos kerítés. A bejárati ajtó meg mint a középkorban.
- Örökség - suttogta, mielőtt beléptünk volna.
- Szóval tele vagytok pénzzel!
- Mondhatjuk - nevetett. - Csak ön után, kisasszony!
- Köszönöm - libbentem be.
Folyosóra léptem, aminek falain festmények, képek lógtak. Több helyiség volt szerte szét. A nappali fogadott először. Régebbi, de stílusos bútorok, kandalló, hifitorony, CD oszlopok, és ami elmaradhatatlan, rengeteg könyv. - Milyen? - érdeklődött Damon.
- Fantasztikus.
- Kérsz egy italt?
- Ó, igen! Gondolom neked is van jókora gyűjteményed.
Az italos bárjához lépett, két pohár erős vodkát öntött, mindkettőbe jeget tett. - Alap követelmény.
- Ne haragudj, mikor nálam voltál, elfelejtettelek megkínálni az enyémből.
- Majd máskor - lépett hozzám, kezembe nyomva a poharat. - Csirió!
- Csirió! - jól meghúztuk fenékig, ízlelgettem az utóízét. Keserű, ütős. - Finom.
- Még egyet?
- Nem, kösz! Ne szaladgálj!
- Körbevezetlek! - rakta le a poharakat. - Kövess! - intett, miközben már el is indult.
Valóban óriási kastély, belülről is. Dolgozószoba, ami könyvtárhoz hasonlított, akár csak nekem, bár eltörpül Damoné mellett. Konditerem, káprázatos konyha, modern fürdők, szép vendégszobák. Megmutatta Stefan szobáját, aztán jött az övé. 
Óvatosan benyitott, lélegzetelállító látvány tárult elém. Damon szobája. Rendezett, tiszta, az uralkodó színek a fekete, meg a barna. Beljebb merészkedtem, úgy néztem ki, mint egy gyerek, aki beszabadult a cukorkagyárba.
Könyvespolc, íróasztal, ruhásszekrény, külön fürdő, itt is az elmaradhatatlan italos bár, kis éjjeliszekrények, a szoba fénypontja pedig kétség kívül a franciaágy volt. Bársonyos takaró, selymes párna. Olyan fa keretféleség volt rajta, ami az ágy négy sarkából ívelt felfelé, és a legfelső négy pontot is összekötötték fával. Ezekre függönyt lehet aggatni, vagy szúnyoghálót, amit akarsz.
Nem néztem volna ki belőle. Hosszú ideig meg sem tudtam szólalni. - Meglepődtél? - ugrasztott ki hipnózisos állapotomból.
Megrázkódtam, halk suttogására. - Nagyon. Bevallom, nem ilyesmire számítottam.
- Hanem?
- Lássuk csak! Véres falakra, - már az elején felkuncogott, mézédes hangján - szőke lányokra, leláncolva meztelenül, koporsóra, hűvösségre, horrorisztikus börtönkinézetre. Röviden ennyi.
- Ebből is látod, hogy ne ítélj első látásra.
- Ebben nagyon igazad van. Tetszik a szobád - boxoltam vállba. - Tükrözi, milyen is vagy valójában.
- Na és milyen? - került a hátam mögé, teste az enyémhez simult.
Higgadt maradtam. Rémületnek nyoma se volt. - Kicsapongó, vad, - kezdtem a felsorolást, megéreztem, hogy Damon orra a nyakamat simogatja - szenvedélyes, önfejű, öntörvényű....
Itt elakadt a lélegzetem. Szóba se jöhetett a beszéd, annyira remegtem a karjaiban. Lezsibbadt a szám, mindenem, mintha megtalálta volna a gyengémet. A kikapcsoló gombot.
A sötétség, ami belőle áradt, lassacskán keveredett az enyémmel, megszűnt a külvilág, nem éreztem mást, csak Damont, nem hallottam mást szuszogásán, szívének dobbanásán kívül. Testemet bizsergető élmény fogadott örökbe. Forró lehelete cikázott a bőrömön, az atlétám alá bújt, lefutott a gerincemen.
Damon a hajammal játszott, fésülgette ujjával, igazgatta, minden érintésével megpróbált magába bolondítani.
Ekkor, hangos csattanással zárult a bejárati ajtó, rengeteg láb dobbanását hallottam meg. Damon felmorgott, csapott egyet a falba, ahogy elhátrált. - Pont most? Az a...- járták a szitkozódások. - Nem hiszem el!
Egy hangos ordítás, ami mindkettőnket felébresztett a mámoros állapotból.
Egy pillanatra összenéztünk, egy percet sem vesztegetve lerohantunk.

'Vörös hajnal' 12. fejezet Nehéz kezdet

Reloaded

Vörös hajnal

Nehéz kezdet

Hoztam ma, egy forrófejű döntést, és úgy határoztam, nem bujkálok tovább. Kiállok a bagázs elé. Bátor vagyok, amúgy sem nagy feladat. Nem félek én senkitől. Jöhet akármi, én talpon maradok, tessék-lássék mosollyal a pofámon.
A szándékomról Alaricnak is beszámoltam, aki készségesen felajánlotta, hogy elkísér. Ugyan nincs szükségem díszkíséretre, beleegyeztem.
A fekete dzsippel mentünk, amit most én vezettem. Ric nagyon meglepődött, hogy megszereztem a jogsit. Ez van! Egy meglepetés bomba vagyok!
Leparkoltunk a sulinál, a járműre terelődött mindenki szempárja, akarva, akaratlanul. Kirántottam az ajtót, nem sietve, lazán kipattantam a kocsiból, majd becsaptam az ajtót. Telefonomat a zsebembe csúsztattam, a napszemüvegemet a fejem búbjára raktam. Alaric biztatóan rám mosolygott, nem volt miért. Ők is olyanok, mint én, nincs mitől tartanom.
Alaric karjába karoltam, a távolban megláttam az immáron mosolygós csapatot, akik közül egyedül Elenát nem dobta fel az egész. Hát én sem dobtam tőle hátast.
- Csak ügyesen!
- Nem szúrom el - súgtam vissza nevelőapámnak.
Megérkeztünk a gyülekezethez, szinte azon nyomban Bonnie csüngött rajtam. - Ana! Micsoda meglepetés!
Plüssmackóként szorított, levegőt is szaggatottabban vettem. - Amilyen kicsi vagy, annyira tudnál az öleléseddel ölni!
Felkacagott mindenki, kivéve morcoskát. Leszállt rólam a kis boszi, szorosan mellém bújt. - Sziasztok! - biccentett Ric.
- Üdv mindenkinek! - szántam rá magam egy üdvözlésfélére.
Damon öccse, Stefan bátorkodott első lenni. - Te vagy Ric lánya?
- Igen.
- Örülök a találkozásnak! - levélzöld szemei a boldogságtól csillámlottak, ez nyilván azért lehetett, mert reménykedett, Damon leszáll Elenáról, és átszáll rám. - Stefan Salvatore vagyok.
Nem vagyok busz! Azonban felfedeztem az őszinteséget. Az volt fölényben. - Én is, Stefan. Analia Morgan. Szólítsatok csak Ananak.
Fő majom tolakodott a sorban következőnek. - Új lány!
- Barom arc - vigyorogtam. - Tyler, ha jól sejtem.
- A hírem megelőzött - örvendezett.
- Vagy a pletykák - szúrtam oda. - Eléggé döcögősen indultunk, kezdjünk tiszta lappal!
- Benne vagyok!
- Azért, még törleszthetsz! - lezser figurája megtörni látszott előttem.
Valóban nem olyan rossz, mint amilyennek elképzeltem. Szőke barbie-ság szó szerint letarolt. - Na neee! Ez egy eredeti Ray Ban szemüveg? - ájuldozott.
- Igen! Spanyolból.
- Ne hülyéskedj! - egyből tudtam, hogy egy vásárlós, divatmániással kerültem össze. - Ez meg egy eredeti D&G nadrág? Istenem segíts! Caroline vagyok - ölelt át. Ez könnyen ment. Barátságosan visszaöleltem. - Végre, lesz vásárló partnerem! - fehér arcocskája kipirult, szőke haj keretezte, kiemelte smaragdos zöld íriszét.
- Abban biztos lehetsz!
Bonnie a barátjához sietett, odavonszolta hozzám, mint valami rabot. - Ana, ő itt a barátom, Jeremy Gilbert!
Kezet nyújtottam, nem tétovázva belecsapott. - Á, Jeremy! Bonnie rengeteget mesélt rólad!
- Nekem is rólad, Ana! Le sem tud állni!
- Bonnie már csak Bonnie! - böktem oldalra a szégyenlősködő csajszit. - Gratulálok nektek! Remélem, jóban leszünk!
- Nem tűnsz nehéz esetnek!
Csípőre tettem a kezem, szemrehányóan grimaszoltam. - Azt még meglátjuk!
Ric Elena mellé sietett. - Ő, Elena! Ő is olyan, mintha a nevelt lányom lenne! - megfeszültem egy másodpercre. Ric-nek van rajtam kívül is lánya? Hát ez kész... Pont ő? - Az ő nénikéje volt Jenna.
- Sajnálom!
Rekedtes hangon megszólalt. - Semmi vész. Anyuék után pedig nem hittem, hogy megtörténik.
- Elvesztetted a szüleidet?
- Igen - felelte, a haragom minden cseppje felszívódott. Barna, őzikeszemeivel mért meg, láttam arcán a csodálatot. Azt hiszi, erős vagyok. Jól is hiszi, nem vagyok meghunyászkodó típus. - Egy éve.
Halványan elmosolyodtam, megfogtam a két kezét. Felsóhajtottam, mert levegő kellett a folytatáshoz. - Figyelj! Nekem gyerekkorom óta nincsenek szüleim, gondolom Ric elmesélte - bólintott válaszul. - Egy cipőbe járunk. Ha gondolod, és beszélned kell valakivel, állok rendelkezésedre! Bár, látom sok barátod van!
- Köszi! Élek a lehetőséggel!
- Szavadon foglak! - fenyegetőztem, bús komor arca átváltott átlagos, nevetőssé.
Mindenki megkönnyebbülten sóhajtozott, főleg Alaric. Szemem sarkából figyeltem, ahogy kacsint. Büszke rám. Büszke, hogy ilyen embert nevelt belőlem.
- Ne haragudj! - szólt Stefan. - Ismered az ősöket?
Egy másodpercre megállt a szívem, remélni tudtam, hogy Alaric nem szólja el magát. - Persze. Bonnie felvázolta a helyzetet. Azt is, hogy - néztem Elenára - rád vadásznak. Ha bármiben segítség kell, szóljatok, hívjatok!
Hálás mosolyt vetett rám a társaság. - Te is nyugodtan megkérhetsz minket.
- Tudod Bonnie, hogy magányos farkas vagyok! Egyedül dolgozom! De ha kell, könnyen átváltok csapatmunkásra.
Gyengéd vállveregetést kaptam nevelőapámtól. - Számítottam rád!
- Ugyan már, vén lókötő! - vágtam mellbe.
Hahotázásunkban a csengő zavart meg. - Mennünk kell órára! Várunk Alaric törire.
Meglepetten fordultam Ric-hez. - Te iskolába jársz?
Vidám kacaja körbeölelt. - Ő a töritanár - mondta Jeremy.
- Töritanár? - bukott ki belőlem az éktelen nevetés. - Dolgozol? Méghozzá töritanárként? Erről miért nem tudok?
- Elfelejtettem mondani - pimaszkodott.
Mindenkitől elbúcsúztunk, végül mi még maradtunk beszélgetni. - Miért nem említetted Klaust?
- Te meg a tanárkodást?
- Most komolyan!
- Azért! - vágtam rá. - Nincs itt az ideje. Nem is akarom egyáltalán el se mondani!
- Segíthetsz nekik! Együtt, összefogtok, letudjátok győzni őt!
- Egyedül dolgozom! - ismételtem a korábbi szavaimat. - Nem állok össze senkivel. Ha Klaus meghal, az az én kezem munkája legyen! Senki másé! Ezen nem osztozkodom.
- Jó, értem! - folytatta higgadtabban. - Attól elmondhatod nekik.
Percekig mérlegeltem a dolgot. Meggyengülve néztem felé, mogyoró barna, aggódó szemek meggyőztek. - Jó, ahogy akarod! Nemsokára...
*
Két nappal később, vadászatból tértem vissza. Berohantam a fürdőbe, hogy átvegyem a kis pizsamámat. Kis topp, meg mininadrág. Nem sok, de kényelmes, meg könnyen mozoghatok benne. Igazából fel voltam pörögve. Sehogy sem tudnék most álomba merülni. Kiballagtam a fürdőből. - Ez a hobbid? - szegeztem neki a kérdést. - Bemászol a lányok ablakán?
- Jobban mondva, az egyikén! - Damon a kibélelt párkányomon üldögélt. Parázsló szempárját végighordozta rajtam, beszkennelte a processzorába, a többi mellé. - Csini a pizsid! Kissé sokat takar! - morgott.
- Miért jöttél? - fontam karba a kezem.
- Hallottam, hogy Alariccal holnapra mindenkit összehívtatok. Hozzánk.
- Így van. Zavar?
- Nem - játszott a hangsúllyal. Feltápászkodott, bűvös vigyorral közelített meg. - Kíváncsi vagyok, mit akartok!
- Ezért kár volt jönnöd! - ért már egész közel. Előttem feszültek izmos, széles vállai. - Holnap elmondom.
- Bizonyára, én már amúgy is tudom!
- Igen, eltaláltad, Klaust fogom elmondani!
Elharapta szája szélén kezdődő fanatikus nevetését, ahogy újra, és újra megnézett. - Utcára is vehetnél fel ilyen hacukát! Minden áll leesne tőled!
- Így is leesik, kösz a tanácsot - szúrtam oda.
- Ú! Ezt megkaptam.
- Rossz csajjal kezdtél! Ennyi az egész!
Hunyorított. - Ugye nem készülsz még aludni?
- Akkor minek vettem volna fel a pizsamát? Bár... amúgy sem vagyok álmos...
Ahogy felnéztem a földről, Damon eltűnt. Kerestem, nem is tartott sokáig megtalálni. Az ágyamon terpeszkedett, a kis kori macimmal a kezében. - Ő a szobatársad? A szerencsés, aki veled alhat? - integetett a kis plüss kezével. Szemöldököm a homlokom közepéig szaladt. - Ellenem nem lenne esélye! Jobban elszórakoztatnálak! - tett enyhe célzást, maga felé fordította a medvét. - Ha kigyúrnád magad, megpróbálnál szexibb lenni, mint én, ami mint tudjuk, soha nem sikerülne, talán leköröznél. Addig is, hupsz! - dobta a sarokban álló fotelba. - Viszlát!
- Szívtelen vagy! Mit ártott ő neked? - ugrattam.
Széttárta karjait, védekezően. - Ne engem okolj! Ő kezdte!
- Olyan gyerekes vagy! - megmosolyogtam a dolgot, és ő maga is nevetésbe fogott.
Mellette megint kis, játékos ficsúrnak éreztem a lelkem. Ágyúgolyóként vetettem be magam mellé. Az oldalára fordult, az ágy megmozdult alatta, ahogy közelebb csúszott. - Na és most mi lesz?
- Mi lenne?
- Hát... Itt maradhatok nem?
- Ki tudnálak dobni, de te annyiszor másznál vissza. Erre meg nem pazarolom az energiámat - koránt sem kedves mondókámra lebiggyesztette alsó ajkát.
- Ezzel már csak egy probléma van! - lenéztem rá, pimasz, csibészes mosolyt varázsolt arckifejezésére. - Remélem nem zavar, én mindig meztelenül alszok!
Megborzongtam, elvörösödtem. - Azt merd meg!
- Megszokás! - nyúlt a nadrágjához.
- Ha le mered venni, esküszöm keresek egy karót!
Vissza felhúzta kezeit. - Igenis, főnökasszony!
- Hála az égnek! Inkább megpróbálok aludni! - a kislámpa kapcsolójához nyúltam, a fények lassan leereszkedtek.
Befészkeltem magam, szokásos, kényelmes pozíciómba. Damon is felém fordult, a sötétben is világítottak vakítóan fekete szemei. Az őrjítő pillantásba veszve nyomott el egyre jobban az álom...

2012. október 30., kedd

'Vörös hajnal' 11. fejezet Ne szólj szám! II.

Reloaded

Vörös hajnal

Ne szólj szám! II.

- Kösz a reggelit! - sóhajtottam hálásan.
- Szívesen! - dörmögte Alaric. - Miért nem ettél otthon?
- Siettem hozzád!
- Meg hozzám! - rebegtette szempilláit Damon.
- Álmodban! - a mosogatóhoz léptem, percek alatt elmostam a tányért a kanállal.
Alaric apa-lánya beszélgetést kezdeményezett. - Mit csináltál ez alatt a pár nap alatt?
- Ezt-azt. Vadásztam, tegnap meg buliztam! - ültem le a Damon melletti székre, Ric elé, meg a verbéna elé.
- Iszonyat jól táncol! - grimaszolt Damon, mire Ric kezében megcsúszott a kés, majdnem levágta az ujját.
- Alaric, Istenem! - pattantam fel.
- Nyugi, semmi baj! - nyugtatgatott. - Megúsztam! - vissza leültem a pihe-puha székbe, Ric kocogtatni kezdte a késsel a vágódeszkát. - Hogy érted, hogy jól táncol?
- Vegyek értelmező kéziszótárt? - csattant fel idegbeteg módjára. - Megtáncoltattam a kicsikét, nem igaz? - hajolt a fülemhez.
Arrébb húzódtam tőle, erre is a válasza csak egy kibaszott mosolyka volt. - Így volt.
- Mit csináltatok utána? - úgy éreztem magam, mint egy kihallgatáson.
- Ó, csak hazacipeltem, egy csodálatos éjszakára! - áradozott Damon, mire újból megcsúszott a nevelőapám keze.
- Damon, hagyd abba! - legszívesebben tarkón csaptam volna.
Önfeledten nevetett nevelőapám idegességén. - Csak viccelek! - védekezett Ric támadó megfeszülésére. - Ne vedd már ennyire a szívedre, haver!
- Ilyenekkel ne viccelődj! Megértetted?
- Egyetértek! - ragadtam meg a szót. - Még kinyírod a nevelőapámat! - boxoltam vállba.
- Nem áll szándékomban! Egyelőre!
- Milyen vicces kedvünkben vagyunk ma reggel!
Finoman vállat vont. - Szép az élet!
- Ámen! - vágtam rá.
Ric térfigyelő kameraként forgatta a fejét ide-oda, rólam, Damonra, aztán vissza. - Jól elvagytok!
- Nem rossz társaság! És jó hallgatóság - dicsértem Damont, aki diadalmasan kihúzta magát.
Alaric felkuncogott bársonyos, mély, apai hangján, ahogy csak ő tudott. - Igen, tudom. Mikor Jenna-val kicsit összevesztünk, mindig meghallgatott, és közben bunkó szokásához híven oltogatott.
- Ki az a Jenna?
Egyszerre kerültem mindkét férfi figyelmének kereszttüzébe, ami kicsit nyomasztóan érintett. Alaric most összenézett Damonnal, majd egy pici bólintással jelzett valamit a fiúnak, amit csak ők érthettek, a maguk érthetetlen nyelvén. - Történt egy s más, míg távol voltál.
- Igen, hét év nem kis idő.
- Nos, Alaricnak komoly barátnője akadt!
Gyermeki boldogság öntötte meg a szívem, hogy az én nevelőapám is rátalált a boldogságra. Sugárzott az arcom, mint valami radioaktív cucc, a csillogó fehér fogaim vakító fénnyel csillámlott, amerre pillantottam. Damon szeméből áradt a szokásos komolyság, bár nem hittem, hogy ez más miatt van, mint a szokása.
- Ez nagyon jó! - állt meg fagyosan Ric keze a munkában, úgy látszott, annyira nem üröl neki, hogy örülök... Vagy valami ilyesmi. Nem rajongott érte. Azt hiszem, szégyenli. Nincs miért, örülök neki! - És, mikor ismerhetem meg?
Túlbuzgóságomat lelombozta a mellettem ülő férfi. - Félek, hogy soha.
- Miért? Alaric úgy is bemutatja, meg amúgy is...
- Meghalt - közölte Damon, nyomatékosan, hogy fejezzem be a locsogást.
Ügyetlenül őrlődtem a szavak súlyában, amik teljes, mázsás súlyukkal rám nehezedtek. Felfogtam, Ric-nek ez mennyire fájhat, én meg itt duruzsoltam neki. Mérhetetlenül szégyelltem magam. -Ó! Sajnálom, Alaric! Én...
- Nem tudtad - küldte felém meleg, barátságos mosolyát, a mögött lappangott a csalódottság szelleme.
Szikraként lobban fel bennem az érdeklődés. - Mi történt?
- Klaus történt - fogalmazta meg frappánsan Damon.
- Klaus? Ó, hogy az a retkes... - fogott el a cifra káromkodás, számban egyre rondább átkok fordultak meg az őst illetően.
Valószínű, hogy Damon is ezért tapasztotta rám kitágult pupilláit. - Lejárt lemez - zárta volna le a verbénával foglalkozó Alaric.
- Lejárt? - horkantam fel, teljesen jogosan. - Bocs, hogy néhány perccel ezelőtt hallottam először, és már lejárt lemez! Jó formán el se jutott az agyamig!
Intenzív, erős szorítást éreztem a könyökömön. Lenéztem, Damon vasmarkai szorultak rá. - Hagyd most ezt!
Kesernyés illata, ami bejárta a körülötte uralkodó levegőt, ínycsiklandó illatfelhőt varázsolva köré, eljutott hozzám is, hasztalan volt mégis a parázsló dühömmel. - Te meg engedj el! - sziszegtem összezárt fogaim közt.
Egyszerre suhintottam ki végtagomat fájó szorításából, ő meg elengedett. Feszült villámlás kötötte össze mágnesesen vonzódó játékos tekintetünket.
- Elég lesz! - állította le a készülőben lévő meccset. - Még a végén megölitek egymást - ugratott.
- Nem kizárt - harsogtam.
A kihívásra megrándult a felém hajoló Damon ajka, szemöldöke ugyanakkor összefonódott. Sápadt fehér bőréhez ellenállhatatlanul ment fekete üstökös haja, egy-egy szexi tincs a szemébe lógott, a fekete gönc, meg a szeme.
- Damon, megfognád a kést, kérlek!
A fiú odanézés nélkül engedelmesen nyúlt a hang irányába. Rosszul tette, szinte azonnal megbánta. Felkiáltott, rázni kezdte a kezét. Egyenesen a verbénába nyúlt, fájdalmas ordítása ellenére is hahotázásban törtem ki. Billegtem a székkel, bármelyik pillanatban felborulhattam volna.
Damon fintorgott, mondván, hogy nagyon vicces, főleg, ha nem vele történik. Alaric sajnálta őt, de nem bírta visszafojtani a belőle előtörő kuncogást. Újból béke telepedett közénk. - Nagyon jó, már te is kezded! - mormogta Damon. - Igazán kedves! Tényleg, remek, hogy ti így szórakoztok, áruljátok már el, mi ebben olyan rohadt vicces! Én is had nevessek a saját kétbalkezességemen...
Leálltunk. Nevelőapámmal egymásra pillantottunk, lopva, szemünk sarkából, végiggondoltuk mi is történt az előbb, még nagyobb erővel tört ki belőlünk a nevetés. Damon szemforgatva felállt, azt remélve, hogy ez alatt, észrevétlenül, NYILVÁNOSAN megcsappanthatja Alaric piakészletét.
Nem zavartatva magát került a whiskys üvegek elé, kihúzott egyet, visszakocogott, és leült. Mi már a könnyeinket törölgettük a jókedvünktől. - Hé! - nyafogtam.
- Fájdalomdíj! - jelentette ki szúrósan. - Ric amúgy sem szól érte sose. A barátja vagyok, ami az övé, az enyém.
Kis csend következett, én bolond, azt hittem, elfelejtette, mi is jön ezután. - És ami a tiéd, az meg az övé.
- Az kéne még! - csóválta mélyen a szemét.
- De egy tapló vagy!
- Aprapó! Ha már itt tartunk. Mivel te is Alarichoz tartozol, valamilyen szinten osztoznia kell rajtad velem.
Alaric védő "anyatigris" módjára a verbénás késsel hadonászott felé. - Eszedbe se jusson, Damon! Analia nem fog beállni a sorba, és nem iratkozik fel a listára a "Meglévő csajok"-hoz! Megértetted? Analia nem olyan!
- Hűtsd le magad! Zöldül a fejed! Tudom, hogy nem olyan!
- Ne közelíts felé úgy! És te, - fordult ezúttal hozzám, Damon követte - vigyázz vele.
Belemélyültem a végtelen szemekbe, labirintus szerűen képtelenség volt kitalálni belőle, még az is nehézséget okozott levenni róla az én szemeimet. - Tudok magamra vigyázni - nyugtattam le Alaricot, továbbra is a teli pofásan nevető Damonra bambulva.
- Tudom, kicsim! Nos, leviszem a verbénákat! Mindjárt jövök!
Pislogás nélkül meredtem a szédítő szépségbe, amikor hallottam zárulni a pince ajtót, felugrottam. A nappaliba menekültem, legalábbis akartam. Minél távolabb akartam kerülni tőle. Nem akartam tőle semmit, bár még mindig érzem csókjának ízét ajkaimon, ennyi volt.
Rick-nek igaza van. Veszélyes alak, bár nem azért nem közeledek felé, jobban mondva, nem engedek neki.
Elena.
Ő uralja a lényét. Mindaddig, míg nem sikerül őt kitörölnie magából, nem vagyok hajlandó összemelegedni vele. Pedig mennyire akartam őt! Kívántam a közelségét. Csókjának íze úgy hatott rám, mint a drog. Egyszer kóstolhattam, rá akart szokni a szervezetem, hogy egyre többet kaphasson azokból a bődületesen babonázó csókból.
Minden porcikám újabb érintésért könyörgött, epedezett, én erőszakosan nemet parancsoltam.
Damon megragadott a vállamnál fogva, szembe fordított magával. - Nem tudom elfelejteni, ami tegnap történt, nem megy! Nem tudom!
- Jobb lenne! - megvonaglott álla, tökéletes arcvonalai megfeszültek. - Kerülj el!
- Azért, mert apuci nemre intett, te megteszed? Azért nem volt eddig kapcsolatod, mert Alaric mindre azt mondta, hogy: "Veszélyes, ne közeledj hozzá!" Apácát nevel belőled!
A szavai egyre jobban bőszítettek. - Nem gondolod, hogy esetleg nem Ric miatt teszem? - izmai pattanásig feszültek a testében. - Nem gondolod, hogy egyedül vagyok ilyen? És azt nem gondolod véletlenül, - pimaszkodtam - hogy nem éppen vagy egy angyal? Van alapja az aggodalmának?
- Tudtommal te sem vagy egy angyal! - vigyorgott. - Sőt, hibátlan sem! Ahogy senki más se.
- Nem érdekel. Kösz, nagyon jó volt eddig, értékes ember vagy, de én nem viszonozhatom az érzéseidet.
Egyre jobban közeledett, mialatt mindkét kezemet lefogta, veszélyesen közel került az arca, lélegzete hidegen csiklandozta a nyakamat, az én forró fújtatásomnak köszönhetően ő arcán érezte ezt. - Ugyan, angyalom! - suttogásától mámorítóan megborzongtam, elernyedtem. - Ki mondja, hogy nem szabad? Az életben a legjobb dolgok a NEM-mel kezdődnek, te is jól tudod.
- Hagyjál!
- Kedvesem, tanuld meg, én mindig megkapom, amit akarok! Soha ne mondd, hogy soha!
Arrogánsan artikuláltam, még egy centit áthágva a távolságunkból. - Én is megkapom, amit akarok!
- Mondd, miért viselkedsz ellenségesen? Játszadozol velem...
- Én? Eltaláltad. Játszok veled, ahogy te velem. Miért tollak el? Mert te nem vagy teljesen szabad!
Nyeldekelt, szóra nyitotta vonzó száját, ebben a pillanatban nyílt a pince ajtaja. - Ez is megvan! - fújta ki magát Alaric.
Sebtében hátrált tőlem egy lépést, öntelt, nagyképű mosolyával felkapta az italát. Szerencsére Alaric nem vett észre semmit ebből a kis jelenetből. Amikor épp nem figyelt, Damon hátrapillantott válla felett, kacsintott, annak céljából, hogy levegyen a lábamról.
Titkon, félig sikerült is. Fogalmam sem volt, miért, fagyottan álltam gyökeret vetett lábakkal, a nappali közepén.

'Vörös hajnal' 10. fejezet Ne szólj szám! I.

Reloaded

Vörös hajnal

Ne szólj szám! I.

Csend honolt az autóban. Ez nem is változott, addig, amíg le nem parkolt a házam előtt. Különleges érzés kerített hatalmában mellette, néha-néha megéreztem a kiéhezett pillantását, annak érdekében, hogy felmérje, minden rendben-e velem.
Nem. Nincs rendben semmi!
Az érzéseim kusza hálókban voltak, csak úgy, mint a gondolataim. Egyszerűen képtelenségnek bizonyult helyre rakni! Ebből kifolyólag nem próbálkoztam tovább. Kivetődött a két kocsiajtó, kiléptünk a hideg éjszakába.
Leheletem gomolygó füst formájában olvadt bele a hidegbe. Már nem fáztam. Hála Damonnak.
Furcsa. Úgy gondoltam, a közelében tökéletes biztonságban vagyok, és senki nem bánthat. Mikre képes a pia!?
Vagy nem a pia. Ezt jelen helyzetben nagyon nehéz volt eldönteni. A bejárathoz masíroztunk, lomha, mégis kecses mozgását örömmel fürkésztem. Kíváncsi természetnek ismernek, na meg türelmetlennek. Az igazság pedig az, hogy igaz. Türelmetlen vagyok.
Megálltunk a nagy, vöröses barna ajtó előtt, vidáman rávigyorogtam, Damon fagyos maradt, és komor.
Elrejtettem mosolyomat szám széléről. Most mi van?
- Tudod, Ana - kezdte halkan, lesütött szemekkel - mondanom kell valamit.
Kiakadtam, hogy ezen izgul annyira. - Mondd csak! Nem harapok!
Nevetés nélkül akarta elengedni a füle mellett, sikertelenül. Pajkos szájmozdulattal túrt amúgy is kócos, fekete hajába. Bozontos feje arra hasonlított, mintha most kelt volna ki az ágyból. - A helyzet az... nem is tudom, hol kezdjem - egy perc alatt elöntötte a véremet a rémület. Mi lehet az, ami ennyire megingatja a megingathatatlan, macsó, Damon Salvatoret? Kezdett érdekelni a dolog. - Egyik éjjel, nem tudtam aludni. Mint szinte máskor sem, és bevágok egy whiskyt. Most is ezzel a taktikával próbálkoztam, de ezen három pohár sem segített! - felpillantott nagy fekete szemeivel, gyomrom ökölnyire szűkült, levegőt pedig el is felejtettem venni. - Feldúltság, meg kíváncsiság. Ezt éreztem akkor. Felpattantam, és eljöttem hozzád.
- Hozzám? - emeltem meg a szemöldökömet. - De hát... Nem is emlékszem rá!
- Aludtál! Égett a kislámpád, be voltál takarózva, ahogy elnéztem, kissé fázhattál - ekkor hirtelen bevörösödött az arcom.
- Te belopóztál? Mi van, ha meztelenül alszok? - vetettem szemrehányásképp a szemére.
Nem bizonyult jó ötletnek. Ellenkezőleg. Szemei egyből felcsillantak, ragyogtak egyenesen az enyémbe. - Szoktál pucéron aludni? Gyakrabban kéne eljönnöm! - jelent meg kaján vigyor szája szélén.
- Azt merd meg! Egyébként is, nem!
- Kár!
- Igen? És? - noszogattam.
- Ott szuszogtál, az igazak álmát aludtad. Észre sem vetted, hogy belopóztam! - rám nézett, én remegni kezdtem. Felemelte fehér, forró kezeit, hogy végigsimíthassa az arcomat, aztán a hajamat. Beleborzongtam. Egyenesen a pokolba kívántam az érzéseket, a testemben. Legszívesebben kirúgtam volna a ház egyik oldalát, annyira jól esett az érintése. - Megcirógattalak, úgy, mint most. Mélyen felszusszantál, pillanatokkal később halvány mosoly ült ki a szádra.
- Mire... - képtelen voltam folytatni, mert elfogyott a levegőm. - Mire volt ez jó? - billentettem kissé oldalra a fejem. - Ha? Minek akartad ezt?
Folytatta a kényeztetésemet, falta tekintetével minden egyes vonásomat. - Minek? Hmm. Jó kérdés. Jöttem, mert jönnöm kellett.
Csípősen felszisszentem. - Nagyon jó a csajozós szöveged! Egy kicsit még én is bevettem - fordítottam el a fejem.
Keze a teste mellé hullott, álla megfeszült. - Ez most... Ó! - kiáltott. - Azt hiszed, be akarlak cserkészni? - dühödten fújtattam, kerültem szempárját. -Igen, erről lehet szó.
- Miért? Talán nem így van? - vádló megszólalásomat kuncogással nyugtázta. - Ezen mi a mulatságos? Örülök, hogy jól szórakozol, most ennek nem itt van a helye.
- Nem, nem így van - a semmiből csapott belém a villám, tényleg, mint derült égből villámcsapás. Az adrenalin átszánkázta a testemet, minden négyzetcentimétert felkorbácsolva rajtam. Damon szemét persze nem kerülte el. Vállamon siklott az ujjbegye, ami ziláltan kilógott a kabátból. Még mindig nem néztem a szemébe, sem rá, de tudtam, hogy mosolyog. - Tetszik?
- Fejezd be! - parancsoltam, a józan eszem utolsó cseppje is készült felrobbani a bizsergéstől. - Kérlek! - a hangom nem hasonlított az én hangomra, annyi ridegség felhalmozódott benne.
- Nehéz lehet elhinni, ami történik - nyúlt az állam alá, óvatosan maga felé fordította azt. - Ez új neked.
- Én... Damon, most... - hebegtem-habogtam, próbáltam magam kimenteni a jelen pillanati felállásból.
Ekkor tört fel először a kérdés bennem.
Miért is? Miért is taszítom most el őt? Hisz ezt akartam. Legalábbis, hogy közelebb kerüljek hozzá. És itt van! Miért nem élek a lehetőséggel?
Félek.
Épp eleget láttam, hallottam a világban a szerelemről. Sok rosszat, ugyanakkor sok jót is. Szerelem nélkül nem lehet élni. Az teszi szebbé az életet. A szerelmet minden pórusoddal, hajszáladdal érezned kell! Ha ez nincs meg, az nem szerelem.
Hogy megvolt-e ez nekem? Kétség sem fér hozzá, hogy igen.
Lágyan örvénylő fekete szempárral farkasszemet néztem, azt hittem, a hajam az égnek áll. Egy furcsa elektromosság keringett bennem. - Nem akarod? Oké! Nem szeretném, hogy bűntudat gyötörne, téged, vagy engem - látszott rajta, hogy hiába is mondd nekem ilyen szépeket, nem itt jár az esze, sem a szíve.
Valahol máshol. Tudtam, hogy ez csak Elena lehet. Még mindig rá gondol. Még mindig szereti. Hiába próbálja kitörölni a szívéből, vagy a gondolataiból, nem fog sikerülni neki.
Az a páncél, amit keserűségből épített maga köré, megtörhetetlennek látszik. Akár egy kőszikla, körülöleli a szívét, azt hiszi, ezzel minden megvan oldva.
De nincs.
Küszködött. Ki akarta kapcsolni az érzéseit, amit nem tudott. Elena láthatatlan, nem létező szerelme visszatartotta. A bánattól fátyolossá vált látásom, először történt meg, hogy egy férfi miatt, sírni kezdjek.
Nem hangosan, csendesen. Folytak a könnyek, szántva arcom vonalait, hallottam, ahogy megcsendülve érnek földet a padlón. Utoljára megfigyelte ajkaimat, szája széle elveszetten megrándult.
Ellépett előlem, a lépcsőre, én képtelen voltam fellélegezni. Mintha egy lánc, vagy bilincs, nem engedné. Ha elengedne, abban a pillanatban meghalnék. - Nem! - vetettem Damon felé a fejem. Féloldalasan megmerevedett a lépcsőn, fogva tartotta a tekintetem. - Nem! - ismételte magát. - Ha bűntudatomnak kell lennie, - lépdelt újra hozzám, - e-miatt legyen! - az eszem a megakadályozást sugallta, a szívem a sodródást.
Két keze közé vette az arcomat, és halvány csókot lehelt az ajkaimra. Tudatosult bennem először, hogy beleszerettem, teljes szívemből a vámpírba. Tehetetlen vagyok ezzel szemben, testem semmilyen parancsra nem reagált, csupán a letablózó csókra tudott irányulni minden figyelmem.
Alig ért össze a szánk, csiklandozott, másik pillanatban falta a számat, vadul, őrülten. Csuklójára fonódtak ujjaim, jéggé fagyott végtagjaim azonnal felforrósodtak a bőrétől. Elhajolt tőlem, kutatta annak jelét, hogyan is érintett a csókja. Hogy érintett? Felkavart, elpusztított, eltiport...
Őzikeszemekkel bambultam rá, kis csíkokban folyt megállíthatatlanul a sós könnyem. Vigyora mindent elárult. Hüvelykujjával megsimította még mindig keze között pihenő arcomat. - Jó éjszakát! - már rég elkocogott, mikor én még álltam, teljes értetlenséggel.
Mi történt? Mi folyik itt? - kérdeztem magamtól.
Ezek megválaszolatlanul maradtak. Semmi félelem nem derengett bennem, azért tartózkodtam. Igyekeztem minél reálisabban gondolkozni.
EZEK UTÁN?
Az vicces lesz.
Elveszett ötlet. Éjjel, forgolódtam az ágyban, nem találtam a helyem, a kényelmes pozíciót. Szörnyen kiakadtam. Holnap úgy fogok kinézni, mint aki a halálból tért vissza. Szorosan megöleltem a párnámat, a puhaságba fúrtam a fejem, mind hiába. Durcásan átfordultam a másik oldalra, kényelmetlen. A hátamra, förtelmes. Hasra, kibírhatatlan. Megint az előbbi oldalamra, ami szembenézett az erkéllyel, meg az ablakkal, kétség kívül ez volt a legjobb. Le sem tudtam hunyni a szemem.
Bevallom, azt reméltem, hogy csak úgy, betoppan ide a fekete lovagom, azt is tudtam, hogy nem jön el. Otthon vedeli magába a minőségi piáját, ami nekem se ártana. Félek, annyira kiütném magam, ugyan el tudnék aludni, holnap viszont nem tudnék felkelni.
Elmerültem a gondolataimba, feltüzelt érzéseimbe, ekkor fejest ugrottam Álomországba.
*
Az ajtó előtt meghallottam Ric, meg Damon hangját. Pont elcsíptem egy kis beszélgetést. - ...ezt akarom szülinapjára. Mit szólsz?
Ekkor rontottam be, úgy éreztem magam, mint egy bika. Damon pimaszul mosolygott a pultnál ülve, Ric a konyhában tevékenykedett. - Hogy mit szólok? - tettettem gondolkodást. - Nem is tudom...
- Neked is szia! - üdvözölt Damon.
Ráncoltam a homlokom, enyhe, mégis egyértelmű célzást adtam neki, ám ez sem törölte le idegesítő vigyorát a pofájáról. - Szia Ana! - hunyászkodott meg Alaric. - Mi van veled mostanában?
- Ne tereld a szót! - tettem csípőre kezem. - A szülinapomról beszéltél.
- Már csak két hónap! Hűűű - vágott hülye fejet a Salvatore, két kezét a feje mellé tette, szemét a plafonra aggatta.
- Marha jó! - nem voltam túl lelkes. - Reméltem kiskoromban lebeszéltük, hogy...
- Semmi buli, semmi ajándék, csak ülünk, kussolunk, és mosolygunk!
Bólintottam. - Pontosan! Ehhez tartsd magad! Különben leszúrom magam az egyik karóddal!
- Ugyan már! Szeretsz bulizni, nem?
- Igen...
- Akkor? Bulizunk, egyértelmű!
Elszomorodtam. A Salvatore túlbuzgósága egyszerre nevettetett, siratott. Alaric észlelte rajtam a dolgot, sietve magyarázkodni akart Damonnak, megálljt parancsolva felemeltem a kezem. - Hagyd! - Damon szemöldöke összeszaladt. Üresen tündöklő mosolyt erőltettem a számmal, magyarázkodásképpen. - Nem szeretem a szülinapomat. Kész! - indultam meg a hűtő irányába.
Reméltem nem azt találom, amit a múltkor. A nagy büdös semmit!
Damon csak nem hagyta annyiban. - Úgy Istenigazából, miért is?
Alaric gyilkosan nézett a fiúra, aki értetlenkedett. - Nem hiszem, hogy szeretnéd a szülinapodat, ha aznap tűnt volna el az anyád, meg az apád, bónuszként meg átváltoztál! - dobtam gyenge, erőltetett vigyort, mialatt kitettem a müzlis tálat, a müzlivel, meg a tejjel, elé.
Ott kezdtem el készíteni a reggelit. Ric mellettem vagdosta a verbénát, hogy megtölthesse velük a kifogyott készletét, Damon meg ropit ropogtatott. Most Alaric "Szégyelld magad, megmondtam!" fejcsóválása sem ingatta meg Damont. - Ez tök jó! Egy haláli jó partit csinálunk!
- Elég Damon! Ez nem a megfelelő idő! - motyogta Alaric az orra alatt.
Elkészítettem a müzlit, mialatt kanalaztam, párszor összenéztem az előttem ülő fiúval, érzelemmentes arca telipofás vigyorral gazdagodott.
Meg egy szemforgatással, amit én adományoztam.

2012. október 29., hétfő

'Vörös hanjal' 9. fejezet Buli!

Reloaded

Vörös hajnal

Buli!

Reggel, megszólalt az ébresztő. Nagyon utálom, de be kellett állítani. A csodás az volt, hogy örömmel keltem fel, és csaptam le az órát. Frissen, és üdén. Az ritkaságnak számít, mert legtöbbször úgy kelek fel, mint egy agyonütött zombi. Kipattantan szélsebesen, a ruhásszekrényem előtt megállva. Fürkésztem, mit is vegyek fel ma...
A voksomat egy váll nélküli fekete topp, rá egy sárga, hosszú ujjú mellényféleség, hosszú, világos farmer, sárga magas sarkú kapta. Gyors öltözködés után, a fürdőben végeztem a szükségleteimet. Fogmosás, sminkelés, stb.
Csak a telefonomat kaptam fel, és már úton is voltam a Gimi felé. Bonnie-val akartam találkozni. A kis csapat megint ott tanyázott a parkolónál, már messziről észrevett mindenki. A nagyképű majom is köztük ugrált, a szőke ribi mellett, Stefan ölelte újdonsült vámpír ribit, Elenát, Bonnie meg Jeremy karjaiban ácsorgott. De Damon sehol.
Stefan mormogta a nevemet, ezt tisztán le tudtam olvasni a szájáról.
Bonnie ott hagyott mindenkit, és elindult felém. - Szia!
- Ana! Mi szél hozott?
- Hát, úgy tervezem, csinálok este egy bulit a Grillben. Eljössz?
- Nem tudom... - tötyörészett.
- Figyu! Péntek van, bulizni kell! Ha meg a barátaid miatt aggódsz, ők is jöjjenek! Mindenkit meghívok.
Szív alakú arcán megkönnyebbülés világított. - Tényleg?
- A kedvedért! - hasadt az arcomra mosoly, bár nem a legőszintébb formámban.
- Oké! Ott leszek!
- Szuper!
- És hogy akarsz mindenkit meghívni? Egyenként megkérdezed őket?
- Neeem - csattantam fel. - Az nem én lennék! - körbenéztem, hogy Rebekah nincs-e a láthatáron. Valószínűleg ma nem jön suliba. Mákom van... Felálltam az egyik asztalra, kis befolyásolást is bevetettem, amúgy nem kellett. - Figyelem emberek! - morajlás kezdődött a diákok között. - Mivel, most jöttem vissza, arra gondoltam, hogy sokótokat nem ismerem, rendezek egy partit, ma este, a Grillben! Pia, tánc, zene, fények! Péntek van, szóval mindenkinek ott a helye, hogy bulizhasson egy jót - Elenáék nem latolgatták a kérdést, eldöntötték, hogy nem jönnek.
Mindegy, rontanák a légkört.
A szőke meg egyenesen őrjöngött. Biztos ő a sulikirálynő, a suli First Lady-je. A buli szervező, buli középpont. Most elhappoltam előle egy kicsit, nem csoda, ha ki van akadva.
Engem kifejezetten szórakoztatott. A többiek mind arról beszéltek, hogy mennyire várják a bulimat, meg ha a szülők nem is engedik, kiosonnak, ez lesz az év bulija, sőt az évszázadé, ki nem hagynák, stb.
Hízelgő.
Leugrottam a padról, megöleltem barátnőmet, aki nem csalódott bennem. Mindig is ilyen voltam. A figyelem középpontja. Jó, rossz értelemben egyaránt. - Akkor este!
- Csini legyél! - kacarásztam, majd el is húztam a csíkot a Grillbe, hogy Bryannal is lebeszélhessem.
Így is, úgy is belemegy, szóval nem volt hiábavaló a kihirdetés.
*
A buli hangulata már az eget rengetőt verte. Kirúgtuk a ház oldalát. Az asztalon álltam, az ötödik whiskys üveggel a kezemben, a többiek körülállták az asztalt, és egyre csak azt kiabálták: "IDD! IDD!"
Elkezdtem kortyolgatni, a tömeg harsogott, én meg csak ittam. A háttérben mai diszkós zenék szóltak, remixek, amiket mind ismertem. Feketeség uralkodott, csak a diszkógömb, meg a színes diszkófények adtak valamennyi fényt. Folyt a kiszolgálás, a pultnál Bryan sürgött-forgott, benne is volt egy kicsi...
Ez alatt az este alatt rengeteget keres a fiatalok pénzéből, szóval...
Az üveg utolsó csepje csúszott a számba, visongva ugráltam asztalon, meg az emberek többsége, csak ők nem asztalon.
Épp a kedvenc számom csendült fel, amire azonnal táncolni kezdtem. A testemet teljes mértékben a ritmus mozgatta, először a lábamat, a csípőmet, aztán mindenemet elöntötte a zene. Táncikáltam, hajamat ide-oda dobáltam. Énekeltem, kiabáltam.
Füttyentés keltette fel az érdeklődésem. Leálltam egy másodpercre, és a tömegtől távolabb megláttam Bonniet, meg az ő undok barátait.
Intettem Bonnie-nak, akit Jeremy elráncigált táncolni, Tyler főmajom meg a rossz kedvű barátnőjét, aki belátta, hogy szuper a bulim!
Damon sehol. Igaz, hogy nem hívtam el, de a hírek futótűzként terjednek. Ő amúgy is V.I.P. vendégnek számít, meg sem kell hívni, hivatalos. Elena Stefannal álldogált, ellenségesnek talált, és én is őt. Stefan hiába próbálta felvidítani a csajt, az csak hisztizett.
Kibírhatatlan.
Tovább táncikáltam, bár nem sokáig. Az ajtónál ismerős bakancskopogás érkezett. Damon.
Találkozott a tekintetünk, csibészes mosolyt dobott felém. Ugyan ezt tettem én is. Szemem sarkából kiszúrtam, hogy ez Stefan és Elena őfelségének nem tetszik.
Leszarom.
Átugrottam a pultra, ott is ráztam magam, a csípőm ide-oda libbent. Élveztem. Hol háttal, hol szembe táncoltam a közönségnek. A zenék fergetegesek voltak, dübörgött a lábam alatt a pult. Az emberek könnyen felfigyeltek most is különcségemre.
Arra is, meg...a ruházatomra is. Erre az alkalomra fekete kabátkával, kihívó piros toppal, fekete testgatyával, szintén sötét magas sarkúval készültem.
Fáradtan leugrottam egy pultnál lévő székre, egy talált borosüveget kaptam fel, leivás céljából.
Damon mellém vetődött, vidáman közelebb ültem hozzá. - Milyen a buli?
- Fergeteges!
- Mit kérsz? - mielőtt felelt volna, egy pincérlányka haladt el előttem, akit Bryan a buli idejére alkalmazott. - Hé! - a csaj visszajött. Megigéztem az ártatlant. - Az úr, szeretne kapni a véredből. Add a csuklód - ragadtam meg. Csábosan Damonnak nyújtottam. - Meghívlak.
Lazán átvette a lány csuklóját. A szokásos dolog következett. Vöröses szem, kidagadó erek, stb. Óvatosan inni kezdett, hosszúra nyúló percekig ivott, még én is megnyaltam a számat, teljesen akaratlanul.
Ellökte a kezet magától. - Köszönöm!
- Menj, lásd el magad! - parancsoltam a csajnak. El is illant, boldogan. Mikor Damonnal kerültem szembe, kis vércsepp maradt az ajkán. Óvatosan odanyúltam, édes zihálásba kezdtem, majd az ujjamról egyenesen a számba került. Közönséges ízű. Semmi különleges. - Ez még ott maradt!
- Nagylelkű vagy!
- Ugyan kérlek! Azt hittem, el se jössz!
- Ki nem hagynám a bulidat! - mézes-mázoskodott. Egy elosonó részeg srác kezéből észrevétlenül ellopta a piáját. - Egészségedre!
- Egészségedre! - koccintottunk.
Ahogy beleittunk az italba, hihetetlen érzés fogadott be. Szenvedélyes, lobbanékony, fogalmam sincs, mi ez, de tetszett. Kissé zilált hajjal, levegő után kapkodva fejeztem be az ital benyakalását, ő higgadt volt, kiegyensúlyozott. - A buli úgy buli, ha táncolunk! Jössz táncolni? - kért fel.
Felemelkedett, kezét felém nyújtotta. - Természetesen, Mr. Salvatore!
Felhúzott magához, előre engedett, illedelmesen. Ujjaink összefonódtak, a fejünk felett ugra-bugrálva Furakodtunk a tömegbe. Végül egy szabad helyen megálltunk, a félhomályban forró táncba fogtunk. Pörgetett körbe körbe, felemelt, magához vont, eltolt.
Tényleg jól táncolt! Nagyon jól.
A hangos zenére pörögtünk, a félhomályban is tökéletesen láttam lángoló szemeit, ahogy az enyémbe  furakodnak, és minél tovább próbálnak szemkontaktust tartani. Karjaimat bilincsként fontam a tarkója köré, ő a derekamat fogta közre. Követte csípőm mozdulatait, keze arra simult, amerre ment.
Megpörgetett, úgy tekerte körbe rajtam izmos karjait, gyengéden tartott, ennek ellenére azt hittem, kiszorul belőlem a levegő a túlzott izgalomtól. Ujjbegyei kirándultak a csípőmön, majd felfelé, és vissza le. Olyan forró volt, hogy a ruhámon át is éreztem, bár nem volt rajtam sok ruha.
Nem ellenkeztem. Épp ezt nem értettem. Az ellenállás gátja hová tűnt?
Egy határozott válasz van rá.
LEOMLOTT!
Végleg... Félelmetesnek, egyenesen borzalmasnak találtam, így elsőre! A pillanatok hevével azonban ez elillant. Tova szállt az égen. Belesüppedtem puha ölelésébe, kidolgozott felsőtestének dőltem, biztos támaszt nyújtott nekem.
Idegennek éreztem a testem. Mintha nem is én irányítanám, hanem valami más.
Motoszkált bennem valami, valamilyen gondolat. Az egész estét Damonnal akartam tölteni. Mellette önmagam voltam. Teljesen.
Nem játszottam meg magam, nem mosolyogtam sokat, hogy elhitessem mindenkivel, hogy: "Minden rendben!"
Mindenki azt hiszi, hogy sínen vagyok. Csak épp azt nem látják, hogy átment rajtam egy vonat...
A finom érintéseibe beleremegtem, remegési rohamok törtek rám. Az egyik pillanatban így táncoltunk, a másikban úgy. Most épp egymással szemben. Tekeredő csípőmozdulatokkal mozgott előttem, én meg kezemet a levegőben tartva jártam a lépéseket, amik rutinból jöttek.
Mielőtt észbe kaphattam, a karjaiban voltam, a föld felett pár centire. Tartott, biztosan, erősen, nem engedve, hogy elessek. Ez igaz nem egy diszkós táncmozdulat, most nem is az érdekelt. Hanem ahogy rám nézett. Centikre volt egymástól az arcunk, a szánk, a szemünk, az orrunk...
Varázslatos, mesébe illő.
Ezt tetézte egy tipikos damon-ös mosollyal, ami hab volt a tortán. Odáig voltam, meg vissza. Lassan talpra állított, én meg le sem bírtam venni róla a szemem. Egy kényszer volt bennem, hogy csak őt nézzem.
Őt...
Tudtam, hogy Bonnie, meg a többiek a tömegben táncikálnak, és ugyan Bonnie-val kellett volna töltenem az időm, nem bírtam mozdulni Damon mellől.
Nem volt erőm!
Pillangók milliója vette birtokba a gyomrom, gombóc növekedett a torkomban, a szám résnyire nyitva is maradt. Damon ezt a fajta megnyilvánulásomat pont nem látta. Még szerencse!
Összeszedtem magam, úgy döntöttem, a bulinak itt vége. Visszavonulót fújtam. Szorosan Damonhoz hajoltam, hogy halljon a ricsajban. - Azt hiszem, hazamegyek!
- Miért? Most jöttem! - pislogott kiskutya szemeivel.
Megesett rajta a szívem. - Bocsáss meg, eléggé kimerültem.
- Elviszlek!
- Aranyos tőled, de ne fáradj! Gyalogolok! Te csak maradj bulizni!
- Hülyéskedsz? Menjünk!
Megadóan bólintottam. Muszáj volt beadnom a derekamat, mert addig győzködött volna, míg nem sikerül rábírnia. Kimentünk a parkolóba, kicsit be volt dugulva a fülem a hangos zenétől, kis idő múltán rendbe jött.
Szóval, csend. Éltető, ringató csend. Szeltük az esti levegőt, én összehúztam magamon a kabátot, mert kissé hideg levegő fújt. Úriember módjára kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját, hálásan mosolyogtam neki.
Aztán gyorsan megkerülte az autót, beült a vezetőülésre. Lopva rám pillantott, amit én is megtettem észrevétlenül, míg ide nem értünk. Látta rajtam, hogy fázom. Rázott a hideg. Nagylelkűen felkapcsolta a fűtést a kocsiban, a reszketés megszűnt a melegedő levegőtől.
- Köszi!
- Nincs mit!
A motor felbőgött, kikanyarodott a parkolóból, az útra, és a motor kiscica módjára dorombolt. Belesüllyedtem a puha ülésbe, szempilláimra a fáradtság nehézkedett. Laposakat pislogtam. Kibámultam az ablakon, a fák foszlánya keveredett a kék éggel, összemosódottan festették az ablakon túli tájat.