2012. október 28., vasárnap

'Vörös hajnal' 8. fejezet Titkok II.

Reloaded

Vörös hajnal

Titkok II.

- Te szeretsz táncolni? - kérdeztem vissza.
- Imádok! Egy parti őrültet látsz a javából! - próbált ülve táncolni.
Viccesen megnevettem. - A zenét szereted?
- Nyilván!
- Tudsz valami hangszeren játszani?
- Nem - mondta bágyadtan. - Csak zongorán, meg gitáron!
- Komolyan? - csillant fel bennem a remény, ő meg nem értette, mi ez a nagy rajongás. Látszott rajta, hogy azt hiszi, megvan az új csajszerző szövege.- Én is gitározok!
Ez nem meglepő, hisz annyira hasonlítunk egymásra. - Egyszer meghallgatlak!
- Én meg téged!
Folytatta a kikérdezést, de a "Kedvenc színed?", az elég hülyén hangzott volna...
- Mi tetszett legjobban a világon? - alig hallottam hangját.
Felhúztam a térdemet a mellemig, átkaroltam a karommal, fejemet rásimítottam, oldalra nézve, hogy lássam Damont. - Nem is tudom... Talán Mystic Falls - nevettünk.
Előre nézett, nézte a hegyeket, a feketeséget. - Nekem is. Máshol...
- Undokok - egészítettem ki.
- Igen!
Már egy jó ideje fontolgatok magamban egy kérdést, nagyon sokat rágódtam, a döntést is nehezen hoztam meg.
Megbízok én annyira, hogy elmondjam neki? - visszhangoztak a fejemben Alaric szavai.
- Damon! - felém biccentette fejét, én meg felemeltem az enyémet, hogy a térdemet pásztázzam.
- Mi az?
- Mikor egész pici voltam, úgy 2-3 éves, egyszerűen eltűntek a szüleim - folyamatosan erőt gyűjtöttem a folytatáshoz, nyeldekeltem. Azonban ahogy belekezdtem, könnyebben ment a folytatás. - A rendőrök találtak rám, a házunkban, a kiságyamban, a macimat szorongatva. Kiszáradtam, meg egyebek. Addigra, már vámpír voltam. Alig tudtak ellátni, mert nem tudták, miért nem eszek, miért nem jók az életjeleim a műszeren. Arra fogták, hogy elromlott. Még szerencse, különben most kísérleti alany lennék valahol - vettem viccesre a figurát, egy röpke percre.
A szél lágyan lengette a hajam, simogatta az arcomat, ahogy elhaladt előttem. - Alaric ellátogatott az árvaházba, és meglátott engem, az üvegen át, a rózsaszín kiságyamban, kis karszalagban. Szerelem volt első látásra. Meglátta a szememben a vörös színt, ahogy nevettem a duzzadó fogaimat, és ki is hozott. Még aznap. Gyorsan megitatott egy kis emberi vérrel, így életben maradtam. Az utolsó dolog, amire emlékszem a támadáskor, hogy egy Klaus nevű fazon járt a házban, az csinálhatott valamit velük. Ebben biztos vagyok - a névre megrándult az ágon, megértő tekintete a hátamba vájt, nekem semmi együttérzés nem kell.
- Ric jó szívű volt.
- Most is az.
- Hé! Most tudom, mit érzel - dalolta.
- Igen? - keseredett görbe vonal kapaszkodott szám szélén egyre feljebb. - Mit?
Oldalra sandítottam. - Nem kérsz senki sajnálatából. Az együttérzésből, leginkább elbújnál a világ elől, elfelejtenéd az egészet, - éreztem, hogy a tapasztalat beszél belőle - de nem teheted. Minden a nyomodban van. Ez, a legszarabb az egészben.
- Pontosan - helyeseltem.
Elmerült a szememben, attól pedig beindult ereimben a véráramlás, egyre hevesebben, mint még soha. Lázba hozott. Olyan volt, mintha a vesémig belém látna, tudná minden gondolatom, az érzéseim. Nyitott könyvként terülök el előtte. - Nekem tetszik az a huncut kis csík!
A vörös, ördögi bélyegre gondolt a zöld íriszeimben. - Kösz! Ez volt az egyik ok, hogy sokan elkerültek.
- Az nem lényeg. Az a fontos, hogy vannak, akik szeretnek.
- Gondolod?
- Tudom.
- Milyen bölcs vagy - mondtam szemrehányóan.
- Ezt mások is észrevették!
Felnéztem a csillagos égre, ahonnan ezernyi fényes csillag nevetett, boldog másodperceket szereztek a fényükkel. Előrébb kúsztam az ágon, elterültem rajta, hogy akadálytalanul nézhessem őket. Damon meglepve vette tudomásul, mit csinálok. - Te meg mit csinálsz?
- Nézem a csillagokat! Nézd velem te is!
Hitetlenkedett ugyan, mégis belement. Háttal feküdt az ágán, szeme elé borult a határtalan csillagos ég. - Klassz!
- Meseszép! - áradoztam. - Hú, azt nézd! - kiáltottam, és egy csillagkép felé mutattam. - Az olyan, mint egy kutya.
- Hol? Én nem látom!
Megfogtam a kezét, és abba az irányba mutattam vele. - Ott! Látod?
Tettem után ébredtem rá, mit is csináltam. Hozzáértem, a forró bőréhez. Pokolian jó érzés volt. Az én bőröm is felforrósodott tőle. Ujján felfedeztem egy gyűrűt. Egy lapis lazuli gyűrűt. Arra szolgál, hogy megvédjen a Nap halálos sugaraitól.
Nekem is volt. De nekem nem ilyen kék. És nincs benne a nevem kezdőbetűje. Ahogy fogtam a kezét, azzal a kezemmel fogtam, amelyen díszeleg az én gyűrűm. Skarlátvörös kővel. Még Bonnie nagyija csinálta nekem. Nem értettem, Ric miért mondta, hogy ne mondjam el Bonnie-nak.
Most már értem.
Bonniet, akkor még nem vezették be a családi titokba, csupán tizenéves korában, fokozatosan. Bonnie mindig panaszkodott, hogy ilyen, meg olyan hülyeséggel tömik otthon, de lám, igaz volt minden egyes elejtett szó.
Nyeltem egy hangosat. - Látod már?
- Igen - nyöszörögte vissza.
Elvettem a kezem, félős kislányként visszahúztam. Furcsán viselkedem mostanság. - Ne haragudj!
- Miért? - hangjában táncolt az őszinteség.
Tehát neki nem tűnt fel. Érdekes. - Semmi, felejtsd el!
- Hé! - kapta fel most ő a kezét. - Azt lesd meg! - kezének irányát követve ráleltem a képre. A csillagok egy táncoló szerelmespárt alkottak.
- Gyönyörű!
- Táncoló szerelmespár - állapította meg hangosan, amit én már rég tudtam. - Ilyet se látni mindennap.
- Ühüm. Különleges.
- Ana!
- Hm? - fordítottam felé a figyelmem, ami az arcába tornyosult.
- Megnézhetem a napfény gyűrűdet?
- Aha - nyújtottam oda barátságosan.
Gyengéden megfogta ujjaimat, az érdekes, létfontosságú ékszert. Forgatta, vizsgálgatta. Csillogott-villogott. - Cuki - grimaszolt. Elengedte, lassan visszahúztam. - Ki csinálta?
- Bonnie nagyija.
- Ó! Te is ismerted!?
- Kedves, öreg hölgy volt.
- Nekem inkább egy erőszakos, bolond vénasszonynak tűnt - nem sajnálta kimondani véleményét.
Kételkedően motyogtam. - Nagyon is okos, értelmes asszony volt! A legjobb boszitanár, akit Bonnie kívánhatott.
- Mindegy! - nyafogott, mint egy ovis. - Khm. Mivel, te is vámpír vagy...
- Ügyesen megállapítottad! - gúnyolódtam. - Miből találtad ki?
- Na jó, ezt megérdemeltem! - elismerése viccesen csengett.
- De még mennyire.
- Ha nem szakítanál félbe, megkérdezném, hogy kikapcsoltál-e már életedben? Tudod... az érzéseidet!
Ezt kifelejtettem mondani. Van egy kapcsoló, képzeletben, amit ha lekapcsolsz, megszűnik minden érzelmed.
Nagy levegővétel után válaszoltam.
- Igen!
- És? Mészároltál?
- Egy fél várost! - suttogtam elveszetten.
- Az pöpec! Én körülbelül a fél világot!
Sikerült megnevettetnie.
- Úgy látom, a testvéredék nem kedvelnek.
- Mert... mert azt hiszik, le akarod igázni a várost, új fő gonosz vagy, stb.
- És mit tennél, ha így lenne? - biztattam, hogy játsszon el a gondolattal.
- Melléd állnék, nem is kérdés.
A mai nap folyamán többször megnevettetett, most is fény derült az arcomra. Nagyon kedvesen viselkedett velem, vagy én hiszem azt? Valójában csak egy bűntársat keres maga mellé?
Kit érdekel, abban is benne lennék!
- Leigázni a várost? C... Milyen abszurd!
- Nem az! Először gondolj bele, aztán ítélkezz!
- Beszélsz itt marhaságokat - tápászkodtam fel, biztosan álltam az ágon.
Beleszippantottam a tiszta, éltető levegőbe, mámorosan éreztem magam. Szabadnak... Vadnak, és szabadnak!
Ahol nincsenek korlátok! Nem szabnak meg semmit.
- Te tényleg szeretsz itt lenni - állt fel mellém.
- Naná! Nem is kicsi! Ezen a helyen szabad vagyok, és vad - vigyorogtam teli pofásan rá. Egy másodperc erejéig lesiklott figyelme a számra, onnan vissza felpattant a szememhez. Fekete, végtelen íriszében kavargott egy titokzatos örvény. Most nem volt fájdalom a feketeségben, sem üresség. Felszabadult. - Tudod, mik a szabályaim, Damon?
- Mik?
- Egy, nincs szabály! - kisfiúsan megnevette, ahogy könnyedén lépdelek az ág végére. Visszapördültem felé, háttal álltam a szélnek, hajamat ezért felgyűrte az égig. - Kettő, tartsd be az elsőt!
- Ana! - szólt vészjóslóan, ahogy kitártam a karjaimat. - Mit csinálsz?
Se szó, se beszéd, eldőltem, mint egy fa. Zuhantam lefelé, teljes sebességgel, súlytalanul, könnyedén. Akár egy hópihe.
Szálltam? Néha úgy éreztem, szállok!
Emésztő mélybe vetve magam elengedtem végtagjaimat, lehunytam a szemem, kikapcsoltam minden érzékem. Felemelő.
Hirtelen letompítva az esést két karban találtam magam, mint a macska, tompán értünk földet. Kis időbe telt, míg visszakapcsoltam az érzékeimet. Mosolyogtam, mert új élménnyel gazdagodtam. Damon nem mosolygott.
Karjait összefonta maga előtt, szigorúan meredt rám, szemöldökét a homlokáig emelte. Kis bűntudat nélkül a hajamba túrtam, nem bírtam abbahagyni a nevetési rohamot. - Ez eszméletlen volt!
- Igen! Te kétség kívül megvesztél! Teljesen megzakkantál? Mi van, ha nem vagyok elég gyors?
- De elég gyors voltál!
- Igen! Mert én vagyok a leggyorsabb! De mi van, ha nem?
- Ne zsémbeskedj! - vágtam mellkason. - Szuper volt!
- És veszélyes!
Megforgattam a szemeimet. - Nekem veszély a második nevem. Emlékszel? - haraptam kiscica módjára az egyik ujjamba. Ez bejött. Nem tudott ellenállni nekem. Körbe-körbe köröztem körülötte. Fejét ide-oda kapkodta, hogy követni tudjon. Alig bírt. - Na! Mondd, hogy tetszett!
- Őrült vagy! - ingatta a fejét.
- Egy picit sem? - biggyesztettem le alsó ajkamat.
A saját fegyverével győzöm le. - Egy kicsit.
Tapsikolni kezdtem örömömben. - Király! - kis ideig csend honolt köztünk. - Későre jár, ideje hazamennem!
- Elkísérhetlek?
- Miért ne? Gyere!
Hazafelé tehát kettesben mentünk. Itt-ott kis versenyeket csináltunk, sőt, még néhány csínyt is megcsináltunk. Épp egy légyottban résztvevő párnak dobtuk be az ablakát, akik persze nagyon dühösek lettek. Nem láttak minket, egy fánál rejtőztünk el. Éktelenül nevettünk.
Olyan szorosan bújt hozzám, hogy éreztem testének melegét.
Aztán, egy házban lekapcsoltuk a teljes áramellátást. Zsír!
Pechemre azonban hamarabb hazaértünk, mint vártam. Vagy mint kellett volna. Eljött a búcsúzás ideje.
Pont, mikor belemelegedtünk...
- Nagyon jól éreztem ma magam! - mondta a teraszon.
- Én is! Az az ablakbedobálós dolog nem volt semmi!
Utoljára felnevettünk. - Az volt az est fénypontja!
- Nem... nem jössz be?
- Talán majd máskor. Hagylak pihenni.
- Ahogy akarod! Hát akkor...
- Akkor...
- Szia!
- Szia!
Közepes tempóban kocogott újból a sötétségbe, eltűnt, mintha ott sem lett volna. A sötétség hercege, az egyedüli uralkodó.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése