2012. október 27., szombat

'Vörös hajnal' 5. fejezet Meglepetés!

Reloaded

Vörös hajnal

Meglepetés!

Másnap ott toporogtam az ajtó előtt, kissé izgatott voltam. Sosem gondoltam volna, hogy izgulni fogok Alarictól, de megtörtént. Vert a szívem, mint a vadló, vágtázott volna, kirepülve a mellkasomból. Nem engedtem neki!
Halkan bekopogtam. Alaric léptei fokozatosan közeledtek az ajtóhoz. Utolsó nagy levegőt vettem, mosolyt erőltettem magamra, de ha meglátom, már sokkal őszintébben fog menni. És tényleg. Kinyílt az ajtó, Alaric mogyoróbarna tincsei, íriszei bukkantak elő. Meg sem tudott szólalni, annyira meglepődött, hogy lát!
Teljesen egyetértek vele. Felmértem, hogy 7 év alatt milyen irányban is változott. Hát arra a következtetésre jutottam, hogy ő maradt a régi. Nem is látszott meg rajta a 7 év. - A.... Ana?
- Ric! Annyira hiányoztál! - ugrottam a karjaiba, mire csak forgott velem, forgott, be a nappaliig, én még előtte berúgtam az ajtót.
- Istenem, Analia! - tett le, hogy ő is megnézzen. - Lélegzetelállítóan dögös vagy!
- Jaj, hagyjatok már ezzel! - nevettem. - Te jobban nézel ki! Mi ez a séró? - borzoltam össze, ami már ceremóniának számít nálunk.
- Nem tetszik?
- De... nagyon!
- Merre voltál? És mióta vagy a városban? - jelent meg pofiján a földöntúli boldogság.
- Pár napja.
- És nem ide jöttél?
- Meglepit akartam, oké? - kacarásztam, szorosan hozzábújva.
- Hol... hol laksz most?
- Vettem egy házat nem messze innen!
Kicsit dühös lett. - Pedig itt a szobád, én meg egyedül vagyok...
- Ric! Állj, állj, állj, állj, állj! Állj! - szomorúan fújtatott, megnyugtatóan megsimogattam az arcát. - Felnőttem. Rémlik?
- Igen, de...
- Cssss! Tudod, ha valamit a fejembe veszek, nem ismerek lehetetlent! - mosolyom felolvasztotta kis feszengéséből.
Megadóan felmorgott. - Jó! Jó, igazad van!
- Mellesleg mindig, mindennap a nyakadon lógok majd! Ne aggódj! - a kanapéra akartam vetni magam, amikor meglepő látvány tárult elém.
Damon.
Ő? Itt?
Alaricra néztem magyarázatot keresve. - Öm... igen! Nos, ő Da...
- Tudom, ki!
- Ő, az egyik barátom.
Visszanéztem "szépfiúra", aki megelégedetten vigyorgott a pofámba. Szemforgatással voltam kénytelen lereagálni. - Barát? Akkor ezért szaporodtak el itt ennyien.
- Na! - dorombolt Damon. - Gyerünk, morci! Nem is örülsz? - gyilkosan néztem rá, védekezni sem próbált ellenem.
- Elég lesz, gyerekek! - vidámkodott Alaric. De mi a francért? - Még a végén megölitek egymást!
- Nem! - harsogtuk egyszerre. - Hé!
- Na, jó! - szólaltam fel végre egyedül. - Itt fejezzük be.
Damonnak úgy látszik, most csattan az ostor. Eszébe jutott a beszélgetésünk, összerakta azzal, hogy itt lát, és BUM! Meglett a hatás. - Ric, te...
- A nevelő apja vagyok! - közölte az igazságot, miközben leült vele szembe.
- És én erről miért nem tudok?
- Már tudsz! - szóltam játékosan.
Alaric köhintett. - Az a helyzet, hogy nem voltam biztos benne, hogy visszajössz. Ezért nem újságoltalak a többieknek! - most a vendéghez fordult, aki otthonosan terpeszkedett a kanapén. - Amúgy sem kell mindent tudnod, Damon!
- Ezzel pont nem értek egyet!
Ekkor korgást hallottam. Ric hasának korgását. Megszívtam magam levegővel, tudta, hogy robbanni fogok. - Nem ettél?
- Ana...
- Szóval nem! Reméltem hogy ebben megváltoztál, de nem. És megesküdtem, hogy ezért egyszer szétrúgom a segged!
- Mi vagy te? - kérdezte zaklatottan Damon. - Magdi anyus, vagy mi?
- Te csak hallgass! - erre meg is hunyászkodott, látva lángoló szemeimet. - Mi van itthon?
- Nem ajánlom...
Ezzel a megszólalással pedig csak motiválni tudott. A hűtő szinte teljesen üres volt, szerencse, hogy egy egér nem költözött bele. Bár, belefagyott volna, vagy éhen döglik...
- Ez...meg...mi? - néztem fel nevelőapámra, aki visszavonulót fújt, mint a teknős, ha veszélyt észlel.
- Ana, ne túráztasd magad ezen!
Megmasszíroztam sajgó homlokomat. - Akkor máris nekiállok ebből a valamiből ehető kaját csinálni.
- Angyal vagy!
- Ajánlom, hogy ilyeneket mondj! - fenyegetőztem.
Kipakoltam mindent, törtem a fejem, mit is csinálhatnék ebből. Ez egyenlő majdnem a nullával. A másik kettő gyermeki kíváncsisággal követte rezdüléseimet. - Elmegyek a boltba, ha kell! - tapogatózott Ric.
- Nem kell! Uralom a helyzetet.
- Egyelőre! - motyogta Damon. Nem figyeltem kínos megjegyzésére, mert ha figyeltem volna, orrát törtem volna. - Mindig ilyen kibírhatatlan? - súgta Alaricnak.
- Nem, mert néha alszok is! - kiáltottam oda.
Összerezzent a két fiú, kicsit megrémültek. Még a kemény, hideg Damon is. - Kérsz egy sört?
- Naná, haver!
Alaric elszambázott mellettem, kivett három sört a készletéből. Ezalatt felnéztem Damonra. Cseppet sem zavartatta magát, úgy nézett meg, mindenhol... Egy pillanatra meztelennek éreztem magam előtte. Gyorsan folytattam amit elkezdtem.
Még sosem jöttem zavarba attól, hogy valaki, legyen az hím, vagy nőstény, megbámul, de most... A kínos légkör miatt, ami köztünk vibrált, hátrasimítottam egyik tincsem a fülem mögé.
Ó, de utálom most magam, hogy így elgyengültem előtte.
SZEDD ÖSSZE MAGAD! - kiabálta a belső hangom, úgy, hogy a fülemben visszhangzott.
Kis csattanás húzott ki kis világomból, ugrottam is egyet. Csupán Ric tette elém az üveg sört. - Minden oké?
- Ühm - bólintottam. - Kösz! - kaptam fel mohón az üveget, és lefetyeltem vagy 3 kortyot.
Megnyugvást hozott a javából. Észre sem vettem, de nevelőapám nem mozdult mellőlem, szigorú stílusában vizsgálgatott. Nem törődtem vele, azt csináltam, amit egy medvénél kell. Ha halottnak tetteted magad, majd csak elmegy....
Most sem volt másképp.
Beoldalazott a nappaliba, és az én szívem 10 kilóval megkönnyebbült. A TV bekapcsolódott, szokásához híven mit nézett?
Persze, hogy a focit!
Mondjuk nekem nincs vele bajom, mint a legtöbb nőnek. Sőt, imádom. Sokszor együtt néztük, most már azonban egy férfire talált, ami ebben az értelemben egészségesebb. De csak ebben!
Szorgosan főzőcskéztem, nagy csendben, míg a srácok a TV előtt iszogattak, meg filozofáltak. Az a szerencse, hogy egy csapatnak szurkolnak, különben elszabadulna a pokol.
Kis idő múltán csak főni hagytam a levest, mert igen, azt csináltam, felkaptam a sörömet, és bombát ugrottam Ric mellé. Salvatore arcán meglepettség keveredett a döbbentséggel, egy kis értetlenséggel megfűszerezve.
Szemei rám tapadtak, mintha véres ingként tekintene rám...
Iszogattam Alaric mellett, egyre nagyobb biztonságban voltam, mert illata fokozatosan elöntötte az orromat. Mennyei, felejthetetlen... Én csak az otthon szagának hívom.
Elkerültem a vendég kereszttüzéből, óvatosan a háttámlára hanyatlott a fejem. Nem voltam álmos. NEEEEM!
De éhes viszont igen. Megvárom, míg Damon elmegy, nevelőapuci meg elhúz horkolni, aztán megyek is!
Izgatott lettem. A vérre gondoltam, másodpercre azonban megingott az a megingathatatlan önuralmam. Elengedtem a tényt. Hiszen, csak egyszer történt még... És nem esett senkinek baja. Alaric intenzív szurkolása, Damon iszogatása elterelték a figyelmüket rólam.
Hála az égnek!
Elvégre el is felejthetném a dolgot. Igen, nem lenne semmi probléma. Csak nem megy!
Akárhogy próbálom, jobban gondolok rá. - Ana! - kinyitottam a szemem, amit nem is tudom, mikor csukhattam be.
- Tessék?
- Elaludtál?
- Nem, én csak... Gondolkoztam - idegesen babrálni kezdtem a kezemmel, lehorgasztott fejjel.
Karja átlendült felettem a háttámlára. - Mesélj!
- Semmi érdekes nem történt...
- Azért mégis! - csatlakozott huncut mosolykával Damon is.
- Jól van! Ugye, bejártam az egész világot. Megismerkedtem rengeteg vámpírral, akiktől infót próbáltam kiszedni Klausról. Valamennyit sikerült is, nyomon követtem a lépéseit...
- Várj! - szakított félbe Damon. Megláttam szemeiben az aggódás pöttyeit, ott pöttyöztek benne, mint a csillagok az égen. Zavarodottnak tűnt. - Klaus?
- Igen!
Feje Ric felé került, éles, kemény szemkontaktusba fogva őt. - Ne haragudj, nem mondhattam el.
- Mi folyik itt? - hiába pillantottam hol egyikre, másikra, rám se figyeltek.
Mintha ott se lettem volna. - Mit titkolsz még?
- Damon!
- Valaki elmondaná, mi a franc folyik itt? - sikerült a beszélgetés középpontjába kerülnöm.
Menedéket kerestem, próbáltam megtalálni azt nevelőapám bús arcán, de nem ment. - Bízol annyira Damonban, hogy elmond neki?
- Nem - vágtam rá.
- Milyen kedves! - csipkelődött.
- Alig ismerlek egy napja! Nem tálalom rögtön ki az életemet. És te sem mondhatod el - intéztem Ric-nek az utolsó mondatom.
Megint összenéztek, Alaric érzelmei azt kiabálták Damonnak, hogy: "Bocsi, hallottad a hölgyet!"
Az meg felettébb feszülté vált. - Remek! - mondta magának.
- Amíg fél idő van, gyere, egyél! - parancsoltam az apámnak, aki lomhán felállt.
Elindultam megteríteni, Damon mellett akaratlanul lefékezett a lábam. Nem szabadultam. Bűntudatomban lefelé sandítottam rá, mire ő elveszetten nézett felfelé. Szemével ma már nem tudom hanyadjára mér végig tetőtől talpig, újra lehorgonyozva a szememnél. Akkora sértettség, üresség tátongott benne, hogy szó szerint mardosta a lelkem. Pillanatig tartó mosolyt erőltettem a kis pofimra, minden elbűvölőségemet beleadtam. - Ha szeretnél, velünk tarthatnál vacsorára!
Oldalra biccentette fejét, látszólag kereste a nem létező hátsószándékot. Rájött, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, ő is felvidult. - Nagyszerű lenne!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése