2012. október 28., vasárnap

'Vörös hajnal' 7. fejezet Titkok I.

Reloaded

7. fejezet

Titkok

Kiléptem a gőzölgő fürdőből. Nincs is jobb egy reggeli, frissítő zuhanynál. Az új kecóm se nem kicsi, se nem nagy. Tökéletes! Van 3 szoba, a legnagyobb, erkéllyel, az az enyém. Az alsó szinten van a konyha, nappali, dolgozószoba, még egy fürdő. Modern berendezések, bútorok vannak benne, a legtöbb halványbarna.
És ha belegondoltam, hogy ez a végleges otthonom, vidám lettem. Amilyen lakásokban laktam eddig, sosem éreztem a sajátomnak, mivel csak bérlő voltam. De ebben!
Tényleg minden az ENYÉM!
Ja, és a kifelejthetetlen, a pia. A világ minden tájáról  hoztam egy kicsit a minőségi italaikból, egész szép gyűjteményem lett. Egy kis bár van a hálóban, a másik kettő hálóban, meg a dolgozószobában. Amilyen jól ébredtem ma, rögtön egy whiskyvel nyitottam.
Tegnap ugyan nem voltam vadászni, ma már nem halogathatom tovább a dolgot.
Az elmúlt este még beszéltem pár szót Ric-kel, miszerint bármikor beállíthat hozzám, huzamosabb ideig is, szívesen látom! Meg is adtam neki a címem.
Felemeltem a whiskyvel töltött poharat, szertenéztem a hálóban. A falnál nagy franciaágy terpeszkedett, két oldalán egy egy kis szekrénnyel, rajtuk pedig lámpa állt. Az ablakpárkány ülőhelynek van átalakítva, amire ráomlik a selymes függöny. A gardróbom se hiányozhat, tele ruhákkal. Mivel egybe nem fértem el, tettem egyet a fürdőbe is.
A gardrób mellett ruhás komódot pakoltam az alsóneműimnek, felé meg egy tükröt. Itt sem maradhatott el a könyvespolc, tele a kedvenc könyveimmel. Imádok olvasni!
A sarokban pompázott a gitárom. Igen, gitározni is szeretek!
Ahogy megittam az italt, lesiettem a nappaliba. Ott is volt minden, ami egy nappaliba kell.Több kanapé, fotel, TV, videojáték, ( megőrülök értük ) hangfal, CD toronnyal az oldalán. Virágok, festmények...
Amerikai stílusban volt összenyitva a konyhával. Sok digitális kecmec, amiket azért tudok kezelgetni. Szürke pultja volt, fekete üveglappal a tetején. Tükrözi a stílusomat. Mint szinte a berendezés nagy része.
Átmentem a dolgozószobába. Ott kellemes barna színek uralkodtak. Könyvtár nagyságú könyvgyűjtemény, íróasztal, feljegyzések... A legtöbb a régi időkről szól, és van, amit én írtam... Nagyon szeretek írni is! Rövid kis történetektől kezdve regényekig.
Itt is volt fotel, kanapé, a kényelmes olvasáshoz, na meg ital, a hangulathoz!
Imádtam ezt a házat! Ezért is jártam be most is. Hogy szokjam.
Kívülről is álomszép. Barackszínű a fal, fekete a tető. Álmaim háza.
Nem kívántam én negyven hálószobás, medencés, istállós villát. Nekem ez is pont megfelel.
Csengettek.
Megpördültem, hajam csak úgy lobogott a hirtelen tett mozdulattól. Ki lehet az?
Kintről szapora lihegést hallottam. Egy lányét. Szélsebesen közeledtem a bejárati ajtóhoz. Kinyílt, és az ajtó mögül előbukkanó ártatlan lány nem volt más, mint a kis Bonnie. - Ana!
- Bonnie! Te itt?
- Ric elmondta, merre tanyázol!
- Gyere beljebb! - vezényeltem barátnőmet.
Bonnie forgott, elakadt a szava az új házamtól. - Ez elképesztő!
- Tudom! Tudtam, hogy neked is tetszeni fog!
- Még szép!
- Dobd le magad itt. Vagy mehetünk a szobámba - pattogtam, mint egy labda.
Ő halálosan nyugodt volt. - A szobádat megnézném!
- Akkor körbevezetlek!
A kirándulás alatt Bonnie-val rengeteg nevettünk. Mindketten vicces személyiségek vagyunk, ráadásul barátnők, ez egy olyan párosítás, ami nagy mennyiségben halálos lehet. Az idegenvezetés végeztével a szobámba kerültünk, leültünk az ágyra. - Figyelj! - kereste a szavakat. Fontos dologról lehet szó. Türelmesen várakoztam, mit is szeretne közölni velem. - Az a helyzet, hogy... Inkább mutatom! -határozta el. - Nincs nyitva ablak?
- Nincs - feleltem hitetlenül.
- Add a párnát!
Felcsigázott, úgy hogy engedelmesen odaadtam. Elkezdte cibálni a huzatát, a tollakat meg kiborította az ágyra. Felszisszentem. - Bonnie!
- Várj! - kifújta levegőjét, hogy egy újabbat vehessen. - Huh! - gondolatait rendezte, teljes koncentráció áradt belőle. Mi a franc folyik itt? Bonnie rámeredt egy tetszőleges pihére, kezét felé emelte. Lassan emelte a kezét, a pihe pedig követte azt. Percekig tartotta a levegőben a pihét, ami már nem hétköznapi. - Látod? - engedte le a fehér, puha tárgyat.
- Bonnie? Ezt hogy csinálod?
Ebben a pillanatban az összes fehér kis pihécske a levegő emelkedett, körülöttem lebegtek. A számhoz kaptam. Gyönyörködtem ebben a gyönyörűségben. Elvarázsolt. Feltérdeltem, kismacskához hasonlítva kapkodtam egyik, hol másik után.
Egyre csak nevettem, egyre intenzíven. - Boszorkány vagyok, Ana!
Szóval ez volt az a különleges erő! A megigéző látványtól alig tértem magamhoz. - Bonnie! Ez csodálatos!
- Tényleg? - félelem lappangott mosolya mögött.
- Igen!
- Nem is félsz?
- Én? - háborodtam fel. - Tőled? Ne viccelj már! - karoltam át.
Bizonytalanul, de visszaölelt. - Köszönöm! - mondta, hangja kicsit megcsuklott a meghatódottságtól.
- Nincs mit! - hajoltam el, hogy továbbra is lássa mosolyomat.
Ez legtöbbször megnyugtatta.
Újból a szálldogáló pihéket hajkurásztam, valószínűleg olyan boldogsággal tettem, hogy Bonnie is kedvet kapott hozzá.
Később kikelve magából, mint egy pletykás vénasszony mesélt, mesélt, erről a bonyodalomról a városban. Az ősök hogy kavarták fel a port, és igyekeztem úgy tenni, mint aki meglepődött. Nem akartam, hogy bármit sejtsen.
Az ősök, az első vámpírok, akiktől mi is származunk. Klaus, akit üldözök, ő is egy közülük, a testvérei is, akik közt Rebekah is ott van. Finn-t, a legidősebbet a nyáron ölték meg, fehér kőrisfa karóval.
Ez az egy, ami végezhet velük. A vámpír faj tulajdonképpen úgy keletkezett, hogy Esther, egy ősi, vagyis egy első boszorkány segítségül hívta a Napot, és a fehér kőrisfát. A vámpírok ezért váltak az éjszaka rabjaivá. Ezt kiküszöbölték később, a napfénygyűrűk segítségével, vagy egyéb ékszerekkel. Katherine volt az első, aki kitalálta ezt.
Aznap vérrel itatta meg gyermekeit, és férjét, akivel ezt az egészet eltervezte. És a családot megölte kardjával. Vámpírként éledtek újra.
A kőrisfát elégették, hogy ne legyen ellenük fegyver. Ez balul sült el. Ugyanis a híd is abból készült a városban. Akkoriban cserélték le a híd fáit, a régiek feleslegessé váltak. Damonék ezt fel is fedezték, és kicselezték Rebekaht. Az az egynéhány karót, amit faragtak, Klaus elvette.
Elena pedig azért fontos Klausnak, mert a hasonmás vérével, aki történetesen Elena, hibrideket tud gyártani, olyanokat mint ő. Szóval vérfarkas, és vámpír egyben. A terve azonban befuccsolt, amiért Rebekah megölte Elenát. Vámpír lett, a vére használhatatlanná vált.
Ezért a két ős között viszály van. A másik két életben maradt testvér meg eltűnt. Rájöttek, hogy nem érdemes itt az időt pazarolni. Kol, és Elijah.
Megnyugodtam, hogy elfelejtette a Rebekah-ás ügyet. Még neki sem mondtam el sosem, sőt, Ric-en kívül senki se tudja, hogy Klaust keresem, és Klaust kutatom. Egy részt tényleg haza akartam jönni, másfelől megtudtam, hogy Klaus, a városomban tanyázik.
*
Éjszaka. A vámpír kedvenc napszaka, természeténél fogva. Ugráltam a háztetőkön, megemeltem az államat, úgy néztem le a gyanútlan emberekre. Nem tudtam dűlőre jutni. Most férfi legyen a vacsi, vagy nő.
A döntés nagy nehezen megszületett. Mivel ez lesz az első vacsorám itt, kezdjük egy ártatlan fiúcskával.
Bingó!
Egy iskoláskorú, helyes srác baktatott hazafelé. Aranyszőke haj, kék szem, rózsaszínes bőr... Itt van anyuci!
Észrevétlenül leugrottam a sikátorba, onnan kiléptem az utcára. Az áldozat felém haladt, én meg apait-anyait beleadtam a csábosságomból, annak érdekében, hogy felkeltsem érdeklődését. És sikerült is.
Éhes szempárja járta a domborúságaimat, ami a mosolyából ítélve tetszett neki. Hát, ezt bóknak veszem. Megállt mellettem, épp meg akart szólítani, amikor is megelőztem. - Szia! Tetszel - ragadtam meg a pólóját. - Gyere velem!
Behúztam a sikátor sötétségébe, ahova nem láthatott be senki. Vámpírként mindent láttam. Az egerektől kezdve a falban a repedésekig. A falnak csaptam, amitől egyszerre haladt át testén az izgalom, és a félelem. Ha tudná, mi folyik itt, nem mosolyogna!
Befolyásoló erőmmel lenyugtattam, nehogy üvöltsön, vagy kiáltson. Szemem égett, a vörösség kúszott a fehérség helyére, körülötte az erek kidagadtak. Számban a szemfogaim megduzzadtak, nyelvemmel azért ellenőriztem őket.
Tökéletesek, borotvaélesek. Ajkaimat lazán felhúztam, a nyakában dobogó artériára vetettem magam. Fogaim cselekedték, amit kellett. Egyenesen beletaláltam.
A vére édes volt, mint a cukor. Finom, nagyon finom.
Kortyoltam, és kortyoltam, de tudtam, hol a határ. Meg tudtam állapítani, hol van az "Állj!", és be is tudtam tartani.
A srác gyors lélegzésére újabb kortyokra késztetett, kezdett elhomályosítani az élvezet. Hipergyorsasággal ugrottam el a faltól. Fogaim kezdtek visszahúzódni, szemem kitisztult, újra a normális lett.
Az áldozatom elé pattantam, hogy elmerüljek tengerkék szemében. - Elfelejted ezt az egészet! Nem emlékszel semmire. Azt mondod, a sebet egy vadóc lány okozta az osztályodból.
- Nem emlékszem semmire - ismételte.
- Jó fiú! - engedtem útjára.
Kitántorgott a sikátorból, így egyedül maradtam a felemésztő sötétségben. Indulni akartam. Meg is tettem hátra az első lépést, mikor egy puha, kidolgozott, feszes felsőtestbe ütköztem. - Boo!
Ijedten fordultam meg, de ami fogadott, egyáltalán nem volt meglepő. Damon gonosz kis vigyora. - Damon! Megijesztettél!
- Félős cica! - kinyújtottam rá a nyelvem. - Szép kis előadás volt az előbbi. Én is most ettem, te aztán olyan élvezettél ettél, hogy megint megéheztem.
- Kösz - feleltem, bár nem voltam biztos benne, hogy ez volt a helyes válasz, amit adhattam.
- Sietsz?
- Nem.
- Akkor sétáljunk egyet!
- De én mondom meg, hogy hová megyünk! - tettem egy feltételt.
- Nem látom akadályát!
Nagyon hülyén hangzik, amit mondani fogok! Belül kezdtem megszeretni. A SZÓ SZOROS ÉRTELMÉBEN!
Hülyének éreztem magam. Az eszem tudja, hogy játékszer lennék a kezében, semmi egyéb. A szívemet... mégis a remény hajtotta.
- Ana! Renden vagy? - tértem magamhoz hangjától.
Most vettem csak észre, hogy az ajkait bámultam. A duzzadó, hívogató ajkait. Remegtem egy kicsit, a lábam kocsonyához hasonlított. - Ühüm. Menjünk! - szedtem fel a bátorságom a romokból.
Hűségesen haladt mellettem. A tetőkön keresztül, majd az erdőn át eljutottunk egy folyóhoz. Lentebb ível át rajta a Wickery-híd. Ez alatt a kis idő alatt is sokat beszélgettünk, de ha megérkezünk, akkor kezdődik csak az igazi csevegőparty!
Szóval, a folyó mellett magas fák nőttek, amik alulról úgy néztek ki, mintha az égig nyújtóznának. Ezeken a fákon játszottam, és gyakoroltam kislány koromban. - Hű! - mondta nem túl lelkesen.
- Le lehet rólam szállni - boxoltam vállba játékból. - Ez, - fickándoztam elé, széttárt karokkal - az edzőtermem.
- Nagyon... tágas, és szellős! - ugratott.
Harsányan, őszintén nevettem poénjára. - Érezd magad megtisztelve, hogy ide hoztalak. Még senkit sem hoztam ide.
- Hízelgő - kacsintott. - Tudsz még fára mászni?
Fáradtan pislogtam. - Ez olyan volt, mintha megkérdeztél volna egy egészséges madárt, hogy tud-e repülni...
- Ó! Azt majd meglátjuk! - igyekeztünk a fa törzséhez. - Csak utánad.
- Nagyon kedves! De nem csak egy ág van, szóval egyszerre megyünk!
Leráztam a lábamat, fürgén felkapaszkodtam az első ágra. Felhúztam magam, és már talpon is voltam. Lenéztem a még mindig ácsorgó fiúra. - Félsz?
- Komolyan kérdezed?
- Komolyan.
Félénk mosolyt küldött a fák közé. - Ide nézz! - elrugaszkodott, egyből az ágon termett.
Most ő nézett le rám. - Mindjárt hanyatt esek...
- Tényleg?
- Nem! - léptem egyik ágról a másikra.
Lebiggyesztette ajkát, mint egy megsértett csecsemő. - Ez fájt!
Kis kacajjal válaszoltam. Mentem a saját fejem után, amit meg is bántam. Megcsusszant a lábam,azt hittem, leesek.
Uraltam a helyzetet, fel tudtam volna mászni, aztán kirázott a hideg. Erős, védőkarok fonódtak derekam köré, biztosan tartva a levegőben. Óvatosan felnéztem Damonra, aki megmentett. Halványan, fölényesen vihogott. - "Tudok fára mászni!" - utánozta a hangom.
Kibújtam karjaiból, duzzogva vakkantottam. - Kösz! De vissza tudtam volna mászni. Ura voltam a helyzetnek!
- Annyira, hogy majdnem leestél?
- Fordulj fel! - folytattam az utat fel.
Percekig mentünk már, amikor is megérkeztünk a főhelyemre. A fa legtetejére. Pont két vastag ág futott ki a törzsből, amire majd leülhetünk.
- Ez lenne az! - néztem körbe a tájon.
Számomra, ez szívmelengető volt. A fák tengere, a folyó, a mezők, a messzire elnyúló hegyek a távolban, a csillagok száz, vagy milliónyi az égen, és a hajnali nap sugarai, ahogy előbukkan a hegyek mögül, fáradtan nyújtóztatja sugarait az idő elteltével egyre nagyobbra és nagyobbra.
Damon is alaposan megszemlélte. - Te nem a paradicsomba hoztál?
- Ha annak hiszed, akkor igen! - lehuppantam a vastag ágra, kinyújtottam elgémberedett lábaimat, a fa törzsét meg háttámlának használtam. Ő is ezt tette, megspékelve kezeinek tarkójára helyezésével.
- Szeretsz táncolni? - szegezte nekem a kérdést.
- I...igen - makogtam. - Meg a zenét. Miért?
- Beszélgessünk általános dolgokról. Ne vámpírokról, meg ezekről. Nem csak ebből áll az élet!
Aranyosan villantott egy kisfiús mosolykát, amit nagyon megszerettem benne.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése