2012. október 31., szerda

'Vörös hajnal' 14. fejezet Igazság

Reloaded

Vörös hajnal

Igazság

Tyler a fájdalmak fájdalmát élte át a kanapén, ez arcán is látszott. - Mi van itt?
- Ne most Damon! - kérte Stefan.
Caroline remegve állt Tyler közelében, fal fehéren, mint aki most készül szívrohamot kapni. Bonnie Jeremyvel és Matt-tel szorongott, Elena Stefanhoz beszélt. - Csinálj valamit!
Stefan épp indult, mikor megállítottam. - Majd én! - térdeltem a fiú mellé. Meztelen mellkasán golyók ütötte sebek voltak, mélyen belefúródott golyókkal. Nem lehet átlagos lövedék, ha ilyen csúnyán bevörösödött, és ilyen mély nyomot hagyott. - Hozzatok egy konyharuhát, most! - kiabáltam a megfagyott társaságban, egyedül Stefan volt képes mozogni.
Sietve egy kendőt nyomott a kezembe. - Elállítod a vérzést?
- A fenéket! - morogtam. Tyler kócos feketés barna haja vizes lett a verejtéktől, a mérhetetlen fájdalom verejtéke miatt. Kín uralta arcát, éreztem, gyorsan kell cselekednem. Betömtem a kendővel száját. Ellenkezett, ekkor halkan odasúgtam. - Nyugi, nem megfojtásból! - krémcsoki szemei rémülten pislogtak felém, zihált, hogy valami levegőhöz jusson. - Ebbe harapj, ha fáj! Ne ordíts, harap, ahogy bírod! - bólintott. - Kell még egy tál!
Ezt is Stefan hozta, letérdelt mellém, és tartotta. - Itt van!
Kifújtam magam, minden erőmre szükségem volt, eltoltam magamtól a világot, a mély csendbe burkolóztam. Az első golyó után nyúltam, mélyen a srácba kellett vájnom, ha ez még nem lett volna elég, még ki is húztam, nem a leggyengébb módon. Szorít az idő, nincs más választásom.
Keservesen felordított, megdöntve a körülöttem uralkodó összpontosító koncentrálást. Megéreztem mindenkinek a rándulását, az ordítás hallatán. Az én kezem is megremegett. Jött a következő, megint a kidolgozott test felé hajoltam. Így ment ez, egészen 9 golyót kiszedve belőle.
- Mondd, hogy ez volt az utolsó! - nyögte Caroline.
- Ez volt - fújtam ki magam. Tyler is könnyebben lélegzett, kivettem szájából az össze-vissza harapdált textilt, és eldobtam. - Kukucs! Jobb már!
- Aha! Kösz!
- Szóra sem érdemes!
- Haver jobban vagy? - kérdezte Matt.
Tyler lazán bólintott, verejtékét letörölte a homlokáról.
Caroline segített felülni Tyler-nek, közben szorosan ölelte, csókolgatta. Stefanhoz fordultam, aki csodálkozva figyelte a lövedékeket. - Hihetetlen, nem láttam még ilyet. Direkt úgy van készítve, hogy keskenyebb, élesebb legyen. Vámpírokra fejlesztett golyók.
Felnézett rám, kérdőn, én meg elhúzott szájjal kaptam ki a kezéből a tálat. Megpróbáltam felemelni egyet, az azonnal megégette a kezem. Szisszenve visszadobtam azt, a helyi fájdalom rázogatással enyhült. - Basszus! Gondoltam - közöltem halkan.
- Meg van átkozva? - vetette fel Damon.
- Nem hiszem! És ez nem is verbéna. Valami... valami egész más! Semmihez sem fogható! Nem láttam ilyet sehol.
- A vadász tette - mondta Caroline. - Megölöm, ha meglátom!
- Higgadj le bébi - csitította Tyler, hagyva, hogy vezessük a gondolatmenetet.
- Mit gondolsz Bonnie? - nyújtottam oda a kis tányért.
Szemügyre vette, dobálta a kezében. - Nem érzékelek felőle varázserőt. Nincs megátkozva.
- Ez biztos? - kérdezte Elena.
- Biztos!
Dühösen meredtem a lövedékre. Vizsgálgattam, és sikerült megtudnom, mivel van "bevonva". - Vérfarkas méreg.
- Hogy csattantak fel körülöttem többen is.
- Ahogy mondom. Vérfarkasméreg - jelentettem ki büszkén.
- Honnan lehet neki? - kérdezte Matt.
Damon felhorkant. - Pár önkéntes farkas?
- Valószínű - adott helyet kivételesen Stefan a bátyja ötletének.
- Hihetetlen ez a vadász! Nem! Az lenne hihetetlen, ha most rögtön nem tépném le a fejét!
- Nyughass, Damon! - parancsoltam, ő pedig fenyegető ábrázattal ugyan, békés tekintettel engedelmeskedett. - Ez a lövedék megölt volna bármilyen vámpírt. Szóval, mi vagy te különben? - sandítottam Tyler-re.
- Hibrid. Klaus hibridje.
- Klausé mi? Az az átkozott pöcs mindenhol ott van a városomban.
- Honnan is ismered egész pontosan? - gyanakvó hanglejtéssel kérdezte mellőlem Stefan.
Felálltam, segítő kezet nyújtva őt is felhúztam. - Örülök, hogy feltetted ezt a kérdést. Épp erről akartam egy-két dolgot közölni veletek.
- Még pedig?
Jeremy kíváncsisága elmosolyogtatott. - Mindenki tudja a történetemet. Csak a lényeget nem, amit Ric és én tudunk - hazudtam. Nem állt szándékomban Damont bajba sodorni, ő megértette, mindent elmondó pillantásomból. - Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy a szüleim elkiáltják magukat, és Klaus nevét harsogják, én meg egy kék szempárral farkasszemet nézek. A nevemen szólított, hallottam a hangját. Itt visszhangzik a fejemben, a fülemben minden egyes nap. Bosszút esküdtem, bár, nem találtam meg a szüleimet, már biztosra veszem, hogy halottak.
- Lehet még remény.
- Nem, Elena! A remény, meghalt. Nem is bizakodtam sose semmiben. A remény, a halvány fénysugár, az csak egy áltató illúzió. Semmi több!
- Nekem, - dadogott Bonnie - nekem... miért nem mondtad el? Miért titkoltad? A barátnőd vagyok!
- Azért, mert te is jobban belekeveredtél volna! Nem akarok senkit bajba sodorni, nem is azért mondtam, hogy sajnáljatok, szánjatok, bánjatok! Azt se tudom, hogy miért mondtam el, szóval ne is kérdezzétek - nevettem zavartan.
- Megértjük, köszönjük, hogy elmondtad - zárt karjaiba Stefan, majd valahogy mindenki, Damon kivételével egy kupacban rám nehezedtek.
Kis vörös csíkjaim az íriszemben égni kezdtek, ahogy Damonra néztem a sokaság felett, viszonozta, 250 wattos vigyorának kíséretében.
*
Elenával kiosontunk kicsit beszélgetni, az éjjeli levegőben, mert idő közben besötétedett. A Hold korongja ezüstösen kúszott fel, egy egy szürkés felhőgombolyag mögött elbújt, és újra előjött. Kullogtunk egymás mellett, kínos csendességben. - Jól... megvagytok Stefannal? - törtem meg én.
- Igen! Jól vagyunk, köszi. És ti?
- Mi? - értetlenkedtem.
- Úgy értem, te és Damon? - tapogatózott.
- Ó! Vagy úgy! Mi nem járunk.
A sötétben is láttam a megkönnyebbülést az arcán, meg a sóhajtás is erre utalt. Kicsit meglepődtem. Azt hittem, szereti Stefant. Az is lehet, hogy szereti, meg Damont is, mint annak idején Katherine.
Gyomorforgató. Hányingerkeltő!
- Értem. Neked tetszik? Igazam van?
- Attól függ - csillogott a holdfényben úszó arcán döbbentség. - Úgy vélem, hozzám illő, de...tisztában vagy vele, hogy még mindig téged szeret?!
Cseppet sem hőkölt meg. Tudta. A torkomat egy láthatatlan erő kezdte szorongatni, levegőhöz alig jutottam. - Igen - dalolta. - Én viszont Stefant választottam, mert szeretem.
- Nekem úgy tűnik, nem örülnél, ha más barátnője lenne!
- Nem! Én tényleg örülnék nektek! Látszik, mennyire összeillenétek.
- Nem is tudom. Homályos a másnap.
- Légy boldog. Kijár - tette kezét a vállamra.
Az őszi illatok körüljártak minket, az erdőben neszelések hallatszottak. Kis állatok, madarak. Éjjeli őrjáratozók. - Alaric ellenzi, bár nincs túl sok befolyása.
- Majd csak megbékél.
- Előbb-utóbb meg kellene! Egyelőre azt sem tudod, mi lesz. Pedig jó lenne.
- Mindenki szeretné látni a jövőt! - csilingelt, mint egy kis csengő.
- Rebekah oda jár az iskoládba, igaz?
- Igen. Kár, hogy nem mondhatok nemet.
- Meggyűlt vele a bajod?
Keserűen felhorkant. - Az ő hibájából lettem vámpír, majdnem meghaltam, mert elvette a napfénygyűrűmet, szóval mondhatjuk.
- Hogy változtál át?
- A volt barátom...
- Matt? - vágtam a szavába.
Bólintott. - Hazafelé vezetett, a hídon Rebekah meg elállta az utat. Vámpírvér volt a szervezetembe. Stefan ott termett, mai napig nem tudom, hogy hogyan. Megkértem, hogy mentse meg Matt-et. Megtette, mire én következtem, késő volt.
- Szomorú hangodból ítélve nem akartad ezt az életet...
- Nem.
- Ha ésszerűen gondolkozol, ennek amúgy is be kellett volna következnie egyszer - próbáltam nyugtatni. - Egy vámpírral együtt élni halandóként, lehetetlen. Ő erős marad, fiatal, te meg... öregszel.
- Engem is ez vigasztal. Jó fej vagy! - mosolygott.
- Ó, köszi!
Léptek zaja körvonalazódott körülöttünk. - Te is hallod? - kérdezte.
- Igen! Valaki van a közelben. Ne mozdulj! - sziszegtem. - Háromra elindulunk előre - fátyolos szemmel bólintott. Megöleltem, hogy megnyugodhasson. - Egy! Kettő!
Nem tudtam tovább mondani. Fájdalmas csattanást éreztem a tarkómon, valószínűleg ő is, mert összeestünk, fájdalmasan nyögdécseltünk. A következő pillanatban már feketeség tátongott a szemünk előtt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése