2012. október 27., szombat

'Vörös hajnal' 2. fejezet Egy régi barát I.

Reloaded

Vörös Hajnal

Egy régi barát I.
 


Másnap, korán reggel összekaptam magam. Találkozni akarok valakivel...
Valakivel, akit régen nem láttam. És aki már nagyon hiányzik.
Gyalog mentem tehát a Robert E. Len Gimibe, ahova az illető jár. Az utcák szépen fel vannak újítva. Fákkal szegélyezték a szélüket, meg fűvel "parkosították". Ötletes, környezetbarát.
Sok új arcot láttam, mind idegenek voltak. Semmi ismerős.
Annyira nem is hiányzott a társaság. Minek? Nem akarok én senki nyakán lógni. Messziről kiszúrtam az iskolát. Hatalmas főépülete volt. Egy pillanatra megtorpantam, elméláztam.
Ha itt maradok, itt tanultam volna. E-helyett én váltottam az iskolákat, mint más a zoknit.
Kellett a levegőváltozás. Jó is volt, mert önállósodtam. Az életnél nem is tudok jobb tanárt, hogy felkészítsen arra, ami a világban vár.
Kifújtam a levegőt. A kedves ismerős, akit látni szeretnék, 7 éve nem látott már.
7 év...
Milyen könnyű kimondani, és átélni is! Az ember azt hiszi, hú, de sok az, de valójában nem. Elsuhannak az égen, nem marad utánuk semmi. Csupán az emlékek, vagy a foszlányai.
Újból felvettem az ütemes járást, egyre jobb lendületbe jöttem. A parkoló dugig volt drágábbnál drágább autókkal. Elszórakoztatott a tudat, hogy ezek a mai emberek, mennyire el vannak szállva. Mérhetetlenül.
Drága ház, autó, ruhák... És észre sem veszik, hogy a legfontosabb hiányzik az életükből.
A szeretet.
Találkoztam már olyan emberrel, aki előtt csak a pénz lebegett, velejéig kapzsi volt. Aztán szép lassan elveszített mindent, mindenkit. Egyedül maradt. Egyes egyedül. Szomorú. Azonban csak magának köszönheti.
Szétpillantottam a rengeteg diák között. Csoportokban álltak, vagy ültek az udvaron. A csajok sminkkel nyomták tele a fejüket, hogy tökéletesnek látszanak, meg hogy a srácok felfigyeljenek rájuk.
Ez félig-meddig összejött. Bele tudtam nézni bárkinek a gondolataiba, nem volt nehéz persze anélkül is kitalálni, mire gondolhatnak a fiúk. Mindegyik izmos, széles, jóképű, macsó. Belül pedig kong az ürességtől.
Ez a helyzet. Szóval csapatokra vannak osztva. Stréberek, azaz a gyíkok, csinibabák, Brad Pittek ( helyes fiúk ), kosaras helyes fiúk, amerikai focis szívtiprók, meg a semlegesek. Sajnáltam a barátnőmet, hogy ilyen közegbe került. A megkülönböztetés nagyon megy, és ha már kicsit is különbözöl tőlük, ellöknek maguktól.
Ezek nem igazi barátok. Még csak nem is emberek. Önfényező majmok.
Sehol sem láttam a célszemélyt. Kerestem, kutattam, de míg őt nem találtam, annál inkább ráleltem egy aggasztó dologra.
Kiéhezett szempárok tapadtak rám. Nem voltam félős, simán álltam az acél tekintetek kereszttüzét. Kiélezett hallásomnak köszönhetően pedig azt is, miket súgtak össze.
Az összes fiúnak bejöttem. Nagyon is... Perverz gondolataiktól undorodtam. Idegességemben a fogaim is megduzzadtak, a talaj felé vicsorítottam, szerencsére hamar elfojtottam magamban a rossz vágyakat.
A lányok meg, jaj őket nagyon utálom. Észrevették, hogy a kiszemeltjeik rajtam legeltetik szemeiket, amiket most majdnem kikapartam, ezért rögvest olyan gondolatokat kaptam el, hogy: "Retkes ribanc!"
Jól indul a beilleszkedés... - fojtottam el magamban egy vigyort.
Azért is nézhettek annyira, mert igazán meleg volt, én meg fekete atlétában, kicsi, tépett, lilás-kékes rövidnadrágban, és kedvenc csukámban feszítettem, ami mellesleg tüskés is.
Különcködök. Ez van!
A főbejárat felé kocogtam, hátha megtalálom a keresett személyt, félúton, a kosaras srácok füttyentése zavart meg. Nem vagyok kutya, hogy oda nézzek, ezért nem is néztem oda. Majd pont!
Azonban szólítgatásukra, ami cseppet se volt aranyos, már arra vetettem a fejem. - Hé cicus!
Nem túl kedvesen mosolyogtam a fafejű csordára, akik természetesen nem vették a lapot. A tíz-tizenöt fiú mind más volt. Szőke, barna, magas, ultra magas, széles, kevésbé széles, izmos, hegyomlás.
- Nem vagyok cicus!
- Akkor, - javította ki magát a főmarha - kis csaj! Új vagy a városban? -barna, zselézett haján megtört a Nap fénye, kis csillogást adva annak.
Szép barna szempárja volt, nem tagadom. Mystic Falls-ban jó pasik teremnek, az biztos...
Szürkéskék pólója, rövidnadrágja, barnás csukája a legjobb márkákból való. Ez is csak egy piperkőc!
Nekem is van pár divatos, márkás cuccom, de látszik rajta, hogy neki még a zoknija is többet ér, mint valakinek az egész ruhatára, vagy háza.
Megdolgoztatom a kicsikét. - Tehát észrevetted! Gratulálok!
Arrogáns csipkelődésemre, a kihívott fél barátai harsány kurjongatással reagáltak. A főmajom zavart nevetése még jobban feltüzelt. - Tüzes vagy, ez tetszik!
- Nem is hinnéd, mennyire!
- Ha olyan kemény vagy, állj ki velünk kosárban!
Újabb "HÚÚÚÚÚÚÚÚ!" kiáltások jöttek, mire az egész suli erre nézett.
Király! Balhé kell? A professzorral beszélsz.
- Tetézzük! - fontam karba kezemet a mellem alatt. - 30 másodperc alatt, aki dob egy kosarat, nyeri a meccset!
Fintorgás után, ahelyett, hogy megvitatta volna ezt a fiúkkal, kimondta. - Legyen, cicus!
Ha még egyszer kimondja, megfogom a nyelvét, és ledugom a torkán! - fogalmazódott meg bennem a legeslegjobb kínzási módszer.
Ezek elsurrantak, hogy felálljanak a pályán, a biztonság kedvéért én még körbenéztem. Mindenki tátott szájjal, kerek szemmel vette tudomásul, hogy én, egy LÁNY, TE JÓ ÉG!, kiállok az iskola legtutibb, legsportosabb majmával.
Mert nem mondták, de sejtem.
Hogy miből? Ez pofon egyszerű... Minden csaj érte csorgatja a nyálát, azért, hogy menők legyenek, emellett minden srác is a nyomában van.
Letáboroztam egy csapaton, akik nagyon furcsán bámultak rám. Két csaj, meg három srác. Egy ismerős alak volt köztük. A tegnap esti vámpírsrác.
Rajta kívül még egy másik fiú is vámpír volt, zöld szemekkel, akár mint én, zselézett, szőkésbarna hajjal. Karjában egy lányt tartott, visszafogottan öltözködött, barna szeme azonban nagy éhségről árulkodtak. Arcán nem tűnt ki érdeklődés felém, barna haját lobogtatta a szél.
Volt egy szőke csaj is, aki olyan gyilkosan figyelt engem, mintha valami szörny lennék. Vámpír, ő is.
Az utolsó kis srác, ember volt. Hús, vér ember. Milyen... perverz, hogy élő, puncsoló vértasakot tartanak. Ebben a városban elszaporodtak a vámpírok! Túlságosan is.
Ric nem végezné a munkáját?
És ekkor rémlett fel bennem először,hogy mi van, ha már nem él? Mi van, ha meghalt, én meg nem is értesültem róla? Elvégre, egy hónapja nem beszéltünk. Nem szóltam hogy jövök, meglepinek szánom.
- Gyere cica, nem harapunk! - üvöltöttek a rám váró kosarasok, farkast imitálva ordítozni kezdtek.
Ez mi ez? - dühöngtem, amiért kiragadtak gondolatmenetemből. Eddig úgy véltem, megdolgoztatom őket, de nem! Inkább hamar letudom a dolgot!
Átugrottam a padot, szlalomoztam az oszlopként tornyosuló "hegyek" között, míg meg nem érkeztem a saját térfelemre, amin egyedül álltam.
Csináljuk!
- Kezdj te! - ajánlották fel nagy pökhendien.
A labdát a kezembe dobta a főmajom, teljes erejéből, és várta, hogy hátrahőkölök. Én könnyedén megfogtam, rezzenés nélkül. Arcát átszínezte a félelem, lesöpörve a beképzeltséget.
Véged! - nevettem, a gondolat kifejezetten elszórakoztatott.
Ahogy az amatőr bíró, aki egy kosaras testesített meg, elindította a játékot, nagyot szökelltem, a labdát egyenesen a palánkba dobtam. A fiúk nagy feje arra fordult, amit nagy testük is követett, csodálkozva nézték, hogy:"Ez most tényleg megtörtént?"
Az egész iskola lélegzete elállt, én persze tudtam, hogy ez lesz.
ÉS MILYEN JÓ VOLT!
Néhányukból azonnali tiszteletet, rajongást váltottam ki, az előttem álló hegyomlás fejében megfordult, hogy autogramot kérjen tőlem.
Wáú!
Nagypofájúkámnak se járt a szája. Meredt az elpattogó labdára, fel sem fogta igazán, mi történt. A többiek lerohamoztak, csacsogtak, gratuláltak, csodáltak, meg minden, ami kell. Nyakon öntöttek a szeretetükkel, amiből egyszerre túlságosan is sok volt. Nem illetődtem meg, csak mosolyogtam, bólogattam, mint a tejbe tök.
A nagy felfordulásban észre sem vettem, hogy az, akire eddig vártam, megérkezett.
- Analia? - dalolta bizonytalanul.
A parkoló felől érkezett, kiélezett vámpírhallásomnak szerencséjére halottam meg a suttogást. Elhúzódtam a férfiseregtől, a lányt meg is láttam annál a fura társaságnál, amiben a tegnapi fickó is volt.
Milyen emberek, vagy vámpírok közé keveredett ez a lány?
Szív alakú arca ragyogott, napbarnított arcocskáját halvány vörös pír öntötte el, barna haja a vállára omlott, szeme izgatott csillogásba fogott.
Ő az!
Felálltam a padra, mosolyát viszonoztam. - Bonnie!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése