2012. október 28., vasárnap

'Vörös hajnal' 6. fejezet Vészharang

Reloaded

Vörös hajnal

Vészharang

A vacsora kellemes hangulatban telt, elvileg mindenkinek ízlett a főztöm, az elején viszont Damon attól félt, hogy megmérgezem. A fiúk visszakocogtak a focira bambulni, rám várt a feladat, hogy eltakarítsam a romokat. A nagy fazék ételt betettem a hűtőbe, így Ric-nek lesz mit ennie.
Most, hogy már itt vagyok, főzni fogok neki, mint a régi szép időkben. Szerettem neki főzőcskézni, egy igazi élmény volt. Épp a poharakat törölgettem, amikből egy kis bort ittunk a leves után. Nem tudom, hogy jó ötlet volt-e...
Robotként dolgoztam, e-miatt csusszant ki az egyik a kezemből. Vártam a csattanást, az viszont elmaradt. Damont láttam felemelkedni, kezében forgatta a csillogó poharat. - Óvatosan!
A közelében kényszert éreznek a szájizmaim, hogy mosolyra feszítsék a számat. Lehidaltam ugyan, ezt túlzottan nem mutattam felé. - Kösz! - hálálkodtam, a pohár épen, egészségesen került vissza hozzám.
- Kedvellek! - mutatott nyomatékosan felém.
- Igazán? Hát, ezt örömmel hallom!
Sürgött forgott körülöttem, csevegni akart velem. - Kikupálod apucit.
- Valakinek ki kell. Ahogy téged látlak, - csibészesen az ajkamba haraptam - rád is rád férne.
Belement a játékomba. - Teljesen jól látod! - grimaszolt édesen.
A kisugárzása, önbizalma, valamiért akkora hatással lehet a nőkre, hogy azok bolondulnak egy mosolyáért is. Ez a hatáskör engem is fel akart emészteni. Ellenálltam neki. - Na és komolyabb barátnő?
- Ennél hová komolyabb?
- Mondjuk nem egy éjszakás kaland?
- Volt.
El sem hittem, amit hallok. Látszott rajta azonban, hogy nem viccel. - Ne már!
- De. Rose-nak hívták... Meg volt egy, de azt csak a véréért tartottam. Caroline.
- Az a szőke gyilkos, aki szó szerint legyilkolt volna, ha tudna lézert lőni?
Halkan, dallamos felkuncogott. - Az. Én változtattam át...
- Büszke lehetsz magadra!
- És Katherinet kihagyod? - ordított Alaric.
Mindenféle érzelemmel, dühvel, vidámsággal kiáltottam vissza. - Te meg hallgatózol?
- Bocsi!
Visszatérhettem  a lovaghoz, úgy látszik, a név hallatán fagyos hangulatba került. - Ki az a Katherine?
- Ő volt az első hű de nagy szerelmem! Még mikor ember voltam - mesélte. - A lényeg, hogy az öcsémmel beleszerettünk, Katherine meg úgy játszott velünk, mint a zongorán - őszinte figyelemmel, tudás ittasan szívtam a szavait. - Vért cserélt velünk, de végül a város Tanácsa, aminek az apám is tagja volt, elkapta. Stefannal meg akartuk menteni, e helyett minket lőttek le. A vámpírvérnek köszönhetően újraéledtünk, addigra sehol sem volt. Meghalt. Legalábbis azt hittük.
- Ez meg mit jelentsen? - értetlenkedtem.
- Meg tudod - merült el megint a mesében. - Embervért kellett innunk az átváltozáshoz, én viszont nem akartam - grimaszolt. - Stefan megoldotta helyettem. Erőszakkal leitatott. Ezután, vámpírok lettünk. Stefan megölte apánkat, elmondása szerint nem direkt, én nem hiszek neki. Akkoriban Stefan rossz fiú volt, én meg jó. Nem is értem, hogy lehettem olyan! - jött elő laza énje. - Nem illett hozzám!
- Megnéztelek volna úgy! -vihogtam.
Végeztem a poharakkal, átmentem a mosogatógéphez. Damon Segítőkészen követett, nekidőlt a pultnak, nekiállt törölgetni a tányérokat. - Az életem fenekestől felfordult. Stefan csak a vérnek élt, én meg nem bírtam tovább vele maradni. Elmentem. Párszor összefutottam vele utána, mégsem kívántam a társaságát. Unalmas, depressziós, meg sorolhatnám... Volt egy barátja, Lexi, akit mellesleg megöltem - tette hozzá diadalmasan. Segített neki kilábalni a nehéz helyzetekből. Stefan meg rászokott az állati vérre.
- M...mi? - kérdeztem vissza. Jól hallottam volna? - Állati vér?
- Ja, kb. én is így reagáltam.
Megcsóváltuk fejünket, kórusban csusszant ki a szánkon egy szó. - Rágcsáló irtó.
Nem fért a fejemben, hogy lehetünk ennyire egy hullámhosszon. Szerintem... még Alariccal sem értjük meg annyira egymást, mint Damonnal.
Csábító szemeiről elkaptam az enyémet, hogy az utolsó tányért is betegyem. Ezzel is végeztünk. A törlőkhöz mentem, hogy mindet szépen összehajthassam. Damon leült az egyik székre, és itt is besegített.
Kedves tőle.
- Nos? Ennyi a történet?
Nem hitte, hogy ennyire érdekel a dolog, messziről sugárzott róla. Nekifutott. - Aztán jött egy lány, nemrég. Elena.
- Ó, tudom melyik.
- Ő kiköpött úgy néz ki, mint Katherine.
- Miért?
- Mert a leszármazottja. Elena a hasonmás.
Értettem mondanivalóját. - És itt is elkövettétek ugyanazt a hibát. Mindketten beleszerettetek.
Elakadt a lélegzetem. Keserű kuncogása a szívemig hatolt. Megsajnáltam. - Beletrafáltál. Mint mindig, Stefané lett.
- Sajnálom!
- Nem kell semmit! Katherine pedig felbukkant, mint aki jól végezte dolgát. Kiderült, hogy nem halt meg, csak megjátszotta. Hatalmas kedvet éreztem, hogy megpirítsam, és letépjem a fejét! Dióhéjban ennyi!
- Képzelem! Ez félelmetes!
- Elena számtalanszor kikosarazott, meg a bizalmába fogadott. Ebben is Katherine.
Alaric becsatlakozott egy mondat erejéig. - Azért segítesz neki!
- Most változott át - súgta nekem a fiú. - Tartozom ennyivel! Jobban mondva, nem tartozom. Nincs jobb dolgom, ennyi!
Én nem tudom, milyen nehéz lehet, mert hát gyerek korom óta ilyen korlátok közt élek, na de nekik, a megszokott kis életüket felváltja rögtön ez a kényszer, ez a vágy... Szörnyű lehet.
- Meglepő, hogy te képes vagy ezek után segíteni.
- Nekem nincs senkim. Ha már Elena miatt nem is, Stefan miatt segítenem kell neki.
- Valahol még mindig szereted - jelentettem ki, teste görcsbe rándult, keze is megállt a munkában. - Igaz?
- Lehet - vonta meg feszes, izmos vállait. - De ahogy Katherinet elfelejtettem, őt is elfogom.
- Rose?
- Rose? Őt egy vérfarkas harapás ölte meg. Sajnálatos. De az a bolhazsák nem igen gyilkolászik többet! Bár ha a pokolban szokás, akkor talán...
- Anyukád?
Éreztem, hogy nem szívesen beszél erről. - Már rég meghalt. Belehalt az egyik akkori betegségbe, amit nem lehetett gyógyítani.
Szerette az anyját. Nagyon is. Gyengéden vállaira tettem a kezem, amint egy magasságba került szempárunk, meleg, barátságos mosollyal köszöntem meg, hogy megnyílt előttem. Neki ugyan nem sikerült a mosolygás, azért bólintott. - Most te jössz!
- Én? - hátráltam védekezve.
- Téged kérdezlek ki!
- Most ne... Talán máskor!
- Én is elmondtam, amit tudni akartál!
- Én is elfogom! - szabadkoztam. - Ígérem!
- Azért pár dologra muszáj válaszolnod!
Az még beleférhet. - Kérdezz!
- Neked volt komolyabb barátod?
Alaric felkiáltott. - Ne is álmodj róla Damon, hogy őt is behálózod! Különben a karómmal találkozol!
- Jól van már, had beszélgessünk!
Éreztem a forró pírt kiülni az arcomra, a kis szégyenkezést, ami ebből a témából áradt. - Nem, én...
- Ugye szűz vagy még? - kérdezte a nappaliból Alaric, apai aggódással.
Tátott szájjal mozdulatlan maradtam. - Ric, ezt... ezt nem mondod komolyan?
- A nevelő apád vagyok! Mindig is önálló voltál, had érezzem, hogy kiveszem a részem az életedből.
- Igaza van - meresztgette szemöldökeit Damon. - És én is szeretném tudni!
- Alaric! Nem kéne kitálalnom a nemi életemet! Az csak rám tartozik!
- Ez azt jelenti, hogy már nem? - pattant fel, szíve fénysebesen száguldott. - Úr isten! Jaj, te jó ég! Júúúj... - járt fel-alá.
Szét vetett az ideg, belülről marcangolni kezdte a lelkem. - Nem! - Alaric lefékezett, a szíve kihagyott egy ütemet. - Vagyis...
- Istenem , miért nem lehettem mellette?
- Mialatt csinálták? - nevetett Damon.
- Nem! Hanem hogy megbeszéljük, felvilágosítsam...
- Nyugi már! - tört ki belőlem a feszültség kiáltás formájában. A járkálás megszűnt, a nevetés elhalkult. - Ha ennyire tudni akarjátok, perverz disznók, nem! Jobban mondva... nem történt meg. Elégedettek vagytok?
Alaric megkönnyebbült. Visszadőlt a kanapéra, a plafonba fúrta bambuló szempárját. - Köszönöm! Hála az égnek!
Toporzékoltam egy sort, majd úgy tettem, mintha nem történt volna semmi. - Huh.
- És... - kezdett volna Alaric valamibe, azt meg már megelégeltem.
- NEM! Nem nyilatkozom... - Damon vágyakozó vigyorát sohasem fogom elfelejteni, amit felém dobott, a kérdésére tett kijelentésemre. - Töröld le a képedről a vigyort! Seggfej...
- Azonnal, főnökasszony! - hiába próbált komor lenni, a vidámság felülemelkedett rajta. Mielőtt támadást indíthattam volna, felállt. - Köszönöm a vacsit, meg a vendéglátást, - gúnyolódott - nekem lassan mennem kell!
- Ó! - illetődtem meg, másodpercekkel ezelőtti haragomnak nyoma sem volt. - Szívesen!
- Viszlát!
- Szia!
Eloldalazott mellettem, felkapta fekete bőrdzsekijét, Alaricnak köszönt. - Szevasz haver!
- Szevasz! Még ütközünk!
Elkísértem az ajtóig. Ki akart lépni a házból, aztán visszahajolt. - Jó éjszakát, Ana!
- Neked is! - nyomtam fejemet az ajtónak.
Lekocogott a terasz lépcsőjén, a félhomályban kiszúrtam, hogy egy autóhoz tart. Egy kék, Camaro SS-hez. Kecsesen beszállt, megajándékozott egy 250 wattos mosollyal, ami világított a sötétben. Beindította a kocsit, teljes gázzal elrobogott az éjszakába.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése