2012. október 31., szerda

'Vörös hajnal' 13. fejezet Ész, hová mész?

Reloaded

Vörös hajnal

Ész, hová mész?

Édes illatok csalogattak ki az ágyból. Egyedül ébredtem, ez szokásos dolognak bizonyult, míg be nem villantak a tegnap este történtek. Damon itt maradt. A fürdőben próbáltam emberi külsőt varázsolni magamra, aztán lesiettem. A lépcső tetején megéreztem a nyálcsordítóan hívogató illatokat.
Leérve a konyhában megláttam Damont, vállán konyhai törlővel, amint valamit kotyvaszt a gáztűzhelyen. A pultra könyököltem. - Jó reggelt álomszuszék! - fordult hátra sejtelmes vigyorával. - Vagy délutánt!
- Neked is! Várj! Tessék? - kérdeztem vissza.
- Dél múlt nemsokkal.
- Ó te jó ég! - vertem a fejem az üvegbe. - Elaludtam.
- Ne aggódj, nem késünk így se. Sőt, hamarabb odaérünk, mert Elenáék elhalasztották.
- Mert?
- Valami motorozásra vitte az öcsém. Vett magának egy motort, és örül, mint majom a farkának!
- Mit főzöl?
- Meglepi!
- A szagából ítélve, - szimatoltam - levest. Húslevest.
- Bingo! - mártott bele a fakanállal, majd megkóstolta. - Ebbe még kell só!
- Nem is tudtam, hogy konyhatündérkedsz! - csipkelődtem.
- Megtanultam egy-két dolgot 145 év alatt. Sőt, kitűnő masszőr vagyok!
- Ez váratlan volt, - sokkolódtam le - meg ijesztő. Honnan tudtad, hogy szeretem a húslevest?
- Vannak kapcsolataim - dörmögte.
Megindult az illattól a nyáltermelődésem. Még a számat is végignyaltam. - Alig várom, hogy kész legyen!
- Higgadj le, mindjárt kész!
- Oké! Mióta vagy fent?
- Nem is aludtam!
- Nem? - csodálkoztam. - Nem unatkoztál?
- Melletted lehet unatkozni?
Még szerencse, hogy háttal állt nekem, nem nevethetett forró pírba öltözött arcomon, meg izzadtságcseppes a homlokomon. - Mivel foglaltad el magad?
- Téged bámultalak egész éjjel! Vigyáztam, nehogy valami gonosz betolakodó manó megzavarja az álmodat!
- Fura, hogy ezt egy gonosz betolakodó manó mondja!
- Ezt megint megkaptam. Oké, kettő-null. 
- Én is így gondoltam.
- Aztán, amikor reggel lett, felálltam, lejöttem főzni valami finomat, mire a hercegnő felkel.
Hátába vájtam tekintetem. - Hercegnő?
- Igen! Téged hívlak így.
- Miért?
Gyengéden kacagta ki saját magát, egyszerűen megemelte vállait. - Szokásom. Caroline az vámpír barbie, Rebekah, - a névtől is a hideg rázott - barbie Klaus, Stefan az Szent Stefan, Meredith vámpír doki, Jeremy szellem fiú, Tyler az korcs, vagy kutya, mikor mi, Matt az Matt, ahhoz is elég uncsi, hogy nevet adjak neki, te meg hercegnő.
- Értem. Kellemes. Ki az a Meredith, és Matt?
- Meredith egy vámpír doki. Vámpírvérrel gyógyítja a betegeit titokban. Velünk van.
- Matt? - oldalaztam mellé.
- Matt? Elena volt pasija.
Felpattantam a pultra, így szemtől szembe beszélhettünk. - Aha. Világos.
- Még nem ismered Tyler anyját, Carol Lockwood-ot. Ő a polgármester. Caroline anyja a sheriff, Liz Forbes. Mind minket védenek.
- Egész jó sereget toboroztatok magatok köré!
Incselkedve szürcsölte a levest, azzal foglalkozott. - Tehetség. Most meg valami furcsa fazon jár a környéken. Connornak hívják.
- Connor? Nem ismerős. Miért furcsa?
- Feltételezésem szerint vámpírvadász. Ez nem biztos, csak 99%.
- Haha - gúnyolódtam.
Felhümmögött az ízektől, amik átjárták a száját, de továbbra is témában maradt. - Meggyűlt a bajunk a városi Tanáccsal is.
- Hallgatlak.
- Gyanút fogtak. Egy lelkész, Clark lelkész vezeti a "felkelést", ha lehet annak nevezni. Vámpírokat keresnek. Carolinet, meg Rebekaht el is rabolták, de Klaus kiszabadította őket. Vagyis vámpír barbiet, barbie Klausnak ment egyedül is.
- Klaus?
- Mikor megölhettük volna, Bonnie barátnődnek köszönhetően Tyler testében élt tovább egy ideig.
- Bonnie? - hitetlenkedtem, szigorú pillantása azonban eloszlatta a kétségeimet. - Miért?
- Mit tudom én! A lényeg, hogy jókor jöttél. A legnagyobb kavarodásban.
- De minden okénak néz ki.
- Nos, köszi! Jó színész vagyok! Meg amúgy is, szélcsend van.
- Majd jobban belemerülök a témába! Kösz, hogy szóltál!
Egy rövid, röpke percre felnézett a készülő remekműről, azt hittem, lefordulok az asztalról. - Mi az, hogy belemerülsz?
- Egyedül dolgozom, Damon! Pontosan, precízen, egyedül! Semmi zavaró tényező!
- Bizonyára! - forgatta a szemét. - Ezt el is hiszem!
- Ha nem, az a te bajod! Na, mikor lesz kész? - nyafogtam.
- Hmmmm. Szerintem jó lesz!
- Ezer éve várok rá! - süvítettem a tányérokért, meg a kanalakért.
Ezt Damon is kiszúrta. - Én nem vagyok éhes.
- Olyan nincs! Egyedül nem eszek! Szóval vagy eszünk, vagy meghalunk! - kiáltottam vissza.
Engedelmes fiúhoz híven együtt ebédeltünk, az is 1 órába tartott, mert nevettetett folyamatosan. Fejeket vágott, játszott a kajával, stb.
Egy őrült alak, nem vitás.
Aztán elmentünk a Salvatore birtokra. Hatalmas kúria volt. Gyönyörű téglás fal, a tető fekete cseréppel kirakott, parkos, fás terület vette körül. Óriási kapu, fekete rácsos kerítés. A bejárati ajtó meg mint a középkorban.
- Örökség - suttogta, mielőtt beléptünk volna.
- Szóval tele vagytok pénzzel!
- Mondhatjuk - nevetett. - Csak ön után, kisasszony!
- Köszönöm - libbentem be.
Folyosóra léptem, aminek falain festmények, képek lógtak. Több helyiség volt szerte szét. A nappali fogadott először. Régebbi, de stílusos bútorok, kandalló, hifitorony, CD oszlopok, és ami elmaradhatatlan, rengeteg könyv. - Milyen? - érdeklődött Damon.
- Fantasztikus.
- Kérsz egy italt?
- Ó, igen! Gondolom neked is van jókora gyűjteményed.
Az italos bárjához lépett, két pohár erős vodkát öntött, mindkettőbe jeget tett. - Alap követelmény.
- Ne haragudj, mikor nálam voltál, elfelejtettelek megkínálni az enyémből.
- Majd máskor - lépett hozzám, kezembe nyomva a poharat. - Csirió!
- Csirió! - jól meghúztuk fenékig, ízlelgettem az utóízét. Keserű, ütős. - Finom.
- Még egyet?
- Nem, kösz! Ne szaladgálj!
- Körbevezetlek! - rakta le a poharakat. - Kövess! - intett, miközben már el is indult.
Valóban óriási kastély, belülről is. Dolgozószoba, ami könyvtárhoz hasonlított, akár csak nekem, bár eltörpül Damoné mellett. Konditerem, káprázatos konyha, modern fürdők, szép vendégszobák. Megmutatta Stefan szobáját, aztán jött az övé. 
Óvatosan benyitott, lélegzetelállító látvány tárult elém. Damon szobája. Rendezett, tiszta, az uralkodó színek a fekete, meg a barna. Beljebb merészkedtem, úgy néztem ki, mint egy gyerek, aki beszabadult a cukorkagyárba.
Könyvespolc, íróasztal, ruhásszekrény, külön fürdő, itt is az elmaradhatatlan italos bár, kis éjjeliszekrények, a szoba fénypontja pedig kétség kívül a franciaágy volt. Bársonyos takaró, selymes párna. Olyan fa keretféleség volt rajta, ami az ágy négy sarkából ívelt felfelé, és a legfelső négy pontot is összekötötték fával. Ezekre függönyt lehet aggatni, vagy szúnyoghálót, amit akarsz.
Nem néztem volna ki belőle. Hosszú ideig meg sem tudtam szólalni. - Meglepődtél? - ugrasztott ki hipnózisos állapotomból.
Megrázkódtam, halk suttogására. - Nagyon. Bevallom, nem ilyesmire számítottam.
- Hanem?
- Lássuk csak! Véres falakra, - már az elején felkuncogott, mézédes hangján - szőke lányokra, leláncolva meztelenül, koporsóra, hűvösségre, horrorisztikus börtönkinézetre. Röviden ennyi.
- Ebből is látod, hogy ne ítélj első látásra.
- Ebben nagyon igazad van. Tetszik a szobád - boxoltam vállba. - Tükrözi, milyen is vagy valójában.
- Na és milyen? - került a hátam mögé, teste az enyémhez simult.
Higgadt maradtam. Rémületnek nyoma se volt. - Kicsapongó, vad, - kezdtem a felsorolást, megéreztem, hogy Damon orra a nyakamat simogatja - szenvedélyes, önfejű, öntörvényű....
Itt elakadt a lélegzetem. Szóba se jöhetett a beszéd, annyira remegtem a karjaiban. Lezsibbadt a szám, mindenem, mintha megtalálta volna a gyengémet. A kikapcsoló gombot.
A sötétség, ami belőle áradt, lassacskán keveredett az enyémmel, megszűnt a külvilág, nem éreztem mást, csak Damont, nem hallottam mást szuszogásán, szívének dobbanásán kívül. Testemet bizsergető élmény fogadott örökbe. Forró lehelete cikázott a bőrömön, az atlétám alá bújt, lefutott a gerincemen.
Damon a hajammal játszott, fésülgette ujjával, igazgatta, minden érintésével megpróbált magába bolondítani.
Ekkor, hangos csattanással zárult a bejárati ajtó, rengeteg láb dobbanását hallottam meg. Damon felmorgott, csapott egyet a falba, ahogy elhátrált. - Pont most? Az a...- járták a szitkozódások. - Nem hiszem el!
Egy hangos ordítás, ami mindkettőnket felébresztett a mámoros állapotból.
Egy pillanatra összenéztünk, egy percet sem vesztegetve lerohantunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése