2012. október 30., kedd

'Vörös hajnal' 10. fejezet Ne szólj szám! I.

Reloaded

Vörös hajnal

Ne szólj szám! I.

Csend honolt az autóban. Ez nem is változott, addig, amíg le nem parkolt a házam előtt. Különleges érzés kerített hatalmában mellette, néha-néha megéreztem a kiéhezett pillantását, annak érdekében, hogy felmérje, minden rendben-e velem.
Nem. Nincs rendben semmi!
Az érzéseim kusza hálókban voltak, csak úgy, mint a gondolataim. Egyszerűen képtelenségnek bizonyult helyre rakni! Ebből kifolyólag nem próbálkoztam tovább. Kivetődött a két kocsiajtó, kiléptünk a hideg éjszakába.
Leheletem gomolygó füst formájában olvadt bele a hidegbe. Már nem fáztam. Hála Damonnak.
Furcsa. Úgy gondoltam, a közelében tökéletes biztonságban vagyok, és senki nem bánthat. Mikre képes a pia!?
Vagy nem a pia. Ezt jelen helyzetben nagyon nehéz volt eldönteni. A bejárathoz masíroztunk, lomha, mégis kecses mozgását örömmel fürkésztem. Kíváncsi természetnek ismernek, na meg türelmetlennek. Az igazság pedig az, hogy igaz. Türelmetlen vagyok.
Megálltunk a nagy, vöröses barna ajtó előtt, vidáman rávigyorogtam, Damon fagyos maradt, és komor.
Elrejtettem mosolyomat szám széléről. Most mi van?
- Tudod, Ana - kezdte halkan, lesütött szemekkel - mondanom kell valamit.
Kiakadtam, hogy ezen izgul annyira. - Mondd csak! Nem harapok!
Nevetés nélkül akarta elengedni a füle mellett, sikertelenül. Pajkos szájmozdulattal túrt amúgy is kócos, fekete hajába. Bozontos feje arra hasonlított, mintha most kelt volna ki az ágyból. - A helyzet az... nem is tudom, hol kezdjem - egy perc alatt elöntötte a véremet a rémület. Mi lehet az, ami ennyire megingatja a megingathatatlan, macsó, Damon Salvatoret? Kezdett érdekelni a dolog. - Egyik éjjel, nem tudtam aludni. Mint szinte máskor sem, és bevágok egy whiskyt. Most is ezzel a taktikával próbálkoztam, de ezen három pohár sem segített! - felpillantott nagy fekete szemeivel, gyomrom ökölnyire szűkült, levegőt pedig el is felejtettem venni. - Feldúltság, meg kíváncsiság. Ezt éreztem akkor. Felpattantam, és eljöttem hozzád.
- Hozzám? - emeltem meg a szemöldökömet. - De hát... Nem is emlékszem rá!
- Aludtál! Égett a kislámpád, be voltál takarózva, ahogy elnéztem, kissé fázhattál - ekkor hirtelen bevörösödött az arcom.
- Te belopóztál? Mi van, ha meztelenül alszok? - vetettem szemrehányásképp a szemére.
Nem bizonyult jó ötletnek. Ellenkezőleg. Szemei egyből felcsillantak, ragyogtak egyenesen az enyémbe. - Szoktál pucéron aludni? Gyakrabban kéne eljönnöm! - jelent meg kaján vigyor szája szélén.
- Azt merd meg! Egyébként is, nem!
- Kár!
- Igen? És? - noszogattam.
- Ott szuszogtál, az igazak álmát aludtad. Észre sem vetted, hogy belopóztam! - rám nézett, én remegni kezdtem. Felemelte fehér, forró kezeit, hogy végigsimíthassa az arcomat, aztán a hajamat. Beleborzongtam. Egyenesen a pokolba kívántam az érzéseket, a testemben. Legszívesebben kirúgtam volna a ház egyik oldalát, annyira jól esett az érintése. - Megcirógattalak, úgy, mint most. Mélyen felszusszantál, pillanatokkal később halvány mosoly ült ki a szádra.
- Mire... - képtelen voltam folytatni, mert elfogyott a levegőm. - Mire volt ez jó? - billentettem kissé oldalra a fejem. - Ha? Minek akartad ezt?
Folytatta a kényeztetésemet, falta tekintetével minden egyes vonásomat. - Minek? Hmm. Jó kérdés. Jöttem, mert jönnöm kellett.
Csípősen felszisszentem. - Nagyon jó a csajozós szöveged! Egy kicsit még én is bevettem - fordítottam el a fejem.
Keze a teste mellé hullott, álla megfeszült. - Ez most... Ó! - kiáltott. - Azt hiszed, be akarlak cserkészni? - dühödten fújtattam, kerültem szempárját. -Igen, erről lehet szó.
- Miért? Talán nem így van? - vádló megszólalásomat kuncogással nyugtázta. - Ezen mi a mulatságos? Örülök, hogy jól szórakozol, most ennek nem itt van a helye.
- Nem, nem így van - a semmiből csapott belém a villám, tényleg, mint derült égből villámcsapás. Az adrenalin átszánkázta a testemet, minden négyzetcentimétert felkorbácsolva rajtam. Damon szemét persze nem kerülte el. Vállamon siklott az ujjbegye, ami ziláltan kilógott a kabátból. Még mindig nem néztem a szemébe, sem rá, de tudtam, hogy mosolyog. - Tetszik?
- Fejezd be! - parancsoltam, a józan eszem utolsó cseppje is készült felrobbani a bizsergéstől. - Kérlek! - a hangom nem hasonlított az én hangomra, annyi ridegség felhalmozódott benne.
- Nehéz lehet elhinni, ami történik - nyúlt az állam alá, óvatosan maga felé fordította azt. - Ez új neked.
- Én... Damon, most... - hebegtem-habogtam, próbáltam magam kimenteni a jelen pillanati felállásból.
Ekkor tört fel először a kérdés bennem.
Miért is? Miért is taszítom most el őt? Hisz ezt akartam. Legalábbis, hogy közelebb kerüljek hozzá. És itt van! Miért nem élek a lehetőséggel?
Félek.
Épp eleget láttam, hallottam a világban a szerelemről. Sok rosszat, ugyanakkor sok jót is. Szerelem nélkül nem lehet élni. Az teszi szebbé az életet. A szerelmet minden pórusoddal, hajszáladdal érezned kell! Ha ez nincs meg, az nem szerelem.
Hogy megvolt-e ez nekem? Kétség sem fér hozzá, hogy igen.
Lágyan örvénylő fekete szempárral farkasszemet néztem, azt hittem, a hajam az égnek áll. Egy furcsa elektromosság keringett bennem. - Nem akarod? Oké! Nem szeretném, hogy bűntudat gyötörne, téged, vagy engem - látszott rajta, hogy hiába is mondd nekem ilyen szépeket, nem itt jár az esze, sem a szíve.
Valahol máshol. Tudtam, hogy ez csak Elena lehet. Még mindig rá gondol. Még mindig szereti. Hiába próbálja kitörölni a szívéből, vagy a gondolataiból, nem fog sikerülni neki.
Az a páncél, amit keserűségből épített maga köré, megtörhetetlennek látszik. Akár egy kőszikla, körülöleli a szívét, azt hiszi, ezzel minden megvan oldva.
De nincs.
Küszködött. Ki akarta kapcsolni az érzéseit, amit nem tudott. Elena láthatatlan, nem létező szerelme visszatartotta. A bánattól fátyolossá vált látásom, először történt meg, hogy egy férfi miatt, sírni kezdjek.
Nem hangosan, csendesen. Folytak a könnyek, szántva arcom vonalait, hallottam, ahogy megcsendülve érnek földet a padlón. Utoljára megfigyelte ajkaimat, szája széle elveszetten megrándult.
Ellépett előlem, a lépcsőre, én képtelen voltam fellélegezni. Mintha egy lánc, vagy bilincs, nem engedné. Ha elengedne, abban a pillanatban meghalnék. - Nem! - vetettem Damon felé a fejem. Féloldalasan megmerevedett a lépcsőn, fogva tartotta a tekintetem. - Nem! - ismételte magát. - Ha bűntudatomnak kell lennie, - lépdelt újra hozzám, - e-miatt legyen! - az eszem a megakadályozást sugallta, a szívem a sodródást.
Két keze közé vette az arcomat, és halvány csókot lehelt az ajkaimra. Tudatosult bennem először, hogy beleszerettem, teljes szívemből a vámpírba. Tehetetlen vagyok ezzel szemben, testem semmilyen parancsra nem reagált, csupán a letablózó csókra tudott irányulni minden figyelmem.
Alig ért össze a szánk, csiklandozott, másik pillanatban falta a számat, vadul, őrülten. Csuklójára fonódtak ujjaim, jéggé fagyott végtagjaim azonnal felforrósodtak a bőrétől. Elhajolt tőlem, kutatta annak jelét, hogyan is érintett a csókja. Hogy érintett? Felkavart, elpusztított, eltiport...
Őzikeszemekkel bambultam rá, kis csíkokban folyt megállíthatatlanul a sós könnyem. Vigyora mindent elárult. Hüvelykujjával megsimította még mindig keze között pihenő arcomat. - Jó éjszakát! - már rég elkocogott, mikor én még álltam, teljes értetlenséggel.
Mi történt? Mi folyik itt? - kérdeztem magamtól.
Ezek megválaszolatlanul maradtak. Semmi félelem nem derengett bennem, azért tartózkodtam. Igyekeztem minél reálisabban gondolkozni.
EZEK UTÁN?
Az vicces lesz.
Elveszett ötlet. Éjjel, forgolódtam az ágyban, nem találtam a helyem, a kényelmes pozíciót. Szörnyen kiakadtam. Holnap úgy fogok kinézni, mint aki a halálból tért vissza. Szorosan megöleltem a párnámat, a puhaságba fúrtam a fejem, mind hiába. Durcásan átfordultam a másik oldalra, kényelmetlen. A hátamra, förtelmes. Hasra, kibírhatatlan. Megint az előbbi oldalamra, ami szembenézett az erkéllyel, meg az ablakkal, kétség kívül ez volt a legjobb. Le sem tudtam hunyni a szemem.
Bevallom, azt reméltem, hogy csak úgy, betoppan ide a fekete lovagom, azt is tudtam, hogy nem jön el. Otthon vedeli magába a minőségi piáját, ami nekem se ártana. Félek, annyira kiütném magam, ugyan el tudnék aludni, holnap viszont nem tudnék felkelni.
Elmerültem a gondolataimba, feltüzelt érzéseimbe, ekkor fejest ugrottam Álomországba.
*
Az ajtó előtt meghallottam Ric, meg Damon hangját. Pont elcsíptem egy kis beszélgetést. - ...ezt akarom szülinapjára. Mit szólsz?
Ekkor rontottam be, úgy éreztem magam, mint egy bika. Damon pimaszul mosolygott a pultnál ülve, Ric a konyhában tevékenykedett. - Hogy mit szólok? - tettettem gondolkodást. - Nem is tudom...
- Neked is szia! - üdvözölt Damon.
Ráncoltam a homlokom, enyhe, mégis egyértelmű célzást adtam neki, ám ez sem törölte le idegesítő vigyorát a pofájáról. - Szia Ana! - hunyászkodott meg Alaric. - Mi van veled mostanában?
- Ne tereld a szót! - tettem csípőre kezem. - A szülinapomról beszéltél.
- Már csak két hónap! Hűűű - vágott hülye fejet a Salvatore, két kezét a feje mellé tette, szemét a plafonra aggatta.
- Marha jó! - nem voltam túl lelkes. - Reméltem kiskoromban lebeszéltük, hogy...
- Semmi buli, semmi ajándék, csak ülünk, kussolunk, és mosolygunk!
Bólintottam. - Pontosan! Ehhez tartsd magad! Különben leszúrom magam az egyik karóddal!
- Ugyan már! Szeretsz bulizni, nem?
- Igen...
- Akkor? Bulizunk, egyértelmű!
Elszomorodtam. A Salvatore túlbuzgósága egyszerre nevettetett, siratott. Alaric észlelte rajtam a dolgot, sietve magyarázkodni akart Damonnak, megálljt parancsolva felemeltem a kezem. - Hagyd! - Damon szemöldöke összeszaladt. Üresen tündöklő mosolyt erőltettem a számmal, magyarázkodásképpen. - Nem szeretem a szülinapomat. Kész! - indultam meg a hűtő irányába.
Reméltem nem azt találom, amit a múltkor. A nagy büdös semmit!
Damon csak nem hagyta annyiban. - Úgy Istenigazából, miért is?
Alaric gyilkosan nézett a fiúra, aki értetlenkedett. - Nem hiszem, hogy szeretnéd a szülinapodat, ha aznap tűnt volna el az anyád, meg az apád, bónuszként meg átváltoztál! - dobtam gyenge, erőltetett vigyort, mialatt kitettem a müzlis tálat, a müzlivel, meg a tejjel, elé.
Ott kezdtem el készíteni a reggelit. Ric mellettem vagdosta a verbénát, hogy megtölthesse velük a kifogyott készletét, Damon meg ropit ropogtatott. Most Alaric "Szégyelld magad, megmondtam!" fejcsóválása sem ingatta meg Damont. - Ez tök jó! Egy haláli jó partit csinálunk!
- Elég Damon! Ez nem a megfelelő idő! - motyogta Alaric az orra alatt.
Elkészítettem a müzlit, mialatt kanalaztam, párszor összenéztem az előttem ülő fiúval, érzelemmentes arca telipofás vigyorral gazdagodott.
Meg egy szemforgatással, amit én adományoztam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése