'Vörös hajnal' 4. fejezet Grill

Reloaded

Vörös hajnal

Grill

A Grill. Ott díszelgett a főbejárat felett a Mystic Grill felirat. Csak álltam ott, mosolyogtam a kocsma előtt, mint egy hülye...

Mégis, olyan érzelmek dúlnak bennem, mint még sehol a világon. Beléptem a közepesen telt bárba, ahol megint csak megbámultak. Szelíd emberektől kezdve az ősember motorosokig mindenki itt tanyázott. Végignéztem a tömegen, és ugyan az maradt, mint volt. Alaric mindig meghívott egy kólára, szóval nem úgy kell érteni, hogy kiskoromba már részeges disznó voltam. Nem...

Ahogy a finomabbnál finomabb embereket néztem, mert ugye ennem is kéne valamit, a pultnál háttal ült a fekete lovag. Én már csak úgy hívom.

Szuper királyság.

Bryan épp a poharakat törölgette, amikor a lovag mellé telepedtem. - Mit adhatok? - kérdezte felnézés nélkül, robotiasan.

Naponta ezerszer csinálja, ez rutinból ment. - Egy üveg Black Magic-et, legyen szíves!

- Máris hozom! - tántorgott el.

Amíg távol volt, felkönyököltem a pultra, szememmel követtem a gyanútlan férfit, akinek halvány fingja sincs, hogy a kis csöppség, aki állandóan itt lógott a pótapjával, visszajött rosszalkodni.

Mert igen, pár nagyobb balhém is. Amit aztán Ric pénztárcája bánt.

Hoppá! Így utólag is. Mert hogy akkor, nem tudtam szólni semmit, csak fulladni a röhögéstől, az is száz!

Lopva a fekete srácra néztem, és ő is váratlanul rám pillantott. Megragadtuk egymás tekintetét, nem is engedtük el egy jó darabig. Barátságosan mosolygott, én pedig kellőképpen viszonoztam..

Tetszett. Csak az a baj az ilyenekkel, hogy mindenki rájuk hajt, mihint jön egy plasztikázott cicamaca, lekoccol. Ez nem feltétlenül a nő hibája...

Még mielőtt elveszhettem volna szemeibe, Bryan felé kalandoztam. Vihogtam alig hallhatóan, míg a nagy, mackó ember levette a polcról az üveget. Gyorsan lehuppantam a kényelmes székre,  komoly, fapofát vettem fel, és komor hangot. - Parancsoljon! - tolta elém.

- Köszönöm, Bryan bácsi! - meresztgettem a szemöldökömet huncutul.

Az ismert becenévre felszegte lelógatott fejét, őszinte elképedést lehetett látni rajta. Ártatlan kislánymaszkot mutattam felé, azonnal rá is jött, ki vagyok. - Analia?

- Szolgálatára! - tisztelegtem.

- Nem! Ez nem lehet! Visszajöttél Floridából?

Mindenki azt hiszi, hogy Floridába mentem tanulni. Ez a hivatalos verzió. - Igen, és tervezem a maradást!

A férfi maga felé intett. - Gyere ide, had nézzelek meg!

Kilőttem, mint a puskagolyó, már meg is kerültem a pultot. Előtte álltam, és már majdnem túlnőttem. - Elképesztő vagy! - pörgetett.

- Tudom!

Csak nevetett, nem térve magához a döbbenettől. - Végre, visszatért a kis szín a városba! A város réme!

- Az biztos! - öleltem meg.

- Jól megnőttél te lány! - pörgetett még egyszer.

Hajam csak úgy követte a fejemet. - Hát nem maradtam kicsi! - egy ablakra pillantottam, majd vissza. - Megcsináltattad az üveget?

Persze, értette, miről beszélek. Egy kis csínytevésem volt, még apróság koromban. - Meg! Ne tudd meg, mennyi bajom volt vele,...

- Mert az ablakos nem tudta, hogy lehet betörni így egy ablakot! - egészítettem ki a mindig megismételt történetet. - Szívesen elmondtam volna neki a technikám.

- Már akkor is rosszcsont voltál! Sok fejfájás járt érte az apádnak!

- Tudom!

Örömében a vendégekhez szólt. - Egy kis figyelmet! Kedves vendégek! Szeretném, ha megünnepelnénk egy kedves ismerősöm visszatérését! Nagy tapsot neki, és a ház áll egy kör italt!

Nevettem, mindenki felé küldve egy rövidkét. Örültem, hogy nagy szeretettel fogadnak, de mégsem engedhettem Bryannak, hogy ekkora mínuszt csináljon magának. - Bryan, nem kell a felhajtás!

- Dehogynem! Ne félj, nem megyek tönkre! - mondta, míg a székemhez igyekeztem. - Igyál, amennyit akarsz csibész!

- Azon leszek főnök!

A boldogságtól ittas férfi járása közben szökellt egyet, mialatt visszaigyekezett a vendégekhez. Vidáman leszedtem a dugót a borosüvegről, majd nagyot kortyoltam bele. - Szóval rossz voltál - jöttek mellőlem a szavak.

Kíváncsian arra fordultam, a lovag mosolygott, teli pofásan, lengette kezében a Black Magic-jét. Ő is azt issza.

Egyre több közös dolog...

Visszagondoltam, a feljövő emlékekre kuncogtam. - Nem voltam egy angyal! Rossznak lenni jó! - mondtam teljes meggyőződéssel.

- Ezzel teljesen egyetértek! Igyunk! - nyújtotta üvegét, én kissé bizonytalanul, de koccintottam.

Szinte egyszerre húztuk meg az italt, melegen simogatta a torkunkat. Kesernyés, édeskés íze miatt szerettem annyira. Meg azért is, mert kicsit pótolja a vért. Elhúzhatom a vadászatot. - Ahhoz képest, hogy tegnap majdnem megöltél, nagyon kedves vagy velem! Túlzottan - hunyorítottam.

Viccesre vette, pont, amit vártam. Már most tudom, hogy olyan fajta, akivel nem tudunk komoly dolgokról beszélni. - Induljunk tiszta lappal! Kezdjük elölről!

Pár másodpercnyi fontolgatás után belementem. Miért is ne?

- Oké! Akkor, - köszörültem meg a torkom - kihez van szerencsém?

- Damon Salvatore, személyesen! - biccentett. - Magának mi a becses neve?

Tetszett a mézes-mázos játék. Csípem a pasast...azaz, Damont. - Analia Morgan. A barátok csak Ananak szólítanak - megfogta kézfejem, hideg csókot lehelt rá.

Kihaltak az úriemberek, és elterjedtek a bunkók, tisztelet a kivételnek. De ő, a kettő keveréke. Érdekes személyiség. Rövid életem során most találkozok először ilyen személyiségű emberrel, azaz vámpírral!

- Floridából tértél vissza? - kérdezte kételkedve.

- Ez a hivatalos verzió. Kellett valami, amivel beetetem őket.

- Szóval, Ana, - jelezte, hogy tekintsem barátnak - egyedül?

- Ha partnerre gondolsz, igen, és ha szülőkre, szintén. Nevelőapám van. De ő a legjobb fej a világon.

- Figyelemre méltó! Te nem vagy olyan, mint a többi lány.

- Úgy érted, szép, lányos, aranyos, kedves, és sorolhatnám? - vicceltem.

- Nem. Te is csinos vagy, meg egyebek - magyarázkodott sietve. - Úgy értettem, hogy... különlegesebb! - felhümmögtem. - Nem vagy könnyen lenyűgözhető, aki egy szótól elájul.

- Az nem én vagyok - közöltem szomorúan. - Nehezebb megszerezni. Én olyan tróger féleség vagyok, csak büszkeséggel, és tartással megspékelve - mutogattam.

Nem tudta ünnepi mosolyát elfojtani szájának szélén. - Vettem észre.

Kortyoltam a finom borból, mire körbenyaltam a számat. - Gondolom, ezermilliószáz nőt megkaptál - sandítottam felé.

- Volt egy pár milla - dicsekedett.

Az efféle parasztoktól óvakodom. Benne mégis van valami... Valami, ami azt súgja, hogy érdemes összeismerkednem vele. - Nem vered nagy dobra.

- Távol álljon tőlem! - emelte fel védekezően a kezét.

- Ó, természetesen!

- Ellenben az öcsémmel - erre a kijelentésre picit megrökönyödött.

- Öcséd? Stefan? - találgattam.

- Igen. Bár ne lenne! - ivott.

- Ennyire rosszban vagytok?

"Most komolyan kérded?" nézéssel figyelt rám. - Enyhe kifejezés.

Erre nem tudtam mit felelni. - Mégis mi miatt?

- Nagyon nagyon hosszú történet. Esetleg máskor, ha nem lesz ekkora nyüzsi, meg tömeg.

- Semmi akadálya - ahogy elnéztem, egy megtört, megkeseredett férfit láttam, ami nem épp a legszebb előny. Ez egy lány miatt van. A nyakamat rá. - Nem lehet könnyű az életed!

- Ahogy másnak sem!

Grimasszal válaszoltam. - Van, akinek igen - magam elé bámultam, hogy elkerüljem a fürkésző tekintetét. - Aki kikapcsolja az érzéseit.

A vámpírok egyik különleges képessége, hogy ki tudják kapcsolni az érzéseiket. Olyankor nem éreznek se jót, se rosszat.

Hiába vagyunk vámpírok, azért gyenge pontunk is van. Mint például a verbéna. Égeti a bőrünket, nagy mennyiségben halálos. A másik, az ellenséges faj, a vérfarkasok harapása. Van még a  karó, ami ha egyenesen a szívünkbe talál, hupsz! Meghaltunk.

A másik hátrány, ami miatt szívunk, az az, hogy csakis kizárólag akkor léphetünk be egy ember lakta házba, ha behívnak. Vámpír lakta házban ez az akadály nem létezik, viszont embereknél igen.

Az árvaházból hazavíve, Alaric azonnal behívott, szabad bejárást kaptam örök életemig. Bonnie-éknál is így volt, akkor Bonnie nagyija hívott be. Valószínűleg ő is tudta, mi vagyok.

Kiragadott az elmémből. - Annak sem - mondta, miután lecsúszott torkán a korty bor. - Tapasztalat.

- Nekem mégis... Olyan könnyű volt. Sodródtam az árral, következmények nélkül, de nem szórakoztam jól. Egyedül, nem.

- Arra nem gondoltál, hogy fognod kéne valakit?

- Minek? - vontam meg a vállam. - A szerelem az egy szívás. Egy pokolian jó érzés, aztán átcsap szarba.

- Nahát! Mintha tapasztaltad volna.

- Nem! Csak éppen ezért, mert láttam, tudom, hogy milyen, féken tartom az érzéseimet. Kevés... embernek mondom azt, hogy "szeretlek", de az el is hiheti, hogy nem kamuzok.

- Ez az érzés ismerős.

Több értelemben olyan, mint én. Annyira egymásra hangolódtunk, olyan jól megértettük egymást. Valahogy ez az egész, túl meseszerűnek tűnt. Nem, nem is éltem bele annyira magam.

Mibe? Hisz nincs is semmi, amibe beleélhetném magam.

Szívből elengedtem egy sóhajt, pár kiló bánattól megszabadult a lelkem, újra visszatért belém a hiperaktív csaj. - Nagyon jó volt veled beszélgetni, Damon! - pattantam fel. - Viszont nekem van még ma egy kis dolgom. Remélem, még találkozunk.

- Bizonyára!

Füléhez hajoltam, csendesen belesuttogtam. - Viszlát!

Elhátráltam, a váratlan gesztus ledermesztette. Önelégülten, mint aki jól végezte dolgát, kihátráltam a Grillből, mielőtt azonban kimentem volna, intettem egyet a sürgő-forgó Bryannak.