2012. december 21., péntek

'Tűz a pokolban' 21. fejezet Szürke köd II.

Reloaded
Tűz a pokolban
Szürke köd II.
(Befejező fejezet)

Az a vadász elég óvatlan volt. Gond nélkül felderítettünk mindent Stefannal. Bonniet és Matt-et hátra küldte, Jerrel viszont beszéde van.
Mit akarhat tőle? Most őszintén...
Közös megegyezés alapján Stefannal megegyeztünk, hogy előre megyek, ő még marad egy kicsit. El kell mondanom a fejleményeket Damonnak. Szóval visszamentem a hotelszobába, hogy "kitálaljak" neki. Jobban mondva, nekik. Elena is ott lesz. A korhadt lépcsőn lépkedve, elgyötörten nyöszörgött egyet, öregsége miatt.
Mit is vártam? A ház nem ma épült, de korához képest egész jó…
Messziről éreztem Damon és Elena jelenlétét abban a szobában, halk neszeket érzékeltem. Egyből megfeszült a gyomrom. Mit csinálhatnak azok kettesben? 
Bíztam Damonban, nem kérdés. Elenában nem bíztam.
Hamarosan megtudom.
Magabiztosan léptem előrébb és előrébb. A szokásos keménységem rajtam fénylett. Ez a keménység a megkövültségemnek tudható be. Mert megkövült voltam. Megkövült, hiszen annyi kínlódáson, bajon estem át, hogy szörnyű. Nem sajnáltatásképpen, de én is elszörnyedek rajta, hogy gyerekként már belecsöppentem ebbe az őrült világba, ebbe a bolondok házába.
Ez az. Bolondok háza.
Gondolatörvényemből arra eszméltem, hogy az orromtól centikre van az ajtó. Hirtelen lefékeztem, szerencsémre. Majdnem belefejeltem az ajtóba, egy az egyben. Csendes szitkozódásba fogtam. Úgy el tudtam mélyülni az elmémbe, hogy néha azt sem venném észre, ha lebontanák körülöttem a falakat.
Jó vagy nem, én belépés előtt hallgatóztam. A hatalmas, sötét faajtón keresztül nem szűrődött neszelésen kívül semmi. Ezt is kommentáltam.
Remegve a kilincs után nyúltam. Nem voltam biztos benne, hogy az, ami fogad, tetszeni fog. Mert hát csak Damonről meg Elenáról beszélünk.
Damon nem tud ellenállni a nőknek… Elena meg mindig érez Damon iránt valamit. És ez fordítva is igaz. Már bánom, hogy beléptem a szerelmi háromszögükbe, bővítve azt szerelmi négyszögre.
Egy balfék vagyok.
Szerencsém van, mint mindig, mindenben… balszerencsém.
Az agyam később reagált, mert a kezem már le is nyomta a kilincset, kitárva előttem a zegzugos szoba rejtelmeit. Féltve léptem előre egyet. Félve, de megtettem.
Szememmel keresni kezdtem a két vámpírt, a lehúzott redőnyöktől nem is láttam őket, aztán ahogy vámpírszemeim a tettek mezejére léptek, „aktiválva” magukat, kitisztult minden.
Rövid keresés után a bársonyos ágyon láttam meg őket. Elena épp egy fegyvert szorongatott, Damonnak szegezve, aki alatta feküdt. A szívem kihagyott egy ütemet, majd még egyet, és még egyet…
Ijedtemben azt hittem, szívrohamot fogok kapni.
TE JÓ ÉG!
Az erő visszakúszott a testembe, természetes színt varázsolva rám, a vért visszaszállítva fagyos arcomba, és kezdődhetett a hajsza. Damon száján akkora vigyor volt, mint egy barlang.
- Itt... meg… mi… folyik? – szaggatott stílusban intéztem a szavaimat hozzájuk, fogaim között szűrve, mint egy idegbeteg.
Mindkettő elugrott egymástól, megszeppenve vették tudomásul, hogy az ajtóban állok. És ki tudja, mióta állok ott!?
Hát én tudom, az meg elég.
Nem válaszolt senki. Némaság borult a mi kis „baráti összejövetelünkre.” Olyan riadtak voltak, mint két, ártatlan kismadár. Minden volt a két vámpír, csak ártatlan nem.
- Kérdeztem valamit! – egy oktávval feljebb csusszant a hangom, belőlük egy rázkódást kiváltva.
Ezt a… megalázottságot. Ezt a szégyent. Ezek szerint én mégsem vagyok jó Damonnak. Ezek szerint, mégsem szeret engem igazán.
Damon masszírozni kezdte a homlokát, lassú mozgására is kapkodtam a szemem, pszichopata módjára. – Ana! Mi csak… Ah! Rosszkor jöttél, rossz helyre!
- Tessék? – dühöngeni kezdtem. Azt hiszem, jogosan. Legszívesebben összetörtem volna mindent ebben a szobában, őket is beleértve. – Ennyire hülyének nézel? Talán… - tettem csípőre a kezem – nem is érdemlek magyarázatot?
- De, igen, érdemelsz, herce…
- Még egyszer ki ne ejtsd a szádon! Megértetted? Különben kitépem a nyelvedet!
- Kérlek, ne légy dühös! – fenyegetésemre Elena elővette bájos, kényeskedő hangját.
Nem tudom, hogy tényleg kényeskedő volt-e, de nekem úgy hangzott. Átsiklottam rá, a fiú mellett állt, elgyötörten. Nem a bűntudat miatt, hanem a lebukás miatt.
Kis fény furakodott át a redőnyös, kísértetiesen megvilágítva a párosukat, és őszintén, valamiért aggódni kezdtem.
Elnézve őket… valószínűleg Damon mindig is Elenáé volt. Ami azt jelenti, hogy sosem volt az enyém. Sosem. Visszaemlékezve az együtt töltött percekre, az érzelmei valósnak tűntek.
Azok is voltak! Az én érzékeim nem csalódnak! Tudom, hogy nem annyira jó színész!
- Ne legyek dühös? – sziszegtem. – NE LEGYEK DÜHÖS?! – az őzike szemecskéit lesütötte a padlóra, mert pillantásomba minden megvetést beleadtam. – Mondd meg nekem őszintén, Elena! Mit csináljak akkor? Felejtsem el? – mikor Damonra néztem, ő is gyáván elpillantott. – Vagy ugorjak a nyakatokba?
- Nem történt semmi! – cáfolta meg a Salvatore elképzeléseimet. – Bármit is gondolsz. Beszélgettünk!
- Beszélgettetek? Beszélgettetek – nevettem cinikusan. – Érdekes! Valahogy én nem így tájolom be a beszélgetés fogalmát!
- Elena elveszetten érzi magát, – felnézett rám, komor, fekete szemekkel, megragadtuk egymás tekintetét, úgy folytatta uncsi magyarázatát – Jeremy miatt.
- Oké! Tiszta sor. Te hogy kerülsz a képbe?
- Segítek neki, mint barát! Megállítottam, hogy egyedül bemenjen az öccséért, és… egy kicsit elragadtattuk magunkat.
- Szóval elragadtattátok magatokat? – gúnyolódtam.
- Teszteltem. Hogy tényleg képes e megvédeni magát. És sikerült fordítania a „kockán”.
Komolyan? Elvárja, hogy el is higgyem? Mekkora címeres ökör lennék?
Elena szorongott. Összeszorította a fogait, magába roskadva állt. Kis teste alig érzékelhetően remegett, ezt is alig vettem észre, még vámpírlátással is. Akkor sem tudom sajnálni. Nem megy!
Vagy velem van a hiba, vagy tényleg ekkora kétszínű egy nőszemély…
- Jó! – nyögtem fél perc után, nem bírták ki, hogy felém ne tévedjen a figyelmük. Viszont most én néztem el róluk. – Jó, tudjátok mit? Hagyjuk ezt abba! Henyéljetek tovább, vigasztaljátok egymást! Engem vár a csatatér!
Megfeszültek, amikor is mindkettőjüknek dobtam egy kacsintás félét, és hipp-hopp! Már sarkon is fordultam.
Hallgatja őket a halál. Úgy vagyok vele, ha nem érdekel valami, nem nézem, nem hallgatom, főleg nem beszélek róla! Nagy bölcselet! Mindenki hasznát veszi.
- Ana! ANALIA! VÁRJ MÁR!
Nem mondtam el nekik semmit, nem tudnak cselekedni. Igaz, hogy egy rossz döntés, és utánam jönnek, felkészületlenül. Megeshet.
De nem az én hibám lesz!
Kocogtam a korhadt lépcsőn, fel-felnyikordult alattam, ugyanúgy, mint odafelé menet. Egyáltalán nem zavart. Ez is arról a meséről regél, hogy milyen idős, és milyen emberek mentek már rajta végig.
A lenti bejárati ajtó kinyílt, hallottam, hogy belép rajta valaki, az a valaki meg Stefan. Semmi kedvem nem volt megállni, magyarázkodni, ezzel is pocsékolva a drága időt, veszélybe sodorva a túszokat. Azt már nem!
Stefan meg is lepődött, hogy lát, és nem fent tárgyalok a fentiekkel. – Analia… Te meg?
Leugrottam a maradék lépcsőfokokról, rámosolyogtam üresen a borzos fiúra, akinek levélzöld szemei aggódóan csillogtak felém. – Jöttem, láttam, ennyi volt!
Haladtam felé, értetlenül bámult rám, ráncolt homlokkal. – Ezt hogy értsem?
- Ha a többiek elmondják, akkor megtudod! – vállaink súrolták egymást, ahogy elcsusszantam mellette. – Most ha megbocsátasz…
Vissza se nézve, kilöktem a nagy ajtót, és a célom felé haladtam, ami a Grill volt.
Tarts ki Bonnie! Úton vagyok!
Félúton összetalálkoztam a hibridemmel, akit Klaus küldött. Marcona, jó kiállású, helyes férfi volt, elragadó barna szemekkel, félhosszú szőke hajjal. A főbejáratnál bomba van, de ki lehet kerülni. Ott kell bejutnia.
Pontos utasítást adtam Jamesnek (mint később kiderült a neve is), helyeslően bólogatott, szívta magába minden szavamat, egyből meg is értette. Alig várta, hogy munkához lásson. Nos, ebben hasonlítunk. Nem szeretem a tétlenkedést.
Már a főbejárati ajtó kilincsét szorongatta, mire észbe kaptam. Egy szempillantás alatt az egyik ablak alá telepedtem, a falhoz simultam, úgy, hogy véletlenül se lásson meg senki. A vadászon kívül viszont senki nem láthatna meg, mivel egy lélek sem rótta a környéket. Forbes sheriff valóban jó munkát végzett!
A fiú várta a parancsomat. Felemelő volt érezni, hogy irányíthatok valakit. Valakit, vele együtt az eseményeket.
Finoman biccentettem, mire csendben benyitott. Átlépte a csalós madzagot, ami beindította volna a bombát.
Siker!
A szívem zakatolt, őrült módjára. Meg sem bírt pihenni. Ide-oda szállingóztak a gondolataim, mikor most, ilyen helyzetben üresnek kéne lennie az elmémnek. Legalábbis előnyösebb lenne. Tehát kínzó csend borult körém. Nem tudtam, mi folyik bent, így szinte képtelen voltam megnyugodni.
A másik pedig… hol vannak Damonék? Veszekednek, vagy mi? Valójában annyira nem érdekelt, mivel egyedül is elbánok azzal a hírhedt vadásszal. Fogadni mernék, hogy egy álló vámpírt sem tudna lelőni.
Ezt benéztem, mert letudna. Engem is eltalált a szertartáson. EEEEEE! Mellé…
Jó, jó, ha álló vámpír le tud lőni, lehet, hogy egy gyors futót már nem. Engem biztos nem, vagy ne legyen a nevem Analia Morgan.
A semmiből hideg kis üvegszilánkok zúdultak milliós csoporttal a nyakamba, felhevült testemet lehűtve egy cseppet. Most eszméltem, az éles, mély dördülésre, hogy robbanás történt.
Felrobbant egy bomba!
Forgattam a fejem erre-arra, és elkaptam egy ijesztő pillanatot. Az ajtó kirepült a helyéről, és vagy 6 métert siklott, ÁLLVA az avarig, ahol is aztán felborult.
Magasságos!
Hát ha Damonék nem jöttek eddig, most már jönni fognak, mint a kis angyal. Ez a robbanás kilométerekre ellökte a jelet, azt a mély hangot, és ember legyen a talpán, aki nem ijedne meg egy ilyentől. Talán a veteránok… ők biztos nem.
Mi van, ha megsérült valaki? – a kérdés felmerültével tudtam, hogy azonnali hatállyal BE KELL MENNEM.
Mély lélegzetet vettem, a hirtelen jött erőtől duzzadva besuhantam az épületbe. Majdnem felbotlottam valamibe. Átkozódva néztem meg jobban egy kicsit azt a valamit, és szinte azonnal visszaszívtam azt. James. A szíve nem dobog, nem lélegzik, idáig hallom a kongó ürességet, pulzusa helyett, és a felismerhetetlenségig összeégett. Összerándult a gyomrom. Egy társam elesett a harcban.
- Már megint te?
Kíváncsian fixíroztam a hang forrását. Azt hittem, káprázik a szemem. A vadász, maga.
Alábecsültem a kelleténél. Feszes, izmos karok, fekete bőr (mert hát színes bőrű volt), és a haj nélküli, fedetlen fejtető. Fogalmam sincs, hogy tudtam ilyen rémes helyzetben humorizálni, de kis fények vetődtek az ablakról fejére, és olyan volt, mint egy diszkógömb…
Fehér atlétája alatt kidolgozott, formás test lapult, kényelmesnek tűnő nadrágot viselt, hogy ne gátolja gyors mozgását, na meg persze kiváló cipőt. Már-már fekete szemei voltak, de mégsem. Barna. Sötét barna. Annyira sötét, hogy olyat még nem is nagyon láttam.
Kezében fenyegetően fegyvert tartott, türelmetlenül várva, hogy lecsaphasson. Ujja feszült a ravaszon. Már viszketett a tenyere, hogy holtan lásson. A robbanás majdnem szétvitte a bár elejét, szerencsére azonban csak megroncsolta. A többi rész ép maradt.
Felfedeztem az asztalok között némi mozgást. Reményt adott. Nem éreztem vért, a Jamesén kívül, ez jó jelnek számított. Több esély arra, hogy megúszták. Kibukkant Bonnie hajkoronája, Jeremy aggódó szemei, és Matt búrája. Nem bújtak elő, csak kilestek.
A kis Bonnien eluralkodott a fellelkesedés, felpattant, alig hitt a szemének, ezért rám kiáltott. – Analia!
- Bonnie, ne! - húzta le őt Jeremy.
Elterelte a figyelmemet. Túl késő volt. Ezt a rohadt vadász ki is használta. Egyenest nekem szánta a golyót, ami sikítva vonta maga mögé a levegőt, közel haladva felém.
Az adrenalin elvette az eszem, a fülemben egy ér kezdett hangosan lüktetésbe, miközben az a bizonyos hang terítette be a teret. A lövés zaja…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése