'A sors szárnyán' 2. fejezet Ha nem fájt, hát most már fog!

Reloaded

A sors szárnyán

Ha nem fájt, hát most már fog!

Jóízűen nevettünk, a hasunkat fogva, már-már a padlót csapkodtuk a röhögéstől, ezzel kicsit megbántva az igenis komoly Meredith-et.

Én? Meg ő? Férj és feleség? Még a feltételezés is… Atya világ!
Megtöröltük könnyes szemünket, és összemosolyogtunk. – Nem! Tudod… - nevetett még egy utolsót – ő a lányom.
Meredith szemei kikerekedtek, szorgosan kapkodott levegő után. Szegény még sápadtabb lett, mint volt. – Ó! Egek, én sajnálom!
- Semmi baj – nyugtatgatta Alaric.
Félő volt, hogy elájul. De látszott rajta, hogy erős nő. Akárcsak én!
- Alaric fogadott lánya vagyok. Nem túl rég tértem vissza a városba. Üdv! Analia Morgan vagyok! Bizonyára maga Meredith!
- Szia! Igen! Meredith Fell!
Odaléptem hozzá, tisztelettudóan kezet ráztam vele. – Örülök, hogy végre megismerhetem! Hallottam már magáról!
- Bárcsak elmondhatnám ugyanezt – mosolyodott el melegségesen. – Csak sajnos valahogy elfelejtettek megemlíteni – sandított hátra Ric-re. – A fiúk sem avattak be.
- Rá se rántson! Most már itt vagyok! Ric! – fordultam hátra. – Hoznál még egy üveg bort?
Kócos, mogyoróbarna fürtjei megbillentek, bólintás közben, és már el is nyelte őt a pince rejtelme. Leültünk a kanapéra, és szóba elegyedtem a dokival. – Vámpírvérrel gyógyítani az embereket? Zseniális ötlet!
- Köszönöm! Őszintén szólva, féltem az elején, aztán már olyan volt, mint egy átlagos tevékenység.
- Mindent tud a világunkról. Igaz?
- Természetesen! Ennek ez a velejárója! – magyarázta. – Hogy kerültél Ric-hez?
- Örökbefogadott! Ez egy nagyon hosszú, és gyötrelmes történet! Amihez a bor tökéletesen illik!
Ekkor csoszogott elő nevelőapám a pincéből, egy helyett kettő üveg borral. Az este folyamán jókat nevettünk, beszélgettünk, iszogattunk. Magam is meglepődtem, milyen hamar a bizalmamba fogadtam a nőt.
Eddig mindig ellenséges voltam az idegenekkel, mert betolakodónak tartottam. Ő cseppet sem volt betolakodó. Sőt, sokkal inkább tartozott a körünkbe. Keveset tudtam róla, amit tudtam, abban holt biztos voltam.

*

A házban volt némi világosság. Meglepődtem, hogy a csicskások nem rohantak le rögvest, ahogy a birtokra léptem.
Ám miért rohantak volna le? A világ minden táján van annak a mocsoknak hibridje, eddig is simán megölhetett volna. Nem tette.
Tényleg fontos dologról lehet szó, ha nem ölt meg azonnal, ahogy meglátott.
Egyrészt ezért is nem érnének hozzám azok a fajzatok, másrészt, mert észrevétlenül bejutottam, úgy, hogy nem is törtem magam olyan nagyon.
Az ajtó megcsikordult, ahogy beléptem a hatalmas villába.
Az fogadott, amit vártam. Fény, pompa, gazdagság. Bár nekik nem számít a pénz. Míg némely emberek a pénzt tartják a legfontosabbnak, nekünk a vérük fontosabb.
Egy nagy előtérszerűség fogadott. A Hall. Márvány csempéből állt a padló, a falak fehér színben világítottak. A csillár egyszerűen gigantikus volt, és régimódi. Szép, kifinomult.
A terem két oldalfala mentén, és a két íves lépcső között, amik az emeltre vezettek, folyosók haladtak befelé a „labirintus” szerű ház rejtelmeibe. A lépcsők fent összeértek, kis lenéző szerűséget alkotva a találkozásuknál. Növények, szobrok, festmények hada díszítette a puccos előteret, és ha jól sejtem, az egész házat.
Vak sötét volt. Mint szinte mindenhol. Egyedül egy közeli szobából áradt fény. A szívem ki akart repülni a helyéről, úgy éreztem magam, mint egy besurranó tolvaj.
Nem volt ajtó, nyitott tér volt. Már nem akartam elrejteni a jelenlétemet. Hétköznapi lépésekkel közeledtem a reményeim szerint élettel teli szobához. Beléptem tehát rajta, nappali, vagy szabadidő szoba fogadott. Könyvespolc, elegáns bútorok, domináns színek, a régebbi korhoz megfelelően, bársonyos, pompás függönnyel az ablakban. A kandalló körül két kanapé, pár fotel foglalt helyet, hívogatóan.
Klaus háttal állt nekem, az ablakra meredve, és bár nem láttam kifogástalan arcát, tudtam, hogy mosolyog. Nagyon is mosolyog. Várt rám. Tudta, hogy érkezem.
- Analia! – került szembe velem, kezében tökéletesen, úriember módjára tartott egy whiskys poharat. – Micsoda meglepetés! Úgy látszik, meg kell erősítenem a védelmemet!
- Nem volt nehéz bejutni. Túl könnyű volt!
- Foglalj helyet! – derült fel. Visszataszító volt, ahogy kedveskedni próbált. Hogy megtudjam, amit akarok, szófogadó kislány módjára leültem az egyik fotelba, míg ő sürögve-forogva öntött nekem egy pohár whiskyt, kérdezés nélkül. Bár elfogadom. – Mi szél hozott?
- Először is, beszélnünk kell!
- Ahogy óhajtod, drágám! – megállíthatatlanul mosolygott, nekem pedig felfordult a gyomrom. Kezében az én adag piámmal hozzám sietett, átadta nekem a hideg poharat. Megköszönés nélkül rávetettem magam. Ízlelgettem, kétségtelenül drága, és finom egy whisky. – Párizsban vettem. Az egyik legjobb fajta whisky.
- Az! – mondtam röviden.
- Na és, - fordított nekem hátat, elballagott az egyik magányos fotelhez, levetette magát – hogy sikerült az akció?
- Jól. Sajnos James nem élte túl.
- Ó! Milyen kár. Ő volt az egyik legjobb emberem!
- Hősi halált halt!
Pár másodpercnyi merengés után felemelte poharát. – Akkor igyunk Jamesre.
Bizonytalanul figyeltem a férfit. Nem fért a fejembe, ötletem se volt, mit akarhat ezzel. Összehúzta szemöldökeit, amiért várakoztattam.
Gyors döntést kellett hoznom. Villámgyorsat. Végül is, ez egyszer kivételt tehetek, elfojthatom a gyűlöletet iránta. Én is feljebb emeltem a poharamat. – Jamesre!
Felvidította az a tudat, hogy valamiben vele tartottam. Vigyorogva hörpintett az italába. Én kevésbé vigyorogtam. Előre tudtam, hogy nem fogok jóízűen nevetni ittlétem alatt, az este folyamán. Elvégre nem egy pizsamapartira jöttem, a legjobb barátnőmhöz.
- Mit akarsz?
- Tessék? – tettette az értetlent.
- Ne játszd meg magad! Nem áll jól neked! Halljam! Mit akarsz a tettedért cserébe?
Szívem a torkomba ugrott, amikor édesen hümmögni kezdett, gondolkodást imitált. – Nem is tudom… Te mit javasolnál? – elakadt a szavam, sarokba szorítva éreztem magam, főleg, amikor kénytelen voltam belenézni a világoskék szemekbe. – Ugyanazt, mint a múltkor? – zaklatottá váltam, megfeszültem a helyemen, szabad kezemmel belekapaszkodtam a karfába, és körmömet belemélyesztettem. Annak a hihetetlenül fájdalmas esetnek nem szabad megismétlődnie. SOHA! Kétségbeesetten zihálni kezdtem, persze csak annyira, hogy én tudjam. Semmilyen jelet nem szabad adnom a félelmemről. – Nem! Biztosíthatlak róla, hogy nem esik bántódásod. Az is elég, hogy eljöttél.
Ellazultam. Felengedtek görcsös végtagjaim. Ez nagyon szarul jött. Be kell ismerni, jó játékos a vámpír. – Rendben.
- Szeretnél tudni valamit?
- Miért vagyok fontos neked, Klaus? – láttam, hogy majdnem elharapta a pohár szélét. – Tudni akarom!
Az ős felsóhajtott, előérzetem rossz dologról árulkodott, és a most következőkre tudtam, hogy nem lehet felkészülni. – Mindennek eljön a maga ideje. Ennek most jött el. Jól van, elmondom! – egy megfontolt, óvatos kortyot fetyelt le, megengedve magának a mese előtt. – Minden 1864-ben kezdődött.
- 1864?
- A polgárháború idején. Itt, Mystic Falls-ban. Itt élt a többi Alapító család.
- Várj! Az én családom Alapító család volt?
- Természetesen! – felelte, mintha tényleg ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Itt voltak a Gilbertek, - a névtől is borsódzott a hátam – a Salvatorek, és a többiek. Lockwoodék, stb. Na meg, akkoriban más is járt a városban.
- Ki?
- Katherine!
Ó, igen. Már beugrott. – Folytasd!
- A te őseid, a nagyapáid, a Morganok, három fiútestvérből álltak. Vámpírok voltak. Nem tudta senki, hogy mik is ők valójában. Vagyis voltak kivételek. Katherine, Pearl, és a kis Annabell. Hiszen, ők is vámpírok voltak. Megegyeztek, hogy ha nem árulják el egymást, nem tekintenek ellenségként a másikra.
Beleborzongtam, hogy az elődeim képesek voltak egyezkedni egy ilyen viperával, meg a hozzá hasonlókkal.
- Nos, ez az egyesség hosszú idejű volt.
- Valami véget vetett neki, ha jól sejtem.
- Igen, jól – kacsintott. Koránt sem volt felemelő a történet. – Mielőtt azonban a lényegre térnék, kell néhány mellékes dolgot is említenem, hogy kerek legyen a történet. Nos, a három férfiú közül, a legkisebb, Randy, halálosan beleszeretett egy halandó nőbe. Rengeteg időt töltöttek együtt, és persze, mint minden pár, eljutottak a szerelmük csúcsához.
Hirtelen azt hittem, a saját mesémbe csöppentem. A halandós részt kihagyva. Egy parányit elpirultam, és sikerült kisiklanom a figyelemből, Damon miatt. Rá gondoltam. Arra, milyen gyönyörű pillanataink is voltak együtt, és hogy mindig azt akarta, hogy boldog legyek.
Elrepített a rózsaszín felhőkig, amiket eddig nem is ismertem. Volt szerencsém, vele megismerni azt a helyet. Milyen tökéletes volt, hogy először neki adhattam át magam, megoszthattam vele az érzéseimet, engedhettem a csodás csábításnak.
Életem legszebb pillanatai, percei, órái, napjai hozzá fűződnek. Miatta voltak!
Gyorsan visszarándultam Klaus mondanivalójára. – Ezt Phil, és John kicsit féltékenyen, de megértően, elfogadóan vették. Mert ha az egyikük egy embernővel mutatkozik, senki sem gyanakszik rájuk. Elég annyi, hogy a nagy testvéri összetartás régóta megvolt a testvérekben, és imádták egymást.
- Mi volt a baj?
- Inkább kik? Az Alapító családok közül vámpírokat kutató csapat jött létre. Többek közt, - kapott új erőre a mosolya – Giuseppe Salvatore, a Salvatore testvérek apja, Jonatan Gilbert, Elena és a kis Jeremy nagyapja, meg még egy két ilyen ember.
Hidegzuhanyként ért a kijelentés. Az őseink jól ismerték egymást.
- Most jön a csavar! Az öreg Gilbert feltalált egy olyan készüléket, amivel vámpírok nyomára lehet akadni – jaj ne! – Hála annak a vénembernek, bekövetkezett immár a lehetetlen. Az őseid nyomára bukkantak. Egyenként kivégezték őket! – nyelnem kellett egyet, hogy meg tudjam emészteni a fájdalmas részleteket. – Mivel ez a készülék vámpírok megtalálására volt alkalmas, Katherinet is megtalálták előbb-utóbb, na meg a kis barátait is. Szabályosan kiszakította őt Giuseppe, Damon és Stefan karjából. Szegények, - biggyesztette le színpadiasan az alsó ajkát, tettetett ártatlanságától falra tudnék mászni – úgy összetörtek ezután.
- Igen, a történelem ennek a részét ismerem – morogtam, kétségtelenül jól szórakozott rajtam. – Nem mondanád inkább a rám tartozó részleteket?
- Máris! Ott tartottam, hogy farkastörvények uralkodtak. Az egyességnek vége lett. Mindenki mentse a maga bőrét. Már aki tudta! – kacagott. – Nyeregben érezték magukat az Alapító családok, azt hitték, kiűzték a vámpírokat a városból. Ami részben igaz volt, több okból is. A Salvatore testvérek szélnek eresztették egymást, meg sem álltak, amíg az egyik balra, a másik jobbra nem ment, messze ettől az átkozott várostól!
El sem mertem képzelni, min mehetett keresztül a két srác. Borzalmas!
- Ez csak egy ok!
- Igen, kedvesem! De megfeledkeztek valakiről.
Akárhogy törtem a fejem, egy név sem jutott az eszembe. – Kiről?
Sejtelmes vigyorától már nem falra másztam, hanem egyenesen a falba menekültem. – Ami egészen elképesztő, és mai napig ennek köszönheted, hogy itt lehetsz, az egy valaki. Hisz, a három testvérrel megszakadt volna a vérvonal.
Belém hasított a felismerés, mint egy fény, a sötét szobába. Tátva maradt a szám is, a szemem tágra nyílt, nem akartam elhinni azt, amire ki akar lyukadni. – Az nem lehet! Képtelenség!
- De, ez igaz, drágám! Randy nőcskéje addigra… a szíve alatt hordta az ősöd gyermekét.