'A sors szárnyán' 5. fejezet Hiszed, vagy sem!

Reloaded

A sors szárnyán

Hiszed, vagy sem!

Egy percet sem aludtunk. Pihentünk, ugyanúgy, mint nemrég a tisztáson. Ujjbegye kalandozott a hátamon, ami kilátszott a takaró alól, felé. Láthatatlan, alaktalan motívumokat rajzolgatott rám, minden érintésbe beleremegtem.
Hogy fogom elmondani azt, amit Klaus mondott tegnap este? - filóztam tovább ezen a kérdésen, ami szinte mindig az agyamban van. - Biztosan tudom, hogy nem tudnék beszélni erről, sőt, még mutogatni sem. Akkor?
Mi lenne, ha megmutatnám neki? Igen, ez jó ötlet... - helyeseltem saját, bár meg kell hagyni, zseniális ötletet.
- Akkor gondolom, most már beszélhetünk a tegnap estéről - süvített sikítva felém a kérdés.
Nekem szegezte azt, amire számítottam, de mégis, annyira lesokkolt. Felemelkedtem, kihúztam magam, és csak meredtem magam elé a semmibe. - Damon...
- Hallani akarom! - ült fel hozzám. - Nagy a baj?
- Milyen kérdés ez? Nem, biztos nem nagy, ha ennyire megroppantam. Nem gondolod? - cinikussággal töltöttem meg a hangomat.
- Jól van, ez hülye kérdés volt.
- Figyelj... én... nem... Egyszerűen nem tudom megfogalmazni - vetettem felé könyörgő, perzselő tekintetemet, ami miatt bűntudat söpörte át az arcát. - Inkább megmutatom!
Kicsit megrökönyödve fogadta, ahogy tenyereim körbefogták az arcát, és szembekerült a szememmel, ami fogalmam sem volt, mit tükrözött. Felzaklatta ez az egész, izgatott lett, mint én, ezek ellenére rám hárult a feladat, hogy rámosolyogjak, megnyugtatásképpen. Furcsa. Célba vettem a száját, a tempót, amit felállítottam, egy percig nem is bírta követni, azért belerázódott.
Ekkor feltárult előtte elmém annak rejtett zuga, amit nem akartam többé újraélni, most kénytelen voltam. Mint egy film, vetítettem, felvázoltam az elhangzottakat. Damon viszont nem csak hallotta, látta, mi folyt ott, a Mikaelson házban, hanem érezte is, mit érzek, tudta, mit gondolok, minden fájdalmat a testem, rándulásokat, keserű mosolyokat érzett. Az emlékképen át is hallottam, ahogy morogni próbál, félig-meddig sikerül is neki.
A vörös csík égni kezdett a szememben. A fájdalomtól, meg attól, hogy tudtam, forró könnyek akartak kitörni, de utolsó erőmmel én meg tudtam akadályozni. Klaus hogy is fogalmazott? Bélyeg. Ez a bélyeg a válasz a származásomra.
Én nem tudom, mit gondol, van egy olyan érzésem, hogy nem is akarom... Valószínűleg arra gondol, mit tenne Klaussal. A férfi játszadozása után elérkezett az a kis részlet, amikor eszemet vesztve rohantam, se hall, se lát, nem is érez üzemmódban. A sajnálat sugárzott róla. A döbbentséggel keveredve, amint látta magát, és hogy mennyire megkönnyebbült múlt éjjel őt látván. Amikor átöleltem pedig azt éreztem, hogy már az sem érdekel, ha meghalok, mert célba értem.
El sem hitte eleinte azt, hogy akarva, akaratlanul, észre sem véve, ő segített át engem rengeteg nehézségesen, milyen támaszként is tekintek rá, ugyanakkor mennyire szeretném óvni a terhemtől, és egyedül megbirkózni vele. Mivel ilyen vagyok. Magányos farkas. Jobban fogalmazva, vámpír...
Nem akartam, hogy többet lásson. Elhúzódtam tőle, egy arasznyit arrébb is ület. Magamba roskadva babráltam a kezemmel, meg a paplannal is, mikor mivel. Átjárt egy energia, egy elektromosság, amitől hajam majdnem az égnek állt. Damon nem szólt semmit, és ez rosszabb volt, legalábbis engem rosszabbul érintett, mintha szólt volna valamit.
AKÁRMIT!
Még meg sem mozdult. Attól féltem, hogy talán sokkot kapott, vagy ilyesmi, de nem. Kutya baja sem volt. Bátortalanul kezdeményezni akartam, valahányszor azonban beszélni akartam, émelyegni kezdtem.
Hosszú percekig azonban így maradtunk. Ő mozdulatlanul, én meg idegbeteg módjára játszogattam. Végső soron neki eredt meg hamarabb a nyelve. - Ana... - akkor is nyögdécselt. - Várj... Mi?
- Nem láttad? Nekem kelljen elmagyarázni?
- Ez azt... ez azt jelenti, hogy apám megölte az őseidet!
- Nagyon úgy néz ki! - fintorogtam. - Még lehet, te is ismerted őket!
- Igen. Most, hogy mondod! Emlékszem rájuk - sikerült folyamatosan beszélnie. A paplan gyöngyöződött az ujjaim között, alatt, rajta, mint a selyem. Lekötötte a figyelmem, többnyire. Nem teljesen, mert tudtam figyelni Damonra. Pillantását arcomba fúrta, én viszont nem viszonoztam. Féltem. De mitől? Nesztelen mozgását már csak akkor vettem észre, mikor az állam alá nyúlt, gyengéden, kecsesen maga felé fordította a fejem. Elmerültem a csodaszép vonásainak vizsgálatában, megnyugvást lopott a szívembe. - Sajnálom!
- Mit? - érdeklődtem.
Egy mosolyt küldött a takaróra, vissza felnézett rám. - Hogy egyedül kellett elmenned oda. Szólhattál volna, és...
- Úgy sem vittelek volna! - jelentettem ki egyszerűen, egy cseppet megbántva ezzel őt. - Klaus nem árulta volna el amiket tudni akartam, téged meg csapdába csalhatott volna, vagy foglyul ejt. Érted? Engem nem bánthat.
Mindvégig tartottam a szemkontaktust, a bátorságomat látva egyetértett velem. Volt igazságalapja annak, amit mondtam. – Nem engedted volna, hogy elkapjanak! - kunkorodott szája félszeg vigyorra.
- Nem hát! Vagy ha igen, kiszabadítalak! Ez azért nem vicces!
- Pedig az! - próbálkozása, hogy felvidítson, egyszerre volt aranyos, és buta cselekedet. - Én is ugyanezt tenném, ha megpróbálnának elvinni, akaratod ellenére. Nem engedném, hogy csak úgy ellopkodjanak mellőlem, megértetted?
Ezt a szónoklatot megspékelte egy kacsintással. Olvadásnak indult bennem minden, ami olvadhatott. - Értettem - adtam fel ennyivel.
- Helyes! Akkor, - kezdett bele valamibe, hogy feltegyen egy kérdést - az előbbi kis... hogy is mondjam... "szenvedélylöket" a nappaliban, - a saját kifejezésén is nevetett, meg azon is, hogy egy leheletnyit elpirulok - a rejtett képességeidnek köszönhető?
- Valami olyasmi...
- Aha. Értem.
- Nem látszol csalódottnak - duruzsoltam.
Válaszol szemöldökmeresztést kaptam. - Miért lennék csalódott? Ez is te vagy!
Természetességétől a hangjában kicsit megnyugodott a lelkem. - Kösz.
- Mihez lenne kedved? Egy fincsi reggeli, utána egy séta?
Önkénytelenül is elnevettem magam, sehogy sem tudtam visszafogni. Damon is halványan követte példámat. - Olyan, mint a tegnapi... séta?
Megértette a célzást. - Akár!
- Nem hinném... A reggeli stimmel, aztán mesélhetnél még a te korodból.
Gondolkodást tettetve összeszaladtak a szemöldökei, majd bólintott. - Ahogy akarod! Annak ára van!
- Ára? - csodálkoztam.
- Egy csók, nem sok!
- Jól van - forgattam meg a szemeimet. - Elvitelre, vagy itt fogyasztja?
Kis viccemre a szobát, meg a házat, sejtésem szerint a környéket is bejárta csilingelő, őszinte nevetése. - Itt fogyasztanám.
Már épp hajolt volna, mikor folytattam a magam hülyeségét. – Sült krumplit, kólát?
- Mindent!
- Fél óra, és elkészül!
- Fél óra? - csattant fel. - Nem lehetne kicsit felgyorsítani?
- Nem! - ellenkeztem.
- És nem tehetne kivételt, kisasszony? - került tenyere a lábfejemre, ami feljebb, és feljebb csusszant.
Huncutul mosolyogtunk egymásra. - Hát... nem is tudom! A főnök jelenleg nincs bent, úgyhogy...
Utolsó baromkodásom után végre megcsókoltuk egymást, nem a szokásos módon. Mindent beleadtunk. Minden érzelemmel megfűszereztük.
Később, már felöltözve, normális, emberi külsővel robogtunk lefelé a lépcsőn. Damon egyik izmos karja a vállamon volt, úgy húzott magához, az enyém pedig derekánál foglalt helyet. Néha lecsúszott a farzsebébe, amit persze Damon nem hagyhatott vagy valami csipkelődős megjegyzés, grimasz, vigyor, vagy lopott csók nélkül. Már majdnem a nappaliban voltunk, mikor felkapott az ölébe, mint egy menyasszonyt, és pörögve-forogva tette meg az utolsó lépcsőfokokat.
Hangosan nevettünk, mintha a mi két, különálló, különböző hangszínű nevetésünk egybeforrt volna. Ebben a hangzavarban, meg azzal, hogy egymással voltunk elfoglalva, fel sem figyeltünk az érkezőkre. Csak nem sokkal utána.
Stefan, Elena oldalán vakító fehér mosollyal fogadott, a főbejárattól beljebb. Most jöhettek meg.
- Ó! - lepődött meg Damon. Futólag láttam rajta, hogy élvezi a helyzetet, viszont arcán a fájdalom apró sugara is megtalálható. Elena miatt. Rajta is, szintén, hiába viseli a mosolygós álarcot. - Helló Stefan! Elena - biccentett.
- Sziasztok! - köszöntek kórusban a többiek.
- Halihó - mondtam én is valami köszönés félét. Damon tekintete megállt a jövevényeken, kénytelen voltam torokköszörüléssel felhívni magamra a figyelmét. Amint sikerült, mosolyogva artikuláltam. - Letennél, Damon?
- Ja! Persze, hercegnőm - helyezett talpra óvatosan.
- Kösz!
- Mi a helyzet? - kérdezte tapogatózva Elena.
- Semmi - válaszoltam. - Minden oké. Nálatok?
- Szintén.
A két testvér kapkodta a fejét rólam Elenára, meg vissza. Nem értették, miért nem ugrunk egymásnak. Miért? Mert nekem is jelenleg van nagyobb problémám is. - Mi jót csináltatok?
- Azt inkább nem részletezném - adtam enyhe célzást Stefannak.
Ő is a padló felé nevetett, levélzöld, gyönyörű íriszei vissza felkúsztak. - Értem.
- Ti?
Damon kérdésére Elena nem tudta, hogy válaszoljon. - Nos... hát... Jerrel voltunk egy kicsit, aztán a többi ugyanaz, mint nálatok.
- Nem hinném - cáfolta meg Damon.
A Klausos dologra célzott. Remélem. Egy kis hang azt súgta, hogy azért egy kis férfifitogtatás apró morzsáit szórta most el, öccsének felhívva az érdeklődését. - Miért?
Damon szóra nyitotta száját, valami megzavart minket. Csattanás. Elhalkultunk, vérbe fagyva hallgatóztunk, nézelődtünk. Majd egy hangos kattanás a pincéből. - Mi ez? - kérdezte Elena suttogva.
- Képzeld, nem tudjuk - felelte unszimpatikusan Damon. - Ha rájöttél, add fel nekünk postán!
Idegen illatot szimatoltam. A levegőbe kezdtem szaglászni, mire a három másik vámpír furakodva tanulmányozta mozdulataimat. Elhatározásra jutottam. - Vámpír. Egy nő!
Ez egyet jelentett. Tisztán, kifejezhetően. Betolakodó.
Épp tenni akartam egy lépést, amikor suhanás foszlányát láttam meg négyünk között elsuhanni, a nappaliba. Mind követtük az irányát, először el sem hittem, hogy ez Ő.
Hogy kerül ide? - fogalmazódott meg az első értelmes gondolatom. - Mit keres EZ ITT?
A nő méltóságteljesen nyúlt el a kanapén, kihívó öltözetben, göndör, hullámos fürtjei a vállára borultak, fehér bőrét a lámpa fénye lepelként borította be. Belenéztem barna, vipera szemeibe, elfogott az undor, vérvörös ajkai visszataszító vigyort ábrázoltak. Kezében egy whiskys pohár csillogott, benne a barnás, isteni itallal.
Szájához emelte, kortyolt egy aprót belőle, és folytatta a vigyorgást, ijesztő kuncogással párosítva. - Beszállhatok az édes négyesetekbe?

- Katherine?