2012. november 8., csütörtök

'Tűz a pokolban' 6. fejezet My lullaby

Reloaded

Tűz a pokolban

My lullaby

A részhez ajánlott zenék:

- Mi ez? - támadt riadalom bent. Alaric megpróbálta áthatolni a pajzsot, de nem sikerült. Visszapattant. - ANALIA! MIT CSINÁLSZ?
- Semmit - kiabáltam. - Csupán azt, amit régen meg kellett volna.
Kezdték összerakni a képet. Honnan tudhattam mindenről? Honnan tudta Bonnie, mit akarok?
Ez nagyon egyszerű. Felhívott, és milyen jól tette! Még mielőtt nagyobb bajba keveredhettek volna, magánakcióba fogtunk.
Garantáltan nem sérül meg senki, mert Klaus nem tud bejutni. És én sem. Ha rosszul áll a szénám, én sem. Amúgy sem szeretnék elmenekülni. Ha meghalok, büszkén haljak meg, ne gyáván.
- Bonnie! - éreztem, ahogy Damon megragadja Bonniet a vállánál fogva, erőszakosan fúrja fekete szemeit a lányéba. - Azonnal...vond...vissza!
- Nem tehetem!
- Miért?
- Mert én azt mondtam - szóltam hátra. - Elég legyen! Damon, hagyd, hogy azt csináljam, amit akarok!
- Megsérülhetsz! - érvelt Stefan.
- Kérlek Ana, gyere ide! - kérlelt Alaric.
Mereven nekifeszültem Klausnak, nem engedtem a tekintetét. - Nem tehetem.
Gúnyosan tapsolni kezdett, bennem egyre jobban felment a pumpa. - Bravó! Bravó! Mint egy igazi szappanoperában, vagy egy jó könyvben!
- Nem ez érdekel! És ezt te is tudod.
- Ó, hogyne tudnám! Nos, legyen!
Másodpercek kellettek,hogy megemésszem szavát.- Mi legyen?
- Tudni akarod, mi lett az édesanyáddal, és az édesapáddal. Igazam van? - idegesen beszívtam a levegőt. - Na már most. Ezt könnyen orvosolhatjuk. Ha belemászol az emlékeimbe. Ahhoz pedig, - mutogatott nevetve - meg kell érintened!
- Analia, NEM! - nem tudtam, kinek a kétségbeesett kiáltása ez.
Damoné, vagy Alaricé?
Nem is érdekelt. Egy cél lebegett előttem. Az igazság. - Nincs akadálya.
- Ez nem lehet igaz - ez kétségtelenül Damon volt.
- De van! Azért EGY apró bökkenő van.
- És pedig?
- Neked is adnod kell valamit cserébe - suttogta.
A szívem kihagyott egy ütemet. Mit... mit kérhet Klaus tőlem?
Legyőztem az akadályozó gombócot a torkomban, hogy a hangok elő tudjanak törni belőle. - Mit akarsz?
Egyik pillanatban előttem volt, méterekkel, a következőben megpördültem, szembe a "szeretteimmel", és a hátam mögött állt. Rémületemben a szám is nyitva maradt. Lehelete szaladgált a szabad nyakamon, menedékért Damon aggódó arcára néztem. - A véredet.
Drámai halksága miatt úgy éreztem, a halál áll mögöttem. De tudtam, hogy ő nem más, mint egy nagynak tűnő, ártalmatlan kisfiú.
Fontos vagyok neki. Nem értem, miért? A haldok... jobban mondva a betegeskedésemnél is mondta, hogy fontos vagyok a számára, nem hagy elveszni.
Annyi mindent nem értettem.
- Tudom! - mormogta Klaus. - Tudom, hogy sok mindent nem értesz! - ismételte az előbbi gondolataimat, mintha a fejembe látna. - Én tisztázhatom neked, - megrázkódtam, ahogy hideg ujjbegye körözött az ütőeremen - nem kérek mást, csak egy pici vért.
Bonnie reszketett félelmében, a sírás kerülgette. Láttam rajta, hogy mindjárt megtörik, és megszünteti a pajzsot. Szerencsére rosszalló szemeim láttán felhagyott ezzel. Tovább aggódott.
Alaric Damon oldalán fojtotta magába szavait, mint egy vulkán, ami visszatartja a láváját. Mind aggódtak. Tyler a főmajom, Caroline, Jeremy, Elena, Stefan, Ric, Bonnie, és még Damon is.
Elveszetten az avarra szegeltem figyelmem. Odanézés nélkül megadóan elhúztam a nyakamról hajamat. - NEEEEEEEEEM!
- Azonnal fejezd be!
- Hozzá nem merj érni!
- Ana harcolj!
Bombáztak szónoklataikkal, legszívesebben kikapcsoltam volna a hallásomat, hogy ne halljam őket. Ehelyett végig kell hallgatnom, ahogy rimánkodnak. - Jó kislány! - az ijesztő hangok, a fogának duzzadása, a szemének eldeformálása.
A folyamat részei voltak. Egy másodpercre elnémult a világ. Vihar előtti csend. Majd élesen, erőszakosan fúródtak az erembe borotvaéles fogai fájdalmam leírhatatlan volt. Irgalmatlan, kegyetlen lélek.
Egy cseppet sem próbált enyhíteni a fájdalmamon. Fúrta, fúrta azokat a hegyes, kampós fogakat. Feladtam. Elernyedtem.
Nem sikítottam, azért ennyire nem könnyű megtörni. Egy idő után a fájdalomtól annyira elzsibbadsz, hogy nem érzed. Nem gyorsult a szívem, nem lihegtem. Önszántamból. Nem adom meg neki azt a baromi nagy boldogságot.
- Ana... - hallottam meg egy alig hallható hangot.
Felkaptam a fejem, és Damonra néztem. Én hallottam egyedül kétségbeesett szavát. Mosolyogni akartam! Hogy megnyugodjon, minden a legnagyobb rendben!
De nem ment. Egyszerűen nem ment. Semmi sem volt rendben.
A világon semmi.
A feje tetejére állt minden!
Klaus fogai kihúzódtak belőlem. Megszabadultam tőle. Először fel sem fogtam, másodszorra sikerült. Tágra nyíltak a szemeim, újra visszatért belém a szín. Önmagam voltam.
- Mennyei! Különlegesebb... különlegesebb, mint a hasonmásé!
Erre a felszólalásra rajtunk kívül mindenki meglepődött. Bevallom, én is. Irtóra.
Azt meg hogyan? Mi vagyok én?
- Jól vagy, kedvesem? - engedett el gyengéden, őszinte aggódással.
Nem azért, mert szeretett. Az kéne még! Azért, mert a rohadék a véremre pályázott.
Pazar!
Durcásan elléptem tőle, ingatagon indultam, sziklaszilárdan folytattam. - Remélem elég volt, mert erre soha többé nem lesz alkalom!
- Gondolod? - zsongta.
Megtorpantam egy kicsit. Annyira, hogy amint megpördültem, feltudjam venni az áttörhetetlen, mosolygós álarcomat. - Igen - artikuláltam.
Letéptem a köpenyemből egy darabot, sálként körbetekertem a nyakamon, erősen meghúztam. Megszüntettem a szivárgást.
- Nos...
- Én teljesítettem az alku rám eső részét. Te következel!
- Biztos vagy benne, hogy látni akarod, kedvesem?
- Holt biztos! Mutasd, meg, nekem! - bennem dúló érzelmek kuszaságát hangomban sem kíméltem.
Megvonta a vállát, ezt is olyan úriemberi beütéssel csinálta. A vérében van. Az "előkelő" vérében, ami egy évezred alatt nem folyt ki a testéből...
Kár!
Felém emelte hűvös, kifinomult kezeit. - Gyere, drágám! - hívogató volt, és hihetetlen egyben. Végre! Tényleg megtudhatom az igazat? Nem csak álmodom, igaz? Álomszerűnek tűnt. - Megmutatom neked, amit akarsz! - lábaim követték egymást, gyorsan váltogatva, szinte azonnal mellé értem. Kezemet az övébe csúsztattam. Hideg volt, de bársonyos. - Nézz a szemembe!
- Ana, ne dőlj be neki!
Ezt a bekiabálást figyelmen kívül hagytuk. Elmerültem a tengerkék szempárban, teljes elmémmel ráhangolódtam. - Emlékezz, a kiskorodra!
Hirtelen minden bevillant. Ő mutogatta nekem a képsorokat, szépen sorjában.
Egy-egy kép másodpercek alatt feltűnt, és eltűnt. Egy kislány volt rajta. Szép, zöld szemekkel. Én voltam. Vörös csík nélküli volt az íriszem.
Ez nem velem született jegy. Ez a vámpírrá válásommal alakult ki.
A kiságyamban sírdogáltam. - Ez... én vagyok!
Éhes voltam. Nagyon. Egy egészséges babához képest kicsi volt a testsúlyom. - Igen! - helyeselt Klaus.
Pia szagot éreztem. Tömény szeszt. Nem hallottam a sírástól, de az ajtó kicsapódott, és belépett rajta anyám. Idegesen.
Szőkés hajjal, barna szemmel, közepes magassággal, és testsúllyal. Gyönyörű asszony. Mégis, azt éreztem, valami rossz következik majd.
Kiáltozott, hogy hagyjam abba, mi bajom van? Próbáltam elmondani, hogy éhes vagyok, de még nem voltam rá képes. Megütött.
A lelkem is sérült, nem csak a testem. Még egyszer, és még egyszer megütött. Teljes erőből. Aztán bejött apám. Magas, jóképű, zöld szemű, mint én, napbarnított bőrű, barnásfekete hajú férfi volt.
Számon kérte anyámat, láthatóan mindketten hót részegek voltak. Az apám brutálisan megverte anyámat, én meg csak egyre sírtam. Nem bírta elviselni, ezért engem annyira megvert, hogy elájultam.
- Mikor láttam az emlékeidet, több ilyen jelenetet láttam. Többször voltál kék-zöld foltos, ezért nem vittek gyakran ki a házból. Gazdagok voltatok, de a szüleid kapzsik, és a velejéig romlottak is. Tipikus emberi tulajdonság. Gyűlölték egymást, amióta megszülettél.
- Miattam?
- Igen.
Némán hallgatott mindenki. Klaus több ilyen esetet mutatott, alig hittem el, hogy megtörtént. De megtörtént.
Könnyek szöktek a szemembe. Égették a szemem, az arcom, ahol végigfolytak. Még jó hogy nem kapott lángra a levél a talpam alatt. A szüleim iránti tisztelet csökkent. - Néha a szomszédok hívták a mentőt, rendőrt, de eljátszották, hogy minden rendben, majd a  távozásukkal folytatták, ahol elkezdték. Aztán, - a meséhez képek társultak - megérkeztem a városba. Megéreztem a különleges energiádat. Ellenállhatatlan volt - Klaus szemével láttam a dolgokat.
Felment az akkori házunk emeletére. Anyámék épp veszekedtek. Az egyik szoba ajtaja résnyire nyitva volt. Odalopózott, nesztelenül benyitott. Egy kislány játszott a babáival, a pónijaival, sírdogálva. Minden szót hallott, hisz a szülők nem próbálták elhallgatni egy szót sem abból, amit a másik fejéhez vágtak. Klaus kis zajjal előcsalogatta a szülőket a folyosóra, akik megrémülve látták meg az őst. - Tudtak a világunkról. Rólam. Attól, hogy olyanok voltak, még ismertek.
Könyörögtek, hogy ne ölje meg őket. Esküdöztek az égre, mindent megadnak neki, vigyen el bármit, csak ők ketten maradjanak életben. Ekkor kicsi, suhanó, dobogó lépteket hallottam. Jobban mondva Klaus hallott.
Apró lábak szaporán igyekeztek a kiáltozásra kifelé. Kiértem a kietlen hangulatú folyosóra. Klaus, és szüleim tekintete rám tapadt. Közönségesen kezeltem a jövevényt, és ezt Klaus is észrevette.
Bámultam rá, zöld szemeimmel. Klaus pedig meglátott az arcomon valamit, amitől szabályosan elszörnyedt. Hatalmas monoklikat, amik kilógtak a hajam alól. Azzal próbálták takarni. Az anyám megfogott, elráncigált a folyosó közepéig, és Klaus elé lökött. Mondván : "Vigye őt, csináljon vele amit akar! Csak minket hagyjon élve!"
- Nem... Ez, egyszerűen... nem, ez kizárt! - fakadt ki belőlem.
- Megesett rajtad a szívem. Ami valljuk be, ritka eset. Nos, úgy néztél rám, mint valami istenre. Új embert láthattál. Vagyis, nem egészen embert. Alig ismertél valakit a szüleiden kívül, annyira sokat voltál bezárva. Az ő veszekedésük levét te ittad meg!
- Kérlek, ne...
Klaus eltűnt egy pillanatra. Pár éles, fülsüketítő sikoltás, és a halál szaga. Mire megfordultam, Klaus megint előttem állt. Olyan pici voltam, hogy lábai közti résen átláttam. A holt szülőket, akik nem is érdemlik meg, hogy így hívják őket. Kitépte a szívüket, és levágta a fejüket.
Mindenütt vér volt.
Lehajolt hozzám, én pedig nem tiltakoztam ellene. Nem nevettem, de nem is szaladtam el. Megsimogatott, véres kezéről némi ragadt is rám. - Analia - suttogta halkan.
Elfelejtette velem a történteket. Klaus azonban tovább mutatta a "mozit" az ő emlékeiből idézve, újra.
Megitatott a vérével, majd kitekerte a nyakamat. Bábuként hullottam kezeibe. Helyrerakta a csontjaimat, még jobban összemázgálta arcomat, hogy úgy tűnjön, engem is megtámadtak. Visszafektetett a kiságyba, homlokon csókolt, aztán a házban lévő telefonhoz sietett.
Névtelenül értesítette a rendőrséget a történtekről.
Ennyi volt. Abbahagyta. Eltűntek a képek, abbahagyta a szónoklást, én pedig keservesen sírtam.
Amire vágytam, szörnyebb volt, mint amit elképzeltem. Az iszákos anyám és apám megérdemelték a halált!
Bárcsak... bárcsak én tehettem volna ezt velük! ÉN!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése