'Tűz a pokolban' 5. fejezet A megmentő

Reloaded

Tűz a pokolban

A megmentő

Végeztünkk a házban lévő hibridekkel. A házból tartottunk kifelé sebesen, hogy a másik felek segítségére siessenek, de a nagy ajtóban azonban megtorpantam, utánam a többiek. Neszek vettek körül, minden felől. A bozótban léptek jelezték valaminek az itt létét, jobban mondva, valamiknek.

Az avar, mintha a barátjunk lenne, ugyanúgy mint a sötétség, vagy a köd, elárulta, hogy körbevettek.

- Stefan! - bújt Elena szerelméhez.

- Nincs semmi baj!

Kotnyelesen beleszóltam. - Ó, dehogynem!

Húsz hibrid olvadt ki a sötétségből, vicsorogva, nem épp a legszívélyesebb fogadtatásban. Lebuktunk. Észrevettek. - Túl hangosak voltunk - állapította meg Ric.

- Ha nem mondod, rá sem jövök. Mondtam, hogy az én tervem hatásosabb!

- Ne most Damon! Így is nagy bajban vagyunk! - Stefan higgadtsága nem ragadt át a remegő Elenára.

Reszketett, mint a nyárfalevél. Alarichoz intéztem a szavaimat. - Öm... Ric!

- Hm?

- Van még a verbénás cuccaidból?

- Öt darab.

- Az kevés lesz - a dühös hibridek egyre közelebb kerültek hozzánk.

Csak álltunk, földbe gyökerezett lábakkal, nem tudtunk mit tenni. Nem veszett még el minden!

És ezt mi is nagyon jól tudtuk. De lesznek kötelező sebek. Vagy halottak is. Suhanás ragadt ki minket a fogaskerekek pörgetése közben. Egy fekete csuklyás alak ereszkedett a hibridek, és közénk.

Elállt mindenki lélegzete. Alaric és Elena szabályosan leblokkolt. Én tanulmányoztam az alak vonalait, fekete szemem hűségesen követte minden egyes vonalát. Ismerős volt. Valahol érezte. a szívemben a felismerést.

A köpenyes "igazságosztó" felpattant a földről, kihúzott a zsebéből két karót, majd egyenest nekik rontott. A hibridek első számú célpontjává vált. Egy hibrid szívébe vájta a karót, a másikat eldobta, mint egy késdobáló versenyen, az pontosan áthaladt két hibrid torkán.

A körülöttem lévőkben egyre jobban elterjedt a döbbentség.

A megmentő hátulról átszaltózott egy másikon, belekapaszkodott a hátába, és ahogy földhöz vágta, le is tépte a fejét. - Nem kéne segíteni neki? - kérdezte Stefan.

- Úgy látom megoldja!

Épp ökölvívásba keveredett az egyik fajzattal, sikerült minden ütést kikerülnie, végezetül kettétépte azt. Az avart vörös vér festette be. Klaus hibridjeinek vére.

Majdnem mindegyik holttest körülötte feküdt, már csak három maradt. Az egyik nagyon rossz taktikával rohant felé, az idegen dobbantott egyet, fekete csizmájának sarkából egy kés ugrott elő, amivel a közel érő hibrid nyakát felszántotta. Valószínűleg verbénás volt.

A második a másik irányból tette ugyanezt. Most nem a cipőjéből, hanem a csuklójából pattant elő egy kés, azt gyorsan, profin a szívbe szúrta.

Megpihent. Csuklya eltakarta a fél arcát, csak finom, szexi szája látszott, aminek a széle felfelé kunkorodott. Az utolsó hibrid a háta mögül közelített. Nem törődően felemelte öklét, jó erőset beverve a szörnynek. Az megszédült, alig kaphatott észbe, a veszélyes lény könyökéből kinőtt egy újabb kés. Hopp, már a szívében is volt.

A kés kivált a helyéről, a faként eldőlő hibridben maradt. Kissé feltámadt az esti szél, lobogtatta az idegen köpenyét. Kilátszott alóla testre simuló bőrszerkója. Kifejezetten ilyen fajzatok pusztítására lett tervezve.

Nem riadtam vissza a pasastól, pedig tudtam, könnyedén megölhet. Farkasszemet néztem a titokzatos arccal, ami inkább nőies volt, mint férfias. Felszólaltam. - Ki vagy te?

Elena kicsit távolabb feszengett Stefantól, jelezve önállóságát, hogy nem szorul másokra. Ez cseppet sem volt igaz. Labilis volt, kiszámíthatatlan.

Stefan mozdulatlanul állt, méregette a csuklyást, megfordulta fejében, hogyan ölhetné meg, ha esetleg támadna. Alaric is pont ezt csinálta. Mogyoróbarna szemeit egy másodpercre sem emelete le a fura fazonról, pislogni is alig mert.

Én biztosan tudtam, hogy az nem fog támadni. Dallamosan felkuncogott, a nagy csuklyájáért nyúlt, aztán lehúzta magáról. Nem hittünk a szemüknek. A többiek álla koppintotta a padlót, persze csak képletesen.

Sohasem gondoltak volna pont RÁ. Sejtésem beigazolódott. Alaric makogva beszélt. - A... Analia?

*Analia*

Gúnyosan mosolyogtam, tekintetem lassan hordoztam végig a meglepett társaimon. - Ejnye! - tettem csípőre a kezem a hitelesség kedvéért. - Engem el sem hívtok a partira?

- Hogy kerülsz ide?

Szemforgatva felnyögtem. - Ric, nem kell a dráma. Köszönettel tartoztok, amiért megmentettelek titeket!

Elena kifújta a visszatartott levegőt. Jó is, mert már lilult a feje. Egy gyenge, erőltetett vigyort lövellt felém. Jó gesztusból viszonoztam. Stefan kicsit bólintott, értékelte, amit tettem értük.

Damon. Ő laza maradt, ahhoz képest, hogy ha nem lettem volna, nagy valószínűséggel nem állnának itt mind. - Nagyon jó volt! Szavazhatunk mentorok? - nézett végig a három személyen. - Oké. Kezdem én. Én erre olyan... négy pontot adnék - billegette kézfejét. - Még gyakorolni kell.

- Fetrengek a röhögéstől - kocogott le Ric a lépcsőn.

Damonnak nem jutott el az agyáig a szarkazmus. - Örülök!

Kilépkedtem a holttestek közül, a nevelőapámékhoz. - Ügyes voltál!

- Kösz, Ric! Tényleg használt az önvédelem óra!

- Köszönjük! - sietett hozzánk Stefan. Szoros ölelésbe fogott. Ugyanolyan melegség járt át, mint Damonnél. - Mindannyiunk nevében!

Damonra célzott. Válla felett átsiklott éles pillantásom, kemény sziklába ütközve, akit Damonnak hívtak. Összeszorított ajkakkal mosolyodott el, szemöldök eregetés kíséretében. Stefan után gyors ölelést váltottunk Elenával, aztán komoly figurára váltottam. - A többiek végeztek.

- A főház előtt beszéltük meg a találkozót.

- Tudom - jelentettem ki Alaricnak. - Menjünk! Menjetek előre - invitáltam nevelőapámékat.

Hitetlenkedve, de elindultak. Én egy helyben maradtam, megvártam, míg el nem távolodnak egy kicsit. Damon mellém kullogott. Kettesben maradtunk, lemaradva kicsit a tömegtől. - Igazán szép alakítás!

- Megmentettem az életed!

Féloldalas beállásának köszönhetően láthattam szájának pici rándulását, mert rögtön elfojtotta. - Tudom.

- Csak el ne felejtsd! - huncutkodtam. - Azt mondtad nemrég, hogy te vagy a leggyorsabb. Igaz?

- Igen.

- Akkor bizonyítsd be! - minden erőmet beleadva rohantam, vidáman, mintha nem tudnám, hogy Klaussal fogok találkozni.

Kacagva vágtam át a facsoporton. Átugrottam a kidőlt törzseket, kerülgettem a fákat, közben körbevett a rohadó növények, és a moha keserű szaga.Majdnem a végénél beért, ám egyszerre értünk ki.

Nem is lihegtünk, szólni sem szóltunk. Sorfalban álltak előttem a többiek, éreztem, hogy a túloldalon ott vár Ő. A pillanatokkal ezelőtti mosoly megszűnt. Damon sem mosolygott.

A kis Bonnie hátranézett, észrevétlenül bólintottam. Megnyugodott, bár kis idegesség jele volt az arcán. Barna haja lobogott, visszafordulása közben. Jeremy mellette állt, figyeltem kezüket, amik romantikusan összekulcsolódtak.

Alaric volt a következő. Mozdulatlan maradt, harcias vibrálás vette körül. Nem félt, kényelmetlenül érezte magát.

Csak úgy, mint én. Stefan, és Elena, Bonniékhoz hasonlóan összebújtak, egymásba kapaszkodtak. Két turbékoló gerlepár. Egyedül Tyler, Caroline párosa volt, aki nem nyáladzott a másikért. Egy kétes helyzetben vannak, nem együtt, otthon. Úgy meredtek Klausra, mint két feldühödött biztonsági őr.

Damon észrevette sóhajtásomat, de nem reagált. Hangosan legalábbis. Magában biztos megjegyzett valamit.

Előre léptem, Jeremy, és Alaric mögé. Megérezték, hogy ott vagyok, automatikusan elhúzódtak. Átcsusszantam közöttük, szemem még lesütöttem. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy fel tudjak nézni, a gyilkosra.

Klaus most sem volt bágyadt. Vidám volt, és meglepett. - Analia! Micsoda díszkíséretben érkeztél!

- Nem bájcsevegni jöttem. Igazából, nem is én akartam jönni. Ők, - mutattam hátra - a segítségedet kérik a vadász ellen.

Végig szemkontaktusban maradtam az ős kék szemeivel. Rendezett szőke haj körbevette a  sápadt arcát. Szürke pólót viselt, fekete zakóval, fekete nadrággal, és cipővel. Két keze a háta mögött volt, szája undorítóan magabiztos görbe vonalra húzódott. - A társulásomat kéritek?

- Kérik - rikoltottam. - Nekem nincs szükségem semmire, ami tőled van! Már elég világosan kifejeztem magam!

A talaj felé horgasztotta fejét, addig, amíg vidámságát el nem tüntette. Jobban mondva, nem sikerült neki. - Nekem is épp a jövevény megtalálásán járt az agyam, de bevallom, nem számítottam rá, hogy megkerestek - csak szeme szegeződött másfelé. Egyenest Stefanra. - Különösen arra, hogy te, Stefan, hajlandó vagy a segítségemet kérni.

Tudok kettejük, jobban mondva, Rebekah-val együtt, hármójuk múltjáról. Damon egyik este mindent elregélt. Magáról is, és Stefanról is. - Nem tenném, ha nem kerülne veszélybe bárki is.

- Értem. Ó, és Ana, - kerültem szembe megint azzal a barommal - káprázatos volt a mutatványod a kis hibrid katonáimmal, tényleg!

- Ahhoz képest, hogy szinte mindegyiket megöltük, elég vidám vagy!

- Drágaságom, azt hiszed, nincs a világon mindenfelé egy egész hibrid csapatom? És ha csettintek, nem jönnek azonnal az életük árán is, hogy megvédjenek?

- Jól blöffölsz.

- Nem blöffölök - egy hang belül azt súgta, tényleg nem hazudik.

- Oké - hadonásztam megadóan. - Jó. Mit akarsz?

- Az a kérdés, TE mit akarsz?

Felszegtem az állam. Érzem, hogy eljött az idő. Az én pillanatom. Visszaszóltam a vállam felett. - Bonnie, most!

Bonnie kivetődött a sorból, varázsolni kezdett. Egy áthatolhatatlan védőburkot vont maguk köré.