'Vörös hajnal' 17. fejezet Fekte rózsa II.

Reloaded

Vörös hajnal

Fekete rózsa II.

Damon távollétében a szobámban tevékenykedtem. Többek közt megkerestem a telefonomat, amire 600 hívás érkezett, és nem túlzok. Ebből 400 Damontől, 200 Alarictól. Fenomenális.

Aztán a könyveim közül előkerestem az általam írt kis történeteket, újra átolvastam, finomítgattam, javítgattam. Még én is meglepődök a hasonlataimon, az érzésvilágon, amit a papírra vetettem. A vicces sztorikon, a sírós részeken, a szerelmes pillanatokon.

Végigolvastam az összeset, amikor kinyílt az ablak, betoppant rajta Damon. Zavartan felálltam. - Szia!

- Szia! - közelebbről megfigyelve láttam, hogy keze a háta mögött van.

- Mi van nálad Damon?

- Nem tudom, miről beszélsz! - hasadt száján kaján vigyor.

- Tudod nagyon jól! Bomba? Esetleg egy levágott fej? - adtam enyhe célzást mocskos dologra.

- Nem. Egyik sem!

- Mi van még, ami tőled jöhet? - tettem karba a kezemet, védekező üzemmódba.

Keze lassan előkerült háta mögül, egy pompás, fekete rózsa tündökölt a kezében. - Egy rózsa esetleg?

Lehidaltam. Gyengéden végighordoztam rajta a tekintetem, sima körvonalait követve öntött el jobban a hitetlenség. Fekete szirmaiban egy lila csík éktelenkedett, de még így is gyönyörű volt. Szívet melengető. A legszebb rózsa, amit valaha láttam.

 Zöld szárából tüskék nőttek ki, meg-megcsillant a napfény, az, ami Damon háta mögül véletlenül átszűrődött. Ráhanyatlott, ehhez foghatót nem is láttam még. Illata keserű, édes. - Nem tetszik? - képzelődésnek hittem, de mintha hangjában keserűség, csalódás játszott volna.

- Dehogynem! Álomszép. Mire jó?

- A tiéd, hercegnő! Leszögezném, hogy nem, nem loptam!

Nem lopta? Ó persze! Mert ő olyan tisztességes.

Olyan szép volt!

Még mindig felém nyújtotta, én továbbra is karba fontam a kezeimet. Ekkor simogató vándorútra indította a kezében pihenő, hűvös rózsát. Lassan, végigsimította a halántékomon, a homlokomon, így tovább arcom körvonalain. Selymes szirmok érintésétől torkomba szökkent a szívem, egy ideig nem is szándékozott onnan eltűnni.

- Hagyd abba, Damon - dünnyögtem.

Damon nem hagyta abba. 

Újra, és újra körberajzolta susogó szirmokkal az arcomat, én automatikusan beszívtam a körülölelő levegőt. Ez minden volt, csak nem virágillat. Bor. Ősöreg, Black Magic bor. Berúgtam az illattól, meg a sajátos izgalmamtól, hogy Damonnal lehetek.

- Tudod miért pont ezt a rózsát választottam? Mert Black Magic rózsa a neve.

- Igen. Érzem - jelentettem ki, mert tudtam azelőtt is, mielőtt Damon elmondhatta volna.

- Egy rózsa egy csókért? - kacérkodott. - Tisztességes úton szereztem, a lány neve... - harapta el a mondat végét szégyellősen.

Furcsa mosoly jelent meg az ajkán, ami most már harcias mosoly volt. Ezt olyan könnyedén kapcsolta ki és be, mint egy villanykapcsolót.

Elveszetten érte nyúltam, forró ujjai találkoztak az én vékony, hideg végtagjaimmal. - Köszönöm! Nagyon szép! - elengedte, hogy immár az én kezemben lehessen. Gyengéden tartottam, mint egy kisbabát. A szirmaiba szippantottam, megbabonázott, elringatott... - Majd... megkérem Bonniet... hogy tegyen rá egy bűbájt - dadogtam.

- Rendben, hercegnő!

- Vázába teszem! - menekültem a fürdőbe, megtöltöttem egy csodálatos vázát vízzel.

A kis asztalomra helyeztem. Teljes fényű hírnevet, figyelmet kapott ott. Legalábbis tőlem biztosan. Damon az ágy szélén ült, két keze a lábai közé esett. Magába roskadt.

- Ah...

- Valami baj van? - aggódtam.

Rázta a fejét, intenzíven. - Nincs. Vagyis, nem tudom...

- Elmondhatod! - kedvesen leültem elé, megdörzsöltem a kezét.

Felnézett rám, fekete szemeibe olyan nehéz volt belenézni! Tétovázott, de látszott rajta, hogy el akarja mondani. - Ez a Connor fazon aggaszt. Félek, hogy rájön, kik a vámpírok a városban, köztük te, meg Elena!

- Elena?! - törésnek indult bennem az a hit, hogy elfelejtette. - Ó, hát...

- Megtalálnak minket! Minél hamarabb le kell fejeznem.

- Semmi kétség!

Kigubbadt, csodálkozó szempárja. - Egyetértesz? A többiek nem szoktak beleegyezni a módszereimbe.

- Én nem vagyok a többiek, vili? - öltöttem ki nyelvem. - Csak ne hamarkodjuk el! A bosszú olyan ínyencség, amit hidegen jó tálalni!

- Oké!

*Damon*

A Salvatore házba betódult mindenki, hogy Analiat szemlélhessék meg. Szegény eléggé kifáradt, ezért hazament. Tanultunk az előző esetből, nem egyedül, és nem gyalog engedték haza, hanem kocsival, és Matt-el.
Nem tartottam jó ötletnek... De mégsem egyedül volt.

És megismerik egymást.

A lehangolt tömeg a házban maradt. Fürkésztük egymás arcát. Stefan, Elena szoros ölelésében ült a kanapén, Caroline Tylerhez bújva állt, Bonnie távolságtartóan viselkedett Jeremyvel a kanapén, Alaric, velem együtt egy-egy erős itallal a kezünkben ismertettük a furcsa társuláskérés alapjait.

Elena nem akarta, hogy Matt belekeveredjen abba amire készültünk, ezért is őt küldtük Ana-val.

Ana háta mögött olyan tervet eszeltünk ki, ami veszélyes. - Tárgyalunk vele - egészítettem ki. - Segíthetne ezt a Connor fiút kifüstölni az üregéből.

- Klaussal szövetkezni? Az első alkalomnál fogva megöl titeket - akadékoskodott Tyler, legnagyobb ellenszenvemre.

Szemforgatást váltott ki belőlem. - Az lehet, épp ebből az okból kifolyólag nem fogjuk védelem nélkül hagyni magunkat. Fegyverek, verbéna, stb.

- Minek a verbéna? Nem ér ellene semmit.

- Valóban - fintorgott Elenára. - Azonban a hibrid kis játékszerei ellen igen.

- Ravasz - értett egyet Stefan.

A kis Bonnie Jeremy mellett értetlenül felsóhajtott. - Ana erről miért nem tudhat?

Durván le akartam ordítani a kis boszi fejét, Alaric megelőzött, visszafogott, hegyi beszédével. - Gyenge még. Nem harcképes. Ha Klaus rájön, hogy itt van, első számú célponttá válik.

- Ezt ugye bár nem akarod, boszi?

- Természetesen nem.

- Micsoda remek ötletek! - kiáltott Caroline. - Nekünk is osztanátok feladatot? - morcoskodott.

- Nyugi szöszi, fog jutni, ne aggódj! - ültettem le szó szerint. - Két oldalról támadjuk meg a birtokot. Egyik oldalról én, Stefan, Elena, Alaric. A másik oldalról Tyler, Caroline, Bonnie, Jeremy. Mindenkinél Alaric ellát titeket, - tévedt szemem a Bonnie-Jeremy párosra - fegyverekkel.

- Nekem nem kell. Boszorkány vagyok, a bűbájokkal meg tudom védeni magam, és esetleg mást is, akit kell.

- Ahogy ő boszorkánysága kívánja! - meresztgettem szemöldökeimet.

Mindig is tombolni fog bennem egy olyan arrogánsság, lekezelőség, amit csak egy másik ilyen vámpír érthet meg.

- Mikor lesz a rajtaütés? - kérdezte Stefan.

- Úgy terveztem, hogy a lelkész megemlékezése után.

Egyértelmű bólogatás jelezte a társaság egyetértését. Mindenkiben ezer és ezer kérdés fogalmazódott meg a harc, a rajtaütés kimenetelét illetően, és az eredményt is firtatták magukban.

- Szerintetek belemegy? - süvített végig a csenden egy elveszett hang.

Elena barna szemei könnyben úsztak, kereste, kutatta a választ, remélve, hogy valahol rátalál. Megnyugtatás helyett azonban hidegzuhanyt kapott.

Senki nem tudhatja előre, mi lesz, ezért mindenki lehajtotta fejét, elmerülve saját, sikítozó, esetleg nyugodt gondolataiba.

Elena zokogva borult Stefan mellkasára. - Jól van! Nyugi! - simogatta a megtört fiú.

Végigpásztáztam a jelenetet, meglepettségemre nem éreztem már annyiféle érzelmet, mint szoktam. Sőt, azt észleltem, hogy már nem érdekel.

Elmúlt az az idő, hogy érdekeljen. Egy új időszak köszöntött be az életembe.

Nem tudni, hogy jó, vagy rossz. Azonban bízok benne, hogy a lehető legszebb idő jön a hosszú, keserves, üresség után. A jól megérdemelt boldogság.