'Tűz a pokolban' 17. fejezet Kusza hálók

Reloaded

Tűz a pokolban

Kusza hálók

Karomra függesztve három-négy szatyorral toporogtam az ajtó előtt. A cipő már szorított, egyik lábamról a másikra álltam, hogy tűrhető legyen, viszonylag...

Egy másodperc után újból nyomta a sarkam, élesen szisszentem fel, ahányszor ez a borzasztó érzés belém vájt. A házkulcs sehogy sem akarta megtalálni a rohadt zárat, mindig mellé ment. Vámpír létemre, nagyrészt inkább még ember voltam.

- Gyerünk már! Gyerünk! - parancsoltam rá. Mintha ettől persze működött volna...

A százmilliomodik próbálkozásra sikerült is beletalálni. Épp időben! Kitártam az ajtót, szabályosan beestem rajta, a nappali és a konyha közé.

Fájós lábammal berúgtam az ajtót, ez volt az utolsó leheletnyi erőm. Leráztam magamról a szörnyű cipőt, a mázsásnak tűnő súlyokat ledobtam a konyhapultra. Bármennyire is tudtam, hogy vámpír vagyok, gyerekkorom óta úgy lettem nevelve, hogy fenntartsam azt a látszatot, hogy nem vagyok több egy átlagos embernél.

Elkeseredetten kapaszkodtam abba a tudatba, ami hiába hamis. Igen, én még ember vagyok. Nem tudtam, milyen is az. Kiskoromban megfosztottak ettől, azóta pedig ezzel az átokkal élek együtt.

Egyrészt átok, másrészt áldás. Attól függ, honnan nézzük.

Mire bejutottam a házba, kis verejtékcseppek gyöngyöztek rajtam, a pult fölé hajoltam, remegő kézzel támaszkodtam az üveglapra. Alig bírtam tartani magamat.

A fáradtságtól, sem az érzelemseregtől.

Rohamos léptekkel kocogtam a kanapéhoz, ahova rögtön fejest is ugrottam. KÉNYELEM! Istenem, de régen áhítozok érte. A boltból hazaérve egy kész örökkévalóság volt. Befészkeltem magam a puha helybe, aminek annyira megörültem, hogy na!

Zöld tekintetem, a "huncut kis csíkkal", ahogy Damon hívja, a huzatra meresztettem. A barna, selymes színbe. Úgy éreztem, mintha egy vászon lenne. Egy különleges vászon, amire kivetődnek az emlékeim.

Lepergett előttem az egész életem. A boldog perceken átlovagolva a szomorú, és keserűkig. Végül a mostani jövőt vázoltam fel magam elé. Azt a szerelmet, amit ritkán tapasztalhatnak meg az emberek. Az igaz szerelmet.

Damon számomra az a bizonyos nagy Ő. Így szokták emlegetni.

Annyira nehéz volt elhinni, hogy a kis copfos kicsi, pöttöm csajsziból, egy érett felnőtt nő lett. Az élete nem tökéletes, és ő maga sem, de nagyon is megfelelő.

Hát igen. Néha még én is meglepődök, hogy mennyit lelkizek mostanság. Túl sokat. Hogy megváltozhat az ember élete során, csak úgy, napról napra!?

Felültem, levettem a zoknit a lábamról, ami még mindig erősen lüktetett. Fájdalmasan masszírozni kezdte. Masszírozásról jut eszembe!

Elkélne most Damon varázskeze.

Aztán a másik lábamat lendítettem át a combomon, hogy azt is megnyomkodhassam. Mérgelődtem, hogy hogyan lehet ilyen rossz cipőt gyártani!? HOGY?

El is határoztam magam, hogy az első adandó alkalommal elégetem a francba. Én többet fel nem veszem!

Mindkét talpam a szőnyegen volt, lábujjaimat megmozgattam kicsit, ne legyenek elgémberedve. A következő pillanatban mikor felálltam, a konyha felé vetve irányomat, a fájdalom minden cseppje elszállt. Meg sem mondanám, hogy kábé egy fél órája tűzokádó sárkány módjára üvöltöztem volna a kellemetlen érzéstől.

Bementem az én kis konyhámba, a sok szatyor egymáshegyén hátán hevert. Ki kéne pakolnom. Azért eszek emberi táplálékot, mert hát... miért ne?

Kicsit csillapítja a vérszomjamat.

Meg elég finomak... Mikor először megkóstoltam, azt hittem, rókázok! Elkeseredtem, a nevelőapám készségesen tartotta bennem a lelket, egy jó apához illően. Alig hittem el, de pár hét alatt sima ügy volt elviselni, és finomnak találni az emberi kajákat.

Nekiláttam az embert próbáló feladatnak. Kihajtottam egy szatyort, a tartalmát felsorakoztattam az asztalra.

Vaj, kenyér, pizzakrém, paradicsom, stb.

Azt terveztem, hogy ebédre készítek egy vagy két tepsi pizzát. Kíváncsi lennék, Damonnak hogy ízlene. Elsősorban azonban Alaricnak csinálom.

Jó lenne megbeszélni vele a történteket. Hiányzik, nagyon. Ez a pár nap kisebb nagyobb magányszériája rádöbbentett arra, amit már egyébként is tudtam. Ki kell békülnöm vele.

Egyfelől, mert ő a környék egyetlen, és legjobb vadásza. Másrészt, mert mégis csak családtag. Senkinek sem kedvez a harag.

Sehogy sem tudtam elképzelni, hogy Damon, Ric, és én együtt töltünk egy délutánt, nevetve, tévézéssel, zabálással, focit lesve. Úgy, mint a múltkor.

A remény sosem hal meg, még lehet rá esély. Ez az egy dolog tudott mosolyt csalni az arcomra, ami meg is jelent ajkaim szélén. Minden vágyam ez lenne.

Meg persze az, hogy kinyírhassam Klaust. Connor után.

Ma éjszaka nem találkozok Damonnal, ugyanis készülnie kell a holnapi Halloween-i partinkra. Gyenge kifogás, eleinte sántított nekem a dolog, sőt, most is. Baljós gondolatok keringtek bennem a munka közben.

Vajon miért akart lekoppintani?

Gyorsan elűztem a kerge gondolatokat a fejemből, koncentráltam inkább a pakolásra. Mindent, ami a hűtőbe kell, betettem, ami a spájzba való, azt meg oda. Nem dolgoztam a szuper sebességemmel, ami adatott, hanem lomha, emberi tempóban.

Még mielőtt mindennek nekikezdtem volna, harapnom kellett valamit. Farkas éhes vagyok!

Összeütöttem egy jó kis szendvicset, kólával, falánk harapásokkal percek alatt leküldtem az egészet. Ha most látna valaki...

Megcsináltam a pizza tésztáját, már csak be kellesz dagasztani, rárakni a feltétet, megsütni, és már ehető is!

Békésen mosogattam, a mosogató feletti ablakon bámultam néha ki. Valami titokzatos fonal késztetett arra, hogy mindig kitekintsek. A vizes tányért a csöpögtetőre tettem, ezzel végeztem is.

Az utca végéről kocsizúgás zaja ért el kifinomult fülemig. Valaki közeledik. Éreztem, hogy nem idegen, a szívem szilaj módján vágtázni kezdett, azt hittem, kirepül a mellkasomból. Álltam, vártam, hogy a vendég megérkezzen.

Megérkezett.

Egy fekete terepjáró gurult a kocsifeljárómra. Alaric volt az. A vágtázás után egy nagyot dobbant a szívem, aztán lelassult. Aurájából érezhető volt, hogy nem feszült, heves vitára érkezik, hanem egy apa-lánya beszélgetésre.

Örültem neki, hogy újra láthatom. Azok után, amiket mondtam neki, azt hittem, rám sem néz többet. Most meg a kocsifeljárómon áll a kocsijával. A szürkés üvegen keresztül figyeltem őt. Kikapcsolta a biztonsági övét, apai kezei a kocsi kilincsén pihentek. Izgult. Félt.

Hátradőlt a vezetőülésben, szétszóródott erejét egy gombócba akarta összegyűjteni. Utolsó, indulásra kész lélegzetvétel, és már ki is ugrott a járműből.

Elléptem az ablaktól, nehogy meglássa, hogy leskelődtem. Anélkül is tudhatja. Tudja, hogy tudom, hogy megjött.

Belekapaszkodtam a pult aljába, követtem cipőjének ritmusát, pulzusom is erre a dallamra működött. Megkerülte a kocsiját, hogy az ajtóhoz léphessen. Néztem magam elé a semmibe, az is jól elterelte a figyelmemet arról a tompa félelemtől, hogy nem tudom, mit fogok neki mondani.

"Sajnálom, hogy beleszerettem? Sajnálom, hogy nem tudtam neki ellenállni? Tudom, hülye voltam, bocs?"

Nem - gondoltam. - Egyik sem.

Itt elakadtam. Már kopogtattak is az ajtómon. Átadtam magam, hogy sodorjon az ár. Lesz, ami lesz.

Kullogva közelítettem meg a bejárati ajtót, hanyagul beletúrtam a hajamba. Egy könyörgő sóhajtás után kinyitottam az ajtót. Alaric nem a szokásos módján üdvözölt az ajtón túlról. Ezt eddig is láttam, hogy szomorú volt, de hogy ennyire!

Le volt törve, minta bili füle.

- Szia! - mosolygott egy kicsit.

Ettől a mosolytól jéglánc feszült át a dobogó szívemen, elindítva bennem egy hideg véráramlatot. - Szia! - mekegtem nehezen. - Gyere be!

Beljebb haladt a lakásban, bár nem most járt itt először, alaposan körbenézett. Rájöttem, nem a lakástól lett elájulva. Damont kereste...

Jellemző!

Közepes hangerővel zártam az ajtót. Nehéz volt pillantásomat arról, Alaric hűvös hátába vájni. A világ összes fájdalma a vállára tornyosult. - Damon...

- Nincs itt - feleltem frappánsan. - Kettesben vagyunk.

- Oké - fordult meg, hogy egyenesen a szemembe mondja a mondanivalóját. A mogyoróbarna szemek nem kicsit olvadoztak egyik érzelemből a másikba. Azt hittem, menten agyrázkódást kapok. - Itt az ideje, hogy megbeszéljük ezt.

- Nekem nincs mit mondanom. Elmondtam mindent pár nappal ezelőtt. Úgyhogy... ha meg akarsz győzni, hogy hagyjam el, csalódást kell okoznom.

- Nem. Nem erről lenne szó.

Kitágult a szemem, bambán pislantottam a nevelőapámra. - Hát... hát akkor?

- Nézd! - közelebb lépett hozzám, családiasan megfogta a kezem. - Nagyon nehéz erről beszélnem. Damon... ő nem a legjobb választás!

Szemforgatással reagáltam. - Már mondtam...

- Hallgass végig! - szakított félbe. Elcsendesedtem. Hangom megszűnésével a házban mély csend uralkodott, fölényesen. Alaric suttogva kezdett beszélni, mintha valami titkosat mondana. - Tudom, milyen Damon! Szívtelen, meg egyebek. Nem hiszem, hogy jó dolog lenne, ha mellette lennél. De láttam, mikre képes, ha szerelmes - megkondult bennem a vészharang, szemem sarkából támadásra kész mérges kígyóként járattam rajta tekintetem. - Igen, konkrétan Elenára céloztam.

- Pompás! Hát lenne mit mesélnem róla.

- Ezt később. Damon alapvetően egy suttyó söpredék, akinek kitekerném a nyakát, ha hozzád érne. Érted? De akiket szeret, azokkal nem bánik rosszul - elöntött a földöntúli boldogság, mosoly szaladt a számra. És neki is. - Úgy látom, téged nagyon szeret. Ez nem meglepő, imádni való vagy! - bókolt.

- Ezt vehetem bocsánatkérésnek? - viccelődtem.

Kuncogás tört elő mindkettőnkből, őszintén, vidáman. - Igen. Szörnyű egy apa vagyok! - nevetett harsányan.

- Nem vagy az, vén kecske! - boxoltam mellkasba, majd szorosan hozzábújtam. - A világ legjobb apukája vagy!

Azt gondolta magáról, hogy ez nem így van, meg sem próbált azonban harcba szállni velem. Veszett ügy!

Átkarolt, fullasztóan szorított. Egy normális embert összeroppantott volna, az biztos. Nekem ez csak egy kis csiklandozás volt. - Jaj, te lány! Miért kell neked mindig rosszba botlani?

- Ilyen balfék vagyok - húztam el a fejem testéről, hogy szembenézhessek vele. - Ez most azt jelenti, hogy áldásodat adod?

- Azt - borzolta össze a hajam.

- Ami azt illeti, én is tartozom egy bocsánatkéréssel.

- Félek, hogy többel is! - ugratott.

Megint felnevettünk. - Nem Damon miatt. Hanem mert eltörtem a kedvenc karódat! - fintorogtam.

- Ugyan! Az már nem a kedvenc karóm! Majd az lesz, amelyikkel átszúrhatom Damon szívét!

- Na de Ric! - döbbentem le a rossz viccein. - Moderáld magad vén szatyor!

- Ne lepődj meg, ha viszont tényleg így lesz!

- Jól van, mókamester! - slattyogtam a konyhába. - Akkor jó, hogy bevásároltam! Éreztem, hogy megérkezel!

- Nocsak! - sétált az asztalhoz. - Mihez?

- Pizzát sütök.

Belenyúlt a felső szekrénybe, hogy kivegyen egy jópofa söröcskét. - Nyami! - meghallottam a sör kupakjának ciripelő hangját, ahogy a férfi gond nélkül kinyitja. - Hogy értetted azt, - kezdte, mielőtt leült - hogy tudnál Elenáról meséli?

Az alapanyagokat már ki is pakoltam, nekiláttam tésztát dagasztani. - Ez egy nagyon szívmelengető, vicces, és idegesítő történet - beszéltem undorral.

Kihúzta a széket, és levetődött rá. - Halljuk!

- Csodálkozom, hogy nem rohant hozzád sírva, hogy kiosztottam!

A férfi majdnem félrenyelte a korty sörét. - Mit csináltál?

- Jól hallottad! Elmondtam neki, mit gondolok! - a tészta engedelmesen formálódott, ott, ahol én akartam. Megint olyan ideg szállt belém, hogy hihetetlen. - Nem épp a legjobb tulajdonságaival kezdve.

- Aj, kicsim! Miért kellett?

- Mert. Féltékeny Damonra, arról nem is beszélve, hogy nyájaskodik neki.

- Lehet, hogy csak jóban akar lenni vele.

- Ti férfiak! - morogtam nem túl jó kedvemben. - Egyik hülyébb a másiknál. Ezért is okosabbak a nők.

- Kikérem magamnak!

- Hát ne kérd! A lényeg, - kanyarodtam vissza - hogy tudom, mit akar az a lotyó. Látom a saját szememmel! És nem vagyok elfogult, mielőtt még megvádolnál. Én csak megvédtem magunkat.

- Ha Damon szeret, nem fogja engedni magát Elenának, ha tényleg rá akarna mozdulni! - jött a szokásos bölcselete.

Igaza van. Én az elején lefektettem a szabályokat, de ha Elena továbbra is mozdulgatni fog, Damonnak kell leállítani. Vagy nekem...

Nem fogom hagyni, hogy megint becserkéssze őt, hogy meglegyen a két kis játéka. Lesheti!

- Képzeld, holnap én, Bonnie, meg Damon elmegyünk egy Halloween-i bulira.

- Tényleg? - szólt, miután megitta a következő hörpintésnyi italt.

- Aha! Nincs kedved jönni bulizni, vén ember? - néztem hátra a kényelmesen terpeszkedő nevelőapámra.

Csilingelő kacagása jókedvvel hintette be a házat. - Abszurd. Köszi, de nem.

- Jól van, - tettem-vettem tovább - egy próbát megért.

Beszélgettünk sokáig, nevettünk, és játszottunk. Készült a pizza, már a sütőben volt. Úgy eltelt az idő, hogy tíz perc kellett az elkészüléséhez. - Milyen jó illata van! - csorgatta a nyálát Alaric.

A pulton ültem, szürcsölgettem a narancslevemet. - Türelem! - egyre csak a sütőt nézte, mint egy megbabonázott rab. Telefonom előtte pihent, nyugalmi állapotából egyszer csak csörögni kezdett.

Lepattantam a helyemről, a nevelőapám azonban ránézett, akarva, vagy akaratlanul. - Damon keres - nyújtotta nekem gúnyosan.

- Kösz - mosolyogtam rá, ő inkább visszafordult a sütőt bámulni, mint a TV-t. Felültem vissza, és nyomban fel is vettem. - Szia!

- Szia édes!- jött a köszönés a vonal túlsó feléről, azon a bársonyos hangszínen, ami az övé. - De jó kedved van!

- Aha. Nem vagyok egyedül.

Játékosan, kissé rémülten kezdett kérdezősködni. - Egy férfivel vagy?

- Igen, mondhatjuk - adtam kétes választ.

- Mi az, hogy mondhatjuk? - kérdezte már nem játékosan, kissé féltékenyen.

- Itt van nálam Alaric.

Másodpercekig nem jött tőle semmi, még szuszogás sem. Vámpír kaphat szívrohamot? Sokkot? Mert szerintem ő azt kapott. - Alaric? - mondta félve.

- Aha. Most készülünk a pizzának nekiugrani.

- Minden... rendben? - kérdezte halkan.

- Minden. És a minden alatt mindent értek.

Felhümmögött. - Hm. Mivel érted el?

- A bájommal.

- Ó, igen! - nevettettem meg. - A te bájodnak képtelenség ellenállni.

- Reméltem, hogy ezt mondod - néztem Alaric vonásait, amik szoborszerűek voltak, és meg-megvonaglottak.

- Mi van rajtad? - suttogta.

Kitört belőlem a nevetés, alig bírtam visszazökkenni a higgadtságba. - Fejezd be! Nem éppen alkalmas!

- Miért nem? Tudni akarom, asszony!

- Ruha van rajtam, legyen elég ennyi! - parancsoltam rá, és tudtam, ha most előttem lenne, kiskutya szemekkel pitizne.

- Gonosz vagy! - tettetett szipogást.

- Otthon vagy?

- Igen. Sajnos - köszörülte meg a torkát. - Hallgathatom a másik szobában Elena és Stefan örömködését.

A plafonra bámultam, sokáig nem is vettem le onnan szempáromat. - Sajnállak.

- Én is magamat - hallottam, ahogy hátrapuffan az ágy támlájához. Sóhajtás hagyta el a lelkét, belém pedig hiány költözött. Egy fekete űr, ami akkor töltődik meg, ha Damon mellett vagyok. - Hiányzol vadócom!

- Te is nekem, amerika kapitány! Megvan már a jelmezed holnapra?

- Meg! De még mennyire! De...

- De mi? - kérdeztem vissza.

- Öm...Uh... - nem tudta, hogyan is kezdjen bele. - Az a nagy helyzet, hogy... De ne legyél kiakadva!

- Ki vele!

- Holnap Elenát is magammal viszem.

Leblokkoltam. Úgy éreztem, mintha egy ágyúval pofán csaptak volna.

Damon elhívta Elenát a "randinkra"? Legalábbis... én azt hittem, ez az! Bonnie elugrándozik az ottani barátaival, mi meg kettesben leszünk. Nem, neki feltétlenül, elhalaszthatatlanul meg kellett hívnia Elenát.

- Tessék? - most még normális volt a hangom, mindjárt nem lesz az.

- Kérlek, ne legyél ilyen!

- Damon! Hogy kérhetsz ilyet? Azt hittem... Egyáltalán minek hívtad meg? - Alaric felkapta nagy hangomra a fejét.

- Tudod, hogy most változott át. És az én véremmel. Nos, úgy néz ki, én tudom megfékezni, és megtanítani, hogy ne öljön embert!

- Ezt miért egy partin kell?

- Gondolj bele! Sok ember, véres jelmezben! Fel sem tűnik nekik, hogy vámpírok vannak az épületben! - magyarázta.

Engem ennek a része nagyon nem érdekelt. - Igen? Ó, ez mennyire megható! Rendben, nem bánom tanítsd meg! Nélkülem!

- Ne csináld!

- Nem megyek el! Maradok Ric-kel, és elleszek vele. NEM vagyok kíváncsi arra a.... - haraptam el a mondat végét.

- Ana!

- Nem akarom azt nézni, ahogy körülugráljátok egymást, sem azt, hogy flörtölget veled. Kösz, nem! És lekoptathatod Bonniet, így lehettek kettesben! - a telefonban nevetés csengett. - Mi ezen ilyen rohadt vicces?

- Bírom, mikor féltékeny vagy - válaszolta. - Most őszintén, nem bízol bennem?

- Elenában nem bízom. Ezek után, hogy elhívtad, bevallom, megingott a bizalmam irántad is.

Erre nem nevetett. Komorrá, fegyelmezetté vált. - Figyelj, a kedvemért! - csillapodott a haragom, de nem múlt el teljesen. - Egy kicsit legalább Bonnie-val leszel, míg én megtanítok neki pár dolgot, aztán ígérem, a tiéd vagyok.

- Damon...

- Nemleges választ nem fogadok el!

Megadóan fújtam ki a visszatartott levegőt, próbáltam nem katasztrofálisan felfogni a jelenlegi helyzetet. Ezt viszont nem lehet másként. - Legyen.

- Köszönöm!

- Az biztos, ez lesz életem legrosszabb Halloweenja.

- Miért? Én veled leszek! A legjobb lesz, ígérem - dalolta.

- Jól van, te majom! - kis csend telepedett közénk. A sütőből mennyei illatok szálltak, a nevelőapám szemei majdnem kiestek az éhségtől. - Kész a kaja, úgyhogy... Szia!

- Semmi szeretlek?

- Ah! Szeretlek!

- Mindjárt más. Én is szeretlek - nyájaskodott. - Szia! Ja, és puszilom a faterodat!

Összenéztem az értetlen Alariccal, mosoly hasadt arcomra. - Átadom!

Letettem, mire nevelőapám kíváncsian lesett felém. - Kész a pizza! Ehetünk! - intéztem el ennyivel az előbbi előadást.