'A sors szárnyán' 17. fejezet Készülődés

Itt az új fejezet.;)
Remélem tetszik! Véleményezzetek, komizzatok!

xoxo Cleo

Reloaded

 A sors szárnyán

Készülődés

Eltelt egy kis idő, és közeledik a bál. A szívem majd kiugrik a helyéről.
Nem voltam izgatott. Legalábbis nem amiatt. A múltkori után elég fagyos volt nálunk a hangulat. Damonnal nem nagyon szóltunk a másiknak, ezért semmi értelme nem lett volna mellette maradnom, így a konyhába menekültem, mint egy menedékbe, mondván, hogy főznöm kell Ric-nek.
Ő nem is furcsállta nagyon a dolgot, Damon annál inkább. Tudta, mire megy ki a játékom. Levettem egy-egy sört a polcról, és szétosztottam magunk között. Akkor egy pillanatra összeért a kezünk, és szédülési, remegési rohamok kaptak el. Össze is néztünk, de hamar elmenekültem.
Alaric ebből semmit nem látott, mivel bambult a TV-re amiben éppen a kedvenc focicsapata játszott, olyan fölényesen, olyan kecsesen, hogy azt hittem, elsírja magát. Ennyi volt a Damonnal való kis akcióm, semmi több.
Ez is véletlenül…
Most pedig, egy nappal a bál előtt, körömrágásos feszültséggel gondolkoztam el azon, hogy vajon ő eljön egyáltalán? Neki kötelező, mert Alapító család sarja, de kinézem belőle, hogy kihagyja, a büszkesége miatt. Ha ez a probléma nem lenne elég, még ott az a titokzatos idegen. Továbbra is mészárol. Azóta kétszer is ölt, elszórt helyeken, mégis mindig visszatért ide, Mystic Falls-ba. Itt van valami, ami neki kell, vagy akinek ő kell, vagy mit tudom én, minden esetre nagyon zavaros.
Ebből egyszer Damon helyszínelt helyettem, mert Caroline ruhapróbára rángatott, miszerint bálok előtt ez egy kötelező eljárás. Nagyon kínos volt elé állni azzal, hogy ráér-e, és aztán rögtön rávágni azt, hogy mire, nehogy valamit félreértsen, vagy hiú ábrándokba ringassa magát. Úgy vélem, sikerült.
Mindegy. Utána este beszéltünk telefonon. Nem találtak semmit.
Ez a lény láthatatlan – fogalmazódott meg akkor a fejemben a gondolat, ami elsőre és másodjára is hülyeség.
Mert láttam. Megsebzett. Elég bizonyíték arra, hogy létezik. Azt hiszem…
Azt követően szinte minden nap felhívott, pontban 9-kor, este. Egy időszakban csinálta már, és tülkön ülve vártam azt, hogy a telefon felcsörögjön.
Észre sem vettem, de már egy érzés automatikusan elvonzott az ágyig, ahol nem kapcsoltam semmi fényt, leheveredtem az ágyra, és a telefont bámultam. Változó volt a várakozásom. 5 perc, 10 perc. Az órára sem kellett néznem, tudtam, mikor jön el az idő.
Nem sokszor találkoztunk. Mindketten el vagyunk foglalva a saját ügyünkkel. Ő Katherine-nel, én a nyomozás rabja vagyok, meg Caroline állandó unszolásának áldozata is egyszerre. Na tehát, elhidegültünk egymástól. Eléggé.
És ez fájt.
Hiányzott nekem. Mindig is imádkoztam, hogy belelássak a fejébe, csak egyszer, hogy megtudjam, én is hiányzok-e neki, mikor nincs mellettem, mikor nem szuszog reggel a közelemben, nem hallom szívének ritmusos kalapálását?! Ez egyszerre annyi mindent fontossá tesz, ami egykor vele volt kapcsolatos. Még az ébredést is.
Eddig utáltam felkelni, de mellette mindig úgy nyitottam ki a szemem, hogy végre láthatom őt. És ez megmaradt. Annyi különbséggel, hogy pont ő nincs mellettem.
A háttámla kényelmetlenül nyomta a hátamat. Ez volt az a kis fájdalom, amitől felrázódtam saját magam monológjától. A kemény háttámla belevájt a hátamba, fájdalmasan, hogy ne is szabaduljak egykönnyen tőle. De hidegen hagyott.
Arcomat lágyan simogatta a hideg esti szél, ami behatolt a nyitott erkélyajtó, hogy valami friss, üde levegőt kapjon a szervezetem. Egy percre azt hittem, ujjak simogatják végig az arcom.
Először csak oldalt, majd a homlokomat, az orromat, az ajkaimat, aztán áttérve a nyakamra le fel, bele-bele túrva a tincseimbe is. Ez csak képzelgés volt. Csupán egy… ábránd.
Hiányoztak még Damon forró ujjai. Hol van az a személyi kályha, ha nekem szükségem van rá? Hol az a kabát, amikor azzal szeretném betakarni magam, csak az illata kedvéért?
Nem tudom. Valószínűleg eddig vedelt egy kocsmában, nők között, a sárga földig részegedett, azt sem tudja, hol van. Ez azonban lehetetlen. Mindjárt 9. Körülbelül egy perc.
Mit is számít? Lehet, hogy elfelejtett! – próbált sugdolózni velem egy apró hang amit egyből elhessegettem. Ő csak marhaságokat dumál, percről percre arról szeretne meggyőzni, hogy jobb neki nélkülem. DEHOGY JOBB! Ha majd az ő szájából hallom, talán elhiszem. Így aztán nem!
Ch…
A távoli tájakon járt az eszem, ahova még egyszer el akarok jutni életembe. Megfogadtam. Mikor… betegeskedtem.
És meg is fogom valósítani! Klaus ide, vagy oda, az én életemet nem irányíthatja, se most, se máskor! – hergeltem magam a gondolatokkal, ami sikerült is.
Az izgatottságomra rátett még egy lapáttal. Gratulálok!
Felsóhajtottam, és őrületes fájdalmat kezdtem érezni legbelül. Egyre csak sajgott, enyhülni pedig nem enyhült. Fogalmam sem volt, mi lehet az. Végül rájöttem.
CSING CSING…
Eljött az idő! – kaptam fel a telefont a párnákról, és valóban, pontban 9 óra van, és a kijelzőn Damon neve virít. Leírhatatlan boldogság váltotta fel a sajgást. Egy kis női praktikát bevezetve, kicsit késleltettem a felvevéssel, hogy ne gondoljon arra, hogy esetleg én már régóta várom ezt a csodás pillanatot.
Amikor úgy gondoltam, megfelelő, felvettem azt. – Igen?
- Szia sötétség hercegnője! – köszöntött a simogató hang a vonal túlsó végéről.
- Szia Damon! – próbáltam közönséges maradni, eltitkolni előle rejtett, erős vágyaimat. – Mizu?
- Semmi – nyögte. – Ezt inkább én kérdezem. Hogy van a kis hercegkisasszony?
- Soha jobban! – csempésztem egy kis színlelt boldogságot a hangomban, sikertelenül. Egyből leszűrte, hogy nincs minden a helyén. – Minden öröm, és happy.
- Aha. Értem. Akkor miért búslakodsz? Ha megzavartalak a hívásommal…
- Nem zavarsz! – vágtam rá egyből, és mohón.
Persze ő távolabb hajolt a telefontól kuncogni, azért így is tökéletesen hallottam a gúnyt. Fogadni mernék, hogy az a levakarhatatlan mosoly terjedt el a száján. – Oké. De csak szólnod kell!
- Majd megfontolom!
Keményebb szólásomra már elhalkult a nevetés, de tudom, hogy még mindig mosolyog. – Mit csinálsz?
Gyorsan ki kellett találnom valami jó hazugságot, nehogy rajtakapjon, hogy vártam. Kis tépelődésemre azonban hümmögött egyet, ki kellett mentenem magam valamivel. – Zuhanyoztam. Nem rég jöttem ki a fürdőből.
Újabb hümmögés, de ez nem kérdő volt, hanem csibészes, pofátlan. – Értem – lökte nekem. Neki olyan a pillantása, amitől minden nő zavarba jöhet. Néha, még én is. Mintha szemmel tudna vetkőztetni. Ha ez igaz lenne, én mindig meztelenül szaladgálnék, ahányszor rám néz. Márpedig mindig engem bámul. – Most biztos csurom víz vagy.
Ó, hogy ezt én mennyire utálom!
Nagyobb bajba sodortam magam, mint azt hittem. Ez az egész mindjárt átmegy a szextelefon hangulatába. Ez annyira jellemző rá. – Már nem, képzeld! Csak a hajam vizes – árultam el neki újabb infót, amin csámcsoghat.
Marha vagy. Született zseni! – ostoroztam magam elég rendesen.
- Az is elég szexi szokott lenni. Mondd csak, törölközőbe vagy?
- Damon! – szóltam rá csípősen.

- Jó, jó, nem malackodok, de ezt az egyet még áruld el!
Egyszer a sírba visz!
- Nem.
- Huhú! – ujjongott magában. – Akkor nincs rajtad semmi?
- Na jó, ennyi volt a kérdésekből. Az előzőre válaszoltam. Talán ha az előbb kérdezted volna… - bújt elő belőlem a kisördög.
- Ne játssz velem! Ezek szerint igen? – unszolt.
- Nem válaszolok!
- A francba. Most nagyon beindítottál. Most azonnal átmegyek!
- Meg ne merd!
- Mégis miért ne? – cukkolásából már kezdett elegem lenni.
Türelmetlen vagyok, és ez néha túlzottan megnyilvánul. – Azért. Egyedül akarok lenni.
- Oké, akkor átmegyek, mikor alszol!
Újabb ajánlatától is a hideg rázott. Vagy már fáztam a beáramló levegőtől? – Nem, nem jössz át!
- De miééééééért? – nyafogott mint egy óvodás.
- Azért, - folytattam higgadtan – mert most mosolyszünet van. Emlékszel?
- Csak szerinted!
- Meg szerinted is!
- Naná, hogy nem!
- Akkor mostantól vedd úgy! Figyelmeztetlek, tartok itthon karót Alaric készletéből!
- Ó! Jaj! – játszotta a félőset. – Akkor most le fogsz szúrni?
- Talált!
Még egy szipogási opciót is bevetett, elváltoztatott hanggal, amire csendesen elnevettem magam. – Csúnya néni!
- Tudod ki a csúnya!
- Bántani akar!
- Bántani bizony!
- Úr isten! El fogok ájulni!
- Fejezd be, elég lesz! – intettem le a túlbuzgó mócsingot. – Ilyen hisztis voltál kiskorodban is?
- Ki a hisztis? – kérdezett vissza normál hangol.
- Jó, bocsi. Még mindig az vagy!
- Hm. Most durcizok – tért vissza egy mondat erejéig az elváltoztatott hangjához.

- Akkor durcizz, szépfiú!
- Kérjél bocsánatot!
Felhangosodott bennem a nevetés dallama. – Én? Már miért?
- Megsértettél!
- Jó, oké! Bocsánat, hogy elárultam a kis titkodat, amit nem lett volna szabad!
- Hát kösz! Ezzel meg most nagyon megnyugtattál! – dúlt-fúlt tovább.
- Szívesen! – az orrom alatt motyogtam. Csendesség telepedett közénk, és csak azt hallottuk, ahogy a másik szuszog a vonal túlsó végén. Egyenletesen, megnyugtatóan. – Le kell feküdnöm! – törtem meg a csendet. – Holnap korán mennem kell a Lockwood házba, hogy segítsek ebbe-abba, meg hogy felvegyem a göncömet – hadartam.
- Miben akarsz te segíteni? Csak nem a partnerednek?
- Kérlek, ne kezdd a féltékenységi rohamodat. Carolnak és Caroline-nak segítek a díszítésben, ha annyira tudni szeretnéd!
- Aha! Próbálsz jó tündér színben feltűnni.
- Nem próbálok semminek feltűnni. Csupán megígértem Caroline-nak. Sajnos Bonnie nem ért rá, ahogy a drágalátos Elena sem. Tegnap tartottunk egy csajos összejövetelt a Grillben, és mindenki lepattintotta Carolinet. Én pedig hálás vagyok, hogy ő mellettem állt, amikor szarban voltam.
- Mikor is?
A kérdés szíven ütött. Felugrottak annak az estének az emlékei, aminek soha nem kellett volna visszatérnie. Az a bizonyos Halloween-i buli. Több mint egy hónapja történhetett, akkor is felettébb fájó, és friss emlék. Ő meg azt kéri, tépjem fel a majdnem elhalványodott sebet.
- A buli. Halloween-kor.
Izmai megfeszültek a vonal túlsó felén, őt is elöntik az események miatt történt érzelmi hullámok. – Vagy úgy.
- Szóval… Mennem kell! – suttogtam a telefonba, de sehogy sem tudtam megnyomni azt a bizonyos letevő gombot. Nem volt rá erőm. Sem bátorságom. – Kösz, hogy felhívtál!

- Ez csak természetes – mondta tele melegséggel. – Jó éjszakát, hercegnő!
Már nem tette birtokos esetbe. Már nem tett úgy, mintha az övé lennék. – Jó éjt!

Ekkor jött a pittyegés, de még percekkel utána is fogtam a telefont a fülemhez, hogy hátha mégis hallom a hangját. De nem. A torkomat kaparták az elő nem törő könnyek, amiknek erős gátat szabtam.

*

A Lockwood ház javában készült, Caroline kezei alatt. A tavalyi nyertes nevében ő a főszervező. Sürög-forog, egy kis ideje sincs leállni a pörgésből. Olyan, mint egy parancsnok…

„Ezt ide vidd! Azt oda vidd! Nem így, ez így nem jó, nem veszed észre! Á, Jézus! Még jó, hogy én szervezek! Nélkülem az egész káosz lenne!” – meg hasonlók.
Az ő hangjának utánzásához felülmúlhatatlan képességek kellenek. Tényleg.
Egy a sok közül, amiért én csak nevetgélek rajta. Az én kis idegtépett boszorkányom! Velem nem kiabált, egyelőre én mindent jól csináltam. Ezt vehetem bóknak, mert Caroline már akkor beleszól valamibe, ha az az utolsó négyzetmilliméterig nem úgy van, ahogy ő akarja. Ez feltétlenül nem is rossz, mert tudja, mit csinált. Carolnak jó dolga van vele, ezért nem is túrom ki a helyéről, már ha megnyerem ezt az egész felhajtást.
Gyönyörű időnk volt. Fürödtünk a napsütésben, meleg áztatta a bőrömet. Amikor Caroline nem látta, meg-megálltam sütkérezni egy kicsit. Biztos nem szólt volna, ha lazsálok, én azért nem szeretek promóciót élvezni senkinél. Ugyanolyan vagyok, mint a többiek.