2013. január 8., kedd

'A sors szárnyán' 12. fejezet Kezelj úgy, mintha felnőtt lennék! II.



Reloaded

A sors szárnyán

Kezelj úgy, mintha felnőtt lennék! II.



Dudorászva haladtam lefelé az emeletről, és nosztalgia fogott el. Ínycsiklandó szagok csalogattak magukhoz a konyhába. A lépcső legalján már láttam a széles hátat, a rövid ujjú fekete pólót feszülni a konyhapultnál, nekem háttal.
A reggelim készült.
- Nocsak – somfordáltam hozzá. – Micsoda finomság készül! Meghozta az étvágyam.
Keze alatt készült a szendvicsem, Damon módra. – Reméltem is, hogy éhes vagy! Kár lett volna, ha a sérülésed miatt elmegy az étvágyad.
- Nem történt semmi. Ez csak egy kis semmiség – legyintettem.
- Ana, ez nem semmiség! – csattant fel, és a kellemes hangulatból máris átcsapott rideg, fagyos állapotba. Furcsa csillogás járta át a szemét, ahogy az enyémbe fúródott, és magamban is éreztem megmozdulni valami figyelmeztető jellegű dolgot. – Aggódtunk érted!
- Te is… aggódtál?
Hatalmasat nyelt. – Igen. Azért is vagyok rád kiakadva!
- Te? És velem mi van?
- Hogy érted ezt? – fordult velem szembe, már nem a szendvicskészítésre koncentrált.
- Miért nem tudsz velem, egyenlő félként kezelni?
- Te miről beszélsz?
Grimasza még jobban feldühített. – Tudod te jól! Értem, hogy vigyázni akarsz rám, ahogy Ric, de felnőtt vagyok. Épp… épp te mondtad, mielőtt Ric-nek bevallottuk, hogy együtt vagyunk. Felnőtt nő vagyok, MINDEN értelemben.
- Ezt én is tudom!
- Csak nem így viselkedsz!
- Ne kezd már a hisztidet, jó?
Megdöbbentem. – Hiszti? Azt mondtad, hisztizek?
- Igen, azt – felelte dacosan.
Felkaptam a kesztyűt. Ha harc, legyen harc!
- Akkor miért nem keresel valaki mást, aki esetleg nem hisztizik, és nincs ilyen sok problémája?
- Jaj, Ana…
- Például, - kezdtem vad mutogatásba – ott van Elena. Hiszen ő nem hisztizik, dehogy! Kizárt!
- Őt ebbe most ne keverd bele!
- Miért? – úgy néztünk egymásra, mint két pszichopata. – Ja, tudom! Mert ő a Szent, és Sérthetetlen Elena Gilbert! Vagy vegyük a nagyon is tapasztalt Katherinet. Vele mi a helyzet, ha? Nem muszáj velem lenned, Damon! Nem kényszerítelek, nincs póráz a nyakadon! Mehetsz egyenesen Rebekah karjai közé is!
- Rebekah?
- Ne tettesd a hülyét! Azt hiszed, nem tudom, hogy hancúroztál vele? Ó, dehogyisnem! Én marha, barom állat meg azt hittem, hogy talán én elég leszek! Mert nem akartam, hogy megváltozz – váltottam vissza a csendes kiborulós hangszínemhez. Damon elveszetten kapkodta a szemét a számról a szememre, majd vissza. – Mellettem mindig az lehettél, aki akartál! Nem korlátoztalak! Hiszen… valamilyen szinten hasonlítunk. A mocskosságunk, ahogyan az életünket éljük, a kihágásaink, a szabályszegéseink. De ez neked nem elég!
- Ne csináld! Tudod, hogy nem így van! – mézes-mázoskodásától hányinger kerülgetett.
- Elhiszem, - folytattam, lehorgasztott fejjel, a padlóra szegezve a tekintetem – hogy nem akarsz már. Hisz a világ legősibb vámpírja liheg a nyakamba, Elena lóg a nyakadon, ahogy most már Katherine is, engem meg kötelez a vérem! Fokozódik a személyiségem, sokkal inkább leszek önmagam. Olyan, aki nem viseli el, ha az élete szerelmét el akarják csaklizni a karjaiból. Bocs, hogy ezt nem akarom tétlenül nézni! Ha viszont azt mondod, hogy menni akarsz, hát menj! Nem tartalak vissza.
Damon döbbent csendbe burkolózott. Ebben a percben komolyan jónak találtam elengedni őt, habár belehalnék, még akkor is.
A forró ujjak az államat vették célba, felemelte a fejem, hogy tanulmányozhasson. Mosolygott kedvesen, mintha el sem jutott volna neki a mondanivalóm. – Azt hiszed, tényleg megtenném? Bolondság… Nyilván ez a kis szerelmi komplexusod.
- Mi?
- Boldoggá akarsz tenni. Mivel most egyfajta tinédzser fázisban vagy, még nagyobbá nőtte ki magát. Van egy fajta aggodalmad, hogy nem teszel eléggé boldoggá, és ez a kétség, ahogy megerősödött, most látott napvilágot – magyarázatát nem éreztem igaznak, mivel az előbb… én csak… azt mondtam, amit akartam. Egy hirtelen jött, meggondolatlan kijelentés volt, semmi több. – Boldog vagyok! Így, ahogy vagyunk, érthető? – azt várta, hogy mondjak valamit, vagy bólintsak. Ez most nem történt meg. – Naaaa!
Végül beadtam a derekamat. Először feszengve, majd kicsit bátrabban bólogattam. – Jó.
- Khm. Most, hogy barbie Klausról beszélgettük, - foglalkozott tovább a kajámmal – kíváncsi vagyok, hová tűnhetett!?
Nekem is feltűnt már, hogy nem látni őt sehol. Ennek nem adtam túl nagy jelentőséget. Arra gondoltam, hogy suliba jár, aztán otthon kuksol. Ezek szerint nem.
- Valóban – kerestem meg a szekrény tetején először még csak felmérő jelleggel a bort, amit még beköltözésemkor dugtam el, hogy még érlelődjön. – Biztos megrémült tőlem.
- Vagy Klaus visszadugta egy koporsóba.
- Na látod, ez már kicsit hihetőbben hangzik. De az enyém se volt rossz.
Összebazsalyogtunk, kacsintottam egyet neki, aztán akcióba lendültem. Felnyújtóztam a szekrény tetejére, hogy elérjem az üveget, de hiányzott pár centiméter. Lábujjhegyre emelkedtem, még úgy sem értem el. Már azt fontolgattam, hogy feltérdelek a pultra, amikor is nőttem két centit.
Megragadtam a kívánt italt, közben lesandítottam. Damon karolta át a fenekemet, és feltartott, hogy elérjem a célomat. Boci szemei villogva fénylettek felém. – Nyugi picinyem! Tartalak – csókolta meg a póló alól kikandikáló derekamat.
- Kösz, nagyon kedves, és önzetlen tőled!
- Mint mindig! Egy úriember vagyok! Kész vagy?
- Igen! Szóval lelifteznék!
- Máris!
Hamarosan a padló fogadta a talpamat. Szorongattam az úgy ahogy hideg üveget, a nyakamat pedig rohamozták a meleg csókocskák. Forrt rá minden egyes puszi. – Leszállás, kiszállás! – búgta. – Köszönjük, hogy a Salvatore légitársasággal utaztak!
Kacarásztam. – Nagyon szívesen utaznék a kapitánnyal, és vezetném a gépét, ha lehet – kacérkodtam.
- Ó, ez csak természetes, szép hölgyem!
- Jól van, ne udvarolj! – bontakoztam ki az öleléséből. – Inkább tálald fel a reggelinket, mert farkas éhes vagyok!
- Igenis, kapitány!
Tehát megreggeliztünk, túllendültünk a kis nézeteltérésünkön, és semmi problémánk nem volt egymással. Következett az a forgatókönyv, amit nem akartam eljátszani, de muszáj lesz. El kell mennünk a Salvatore házba…
Katherinet megnézni.
Két napja trónol már ott, a testvérek mégis meddig szándékoznak őt elviselni? Mert személy szerint nagyon unom. Eddig mindig izgatott borzongás fogott el, amikor a környékre értünk, most viszont rázott a hideg az idegességtől.
Már az ajtó előtt jól hallottuk a veszekedést. Ordítottak odabent, mint egy „ki tud nagyobbat ordítani?” Versenyen. Szemforgatva léptük át a küszöböt, és a szemünk elé tárult a csata helyszíne.
A nappaliban Elena kiabált Katherine-nel, aki fapofával tűrte a fejhasogató vádakat. Stefan tőlük kicsit távolabb esetlenül próbálkozott szétválasztani az ellenfeleket. – Nyugodjatok meg…
- Hogy nyugodjak meg? Stefan maradj ki ebből!
- Elena…
- Eddig mindig csendben tűrtem az akcióidat, nem veszekedtem, nem vetettem a szemedre. Vámpír vagyok, ugyanolyan, mint te! Most, hogy önmagam lettem, nem engedem, hogy tönkretegyél itt mindent! Főként nem a szeretteimet világos?
Damonra sandítottam, engedélyféléért, hogy mehessek közéjük. Biccentett egy parányit, mire már vetettem is bele magam a káoszba. – Oké, oké! – a két vámpír közé ugrottam, és eltaszítottam őket egymástól, mielőtt a másik torkának esnek. – Elég legyen! Mi történt?
- A kis hasonmás nekem esett – panaszolta Katherine.
- Nem téged kérdeztelek! – intettem le a nőt, és mielőtt Elenán állapodtam volna meg, Stefan felé néztem. Hálásan mosolygott, és kifújta a visszatartott levegőjét. – Nos?
- Semmi keresnivalója már Stefan és Damon közelében! Megtudtuk, amit tudnunk kellet, maradt két napig, miért nem megy el!? Gyűlölöm, hogy bemászkál a szobájukba!
Erről már Damon is mesélt. Ezek szerint Stefannal is járt.
- Folytasd! – morogtam Katherine felé egyre fenyegetőbben.
- Eljátszott engem, hogy Stefanhoz férkőzhessen! Ott aludt reggel mellette!
- Már épp történt volna valami…
Stefan nem hallgatta tétlenül tovább. – Hazudsz! Sohasem lennék veled újra!
- Elenával igen! – kacagott, oldalvást elnézve még nagyobb undor lett úrrá bennem. – Csak rebegtetnem kellett a szempillámat, és elhitted, hogy ő vagyok!
- Balek! – jegyezte meg hátul Damon, aki most került csak beljebb, eddig nézte az előadást. – Hogy lehetsz ennyire pancser, öcskös?
- Elég lesz a megjegyzéseidből!
Bátyja már töltötte is magának a minőségi whiskyt. – Még nem! Hagyd meg nekem ezt az örömöt – öltött nyelvet testvérére.
- Megnyugodtatok? – szóltam ridegen, a két egyforma vámpír pedig fújt egyet. – Ezek szerint nem…
- Elegem van belőled, Katherine! Szállj le rólunk!
- Bár megtehetném… - színpadias ajakbiggyesztése igen meggyőző volt. – De nem. El kell viselned még egy ideig, amíg az őrületbe nem kergetlek!
- Tudod mit, Katherine? – hátráltam egy lépést, féloldalt felé fordultam. – Nekem is ki van mindenem veled! Mit gondolsz, Elena?
- Hm?
- Meg tudnád ölni szemrebbenés nélkül?
Elena ősének lekókadt a mosolya, míg az enyém feljebb kapaszkodott az arcomon. – Nem is kérdés! Szívesen!
- Blöfföltök!
- Igen? Igaza van, nem kéne csak úgy megölni – sóhajtottam. – Meghálálhatnám Klausnak az értem tett dolgait, azzal, hogy felkínállak neki tálcán, a hasonmással az oldalamon! Biztos jól szórakozna…
- Nem rossz gondolat – dicsért meg Damon, aki már az öccse mellett ácsorgott, az űrt az íriszében betöltötte a büszkeség.
- Klaus megkegyelmezne!
- Úgy ismered, mint aki kegyelmes? Akkor valószínűleg nem ugyanarról a Klausról beszélünk…
- Nem tudtok átverni!
- Nem is akarunk. Az nem a mi műfajunk – lökte oda Elena.
- Még úgy is maradok, szóval kár a gőzért! – a kijárat felé vette az irányt, mellém érve megveregette a vállam. – Ügyes próbálkozás! Viszont az csak csalfa remény, hogy örökre megszűnök az életetekben!
Utána fordultam. – Lehet! De akkor én foglak kitörölni belőle, sőt, a Föld színéről is, örökre!
- Várni fogom azt a napot!
Már csak az eltűnő foszlányát láttam, és azt, hogy a kinti fény elnyeli őt. Nem viccelek, tényleg egy hárpia ez a nő… Felnyögtem, gondterhelten dörzsölgettem a tarkómat.
- Nem zárhatnánk be a pincébe? – köhintett Damon.
- Jó lenne – válaszolt az öccse.
- Én lefogom, te meg megtisztítod az utat! Na?
- Benne vagyok…
Jókedvűen mosolyogtak, bár viccnek szánták. Kinézem mindkettőjükből, hogy megtennék. Elgondolkoztam egy percre, merengtem a semmibe magam elé. – Ana! Hahó! Föld hívja Analiat! – bökdösött Elena.
- Ha? Mi van?
- Elbambultál! – jelent meg barátságittas, félszeg vigyor az ajkain. – Te is egy lefogási terven agyaltál?
- Nem. Nem egészen. Valahol… máshol jártam!
- Szabad tudnom, hol? És én is ott voltam? – csatlakozott Damon.
- Haha! Nem. Nem voltál ott.
- Kegyetlen vagy!
- Ric-re gondoltam. Jó lenne meglátogatni őt is a mai nap folyamán! Tegnap… nem igazán volt időm beszélni vele!
- Jobban vagy már?
- Igen, kösz Stefan!
- Már azt fontolgattuk, hogy viszünk „Gyógyulj meg!” csomagot, közösen a többiekkel! – mondta Elena.
- Azt mertétek volna meg! A fejetekre is borítottam volna!
- Én mondtam, hogyha életben akarunk maradni, akkor várjuk ki a végét!
- Még engem is majdnem lenyakalt, öcskös! Csak azért, mert meg mertem menteni.
- Fejezd be, Damon!
- Befogtam! – mentegetőzött. – Italt? – nyújtotta nekem a poharát.
- Kösz, nem!
Stefan kedvesen beinvitált minket. – Üljünk le! Úgy kényelmesebb beszélgetni!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése