2013. január 14., hétfő

'A sors szárnyán' 14. fejezet Egyszer fent, egyszer lent!



Reloaded

 A sors szárnyán

Egyszer fent, egyszer lent!

- Lássuk csak! – morfondírozott magában az átmeneti főnököm. – Miután köszöntötted a párodat, tartsd fel így az ellentétes kezed, ahogy én! – felém nyújtotta tenyerét, selymességét a ráboruló fény mutatta ki nagyon jól.
- Így jó? – kérdeztem, amikor engedelmeskedtem.
- Kiváló! A lényeg, hogy ne érjetek egymáshoz!
- Miért?
- Mit tudom én, ezt kell tenni! – vonta fel feszes vállait.
- Oké! – bólintottam kissé értetlenül, mivel még az elején jártunk, ez még megbocsátható volt nekem. – És most?
- Járnod kell egy kört, addig, amíg vissza nem érsz a helyedre! Szépen, ritmusosan! – utasítása egyértelmű volt, és világos, mint a Nap. Alig súrolva a másik tenyerét fordultunk egy kerek, íves kört, amit mindenki megirigyelne. Le sem akasztottam a tekintetem a gyönyörű, nagy fekete szemeiről, amik a galaxishoz hasonlítottak. Most elöntötte azt millió kis fény, ezért azt hittem, a csillagok elevenedtek meg az íriszében, benépesítve azt ezer apró kis fénnyel, hogy ne legyen olyan magányos. Félszemmel figyeltem a táncra is, így tudtam, mikor álljunk meg. – Ügyes!
- Kösz!
Mosolygott rám, azzal a félszeg, félvállról küldött, szájsaroknyi kis kunkorodással, amitől tudta, hogy megremeg a térdem. Értett a nőkhöz, mondhatni, ez volt a specialitása. A tapasztalatai alapján bármelyik nőt megkaphatná, amelyiket megkívánja.
Ebben több mint egy évszázadnyi éjszaka, és nappal segédkezett neki. Alapvetően a mosolya, és a beszéde beletartozott a fegyvertárába, és kifejezetten volt egy, amit mindig a számomra tartogatott. Mindig.
Senki másnak nem ajándékozta azt az örömöt, amit ez hozott ki nálam.
- Ez egy jó pont! Nem szabad levenned a szemed a partneredéről. De ahogy elnézem, ezt te elég jól be is tartod!
- Piszkálódsz?
- Nem, nem! Csupán megjegyeztem! Tudod, mint jó tanár! – hangsúlyozta különösképpen a tanárt, egy kis ellenszenvet keltve bennem a szó további használatát illetően. – Folytathatjuk? Nem nehéz megjegyezni?
- Naná, hogy mehet tovább! Nem vagyok én hülye, hogy ne jegyezzek meg valamit, Damon!
- Oké, csak feltettem a kérdést! Egy próbát megért! Engedd le a kezed, és cseréld meg! Ugyanezt tedd meg még egyszer!
Megismételtük ezt a másik irányba. Közben láttam rajta, hogy nem bírja ki, hogy ne nézzen végig rajtam azzal a ragadozó pillantásával, és el ne képzeljen engem abban a ruhában, amiben rám talált a próbafülkében, pár hete.
El kellett harapnom egy mosolyt, ami kikívánkozott belőlem. Nem szabad mosolyognom. Most próbálunk, nem flörtölgetünk!
Amikor ez is megvolt, Damon sóhajtott. – Te vagy a legjobb tanítványom, akit valaha tanítottam! Na meg a legszebb!
- Mivel egyedül én vagyok a tanítványod!
Szemrehányásomat kis kuncogással díjazta. – Igaz! De akkor is! Bókolni sem szabad?
- Azt hittem, a tanár nem kezdhet ki a tanítványával!
- Ez a tanulás csak egy órát vesz igénybe, nem kell több időt pazarolnunk rá! Úgyhogy, akár… - harapta el a mondat végét, viszont tisztán értettem a célozgatásait.
- Jól van, de ez az egy óra sem fog sosem elmenni, ha fecserészel!
- Máris! – visszadöcögött a témára, a munka hullámára hangolódott. – Na most! Ugyanezt a két sorozatot meg kell ismételni, csak már két kézzel!
- Megint?
- Megint! – ismételte a szavamat.
- Csúcs!
Újra csiklandósan közel került egymáshoz a bőrünk, amit nem tudtunk figyelmen kívül hagyni. Egy pillanatra kizökkentünk megint, aztán gyorsan visszatértünk, felvéve a munka szellemét. Átjárt minket a kellemes érzés, hogy adhat valamit, ami megmarad az emlékeimbe.
Ha tudná, mennyi mindent tett, ami maradandó sérülést okozott bennem! Mármint JÓ értelemben!
Körbe-körbejártunk, de nem szédültünk el, mert egy biztos ponton legeltettük a szemünket, és az a másik volt. A helyemre értem, kíváncsian lestem a következő lépést. – Hogy van tovább?
- Khm! Innen sima keringő jön, majd megint a kezes körbefordulás, de csak egyszer! Aztán meghajolsz a párod előtt, és kész! Ennyi!
- Nem tűnik nagy ördöngösségnek!
- Mert nem is az! – pajkoskodott.
- Jól van, azért csináljuk végig, ha már elkezdtük! Jó?
Előrebiccentette sápadt arcát, amiben kicsi emberi szín is költözött, ahogy a szokásosnál is több vér tódult belé. Fekete haja pedig most is szerte-szét állt, mintha most rúgták volna ki az ágyból.
Megtettük a köztünk akadályként feszülő fél méter távolságot, majd felvettük a keringős pozíciót. A vállára tettem a tenyeremet, a másikkal pedig összefűztem ujjaimat az övével. Neki a derekamat kellett körbeölelnie, és nem jelentett nagy problémát, vagy erőfeszítést, esetleg kínzást.
- Kezdhetjük? – dalolta.
Válaszul bólintottam. Némán, meg sem moccant szinte a hajam. Aztán táncolni kezdtünk. Mintha a vérünkben lenne.
Folyamatosan figyeltük a másikat, míg körbe-körbe jártuk a nappalit. Többször is.
Nagyon tehetséges volt, amint már többször is bebizonyította. Vezetett, lágyan, kerülgetve mindent, hasra esés nélkül.
Az ő meleg teste forrt össze az enyémmel, ami kicsivel hidegebb volt, mint az övé. Minden gondolat kisöprődött a fejemből, nem tudtam gondolkodni, csak egyenesen a megelevenedett égboltra tudtam összpontosítani az erőmet, amik most életre keltek a Salvatore szemében.
Azt sem tudtam, hogy táncolhattam folyamatosan, hogy oda sem figyeltem. Csak úgy jött, mintha belém lenne kódolva? Valószínű.
Mosoly fénylett mindkettőnk ajkán, csak örültünk, hogy együtt lehettünk. Ketten. Ez is nagy szó, habár az én házam mindig rendelkezésünkre áll, mint azt tegnap éjjel bizonyítottam. Egy idő után azonban megálltunk a táncikálásban. A Damon által tanított tánc befejezését is elpróbáltuk. Mondhatom, tényleg nem nagy ördöngösség!
Azért, mert a tánc könnyű, vagy, mert ilyen jó tanárt szereztem? Vagy mind a kettő? Igen, az lenne igaz ebben a helyzetben.
- Köszi – mondtam, amikor mindennel végeztünk. – Megmentettél egy megszégyenítéstől!
- Bármikor a szolgálatodra állok, sötét hercegnőm!
- Wáú! Ez az előző, „hercegnő” becenevem tovább fejlesztett változata?
- Mondhatjuk!
Ingattam a fejem, míg ő csak állt előttem, teljes nagyságban, élőben. Mintha csak az álmaimból ugrott volna elő, megelevenedve az a kép, amit elképzeltem a pasiról, akit mindig is akartam magam mellé.
- Kár, hogy nem te leszel a párom, a bálon – játszadoztam a pólójával.
Csavargattam, húzgáltam, morzsolgattam, de nem olyan durván, hogy baja essen. – Miért? Nem engem választasz? – nézett értetlenül, mint akinek fogalma sincs, miért nem ő az első számú.
- Nem választhattam. Egy srácnak épp nem volt párja, én is egyedül voltam, és… Carol összeboronált bennünket!
Figyeltem, ahogy jegesen megfeszül, a hirtelen jött harag pedig tornádóként falja fel eddig csillagokban úszó tekintetét. – Mi az, hogy összeboronált benneteket? Mi?
- Nyugi, Damon! Nem lesz semmi baj!
- Már miért ne lenne? – lépett hátra egy lépést, hogy a tekintetembe vájhasson, befurakodjon az elmémbe. Elszakadtam a pólótól, a meleg testétől, és ehelyett vitáznom kellett. – Nem engedem, hogy más, úgy… érjen hozzád! Az enyém vagy!
- Álljunk meg egy szóra! Nem vagyok senkié! Mit képzelsz? Hogy tárgy vagyok? Hogy uralhatsz, irányíthatsz? Ha? – halmoztam fel a kérdéseket, amikre válaszolni nem akart, de ha akarta is volna, akkor sem tudott volna nyögni egy értelmes szót sem, amiért ilyen sok mindent szegeztem neki. És már megint ott tartottunk, mint reggel. Veszekedünk. – Erről szokjál le!
- Nem tehetek róla, hogy egy kis senki fog körülötted ugrálni! Te meg figyelmen kívül hagyod!
- Igen! Mert nem érdekel! Ami pedig nem érdekel, azzal nem foglalkozom! Ilyen egyszerű az egész! – emeltem meg a vállaimat hanyagul.
- Ch… Persze! Én meg hülye vagyok!
- Igen, az vagy! Egy barom! Egy címeres ökör – tettem csípőre a kezem. – Most megint veszekedni fogunk?
- Nagyon úgy néz ki! De tudod mit? Nekem ehhez nagyon nincs hangulatom.
Elfordult, mintha ezzel levegőnek nézne. A hátába égettem a pillantásomat, hiába. Újból az italhoz nyúlt.
Azt hiszem, az megnyugtatja… Legalábbis merem remélni!
Figyeltem a lépéseit, ahogy izmai megfeszültek mozgás közben, de még mielőtt a mozdulat végbemehetett volna, azok a feszes erek elpuhultak. Csupán egy időre maradtak a feszülős helyzetben. Féloldalasan megállt az asztalka mellett, ezúttal egy erős whiskyért nyúlt.
A szobát betöltötte a csobogás nesze, amint az ital aranybarna színe megtöltötte a poharat, csillámló színnel kavarogva benne, amint azt Damon a kezébe vette. – Nekem sincs ehhez kedvem - nyilatkoztam kissé késve. A fáziskésésem Damon figyelgetésével magyarázható. – Jobb lesz, ha tovább állok!
Meg sem próbált állítani, el sem akart köszönni. Engedett, mint ha egy tollpihe lennék, amit felkapna a gonosz, ráncigáló szél, repítene tova, tőle messze, úgy, hogy ő meg sem próbált megállítani… Szörnyű, feszítő érzés kezdett belülről marcangolni, mintha ki akarna szabadulni, az utat pedig a gyomromon keresztül tervezi megtenni.
Kiszökkentem az ajtón, egyenesen a friss levegőre. Meglep, hogy november vége felé ilyen tiszta, napsütéses idő fogad. Félreértés ne essék, imádom!
Látszik, hogy maradt bennem valami emberi is. A napsütés, ami a nyárhoz kapcsolódik nagyrészt, vetekszik az ősszel, ami a kedvenc évszakom. Mivel, mikor még sulis voltam, imádtam kirúgni a hámból nyáron, elmenni a haverokkal, olykor-olykor két napig fent voltunk, kocsikáztunk, elugrottunk a partra, kalandparkba, esetleg állatkertbe. Akárhol is voltunk, ott kő köbön nem maradt!
Nem voltam túl sokáig egy iskolában, azért mindig sikerült összeszednem egy-két olyan barátot, akik hasonlítottak rám, vagy a legjobb barátomról megalkotott képhez, amit mindig is elképzeltem magamnak.
Aztán ahogy beütött nálam ez a véres korszak, úgy 15-16 éves koromban, és két éven át húzódott, még jobban elszabadult a pokol. Ugyanúgy mentem emberek közé, időt töltöttem a haverokkal, de jobban odafigyeltem magamra. A bulikban mi, jobban mondva én voltam a középpont, és minden buli, amit csak rendeztek a városban, ahol épp tartózkodtam, első számú, VIP meghívást kaptam.
Ez megtisztelő volt, és egyben egy laza éjjelt jelentett nekem. Tele vadsággal, és nemtörődömséggel. Azok jó időszakok voltak. És bármennyire is úgy tűnik, egy járható úton járok, mindig visszahúz az az érzés, hogy felszabaduljak, és végre élvezzem az életet, úgy, ahogy megérdemlem.
Viszont itt van Damon.
Ő nem akadályozna meg, sőt, valószínűleg mellém szegődne. Eddig Elena, meg Stefan, a többiek kíséretében elítélték, megvetették az e fajta életmódért, megakadályozták, és beletaszították abba, hogy zacskós véren éljen. Ez katasztrófa!
Nos, ez nagy hiba. Szeretném, ha boldog lenne, és ha ő úgy lenne boldog, ahogy én, mindketten végtelenül boldogok lennék.
Mert most nem vagyunk azok? – jött a kérdés a fejemben.
Az őszinte választ pedig tudtam. Nem.
Nem, mert rengeteg ellenállásba ütközött a kapcsolatunk. De mi lenne, ha nem lennének ezek? Full unalmas lenne az egész. Minden rendeződni látszik, és ha végre kipicsáztam Katherinet, túl vagyok ezen a marhaságon, ami bennem duzzog, folytatódhat minden az elején.
Ha felhőtlenül nem is, de boldogok vagyunk együtt. Az akadályok meg csak próbák, hogy mennyit bír ki az igaz szerelem.
Nem?
Legalábbis én így gondolom. A veszekedések nyomot hagynak bennem, minden egyes alkalommal, minden szó az emlékezetembe vésődik. Mert a szavaknak súlya van. A veszekedések meg nem mások, mint újabb próbák, és egy jel, hogy ugyanolyan pár vagyunk, mint a többiek. Mert akik nem veszekednek, nem is igazi párok.
Nem feltétlenül minden esetben, a legtöbbször viszont de. Csak elviselik egymást, nem szeretik igazából a párjukat. A másik változat pedig, hogy annyira szeretik egymást, hogy elviselnek minden problémát, és ahogy az jön, túl is lendülnek rajta, mintha egy kavicson siklanának át.
Lábam vonszolt, keresztül a birtokon. A nagy, és hatalmas, Salvatore birtokon. Igazán szép, ha minden részletét megvizsgáljuk. Bejártam majdnem minden szegletét. Tudom, el kellett volna mennem, de egyelőre ez is megteszi a kiszellőztetésnek. Nem feltétlenül Damonra haragszom.
Hanem a világra, így konkrétan.
Miért is nem ő lehet a párom, ha egyszer őt akarom magamnak? Ezek a hülye szabályok… És a páromra sem haragszok, akivel a bálon leszek, mert nem tehet róla, hogy neki nem akadt olyan lány, aki önként és dalolva beleegyezik a partnerségbe.
Nem biztos, hogy csúnyácska, csak lehet, hogy nem látják a külsejétől a valódi értéket. Vagy csak túl válogatós volt!
A gondolatörvény itt megszakadt. Megakadt a szemem valamin. A birtokot ugyebár az erdő veszi körül, amiben korlátlanok a lehetőségek. A birtok is terebélyes, már csak pompa, jobban mondva hab a tortán ez a kis körítés hozzá. Megfelelő az idő egy kis sétához.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése