2013. január 18., péntek

'A sors szárnyán' 16. fejezet Volt egyszer egy...



Reloaded

A sors szárnyán

Volt egyszer egy...



- … és ez a gyűrű már rengetegszer mentette meg az életem – fejezte be a tanulságos mesét Alaric.
Mert az volt. Egy mese. Alig hittem a fülemnek. Hogy az a gyűrű… újraéleszti? Ezelőtt ilyenről sosem hallottam. – Ez hihetetlen! – meredtem leginkább a kis ékszerre ott az ujján, ami kiköpött olyan régi stílusú volt, mint a Salvatore tesóké, ahogy azt a kis Jeremy Gilbert megemlítette. – Mikor szándékoztál volna elmondani?
- Amikor eszembe jut – vicceskedett. – Annyira megfeledkeztem már róla, hogy észre sem veszem, ha rajtam van. Csak akkor, amikor…
- Meghalsz – egészítettem ki. – Oké. Értem.
- Nos, röviden ennyi!
- Ez sokkoló volt, és egyben őrület. Akkor nem tudlak kinyírni – sóhajtottam keservesen, megnevettetve ezzel Ric-et.
- Sajnálom, hogy csalódást okoztam.
- Rá se ránts! – dőltem a kanapé háttámlájának, tarkómra font kézzel. Alaric ezt a mozdulatot látva kicsit elcsodálkozott. Ezelőtt nem csináltam ilyet, csak jött. Úgy gondoltam, így kényelmesebb lesz. – Mi van? –hunyorogtam.
- Most… - küszködött a gombócával a torkában. – Pont úgy ülsz, mint Damon.
És valóban. Ez a hanyag testtartás nagyon rávall. És én meg ezt nem is fedeztem fel. Végignéztem magamon, és a már megszokott, beprogramozott ülőhelyzetbe formálódtam. A kar, és a láb átkulcsolva.
Valahogy nekem mindig ez a kényelmes.
- Így jobb?
- Igen, vagyis… - hebegett zavartan a nevelőapám, és mogyoróbarna hajában a kis hullámok megficánkolódva lóbálódtak erre-arra. – Bocs, nekem mindegy, hogy ülsz.
- Remek!
- Nos, mi a helyzet Damonnal?
Gondolkoztam a dolgon, hogy felhozzam-e neki, elvégre, ez már magánügy, de most nincs a közelben, sőt, valahogy ilyen helyzetekben Bonnie, sem Caroline nem bukkan fel titokzatos megmentőként egy kis beszélgetésre.
Kiönteném nekik a feldúlt szívemet, gondjaimat, bajaimat. Meghallgatom én a tanácsukat, de nem biztos, hogy megfogadom. Elvégre, a tanács, és a segítség legtöbbször zsákutca.
Fészkelődtem egy keveset. Megvilágosodtam, hogy hiába tépelődök, és várok a barátnőkre, most Alaric lesz mindkettejük egy személyben, a bizalmasomként. – Nem a legrózsásabb.
- Ez látszik…
- Ne érts félre, nincs vele különösebben semmi bajom. Nagyon jól megvagyunk, sőt, néha naponta túl sokszor jól megvagyunk… - Alaric elpirulva nevetett a kis poénomon. – De a komoly dologra térve. Szerintem elég nagy gáz van velem.
- Veled? Már miért, ha jól érezitek magatokat?
- Nem, nem azzal kapcsolatban – magyaráztam. – Elég… sokat is veszekedünk, nem kispályás veszekedésekkel.
- Most is ez történt.
- Bizony – bólintottam. – Azelőtt, hogy idejöttem, és szintén azelőtt, hogy a nap elkezdődött volna. A reggelinél sem jöttünk ki valami fényesen, azonban azon mégis hamarabb átlendültünk. Szerintem, - vallottam be idegesen – most NAGY haragban vagyunk.
- Ajaj – mormogott magában Ric. – Ez tényleg nem átlagos.
- Megmondtam, igaz? – zsörtölődtem, bár nem voltam képes aljasabb sértésekbe átmenni.
- Beszéld meg ezt Damonnal! – vetette fel a tanácsát, amit vártam, és teljes késséggel mégis meglepett.
Pont vele?
Igen, hisz ő a barátod – mondta magabiztosan egy benső hang. – Kivel mással? Észlény…
- Hiába beszélném meg vele, ez ugyanúgy folytatódna.
- A pubertásos dolog miatt?
- Ne nevezd így! – kértem parancsolóan. – Inkább… csak úgy, hogy hullámvölgy.
- Ahogy akarod – vont vállat. – Akkor annak tudható be?
- Is. Részben – magyaráztam. – Mindketten tudjuk, hogy Damon nem… épp a minta emberek közé tartozik.
- Mert nem ember!
Felhorkantam. – Kímélj meg ettől! – halvány nevetésbe fogott, aztán hahotázva fakadt ki saját viccére. – De tényleg, én komolyan próbálok veled beszélni, te meg kiröhögsz!
Panaszkodásomra sem enyhült az őszinte nevetési rohama. – Bocsi! Ne haragudj! Csak… Hát ez jó volt! – törölgette szeme sarkából kibukkanó kósza könnycseppeket, amiket a túltengő öröm okozott. – Miről is volt szó? – zökkent vissza a ritmusba.
- Feladom! Veled nem lehet komolyan beszélni!
- Elragadtattam magam, és nem figyeltem. Elmondanád kérlek, hol tartottunk?
Gyengéd bánásmódjára kénytelen voltam a zsörtölődésemből megnyugodni, elfogadni, hogy Ric már csak ilyen. Attól még jó hallgatóság. Néha…
- Damonnél. Rémlik?
Egy percig gondolkozott, aztán csettintett egyet, ami a megoldás megtalálását jelezte. – Megvan! Nem minta ember! – alig bírta visszafogni a kikívánkozó nevetést, amikor eszébe ötlött a kretén vicce, de a végtelenül pajkos vigyor, ami a füléig ért, megmutatkozott.
Sóhajtottam. – Pont ott. Arról lenne szó, hogy tudod, mennyire szereti a nőket. Ezért van ennyi elhagyott, összetört szív utána. És ki tudja, mennyi megkeseredett exbarátnő – roskadoztam a gondolatra.
Alaric észrevette, mennyire is komoly az, amiről beszélek. Túlságosan is. Lehervadt róla a vigyor, és szívesebben búslakodott velem. Rettegtem belegondolni abba, hogy ő valaha más nők karjaiba omlott, vagy épp az övébe, és másoké volt, ha csak éjjel erejéig.
Akkor is. Volt bennem egy természetes féltékenység, hogy osztoznom kell rajta. Elmondása szerint csak az enyém, nem létezik senki más a számára, de biztosan visszagondol, akarva, akaratlanul egy-egy nőstényre, akik valami miatt megmaradtak az emlékeiben.
Esetleg megtörténhet az is, hogy simán beugrik egy ilyen hölgyemény, és fogalmam sincs, mit gondolhat. Visszamenne azokba az időkbe? Megtenné még? Lehet, hogy igen, csupán arról van szó, hogy én az útjában állok.
Rájöttem, ahányszor felugranak ezek a kis zavaró ördögök, hogy ha menni akarna, menne. Mindent eldobna, nem érdekelné, mi lenne, csak menne. Hány szív maradna magányosan nélküle, hány szem csordulna meg könnyel a távozásának következtében. És ha nem teszi meg, egyet jelenthet.
Logikusan azt, hogy nem akarja.
Ez tűnik a legvalószínűbbnek. – Figyelj kicsim! – kezdte nagyon halkan, elhaló hangon, amitől a hidegrázás fogott el. Félénken néztem rá az eddig összpontosításommal elragadott padlóról rá, egymás szemét pásztáztuk. – Amióta Damonnal vagy… én… - láttam rajta, hogy próbálja összeszedni a széthullott darabjait, hogy végig tudja mondani. Nehezére esett az, amit mondani készült. Nagy levegővétel kellett az ismétlődő nekifutása előtt.
– Szereted őt. Szerelmes vagy! Amióta vele vagy, felnőttesebb vagy, mint valaha. Ilyennek soha nem láttalak, és nem is foglak. Tanít téged, még ha neked nincs is szükséged rá, látsz egy-két dolgot, ami segíti az életedet. A vámpírság, és a szerelem terén egyaránt. Ha hiszed, ha nem, ő is változott. Ugyanolyan maradt, viszont boldogabb. És ez épp elég! – mosolygott bátorítóan, de én nem vettem át ezt az álarcot.
– Mindent neked köszönhet! Ha nem mondja is, tudnod kell! Imád téged! Ha láttad… ha láttad volna azt, amit én, ami engem is meggyőzött, elszalasztva az összes kétséget! Az az arc, az az aggódó hang, amikor elájultál a sebesülésed miatt, ritka kincs. Egy milliárd emberből, egynek adódik ez a látvány, ők azonban átsiklanak felette. Aki viszont ismeri, tudja, milyen fontos is ez valójában!
Bátortalanul kanyarodott a figyelmem a konyha felé, mert amíg a szavait emésztettem, szükségem volt egy támaszpontra, amire figyelhetek. És hát… ott telepedtem le. Nem bírom még mindig felfogni, hogy szeret, és hogy félt. Nekem, aki világ életemben egyedül voltam, örülnöm kéne, vakon, bele kéne feledkeznem a dologba, a helyzethez képest pedig túlságosan is óvatos vagyok.
A mendemondák miatt. Jól rám ijesztettek. Nem hittem azoknak, akik meséltek a szerelemről, mondván, hogy nem érdekel, nem is hallgattam rájuk sosem. Mégis sikerült bogarat ültetniük a fülembe.
Megadóan fújtam egyet. – Felfogtam. Elraktároztam, lenyeltem, megemésztettem, és szeretném megemészteni.
- Nem firtatom tovább kicsim!
Próbálkoztam elterelni a túlbuzgóságomat arról, hogy beleőrüljek ebbe az egészbe, sikertelenül. Viszont hogy megértsem az elhangzottakat, idő kell. Most pedig a nevelőapámmal vagyok. Inkább vele beszélgetek.
- Mi van Meredith-tel?
- Jól van! Mostanában több a betege, és túlóráznia kell, de rendben van. Talpraesett!
- Nocsak! – füttyentettem. – Elég sokat tudsz róla!
- Többet is, mint kéne? – helyeslően bólintottam. Vidám kacaja bejárta a körülöttünk lebegő levegőt. – Az baj?
- Nem. Csak ha neked baj! Elég szimpatikus nő, kedvelem.
- Tényleg? – csillantak meg a mogyoróbarna szemei, amiben mintha sötétebb vonások keverednének a reményt csillogtatva.
- Aha! – bólintottam.
Megnyugodva vette tudomásul az „áldásomat”. Vicces, hogy milyen, ha fordítva történik. – Köszönöm!
Egy kis csend telepedett közénk. Csak a mosollyal kommunikáltunk egymás között. A semmiből apró köhintés érkezett felénk, enyhe, magára vonó jelleggel. Mindketten meglepetten fordultunk a folyosó felé, ahol Damon állt. Hanyagul vetődött a falnak. Általában ezt csinálja, ha valami baja van, vagy ha csak ehhez van kedve.
Egyszóval, mindig.
Nem vigyorgott. Egy pillanatra megrántotta szájának szélét, és ennyi volt. Leolvashatatlan arcáról egy érzelem sem mutatta ki jelét, sem egy jel, ami valamelyikre utalna is. Fehér, sápadt bőre ugyanolyan volt, mint mindig, fekete szeme még feketébben sötétedett az írisz, a haja meg a szokásos, sajátos szerkezetével volt egyszerre hibátlan, kócos, és szétzilált.
- Üdv! – motyogott valami köszönés félét.
- Hé!
Egyedül én nem mondtam semmit. Ezt ő is felfedezte. Eddig ismeretlen helyeken kóborló pillantása rám talált, életre kelt benne egy pusztító orkán, egy felkavaró tornádó, egy félelmetes tűz.
Mindenki azt várta, mikor szólalok már meg, én meg azért sem. Elfordultam felőle, hogy ne kelljen azzal az önelégült, szórakozott képével farkasszemet néznem. – Most durci van?
- Nem, nincs durci – vágtam rá egyből.
- Ez felért egy igennel.
- Hagyj most! Nincs hangulatom!
- Ajjaj – búgta vészjóslóan. Halkabban beszélt, de direkt akkora hangerővel, hogy halljam. – Ric, vonulj fedezékbe! Kitör a háború!
- Nagyon vicces kedvünkben vagyunk!
- Azt látom! Mintha húznák a fogad!
Morzsolgattam a fogamat, idegesen Alaricra néztem, mire ő csak elnevette magát. – Nyugi! – suttogta.
Most én csináltam ugyanazt, mint Damon az előbb. Félhalkan beszéltem. – Mindjárt hozzávágok valamit!
- Nem ajánlatos, mert úgy is…
Felkaptam egy párnát, és teljes erőből meglendítve felé dobtam. Ezzel megzavartam beszéd közben. A meglepetés erejével élve el tudtam találni, pont az arcán, mire felvette a szokásos fapofát, a pókerarcot. – Kivéded? – folytattam az előbb megszakított mondatát.
A vöröses puhaság, ahogy becsapódott, azzal a lendülettel a földre esett, tompa puffanással. Felkönyököltem a karfára, bájosan vigyorogtam, mondván, hogy: „Én ártatlan vagyok, de az én művem”.
Alaric viszont hangosan kinevette a fiút, aki ezt sértésnek, és megaláztatásnak vette, mégsem foglalkozott vele különösebben. Elvigyorodott, bár nem jó kedvéből. Rajtam csattant a tekintete, amit elhárítottam saját fegyveremmel, a mosollyal, és a huncut ajakharapdálással. Végighordozta éhező szemeit rajtam, mint aki menten felfal, és fenevad módjára rajtam köt ki.
- Ügyes vagy, édesem! – dörmögte mellettem Alaric
- Semmiség – mondtam, még mindig Damont nézve, végül hozzá fordultam. – Most már jobban érzem magam.
- Nagyszerű! – jegyezte meg Damon, aki addigra felvette a párnát, és felém dobta.
Olyan sebességgel érkezett, hogy el tudtam kapni, de valójában nem is szándékozott engem megdobni, csupán visszaszállítani a párnát jogos tulajdonosának.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése