2013. január 1., kedd

'A sors szárnyán' 8. fejezet Se hall, se lát!


2013. Első bejegyzése.!(:

Jó olvasást! A komiknak nagyon örülnék!


Reloaded

A sors szárnyán

Se hall, se lát!

Az sem számított, hogy az oldalamon lépdelt Damon, és Alaric, csak minél hamarabb oda akartam érni ahhoz a rohadt helyszínhez. Alaric az utolsó másodpercben döntött úgy, hogy velem tart, Damon pedig természetes, hogy jön.
Szép, napsütéses idő volt a mai. Mintha nyár lett volna. A szellő dobálta a hajamat, amit reggel begöndörítettem, ennek köszönhetően masszív, göndör fürtökben gyöngyözött a szél karjaiban, ahogy együtt táncoltak.
Az utca elejéről láttam a helyszínt. A kis erdő szélén, közvetlenül egy domb tetején sürgött-forgott a nyomozó egység. A területet rendőrségi, helyszínelő szalaggal kerítették be, annak érdekében, hogy a közönséges emberek ne lépjenek gyanútlanul a területre.
Egy nő állt háttal nekünk, mellényt viselve, aminek hátán a „Sheriff” felirat díszelgett. Oldalán hűséges fegyver lapult, csurig megtöltve a golyókkal. Rövid szőke haját a napsugarak kedvükre csillogtatták. Tényleg hasonlít rá Caroline! Látszik, hogy az ő vére.
- A sheriff nagyon kedves! Biztosan bizalommal fogad – kertelt Alaric.
Nem reagáltam. Csak mentem előre, fürkészve a levelek tornyát az immár jól látható test körül, amit nem takartak le.
Bizonyára, mert Damon szólt, hogy jövünk, és Forbes sheriff bízik a „szakértelmében”, ha ezt annak lehet nevezni. Az avar illatát hozta el a szél, a vér, és a halál aromájával. Nagy vérfoltok terítették be a leveleket, de nem ingatott meg.
A sárga „korláthoz” értünk, könnyedén áthajoltunk alatta, folytatva utunkat Lizhez. Illata közelebb érve kivált a hányinger keltő dögszagból. Erős, magabiztos, kicsit férfias jellegű. Van benne kurázsi, az biztos! Ez kell a rendőrszakmához.
-… jól van, köszönöm, Fred! – búcsúzott el az eddig vele beszélgető férfitől, aki csak bólintott, és tovább állt.
- Liz! – köszönt Damon.
A nő felénk fordult, fehér bőre makulátlanul sima volt. Feszültség, és a megrettentség halvány, sötét foltja sötétedik az arcán. Ez a munkájának velejárója. Kék szeme volt, de olyan halvány, mint Caroline zöld írisze. Rövid platinaszőke tincsei füle mellett vonult, csiklandósan lengedezve álla mellett.
- Damon! Alaric! – szántotta végig társaságunkon a tekinteté, utoljára megpihenve nálam. – Kit tisztelhetek meg?
- Analia Morgan! – ráztunk kezet barátságosan. – Alaric nevelt lánya.
- Üdvözöllek! Örülök, hogy megismerhetlek!
- Szintén.
- Mi történt? – vette át a szót Alaric.
Liz bizonytalanul biccentett a holttest felé. – Alig maradt vér szerencsétlen fiúban. Nem tudjuk, mit keresett itt éjszakának idején, de a szülőkkel csúnyán összeveszett azon az estén, és eljött otthonról. Az apa és az anya bűntudatot éreznek, hogy így láthatták utoljára a gyereküket. Kegyetlenül, nem kímélve támadta meg a fenevad, arra gondoltam, valószínűleg még a városban járhat. Szegény, alig 15 éves volt.
- Szörnyű! – rökönyödött meg Alaric.
Szülőként ő is belegondolt a helyzetbe, ha ez történne velem, és elfogta a borzongás.
- Rosszkor volt rossz helyen – mondta könnyedén Damon.
- Még mielőtt mindenbe belekezdenénk, tisztáznék valamit, sheriff!
Érdeklődve figyelt engem, miközben kivillantottam két kis szépségemet. Nem láttam a szokásos riadtságot, ami az embereken látszik, ha élőben ilyet látnak. Már megszokhatta. Hisz a lánya, több ismerőse is ebből a fajból származik.
- Értem. Segítesz kideríteni, ki a tettes, kivéve, ha nem vele beszélek.
- Kezeskedem érte – szólt Alaric. – Nem ő volt.
- Meg akarna bilincselni? – nyújtottam nevetve a csuklómat. – Csak rajta sheriff! Nem harapok!
Damon csikorgatta a fogait, alig bírta kivárni, mit lép a nő. Az persze félszegen csak elmosolyodott. – Gyertek!
- Csak én megyek! A fiúk a padnál megvárnak!
- Mi?
- Ne ellenkezz, Damon! Hagyd, had csinálja a dolgát!
- Még mit nem! – csattant fel a Salvatore, mire Alariccal összenézett.
Megértette, mit is akar Alaric valójában. Nem értett vele teljesen egyet, de kénytelen volt vele menni. Felém kalandozott egy másodpercre, mielőtt durcásan kivonult volna a tiltott zónából. Úgy megöleltem volna, helyette most tisztáznom kell magam.
- Kövess, Ana!
- Megyek!
Könnyed, suhanó léptekkel közeledtünk az avaron, ami alól kibukkant az alacsony fiú megmeredt teste, elsápadt bőre. Nem jött felőle szívverés zaja, sem a pulzus dallama, lélegzés, semmi. Kihűlt.
Az emberi melegség nyoma sem volt rajta. Megálltam mellette, azon az oldalon, ahol nem vette körül a véres levélkupac, nehogy valamit szétbarmoljak.
- Mi a véleményed?
A kérdés természetes volt. Hiszen csak egy vámpír állapíthat meg diagnózist egy vámpírtámadás nyomai után.
- Egyelőre semmi. Első benyomásra egy tapasztalt vámpírról van szó, aki kezdőnek állítja be magát, csak azért, hogy elrejtse a valódi okát a támadásnak!
- És mi lenne az az ok?
- Mindjárt megtudjuk!
Leguggoltam hozzá. Végighordoztam a fiún tekintetemet, és elszörnyedtem. Sajnáltam szegényt. Nem ezt érdemelte. Hiszen alig élt még. A nyakára pillantottam, és igen. Valódi fenevadról volt szó.
Egy igazi vámpírról, aki nem foglalkozik a feltűnéssel.
Bedagadt a seb, lila színben tündökölt, keveredve a vér vörösségével. Haboztam.
Mit akarhatott ezzel elérni?
Gyengéden a szoborszerű állához nyúltam, kicsit oldalvást fordítottam, hogy rálássak a teljes sebre. Émelyegtem a látványtól. Nemcsak hogy feltépte a torkát szerencsétlennek, megroncsolva a nyelőcsövet, felnyitva az ereket, a húst, de még egy hatalmas harapás éktelenkedett a seb mellett, szintén nagy kárt téve benne.
Agresszív, kegyetlen…
Mi a szándéka?
- Fel akarja hívni magára a figyelmet.
- Hogy?
- Valakivel tudatni akarja az itt létét. Nagyon! Még a környéken lehet, utána járhatok – szökkentem talpra. – De a szagát ügyesen leleplezte.
- Azt megköszönném!
- Először kezdem az erdőben, aztán a környező városokban is szétnézhetek.
- Egyedül?
Komoran fintorogtam, utoljára megnézve a fiút. – Természetesen!
- Inkább menj a lányommal! Caroline ismerte is a fiút, benne szeretne lenni a nyomozásban. Engedd meg, had tartson veled!
- Jól van – néztem a kék szemekbe. – Szólok, ha találok valamit itt. Körülnéztek már?
- Igen, de semmit nem találtunk!
- Rendben, adjon pár percet!
Elindultam, még fél füllel hallottam, ahogy a sheriff elkiáltotta magát. – Takarják le szerencsétlent!
Az erdő hívogató illatait elfedte most a tragédia nyomai, a halálszaga. Az avart fixíroztam, semminek nem találtam nyomát. Hurcolásnak, vontatásnak, elrablásnak. A fiú nem akarata ellenére jött.
Ide jött, kitisztítani a fejét, mire a vámpír ráugrott, és ahelyett, hogy a fiú feje kitisztult volna, alig maradt a helyén.
Viszont alig léptem a fák sorába, megláttam egy árulkodó jelet, ami tanúsít pár dolgot a tegnap éjjel történtekről. Egy lábnyom. Egy kicsi, kecses lábnyom.
Egy márkás tornacipőé. Tudom, mert könnyen felismerhető.
Egy női láb. Túl kicsi, és nőies, ahhoz, hogy az áldozaté legyen. Még friss, körülbelül tegnap éjjeli. A talajba mélyen belerajzolódott, kizárt, hogy észrevette az elkövető. Gyorsan beletapostam én is alá egyet, az én talpnyomom is ott maradt. Nagyobb volt, mint az, kizárt, hogy én legyek.
Éljen!
Az a barom most mentett meg gyanúsítgatástól. Boldogan hátravetettem a fejem. – Sheriff! Ezt nézze!
Szemem sarkából láttam, hogy Damon és Alaric is felénk néz, kíváncsian, kiábrándulva beszélgetésükből. – Mit találtál?
Mellém kocogott, én pedig lefelé irányítottam a figyelmét, egyenesen a lábnyomra. – Egy női lábnyom. Vagy nem vette észre a balek, vagy direkt hagyta itt.
- És az?
- Az az én nyomom. Nézze, mennyire különbözik. Kizárhat a gyanúsítottak listájáról – lövelltem felé ártatlan mosolyt.
Viszonozta. – Honnan veszed, hogy az elkövetőé?
Elkapargattam az általam kreált homokrajzot, óvatosan, bele ne rondítsak a valódiba. – Nos, ezt nem nehéz kitalálni. Rajtam kívül nem nagyon mászkálnak erre emberek. A kirándulóknak, futóknak kijelölt ösvény van, szóval kizárva. Ez nőtől származik, az áldozat ugye férfi, és 41-es lába van. Kizárásos alapon a tettesé.
Szívta magába az információkat, mérlegelte a mondandómat, és dűlőre jutott. – Igazad van! – füttyentett a többi rendőrnek, hogy jöjjenek hozzá. – Fiúk! Nyomot találtunk! – visszafordult hozzám, dörzsölgetni kezdte a nyakát. Tipikus emberi dolog, zavarba jövésnél. – Hogy nem találtuk meg eddig? Selejtes banda! Jó nyomozó lenne belőled, Ana! Szívesen bevennélek a csapatba.
- Haladás, ahhoz képest, hogy az előbb le akart tartóztatni… - kacagtunk együtt. – Köszönöm, megfontolom. Jobban belegondolva viszont ez az ön munkája, nem szeretnék belefolyni. Esetleg ha… ilyen különleges esetekbe csöppen, hívjon, és segítek, mint főállású, nyugdíjas nyomozó!
- Köszönöm! – nyújtotta felém barátságosan a kezét.
Nem tétováztam, és belecsaptam.


*Mesélő*
Damon és Alaric a padnak támaszkodtak, kezüket átfonták a mellkasuk előtt.
Vártak.
Damon le sem bírta venni a szemét Analiaról. Az egyetlen volt a tömegben, akit tanulmányozott. A többieket észre sem vette. Kizárta őket a látóteréből. Büszke volt a lányra, amiért így segédkezik a munkálatokban, legbelül pedig önmagát ostorozta, amiért egy percig is képes volt ilyen hülyeséget feltételezni róla.
Bármennyire nem akarta magának bevallani, de Ananak igaza van. Katherine a hatása alá tudta vonni. Ez a nő pedig megpróbálja elszakítani attól, aki mindenkinél jobban megérti, és engedi, hogy önmaga lehessen. Nem ítéli el, nem érez bűntudatot. Egyszerűen tökéletes.
Alaric is bűnhődik mellette. Az ő gondolata is pont ugyanott jártak, ahol a Damoné. Figyelték Ana minden rezdülését, amint még egyszer körbejárja a környéket, nyomokért kutatva. Így is ő lendítette fel az ügyet.
- Marhák vagyunk! – sóhajtott Ric.
- De még mekkorák – sandított felé a másik, egymásra pillantva egy kis időre.
Sietve visszakalandoztak Analiara, aki most az egyik rendőrsráccal beszélgetett, komoly dolgokról. Nem vigyorgott, nem virgonckodott, mint általában. Nem viselte meg a fiú halála, de sajnálta. Ez a megtörtség sokkal inkább a vádak miatt következett be.
Damon maximálisan megérti. Hiszen, mikor őt hitték csalónak nem is egyszer a gyilkolós ügyekben, leginkább öccse és Elena, titkon rosszul érintette. Viszont ezt elrejtette a szikla mögé, ahová nem engedett senkit, soha.
Kivétel az a nő, ott, a tömegben.
- Bocsánatot kell kérnünk! – állapította meg Alaric.
- Örülök, hogy rájöttél. Én azért megkerülöm az egészet, és stílusosan teszem.
- Hogy ne kelljen kimondanod, igaz?
Damon szája felkunkorodott. – Ahogy mondod!
Analia nem zavartatta magát. Otthonosan mozgott a rendőrök között. Papírokat olvasgatott, parancsolgatott, információkat kért, adott. A sheriff pedig elragadtatva nézte.
A Salvatore egy pillanatra megleste az egyik repülő gondolatát, és a régi önmagát látja Anaban. Tudja, hogy Caroline sosem lesz ilyen, ugyanakkor nem is bánja. Caroline nem ide való. A veszélybe. Megtudja magát védeni, de Liz nem akarja őt ebbe a világba taszítani.
Ana más. Ebben nőtt fel. A vámpírlétben.
Bírja a strapát, nem ijed vissza semmitől. Még ha meg is rémül, felülemelkedik rajta, megoldja a dolgokat. Akár az előbb, és sikerült a valódi bűntényt elkövető nyomára vezetni a rendőrséget.
A lány hirtelen elbúcsúzott az eddig vele csevegő, kezdő zsarutól, iránya pedig a két férfi felé vetette. Damon szíve ki akart repülni a helyéről, kitörni a mellkasából, a párja felé vetődni. Alaric szíve is felgyorsult, ott lüktetett Damon fülében.
Ana finom mozgással kibújt a korlát alatt, közepes tempóban igyekezett hozzájuk. – Helló! – köszönt frappánsan hozzájuk érve.
- Szia drágám!
Ana nyájaskodására forgatta a szemét, de nem tudta elrejteni a nevetését. Aztán Damonra lesett. Nem szólt semmit, csak nézett rá keményen, szúrósan. A lány szinte beleégette tekintetét a másikéba.
Megrázkódott, és a nevelőapja felé fordult. – Eléggé elfoglalt leszek. Caroline-nal játszunk nyomozósdit. Én leszek Sherlock, ő meg a kis segédem, Watson.
Sikerült megnevettetnie Alaricot. – Jól van! Figyelj! Bocsáss meg nekem, tudod miért!
- Tudom, és megbocsájtok, emberi halandó, aki olyan megvezethető, és hiszékeny – viccelődött tovább.
- Nincs harag? – tárta ölelésre karjait.
- Nincs, vén kecske – bújt hozzá Ana.
Damon csodálattal nézte őket. Fájdalmat érzett, amiért nemrég miatta szakadt szét ez a kis család. Természetéhez híven elhessegette a felesleges érzéseket, kidobva őket egy kitalált kukába, elveszett a táj vizsgálgatásában. Ez nem ő.
Nem önmaga. Régen nem érzelmeskedett ennyit, meg is fogadta magában, hogy visszatér a régi stílusához.
- Caroline mindjárt itt van értem! – túrt göndör hajába. – Sietek!
- Vigyázz magadra!
Ellépett az apjától, megindult Damon előtt, ahol le is fékezett. A fiú rémülten pásztázta őt. Ana alig merte felemelni a fejét, lassan siklott szempárja a földről, rá. Damon látta a zöld íriszben, a vörös csík izzását, az üvegességet, meg azt a szeretetet, ami áradt belőle.
Most azonnal magához húzná egy csókra, de valami megakadályozta. A büszkesége. És Ana túlzott makacssága, büszkeséggel fűszerezve. Elmerültek egymás szépségébe, aminek Ana vetett véget. Vissza leszánkázott a talajra, majd elindult. Megkerülte a padot, határozottan ügetett az úthoz. Mindketten utána fordultak, és végignézték a távozását. Caroline sportkocsija leparkolt előtte, a szőkeség vakító mosollyal ült a kormány mögött. Míg Ana beült, Caroline lenézően vetette feléjük a fejét. - Mehetünk! – biztatta indulásra Analia, mire teljes gázzal hasított az úton.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése