2013. január 6., vasárnap

'A sors szárnyán' 11. fejezet Kezelj úgy, mintha felnőtt lennék! I.

Reloaded

A sors szárnyán

Kezelj úgy, mintha felnőtt lennék! I.

- Óvatosan! – motyogta Caroline, ahogy lesegített a kanapémra. – Nem jártam még nálad, és őszintén nem így akartam az első alkalmat…
- Elhiszem – nevetésemet a fájdalmas kiáltásom zavarta meg.
Lerogytam végül, a hasító fájdalom valamennyit enyhült. Azt hittem, sosem érek haza a kényelmes kis kanapémra. A vérzés már enyhült, de nem múlt el teljesen. Az ideiglenes kötést, amit a ruháimból alakítottam ki, megigazgattam, bár tudtam, nem bírja ki sokáig.
Carolinet kerestem a szememmel, az ablaknál meg is találtam. Idegesen toporgott, nem tudta, mit is kezdjen magával. Várt valakit. Átölelte magát, fürkészte az ablakon túli tájat.
- Caroline! – szóltam.
- Hm? – fordult meg sebesen, még jó hogy nem kapott a szívéhez ijedtében. – Baj van?
- Velem nem, de veled úgy látom, igen. Mit csinálsz? Kit vársz?
Elsápadt az arca, a ragyogás, ami napról napra bearanyozta a kedvem, most eltűnt róla. Mintha nem is lett volna soha. A pörgés, pattogás, sürgés forgás helyett a halálfélelem lebegett.
Szép száját szóra nyitotta, ám felesleges volt belekezdenie. Ismerős kocsizúgásokra figyeltem fel. Az egyik leparkolt a feljárón, a másik pedig megállt a ház előtt az út szélén, nem is törődve vele, mi is történik majd vele. Leesett, mi történt.
Caroline értesítette a különleges egységet, ami a nevelőapámból, és főleg Damonből állt. Méreg gyúlt bennem, minden erőmet beleadtam a pillantásomba a dühömből, egyenesen Caroline zöld szemeibe, erőltetve, hogy átérezze azt.
Erre mi szükség volt?
Az ajtó irányába fordultam, szorítottam a kanapé oldalát, a fájdalomról, és a sebről elfelejtkezve. Ki is nyílt, annak rendje és módja szerint, bevágtatott rajta Damon, parázsló fekete szemekkel. A fiú megállt, a levegőben terjengő szagtól bekábult.
A vérem szaga.
Szemével megtalált engem, tehetetlenül a kanapén, és őt is elfogta a mérhetetlen, kínzó düh. Nemcsak a düh, hanem az aggódás lángja falta a végtelenül fekete íriszét. A legrosszabb érzelmei megtalálták azt, akire valójában összpontosultak.
Carolinet.
Egy szempillantás előtt termett előtte, és fonódtak vaskos karjai a lány torkára. Elfogott az adrenalin, Caroline vad lihegésére, és kétségbeesett kapkodására. – Most kinyírlak szöszi! – kezdte horrorisztikus nyugalommal. – Vigyáznod kellett volna rá!
A kalimpálózásban a vámpír aranyfürtjei összekuszálódtak, heves ellenállásában a királylányos stílusával nem is törődött. – Damon, engedd őt el!
- Még mit nem! Az sem érdekel, ha a kis korcs barátod megbosszul, vagy az udvarlód, a főpatkány, akkor is kitépem a torkodat a helyéről!
- NE! Állj le! Nem vagyok gyerek, hogy vigyázzon rám!
- Akkor is…
- Idehallgass! – fúrtam tekintetemet a széles, feszes hátba, még jó hogy nem ütöttem lyukat a helyébe, ami akkor lenne lehetséges, ha lézert tudnék lőni. Ilyen helyzetekben kifejezetten áhítozok érte… - Ha nem kezelsz úgy, mint egy embert, és nem csinálsz valami értelmeset, menj innen! – kezei között hörgő lány nem próbálkozott a szabadulással, mintha beletörődött volna a sorsába. A durcás kijelentésemtől Damon jobban szorította őt. – GYERÜNK! – rikoltottam.
Nem moccant. Egy tapodtat sem mozdult. Lassan, de biztosan bogozta ki ujjai közül Carolinet, aki kicsit arrébb vonult. Köhögött, és kétrét görnyedt. Damon továbbra is rá meredt, de nem látta értelmét több erőszaknak.
Szaporán lélegeztem, az ütem, amit diktáltam, kezdett gyorsulni. Felvonyítottam, annyira elviselhetetlenné nőtte ki magát az engem bilincskét körbefogó fájdalom leple. Lenéztem a véres ruházatomra, egyre jobban ázott a bordó folyadéktól, bronzhoz hasonló, kesernyés illatát közvetlen közelről szippanthattam be.
Ekkor rohant be az ajtón Alaric. Nem egyedül.
Meredith doki is mögötte haladt. Mindketten ájuldoztak, amint megláttak. – Kicsim, te jó ég! – kocogott hozzám a nevelőapám, hogy letérdeljen mellém. – Vigyázhattál volna magadra! És te is figyelhettél volna – intézte maga mögé a szavakat, Caroline-nak. Mint egy leszidott kutyának, lekókadt a feje. – Csalódtam benned!
- Sajnálom – szipogta.
- Engedj, - tolakodott hozzám a fekete hajú nő – had nézzem meg!
- Nehogy már Caroline kapjon azért, amit én tettem! – torlaszoltam el mindenkit magamtól, és megkíséreltem a felállást.
- Ana, ezt most hagyd abba! – parancsolta Damon.
Csatlakozva hozzá a többiek. – Kincsem, feküdj le!
- Nem szabad mozognod, Analia!
- Elég! – fogtam meg a fejem, mint egy idegbajos. – Elegem van! Elegem van, hogy úgy kezeltek, mint egy csecsemőt! – járattam Damonről Alaric-ra a lázas szemem. – Elegem van! Értitek? Nincs szükségem rá, hogy megvédjenek! Nem vagyok gyámoltalan, akinek kell a testőrség! És vegyétek már észre, hogy vannak önálló döntéseim, gondolataim, tetteim! Ha… ha ezt nem lehet felfogni, akkor nincs rátok szükségem!
Megrendült mindenki, aki a szobában tartózkodott. Összerándultak a testek, de a reakciók különbözőek voltak. Caroline-nak kiskutya módjára kigubbadtak a szemei, Meredith szigorúan pislantott, Alaric végig figyelt, mint egy őrző-védő.
Damon. Míg Damon csak a szőnyeget bámulta, mintha tényleg valami izgalmasat látna, ami lekötné a figyelmét. Mikor csak előlem akart elrejtőzni. Legbelül tudták jól, hogy igazat szólok.
Nekem erre van szükségem.
A csendet, ami füstként gomolygott köztünk, Meredith törte meg. – Ellátlak! Jobb lenne, a szobádban…
- Kutya bajom, kis horzsolás! – hessegettem el a témát.
Ő persze olyan makacs, mint én, ezért nem tágított. – Én nem úgy látom, mintha csak egy kis horzsolás lenne! Kérlek Ana, had lássalak el, ne rosszabbodjon a helyzet!
- Nem fog, köszönöm – artikuláltam már kicsit vidámabban. Felvidított az emberi természetének furcsa keveréke. Csendes, visszafogott, ugyanakkor makacs, és erőszakos. – Köszönöm, Car! – a szoba túlsó végén lévő lány feje felhanyatlott a szavamra. – Jó barát vagy!
- Nem… én egy balek vagyok!
- Ugyan! Legalább te megértesz engem – váltottam vissza komolyra. – Menj csak nyugodtan, innen boldogulok egyedül is!
- Nem hagylak magadra!
- Caroline! – szűrtem a fogaim között nyomatékosan, felvilágosítva kicsit.
Azonnal megértette, miről is van szó. – Jól van, megyek! Sok sikert!
Vigyorral válaszoltam. – Meglesz! Oh – forgott velem a világ, összemosódtak a színek, a képek, az arcok…
- Ana!
A hangokat sem hallottam már olyan tisztán, mint kellett volna, az ajkaim zsibbadásba fogtak. Elveszetten néztem Damonra, akinek összefacsarodott a szíve, az arcát eltorzította a szenvedés, és az aggódás.
- Damon? – szólítottam, utolsó erőfeszítésemmel.
A haragom megszűnt. Hogy is haragudhatnék rá? Rá nem lehet…
Tudtam, hogy akármennyire nem szeretném kimutatni a gyengeségemet, el fogok ájulni. A vérveszteség kifog rajtam.
Ez volt az utolsó, ép gondolatom, mielőtt a teljes csend, a némaság fogsága, az elmém elhagyatottsága a börtönébe zárt volna.
Már csak azt éreztem, hogy elhagyja testemet az akaraterőm, a kontrolláló képességem, rongybabaként omlok össze. Vártam az esés szabadsága utáni, kis fájdalommal járó puffanást, ami elmaradt.
Melegség fogadott örökbe. Finom, puha melegség… És karok. Igen, ezek határozottan karok voltak. Gyengéden tartottak a padló felett, és egy mellkashoz húztak. Egy ismerős felsőtesthez.
Amilyenből csak egy lehet a világon, legalábbis számomra, és csak egy férfinak lehet ilyen illata. Senki másnak…
*
Kellemeset nyújtóztam. Elgémberedett végtagjaim fellélegeztek a mozgás során.
Mosoly derült az arcomra, bár eddig ismeretlen okokból. Ásítottam is, egy hatalmasat. Mintha ezer évet nem aludtam volna.
Üdén, frissen keltem.
A szemem világa elém tárta a szobám plafonját. Ezzel szembesültem először. Úgy gondoltam, pihenek még egy keveset. A másik oldalamra fordultam, felráncigáltam a takarót a nyakamig, aztán a párnába temettem a nehéz fejemet.
Sejtelmem sem volt, mi történt, ezért is voltam annyira békés. Aztán szép lassan bevillant minden. Az idegen, a sérülés, az ájulás…
Nem kellett több, hogy kinyissam a szemem. Egyből valaki olyannal találkoztam, akinek van a világ legszebb, egyben legidegesítőbb mosolya. – Hogy nem lepődök meg? – húztam a számat.
Damon csak ült vigyorogva a fotelban, úgy látszik kényelmesen elüldögélt ott egész éjjel. – Szép jó reggelt, kis hercegnőm!
- Ne szóljál hozzám! – húztam a takarót a fejemre, hogy még véletlenül se lássam az elégedett képét.
Dallamos, férfias nevetése bejárta a körülöttem lévő környezetet. – Dulifuli vagy?
- Mondtam, hogy ne szólj hozzám – szótagoltam. – Túl nagy kérés? – bújtam ki a védőpaplan alól egy gúnyos, erőltetett mosoly erejéig.
Elfogott a túlzott hév, amiért csak azért is próbálkozott. – Nem fáj semmid?
- Egyelőre nem, de neked mindened fog, ha nem hagysz békén!
- Ó, felhívás keringőre?
Kijöttem a sodromból, betelt az a bizonyos pohár. Felkaptam egy párnát, és meglendítettem felé. Pontosan becsapódott Damon arcába. Megfogta a párnát, és lehúzta onnan.
A fehérség mögül kibukkant vissza a tökéletes arc, a feketeség. Boldogan nevetett, mint egy pajkos gyerek. Ez bírt engem is arra, hogy felviduljak. Figyeltük egymást, a hangunk kellemes összhangban volt a nevetésünk alatt.
- Ez jó volt! – vallottam be, amíg felültem, és a háttámlának feszültem.
A mosoly mindkettőnkre ránk ragadt. Olyannyira, hogy nem is szándékoztunk levenni ezt az álarcot. – Jól vagy?
- Igen, miért? – kérdeztem. – Valami komoly?
- Semmi… Csak egy szilánk még benned maradt, és féltünk, hogy valami kárt tett benned.
A mosoly lehervadt róla, az aggódás fénysugara világította be máskor kemény arckifejezését. Kíváncsian ledobtam magamról a takarót, megint ugyanaz fogadott, mint nemrég. Nem a sebbel kapcsolatban!
Pizsamában voltam. – Ezt nem mondod komolyan! – sóhajtottam.
- Gondoltam, így…
- Kényelmesebb – fejeztem be, egy pillanatnyi kacér szemkontaktussal. – Tudom.
Felkuncogott, majd elnémult. Elcsendesedett minden. Fehér kötést fedeztem fel az oldalamon, ami átfut az egész derekamon, körbe-körbe. A felsértett részt egy az egyben eltakarta a kíváncsiskodó szemek elől, így én sem tudtam felmérni a káromat.
- Meredith ellátott – felrántottam a fejem mondandójára. Ijesztően meredt a kötésre, le sem vette róla a bűvös szemeit. – Miután elájultál. Emlékszel… valamire?
A késői válasz miatt kénytelen volt felnézni rám, a gyomrom rakoncátlankodni kezdett, és egy ér a fülemben nagy erővel lüktetett. – Elkaptál. Elkaptál, amikor elestem volna. És ennyi, képszakadás! – megfeszült a fotelben, belesüppedt a háttámlába, mintha egy nagy sebességgel száguldó autó egyik ülésén ülne. – Kiesett minden!
- Nem maradtál le sok mindenről – kacagott keserűen, keresve valamit a szememben. – Felhoztalak ide, és a doki csinálta, amihez ért.
- Ric?
- Hazament. Itt virrasztott hajnalig, mikor elküldtem pihenni. Ilyen ramatyul még sosem láttam – tartott egy kis szünetet, hogy felfoghassam, mit is mondott. – Aggódott érted.
- Igen, képzelem! – motyogtam az orrom alatt. – Megbánthattam őt.
- Ja, szerintem is te tehetsz róla!
- Hát kösz az együttérzést! – köptem a szavakat felháborodottan.
- Máskor is.
- Fordulj fel! Elég bajom van nélküled is – a takaró, amit olyannyira szorítottam, kapaszkodásképpen, jól bírta a strapát. – Mindenki álma, hogy így ébredjen, hogy te itt vagy vele szemben! Már megbocsáss, elég pocsék!
- Pedig nem panaszkodtál, mikor felkeltél így párszor…
- Ahj! – csaptam egyet dühömben. – Hagyjuk! Caroline-nal mi van?
- Amikor Meredith ellátott, már elment. Ő is kiakadt…
- Király! – megvetettem a lábam, talpamat csiklandozta a szőnyeg.
Lábujjhegyeimmel játszadoztam egy kicsit, aztán felszusszantam. Megemelkedtem, félúton simán is ment minden, majd minden fájdalomba torkollott. Az oldalam szúrni kezdett, oda is kaptam a kezemmel, próbáltam szorítással enyhíteni a kellemetlen érzést. Valamivel könnyebb lettem.
Felkiáltottam. Szemem sarkából észleltem Damont. Átkarolt, tartott, nem engedte, hogy elessek. – Jól van, jól van, jól van! – hadarta. A nyugalom végigkúszott a végtagjaimon, a nyilalló érzés megszűnt, a lélegzés is könnyebben ment. – Csak semmi hirtelen mozdulat! Feküdj vissza!
- Még… mit nem! Nem fogok gubbasztani az ágyban! – akadályoztam meg, hogy az ágyhoz kössön.
- Ana! Ne makacskodj!
- De – kapaszkodtam a vállába, és e-miatt nem tudott letenni. Kihívóan mosolyogtam őmorcosságára. – Nyertem!
- Makacskodó nőszemély! – engedett fel a szigorúsága, melegséges derűségre. – Jól van, te nyertél! Csinálok valami reggelit! Addig öltözz át! – eleresztettem, amikor váratlanul mégis, még mindig a karjaiban voltam. – De… esetleg segíthetek öltözni!
- Nem kell, - hajoltam a csinos füleihez – megoldom! – leheltem az utolsó szót kegyelemdöfésként.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése