'Míg a halál el nem választ' 4. fejezet Everytime

Új fejezet! Hamarosan befejezem a könyvet, szóval mostanra ne haragudjatok, de megrövidültek a fejezetek, de egyre sűrűbben jönnek majd! Szeretném befejezni, mert egy történet úgy már nem jó, hogyha túlságosan is elhúzzák...

De még ne szomorkodjunk előre! Még addig durván 6-7 fejez hátra van!:)
Egyébként mára dupla fejezetet terveztem, szóval készüljetek a folytatásra!

xoxo Cleo

Reloaded

Míg a halál el nem választ

Everytime

- Aggódom érted! – sóhajtott Bonnie.
- Hm?
- Ez már tényleg nem normális Ana! Kérlek, ne vedd félvállról!
Milliomodjára hallom ezt a sok „Aggódom érted!” szót.
- Bonnie! Legalább most ne… Ne rontsd el ezt a szép napot!
A házam kertjében voltunk. A Nap hétágra sütött, a nagy fűben leterített paplanon feküdtünk, fürdőruhában, és süttettük magunkat. A napszemüvegemet félretettem, hogy ne legyen meg a nyoma, ha lebarnulok, és a karomat hajtottam a szememre.
A most vett fürdőruhában voltunk mindketten. Nemrég jöttünk haza a vásárlásból, úgyhogy fel is vettük a fürdőruhákat, amik jól jöttek a tűző Nap, és a meleg ellen. Én egy fekete, kagyló melltartósat vettem, míg Bonnie egy, a bőréhez illő sárgát.
- De Ana…
- Tudom, Bonnie! Kérlek! – nyafogtam.
- Jó, nem szóltam… - vetett hátast a paplanra.
Félve könyököltem fel.
- De… ugye nem mondod el Damonnak, hogy… mi volt a vásárláskor?
Kétszer is el kellett mennem a bevásárlóközpont wc-jére, annak érdekébe, hogy ne hányjam telibe az eladóst. Rizikós volt, még Bonnie is falfehér volt.
- Miért ne mondjam el? – morogta lehunyt szemekkel.
Bőrén szaladgált a napfény, simogatta, cirógatta.
- Mert még jobban aggódni fog. Kérlek, ne tegyél tönkre!
Nyüszítve szívta be a levegőt.
- Kérlek!
- Jó, oké, csak ne nyafogj! Attól rosszul vagyok!
- Én is – nyújtottam ki a nyelvem. – De bejön, hogyha valamit el akarok érni. Nagyon ritkán vetem be! Tudod, hogy nem vagyok egy nyávogós picsa – sóhajtva követtem példáját, és tovább napoztam.
Áradt a megkönnyebbülés belőlem.
Március. Kora tavasz, de nyárias idővel. Kihasználjuk minden erejét a napfénynek, már csak azért is, mert kifakultam a télen. A szolárium nem az én világom. Sem a műköröm, műhaj, meg ezek. Persze lehetnek praktikusak, de nem nekem.
Nagyot nyújtózkodtam, mire valami megmoccant a hasamban.
Összevont szemöldökkel tornáztam fel magam. Ismeretlen forgolódás… vagy nem is tudom mi… megfordult a gyomromban. Vagy nem… Mi ez?
Bonnie is felült.
– Mi van?
Végignéztem a hasamon, és eddig észre sem vett jelenséget vettem észre. A hasam nőtt. Feszes maradt, és izmos… de nagyobb. Határozottan nagyobb.
- Bonnie… - nyögtem egyre csak a hasamat figyelve. – Elhíztam?
Legjobb esetben nevetést vártam volna, hogy nem, vagy abban az esetben, hogy igenis elhíztam… mindkettő megnyugtatott volna, ha közben nevet.
A boszorkány komolysága szinte marcangolt.
- Úgy… úgy látom nőtt, igen!
- Tényleg sokat eszek?
Szörnyülködős viccemre még mindig nem jött jókedvre jel.
- Damonnak volt igaza… rengeteget eszek! Ahhoz képest, hogy aggódtok, mennyire beteg vagyok, úgy nő a hasam, hogy lassan gurulóhordó leszek!
Mint nő, bennem volt a félelem, hogy ha dagi leszek, akkor Damon nem fog szeretni, vagy nem fogok tetszeni neki, stb. Viszont most ennél nagyobb vészjósló előérzetem volt.
Felnéztem a mellettem ülő boszorkányra, aki teljesen lesápadt. A fényben úszó, szív alakú pofija a hitetlenséget tükrözte. Kikerekedett a szeme, nyitva maradt a szája, tátogott, mint valami fogyatékos hal, remegett a kiszáradt szája, és megdermedt.
- Bonnie… Hé, boszi, mi van? Ennyire szörnyű?
Szólítgatásomra sem kapta fel a fejét.
- Bonnie! Mi a baj? Egyelőre még én vagyok meghízva, nem…
- Ana! – kezdte fájdalmasan.
Megrémülten hőköltem egy centit hátra. Nagy, barna szemei találkoztak a pillantásommal, aztán ez megszakadt, amikor megbűvölten vándorolt vissza a mélybarna figyelem a hasamra.
- Igen?
- Mi van… mi van ha… Nem! – rázta a fejét. – Képtelenség!
- Mi? Mi mi van ha? És mi képtelenség? – halmoztam a kérdéseket.
Nagy levegővétel után ki is fújta azt. Akkor volt biztos a hangjában, és abban, hogy érthetően, összefüggően tud beszélni.
- Ana! Nem vagy te… terhes?
- Terhes? – suttogtam.
A feltételezés felvetését követően racionálisan számba vettem minden lehetőséget.
Elképzeltem, lejátszottam ezerszer a jelenetet, de nem stimmelt. A tünetek, fáradékonyság,  megegyezik a terhesség minden egyes jelével.
A jelenlétem, és a hangom visszatérte tíz perc után jött meg.
- Ter… terhes? Ugye nem gondolod komolyan?
- De igen! Lehetséges lenne…
- Ez baromság! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Gondolkodj, Bonnie! Vámpír vagyok!
- És az egyetlen tisztavérű! Korábban is sikerült már ez…
- Igen! De ezt Klaus is megmondta, hogy velem ez nem történhet meg, hogy már xy-nyi leszármazott vagyok. Egy boszorkánytól tudja!
- A természetfeletti világ mindenre képes, Ana! Lehet, hogy erre is!
- Menj már! – legyintettem. – Ez képtelenség! Igazad volt az elején!
Nevettem egy jót, édes kacagásom visszhangja futkározott a fűszálak között. Bonnie döbbenten ült, akkor is, amikor visszafeküdtem a selymes paplanra.
- Abszurdum! Ne is feltételezz ilyet!
- Oké! Én csak… felvetettem!
- Gyere, napozzunk inkább! Csajos nap van, vagy nem?
Pár percnyi habozás után lekerült vízszintbe.
Egy gyerek? Az én gyerekem? Az enyém és Damoné? Egy közös kis lurkó… nagy, fekete szemekkel, mint az apja, és rövid, dús, fekete hajjal. Ha fiú! Ha lány, akkor barna, hosszú tincsekkel, mint én.
Elképzeltem a kicsit, akiről még fogalmam sincs, hogy tényleg van-e, vagy Bonnie őrületes nagy baromsága…
Tökéletesen festett előttem. A kis Damon, ahogy az apja karjában ülve játszadozik. Nagyokat nevetnek, míg én csak nézem őket az árnyékban ülve. Aztán az apja meglát, szexi mosolyával, le sem véve rólam a szemét a kicsi füléhez hajol, mond neki valamit, mire mindketten engem találnak meg a szemeikkel.
Boldogság suhan át rajtam, mindenkire elégedett vigyor kerül.
Integetnek nekem, mire visszaintek, már talpon is vannak. Hihetetlen gyorsasággal ülteti Damont az apja a derekára. Ugrál vele párat, és a kicsi édesen kuncog. Kapaszkodik az apja kék ingébe, az meg élvezettel játszik a kisfiával.
Mosolygok, mint egy boldog anyuka. Boldog lennék. Nagyon…
Damon leteszi a kis Damont, és elindul vele, futva, hozzám. A kicsi elesés nélkül szalad, fülig érő mosollyal, kivillantva fehér fogait, ás amikor hozzám ér, a karjaimba repül. Megszorongatom, üdvözlöm egy puszival. A hasamra ültetem, megvárom, míg Damon is leül, egy finom csók után én dőlök az ő ölébe, és nézzük, hogy a kisfiunk hogyan szaladgál a rovarok után, tépkedi a füvet, fekszik le mellénk.
Erre a gondolatra felsóhajtottam.

*

Napok óta aludni sem tudok. Bonnie bogarat ültetett a fülembe. Egy gyerek. Egy gyerek, ami rohadt nagy felelősséggel jár.
Isten igazából nem is azzal van a baj. Hanem Damonnal.
Mi van, ha ő nem akarja? Elvégre nemrég kifejezte azt, mennyire halott ügy ez. Nem csak azért, mert lehetetlen, hanem mert nem is akarna. Emlékszem, nagyon szomorú voltam, és még most is. Egyben dühös is. Azért, mert nem tudom, miért vagyok dühös, és ideges.
Különösen jól éreztem magam.
A szobámban jártam fel alá, idegesen. Kinéztem az ablakon. Az éjszaka csodás volt odakint. Mint mindig, hívogatott. Csalogatott, a csábító vér képe, szaga, finom íze elevenedett meg bennem, csak sajnos nem voltam éhes. Ettem, és nem kívántam. Az elmúlt időben alkoholt egyáltalán nem, és vért is kis mértékben fogyasztok.
Erőt gyűjtöttem, hogy megtegyek valamit. Valamit, amire normál ésszel, a tünetek nélkül sosem gyanakodnék.
Elléptem az ablaktól, behemótként süvítettem át a szobán… vagyis nem teljesen. Az egész alakos tükröm előtt lefékeztem. A szoba sötétsége nem zavart különösebben, abban, hogy jól megnézzem magam. Tettem vissza két lépést. A tükör ugyanazt mutatta, amit eddig. Egy barna bőrű, de így is sápadt, barna hajú, vagány csajt. Oldalra fordulva azonban szembetűnő különbség volt látható. Gömbölyödő pocak.
Megérintettem a hasam, annak ellenére, hogy magamat érintettem meg, visszahúztam a kezem rémültemben. Amikor újra megérintettem, teljes tenyérrel, kellemes mozgolódás volt odabent.
O-ó!
Jól esett, mint említettem, már a Damonnal való kirándulásunk környékén, hogyha simogattak itt. Csak ITT. Fejcsóválva elrohantam a fotelig. A táskámban kutattam, míg ki nem halásztam három kis dobozt.
A kezembe vettem, játékosan dobtam is rajtuk egy picit.
Emlékszem, a patikus milyen vidám volt, hogyan áradozott, és gratulálgatott, engem meglátva, mondván, hogy egy ilyen gyönyörű nő, mint én, végre anya lesz. Nem tudtam hirtelen, hogy ez túlzott kedvesség, egy jó emberi jellemre utal, vagy hogy a lányokat szereti… ÚGY.
Elolvastam a doboz hátulját, amin le volt írva a használat.
A terhességi teszt használata…
Azt eddig is tudtam, hogy egy csík a nemet jelenti, kettő azt, hogy kilenc hónap múlva itt lesz velünk egy csöppség. Elöntött a forróság. Meg akartam tenni, csak rászánni volt nehéz magam.
Damon nélkül lehetetlen lesz ezt végig csinálni. Nem is szóltam neki, és mikor rákérdezett a bajomra, eltereltem a témát. Most meg itt állok, tétlenül…
Egy valamit viszont tudok tenni.
Megcsinálom!
Egy adrenalinlöketnek köszönhetően már bent is voltam fürdőben.