'Míg a halál el nem választ' 3. fejezet Gyanútlanul

Új fejezet! Remélem vártátok!:)

xoxo Cleo

Reloaded

Míg a halál el nem választ

Gyanútlanul

- Fázol?
Ellenkezve ráztam a fejem a kérdésre válaszolva. Tele volt a szám, ezért képtelen voltam a beszédre. Damon pólójában, egy melegítőben, nyakig betakarózva, falánkan járva a csipszes zacskó aljában.
Egy órával ezelőtt nagyon megkívántam a chipset… minden ok nélkül. Szegény Damonnak meg el kellett mennie ilyen hidegben. Fogalmam sincs, mi lelt napok óta. Vőlegényem mellettem ült, átkarolt, és figyelte, hogy pusztítom el zsinórban a második zacskó csipszet.
- Kis éhenkórász! – bökött oldalba játékosan.
Csámcsogva viszonoztam, paprikás fűszeres ujjammal összekentem az arcát. – Na… - ezt inkább nyögtem, mint mondtam.
Habzsoltam.
- Ana… jól vagy?
- Ahga… Migért gne legnék? – beszéltem teli szájjal.
- Mert most is alig értem, amit mondasz – kaptam puszit a fejemre. – Ne egyél sokat, mert rosszul leszel…
Átölelt, a pólóján volt a fejem. A szememet forgattam, amit rögvest észrevett, úgy is, hogy nem látott.
- Ne forgasd a szemed, mert megpaskollak!
- Igenis – mondtam bájologva egy falat után.
Úgy viselkedik, mintha az apám lenne.
„Ne egyél sokat, rosszul leszel! Öltözz fel rendesen! Ne állj sokat!”. Rosszabb, mint egy apa, egy bébicsősz, meg egy rabszolgahajcsár egybevetve. Nem mondom azt, hogy nem volt jó döntés elfogadni az eljegyzését, csak a rögtönzött, „ajándék-kirándulásos-nászútunk” után elmagyarázom, hogy ez nagy mértékben idegesítő.
Most nem akarok elrontani semmit, mert minden így tökéletes.
- Helyes! Egy… kis film a kajálásod után?
- De ne valami romantikusat, mert hányni fogok!
- Az előzőt díjaztad!
Felkuncogtam az emlékre.
Mikor Damon betette a romantikus filmet a lejátszóba, és elindította, annyira nem érdekelt minket, hogy az első végigszenvedett húsz perc után a kanapén hemperegtünk.
- Hagyjál már! Bírom az ilyen filmeket, de nem veled!
- Miért?
- Mert annak mindig szex a vége…
- Én csak értelmezem a filmet!
- Oké! Inkább nézzünk valami más fajtát… Kérlek! – kérleltem boci szemekkel. – Ha be mersz tenni egy olyat, esküszöm, elalszok, és akkor értelmezd a filmet magadnak.
- Jól van! Mit akarsz látni, dagi?
Dagi?
- DAGI? – kérdeztem felháborodottan.
A galaxis szemek játékosan csillogtak, szívtipró vigyora a száján húzódott, fekete haja ellenállhatatlanul simította meg a halántékát néhol.
- Akkor miért akartál a vőlegényem lenni? – raktam keresztbe a kezem, megállva egy percre az evésben.
Vállat vont.
- Mert.
- Mert? Mert miért?
- Csak – adott egy önző kis puszit.
- Nem! Ne is puszilj meg, ha ledagattoztál – tettettem sértődöttséget. Arrébb is ültem, de ő követett. – Ne!
- Vicceltem…
- Te tudhatnád, hogy nem szabad ilyet mondani egy lánynak, mert megjegyzi! – folytattam a fenekem arrébb és arrébb tevését, amit ő is megtett.
A mi kis táncunk így ment, a kanapé széléig.
- Most mi lesz? – kérdezte huncutul, hozzám simulva.
Illata máris megtöltötte a levegőt.
- Nem tudom…
- Sajnálom! Oké? Viccelek! Annyit eszel, amennyit akarsz – játszott a hajammal.
- Hagyjál…
- Úgy is ledolgozod – próbálkozott tovább derekasan. – Esténként minden kalóriát leégetünk.
Elgondolkoztam egy picit. – Ezzel valahogy egyet kell értenem!
- Na látod! Nincs harag, igaz?
Engedtem nagy nehezen a befolyásnak. - Nincs!
- Puszit!
Mint egy kislány, csücsörítős, szűzies csókot adtam neki. – Szeretlek!
- Én is téged! Mit szólnál… ha összeköltöznénk, mikor hazamegyünk?
Bekaptam egy darabka chipset, rágcsáltam, de erre az ajánlatra megtorpantam.
Ö…
VESZÉLY! – visította az agyam.
Megállás nélkül simogatott, csendben, a válaszra várva. Nagyokat pislogtam rá, míg járatta a szemét az arcomat érintett területen, és a szemeim között.
- Damon… Várj, ezt mégis hogy… Ö…
- Jegyesek vagyunk! Ez illene, nem gondolod?
- De igen! – robotiasan, alig mozogtam. – De Damon! Klaus…
- Nem bujkálhatunk örökké előle, és nem félhetünk tőle! Valami egyesség félét, vagy mit tudom én, meg kell alkotni…
- Van fogalmad róla, miket beszélsz? – kérdeztem durván. – Egész életünkben engem fog hajkurászni az ajánlataival, és amikor megunja, levadászik gond nélkül a vérem miatt. Tudod, hogy a nemesített vámpírokkal van „kiposzterezve a szobája”, és a hibrides képeit szélnek eresztette…
- Vannak képei, és poszterei?
Tudom, hogy hülyének tettette magát, hogy viccelődjön.
- Damon! Csak mondtam! Kérlek, legyél egy kicsit komoly!
- Az vagyok! Te vagy berezelve!
- Nem! Nem vagyok!
- De igen!
- Jó! Figyelj! – letettem az üres zacskót az asztalra. – Nincs erőm ehhez. Hagyjuk abba!
- De én szeretném!
- Én is! – vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Akkor? Mi tart vissza! – szóra nyitottam a számat, de még előtte megjegyzett valamit. – Ha azt mondod most, hogy Klaus, nyakon szúrom magam egy karóval! És most válaszolj!
Hosszú percekig nem válaszoltam, csak bámultuk egymást.
- Én ráérek! – főnökiesen, fölényesen dőlt hátra a háttámlához.
- Tudod, mit mondanék. Felesleges…
- Nem felesleges! Úgy hiszem, ez hozzátartozik!
- Damon! – panaszkodó hangsúllyal megmasszíroztam az egyre jobban fájó fejemet. – Kérlek! Fáradt vagyok!
- Elhiszem! Aludhatunk! De előbb válaszolj!
- Damon…
Ezt már inkább nyögtem. A gyomrom felfordult, és hirtelen megszédültem. A rosszullét kegyetlenebb volt, mint egy hullámvasút, amit nyolcvanszor végig kellett utaznod. A vér kiszivárgott az arcomból, sőt, olyan érzésem volt, hogy a testemből is.
Bizsergett a talpam, elgémberedett, elzsibbadt mindenem. A gyomrom megint fordult egyet. Savat éreztem a torkomban, és tudtam, hogy rókázni fogok.
- Ana! – bújt hozzám aggódva a Salvatore. – Olyan sápadt vagy… Mi van?
Eltoltam magamtól, amin nagyot csodálkozott.
Nagy levegő után, erőt akartam gyűjteni, hogy kimenjek a fürdőbe. Hamarosan nem is kellett erő, mert volt ösztönzés. A szám elé kaptam a kezem, és már bent is voltam a fürdőbe. Fájdalmasan, hangosan jött vissza minden, amit az elmúlt estén, és ma ettem. Egyszerűen minden.
Fájdalmas volt, mert a gyomorsav égette a torkomat, meg is könnyeztem, annyira fájt mindenem. Azon reménykedtem, hogy Damon nem fog utánam jönni, bár bezártam az ajtót. Viszont kinéztem belőle, hogy berúgja az ajtót…
Sokáig bent töltöttem az időt, mikor végre előmerészkedtem a rejtekhelyemről. Fogat mostam, rendbe hoztam a hajam, a wc szerencsére nem lett trutyis, sem az én ruhám, vagy valami. Mint egy hulla, és egy zombi keveréke, úgy vánszorogtam ki a fürdőből, a nappaliba. A hasamat fogtam, reflexből, magam sem tudom, miért.
A folyosó falának dőlve láttam, Damon hogy járkál fel-alá idegesen a nappaliban, egy pohár whisky kíséretében.
Napok óta ez megy. Valamiért mindig kihányok mindent. Ötletem sincs, mit ehettem, amitől rosszul lettem. A vámpírok köztudott, hogy nem lehetnek betegek, én mégis az vagyok. Életemben először.
Az éjfekete szemek megtaláltak, Damon letette a poharat, és lassan elindult hozzám. – Ezt nem értem! Hogy lehet az, hogy ennyi rosszulléted van?
- Én szerinted értem?
Megállt előttem, látta, mennyire kivagyok. A falnak kellett támaszkodnom, annyira fáradt voltam, és alig bírtam megállni egyhelyben. – Bocsáss meg! Nem akartalak felzaklatni…
- Nem azért lettem rosszul!
- Tudom! De akkor is! Lehet, hogy nem tetszik a környék, vagy érzékeny vagy a hegyi levegőre, vagy…
Gyengén nevettem, amire kicsit megsérthettem, mert ő akkora odaadással próbál rájönni a titok nyitjára, mint maga Sherlock.
- Ez hülyeség! Jól vagyok…
- Azért rókázol napi szinten! – csipkelődött.
- Hagyjuk, oké? Aludni akarok!
Farkasszemnéző versenyünket ő törte meg. - Jól van! – adta be a derekát egy sóhajtással. – Menjünk!
- Köszi!
Megöleltem. Beletemetkeztem a vállába, míg a fejem búbja tiszta nyál lett a csókoktól. Egy pillanat alatt emelt fel, és vitt be a szobánkba pihenni.

*

- Örülök, hogy jól éreztétek magatok! – áradozott Ric.
- Én is! – csilingelt Bonnie.
Inari nem szólt semmit, csak a vodkanarancsát iszogatta a fotelben.
Utólag is koccintunk az Újévre, ugyanis nem voltam itthon. A pezsgőt már fel is bontottuk, kitöltöttük a pezsgőket. Amíg a többiek megiszogatták, én csak belekortyoltam. Éppen csak egy félkortynyit. Nem kívántam. Törökülésben ültem a kanapé melletti fotelben, és a szemben lévő Inarival kezdtem társalogni.
- Itthon mi volt?
- Semmi. Klaust kerülgettük…
- Klaust?
Bonnie válaszolt helyette. – Igen. És megint kiengedte Rebekaht.
- Mi? – elfogott az undor. – Komolyan?
- Megint jár suliba…
- Pff! – csaptam a homlokomra.
Inari is felkiáltott. - Ne is mondd! Az az egy szerencséje, hogy nem találkoztam vele!
- Még nem láttad?
Némán az italára meredt.
- Nem.
Láttam körülötte a sötét felhőket, vagyis képzeletben, ami a szomorúság, és a gyász miatt keletkeztek. Még mindig nagyon fáj neki a testvérének halála, és mély nyomot hagyott benne.
- Minden esetre is, - ragadta meg a szót Ric, és mi lányok ránéztünk – vigyáznunk kell vele! Ravasz, és eszes kis ribi, azt meg kell hagyni!
Nem szokta ilyen szó elhagyni az apám száját, ezért meglepődtem egy kicsit.
- Igen. Most… jóban vannak Klaussal? – kérdeztem dadogva.
- Nem.
Bonnie szavaira megkönnyebbültem.
- Akkor gyengébb. Ha összefog a testvérével, nincs esélyünk. Vagy csak egy parányi.
- Mindig azt hajtogattad, hogy téged nem bánthat! – szurkálódó apámat egy gyilkos pillantással ajándékoztam meg.
- Mert nem is! De erőszakkal rávehet bármire, titeket megölhet, elrabolhat… Számtalan lehetőség van! És van egy olyan előérzetem, hogy nem sokáig fogom tudni a véremmel sakkban tartani.
A légkör megfagyott körülöttünk.
- Miből gondolod? – süvített a kérdés a boszitól.
- Nem tudom. Hetedik érzék! – vontam vállat könnyedén.
- Reméljük nem jön be – suttogta elveszetten Inari.
Egy pár percig berekedt a társalgás, de utána minden beindult. Pont időben, mert Damon is megérkezett.


*2 hónappal később*
- Jó étvágyat! – tettem le az orrcsavaró bűzű palacsintát Ric elé.
- Köszönöm! Farkas éhes vagyok!
Mosolyogtam, bár megint a hányinger kerülgetett. Valójában semmi baja nem volt a palacsintának. Nekem volt bajom. Émelyegtem, forgott velem a világ. – Bocsi! – hadartam. – Mindjárt…
Ennyit tudtam mondani, a mogyoróbarna szemű férfinek, aki csak lesett rám, hogy mi van. Elrohantam a fürdőbe, számra tapasztott kezekkel, de mikor odaértem, kiengedtem mindent. Csak jött, és jött. Nem ijedtem meg, mint először. Már rutinból csinálom. Három hónapja folyamatosan gyötör engem ez a rosszullét. Ez már nem elrontott gyomor, ételmérgezés, sem egyéb.
Próbálkoztunk mindennel, hogy kiderítsük, de semmi.
Még viccelődtem is, hogy biztos azért van, mert Klaus otthon tetvészkedik, serénykedik, meg ilyenek. Egyszeri látogatása során a Grillben találkoztam vele, nagy szerencsétlenségemre, és azt mondta, fest.
Fest?
Ehhez kellett két perc feldolgozási idő, annak megtörténtje után sem fogtam fel igazán. Rebekah az kísért minket, mint egy szellem. Sikerült beiktatni vele is egy találkozót, mikor Inarival voltam. Azt hittem, ráugrik, hogy nyomban megöli azt az őshüllőt. Tévedtem. Mosolygott, úgy tett, mintha örülne, közben olyanokat mondott, ami pont az ellenkezőjét tanúsította.
Visszatérve a mostani helyzetre… Rendbe tettem magam, elég gyorsan, szaporán, mert mint mondtam, nem egyszeri alkalom már. Kisiettem a ledermedt apámhoz, aki a villáért sem nyúlt el, csak nézte a palacsintát, de nem érintette.
- Jól vagy?- kapta fel a fejét, amire meglobogott a haja.
- Aha. Kösz.
Úgy tettem, mintha nem történt volna semmi. Én már megszoktam, apu meg Damon folyton rágják a fülemet ez ügyben.
- Egyél apu!
- Biztos… jól vagy?
- Igen! – bólintottam.
Megkordult a gyomrom, pedig most ittam egy perccel ezelőtt egy kis vért. Arra sem mondhatjuk, hogy romlott, mert akkor minden, amit eszek, romlott… Minden visszajön.
Egy váratlan pillanatban megkívántam a tejeskávét. Csak arra tudtam gondolni, és arra, hogy bármit megtennék érte. Bármit! Odasettenkedtem a hűtőhöz, elővettem mindent, ami kellett, és nekiláttam kávét főzni. Topogtam a lábammal, közben Ric villájának csörömpölése töltötte meg a konyhát. Alig bírtam kivárni a frissen lefőtt kávét, aminek az illata is megőrjített.
Hamarosan nyílt az ajtó. – Megkívántad a kávét? – termett mögöttem máris a szerelmem.
- Igen! – mosolyogtam rá, egy csók után.
- Szia Ric!
- Damon! – bólintott apa evés közben.
- Miujság? – ölelt továbbra is. A kérdés inkább nekem szólt, vagy mindkettőnknek…
Őszintén fogalmam sincs. A lényeg, hogy Alaric válaszolt.
- Most hányt.
A végszó. Meghaltam.
Kezemben megállt a kanál a cukor adagolása közben, Damon karja meg a simogatásban, a hasamnál, ami egy ideje különösen tetszik. – Tényleg?
- Ha mondom…
Másodjára kezdtem volna bele, erre megint belevágtak a szavamba.
- Ana!
- Mi van? Meg sem szólaltam! – durcáskodtam.
- Nem! De nem mondtad, hogy megint rosszul lettél!
- Mert alkalmam sem volt rá! – higgadtan folytattam a beszélgetést, mert elmúlt a sóvárgásom. Egy korty tejeskávé teljesen kielégített.
- Ez nem állapot! Tennünk kell valamit…
Háttal a pultnak dőlt.
- Nem tudsz. Próbálkoztunk! Átmegy rajtam! Lehet, hogy csak… van valami a tisztavérűségem miatt. Ki tudja? – vállvonást biggyesztettem a mondat végére.
Felnőttek módjára végigpergették a szavaim igazságalapját, és végül is, Ric bólintott. A tányért boldogan láttam előtte üresnek. – Lehet benne valami! Klaus biztos tudja.
- Ő lesz az utolsó, akit megkérdezek!
Damon csatlakozott. – Én is! Úgyhogy, maradunk a tervnél! De jobban figyelek rád!
- Alig várom! – méz édes csók forrt az ajkamon. – Mesélj! Mit csináltál most, ilyenkor korán?
- Semmit!
Belekezdtünk a nyugodt, lelkizős beszélgetéseinkbe, amibe hárman szoktunk elegyedni.