2013. április 4., csütörtök

'A sors szárnyán' 23. fejezet Lehull a lepel


Sziasztok! Új fejezet! Olvassátok, kommenteljetek, iratkozzatok fel.<3
xoxo Cleo

Reloaded

A sors szárnyán

Lehull a lepel 

(Befejező fejezet)


Nyújtózkodással éledtek fel elgémberedett végtagjaim. Egy hete sorozatosan csak Damonnal töltöm az időmet, amit nagyon díjaz. Haza se mentem. Itt tartott magánál. Az én lovagom.
Felsóhajtottam. A reggel érzete már eljutott a tudatomig, azonban nem volt kedvem felkelni. Szemhéjaimon át is éreztem a sötétséget. Be volt húzva a függöny, úgyhogy a napsugarak nem kelthettek fel.
Egy forró test simult a hátamhoz, békés szuszogás ismétlődött a fülemben, és a levegő, amit elkavart, a nyakamba szökkent. Ettől mosolyognom kellett. Egy vastag kar ölelt át hátulról, teljes egészében magához húzva.
Damon… Ez a tegnap éjszaka durvább volt, mint az eddigiek közül bármelyik is. Kicsit elvetettük a sulykot. A múltkori említés is bekövetkezett. Egy durva vámpírszeretkezés, csupa vérrel. Egymás vérével. Teljesen rákattantam.
Egy puszi forrt a nyakamra.
Kuncogva mocorogtam, és egyre több csókkal árasztottak el. – Jó reggelt, vadóc!
Damon rám csavarodott.
- Jó reggelt, szivi! – csókoltam meg üdvözlően.
- Hogy vagy?
- Én jól… - simogattam meg a nyakát, ahogy felém hajolt. – És te?
- Hm. Ha csak a tegnap estére gondolok, elfog az izgatottság!
A nyakamhoz hajolt, és harapdálni kezdett.
- Hé! – vihogtam. – Na!
- De finom vagy…
- Damon! Damon! – visítottam. Hiába próbálkoztam eltolni magamtól, nem sikerült. – Az Istenért, hagyjál!
- Függő vagyok! Téged akarlak mindig! – morgott, vicsorgott.
- Én is téged! – akadályoztam meg, hogy megint rám cuppanjon. – Tudod jól!
- Amikor egy héttel ezelőtt elküldted Katherinet, totál rád indultam!
- Igen, tudom! Majdnem felrobbantál…
- Te is!
- Én is! – vallottam be.
- Azt hittem, nem jutunk el a szobáig. Ott a lépcsőn hemperegtettelek volna meg…
- Ó, igen?
- Igen – mosolygott bátran. – Eléggé jó menet volt az.
- Damon! Igen, tudom! Ott voltam!
- Tényleg? – tettetett gondolkodást. – Észre sem vettelek!
A száját már az enyémen is éreztem, és nem is engedett egykönnyen utamra. Nyelvünk lázasan táncolt, a paplan alatt összesimultunk. Belemosolyogtunk a csókokba. – Mit szólnál egy reggeli tornához?
- Hát… végül is, egy napig nem látlak!
- Tényleg… - nyafogott, mint egy kislány. Simogatta a hajamat, az arcomat, lebiggyesztette az ajkait. – Mit fogok én addig csinálni?
- Nem tudom… Majd kitalálsz valamit! Kibírod!
- Nem fogom!
- De igen – suttogtam a szájába szabályosan, amivel aláírtam a halálos ítéletemet.
Damon keze már a combom oldalán volt, a lábam közé térdelt, és már csókolt is, hogy elvigyen magával oda, ahová csak mi tudtunk elmenni.
 
*
Erőtlenül omlottam le az ágyamra. Liznek és Carolnak segítettem kideríteni a támadó esetleges nyomait, de annyira elhűltek, hogy mostanra nem is tudtuk követni őket. A hullákon semmi nyom, több kilométeres körzetben nem találtunk semmi nyomot. Beugrottam Ric-hez is, egy órácskára.
A sötétben pásztáztam a szobámat. Csakis Damonra tudtam gondolni.
Mi lehet vele? Mit csinálhat?
Annyira… annyira nyugodtak vagyunk, mióta Katherine kilépett az életünkből. Elena is úgy látszik leakadt Damonről, hogy látja, mennyire boldogok vagyunk együtt, és hogy már egy kis szikrája sincs benne, hogy visszamenjen hozzá, talpnyalónak.
Ó, istenem! Milyen szánalmas egy ember. Vagy vámpír…
Lehunytam a szemem. A képzeletemben felébredt a kis gonosz láng, ami miatt a szemem elé kúsztak a Damonnal töltött reggelek és esték. Főleg az elmúlt hétben.
Felkacagtam.
Egy kis idő múlva majdnem elszenderedtem. De csak majdnem, mert a telefonom felcsörgetett. Visítóan idegesítő volt. Laposakat pislogtam, tapogatózva nyúltam el a kisasztalomra, ahol megleltem a telefonomat. A képernyő fénye majdnem kiégette a szememet.
Á!
A hívó láttán kicsit jobb kedvre derültem. Felvettem.
- Helló, szivi!
-Ana…
Damon hangja a telefonban idegesen csengett a vonal túlsó végéről. Egyből felébredtem, nem lankadtam. Gyanúval telve ültem fel az ágyban.
- Damon!? Valami baj van?
- Ana, öm… át tudnál jönni?
- Igen, persze! De miért? Mi történt?
Felsóhajtott.
A háttérben valami zajt hallottam.
- Damon!
- Azonnal ide kell jönnöd! Baj van…
Ez egy komoly dolog. Éreztem a hangján.
- Damon, kérlek, mondd el, mi van!?
- Állj, add vissza te ribanc!
Recsegést hallottam a vonal végéről.
- Damon?
Nem jött válasz.
Sebesen dobogott a szívem, a vérem zakatolt az ereimben, a fülem pedig vad zúgásba kezdett.
A szerelmem bajban van!
- Damon!?
Egy mély női nevetés jött a telefonból.
Mi?
- Katherine?
Katherine bosszút akar állni? Ó, csak kerüljön a kezem közé…
- Nem taláááált!
Téves! – motyogtam magamban. – Ez nem Katherine. A hangja valahogy más volt.
- Ki vagy te?
- Valaki, akit már régóta meg szeretnél ismerni…
A gyilkos? Hogy… hogy a francba jött rá, hogy hol laknak Damonék? Vagy hogy mi közöm van hozzájuk? Nyilván nem találomra tepert rá a szerelmemmel… Alarichoz nem mehetett, mert vele voltam.
- Mit akarsz?
- Ó, hát én csak szórakozgatok egy kicsit a barátaiddal! Itt van rögtön… Damon? Igaz? Meg… Stefan! És még Elena pajtásod is velem van!
- Nem a pajtásom!
- Nem? Akkor azt sem bánod, ha meghal, igaz?
- Nem. Csak én szeretném megölni, szóval add meg azt az örömöt, hogy meghagyod nekem!
- Természetesen! Feleségül ne vegyelek?
- Arra van jelölt.
- Ó! Akkor sajnálom – sóhajtott.
Fenyegetően felmorogtam.
- Engedd el őket!
- Nem ilyen egyszerű ez, Analia! – játszott a szavainak súlyával. – Igazán sajnálom!
- Mit kell tennem?
- Csak gyere a Salvatore házba! Itt várunk rád… egy régi baráttal!
- Egy régi baráttal? Miről beszélsz?
- Tikk-takk, Analia!
Pittyegés vetett véget a vonalnak, a beszélgetéssel együtt.
Pitty… pitty… pitty…
Ideges lettem. Majdnem összeroppantottam a telefont a markomban. Feldühödtem.
Velem senki sem baszakodhat! Nagyon nem! Következmények lesznek, abban mindenki biztos lehet!
Katherine terrorizálásának vége, erre most lett még egy zabszem a seggünkben! Hát nagyon köszönöm!
Kirobbantam az ablakon, és az erdőn keresztül rohantam a Salvatore rezidencia felé.
Most meghalsz te kurva!
Amikor az ajtóhoz értem, berúgtam magam előtt. A dühöm kilométerekről érezhető lehetett. Nem volt kenyerem a feltűnésmentesség. Korábbról is kiderülhetett. A nagy, súloys ajtó sarkig kinyílt előttem, nagyot csapódott a falhoz. Rideg arcot vettem fel, úgy léptem be az előszobába.
Az érzések kavarodását nem is titkoltam senki elől. Dühös voltam. Nagyon. Megpillantottam a nappaliban Damont, Stefant, és Elenát üldögélni egymás mellett. Először a galaxis szemek találtak rám kapkodva, majd a levélzöld, és az őzike ártatlansággal telt, barna íriszek. A ház sötétbe burkolózott, és abba temetkezett. Bekebelezte őket az aggodalom, és az undor.
Szétnéztem. Sehol senki.
- Cicc, cicc! – lengedeztem előre. Hívogattam az elkövetőt, akinek eddig semmi nyoma. Az adrenalin a tető fokára hágott bennem. – Gyerünk, ne kéresd magad! – kiabáltam egyre nagyobb akarattal, méreggel telve. – A kurva életbe is, gyere elő!
Már a nappali lépcsőjén jártam, amikor jókedvű kuncogás keltette fel a figyelmemet. Meg is láttam az elkövetőt. Ugyanabban a fekete köpenyben volt, mint amikor az erdőben találkoztunk. Először, és reméltem, hogy nem utoljára.
Így is lett. Az alakja egy vékony, kecses, női alakhoz hasonló volt. Csuklya takarta el az arcát, hogy ne ismerhessem fel. Megfontolt léptekkel lépdelt el a kanapéig, és a mögött járt-kelt, mintegy ketrecbe zárt állat.
Egy „semmi baj” pillantást küldtem Damonnak, aztán szólítottam meg a rohadékot, a félhomályba burkolózva. – Na jól van, te szemét! Ki vagy? Mit akarsz tőlem?
- Ki vagyok én? – csilingelt viccesen. – Ez egy jó kérdés. Nem ismersz fel, igaz?
- Nem. Ismerlek?
- Nagyon is! – szája kilátszott a csuklya alól, vörös rúzsával kimázolt ajkai magabiztos vigyorra húzódott.
- Akárhogy is… Senkit nem ismernék fel több kilónyi ruhába bugyolálva! – tettem csípőre a kezemet.
- Az én csajom… - préselte ki magából Damon.
Az idegen felhorkant. - Igazad van! Akkor azt hiszem, ideje levetni az álruhát!
- Vetkőzés lesz? – csillant fel Damon szeme.
Haragos arcom láttán azonban lekókadt a kedve. – Befogom!
- Khm. Nos, mi lesz akkor azzal a leleplezéssel?
- Máris, Anali!
Anali?
- Anali? – ismételte a három vámpír egyszerre a kanapén.
Így… így csak egy valaki hívott életemben.
Ledöbbentem. Már azelőtt tudtam, ki az, hogy lefejtette magáról a csuklyát, és nem állt be közénk. Közém, és a kanapén ülők közé. A felismerés keserű íze körbejárta a számat, a remegés kiterjedt az egész testemre.
Damonék észrevették rajtam, hogy lesokkolódtam a szőke ciklon láttán. A piros pozsgás arc, a szőke haj, a kacér száj, a szemrehányó testtartás mögött egy lázadó csaj volt.
Hogy honnan tudom? Egyszerű…
- Inari?
- Anali! Hogy, s mint?
- Nem mondod komolyan!? Te?
- Már hiányoztál, Anali! Nosztalgiás kedvemben voltam!
- De… De…
Inari felnevetett.
- Ja, és még valami! Ezt megszívtad!
Ó, ne!
- Megmondaná valaki, mi folyik itt?
Damon hangja sem tudott felébreszteni a sokkból.
- Az van, kedves Damon, - vette át a szót Inari, míg én teljesen elhaltam – hogy jól megszívattam a drága Analiat!
- Hogy… hogy kerülsz ide? – kérdeztem megszédülve.
- Hát jöttem, mert hallottam rólad! Tisztavérű… hű, de nagy! Klaus kiskedvencének akar fogadni! Grr… És Rebekah meg neked áll feljebb? Aprapó, mi van vele?
- Koporsóban van! – jelentette ki Stefan komoran.
- Ott is a helye!
Elena felszólalt nagy bátran.
- Milyen szívatásról beszélsz? Mi ebben a szívatás?
Inari rám nézett, és fennhangon nevetni kezdett. Egy pillanat után belőlem is kiszakadt. – Miért nevettek? – kérdezte Damon idegesen. – Mi ilyen rohadt vicces? Szeretném tudni, mert meg vagyok kötözve, és így nem tudok röhögni.
- Én se nagyon – csatlakozott Stefan.
- Ezt nem hiszem el… Inari!
- Hiányoztál Anali!
- Te is te majom!
A szőke vámpír felém ugrándozott, és megölelt. Szorosan megöleltük egymást, és szorosan simultunk a másikhoz. A tenger illata vette körbe, enyhe fenyőfaaromával. Boldogan forgolódtunk az ölelésben.
- Hogy tehettél ilyet? Embereket ölni? – mondtam szigorúan.
- Jaj, tudod, hogy kellett az átveréshez!
- Hahóóó!
Átnéztem a válla felett, Inari követte a tekintetemet. Damon türelmetlen, mosolygós grimaszt küldött felénk. Oldalán Stefan kigubbadt szemeket meresztett, Elena meg a szemöldökének mimikájával játszott.
- Ó! Kötözzük ki őket! – mondtam vidáman.
Miután kikötöztük őket, mesélésbe kezdtünk, egy kis konyak mellett. – Régi barátok vagyunk!
- Régi jó barátok! – kuncogott Inari. – Bostonban találkoztunk. Együtt buliztunk, és jártunk suliba. Mi voltunk a suli lázadói!
- Fekete, szegecses cuccok… - soroltam áradozva. – Szép idők!
- És mi van ezzel a „szívatással”?
- Ó, hát az úgy volt… Hogy akkoriban igen… szétszórt voltam! – mosolyogtam. – Alaposan megszívattam Inarit.
- Mivel? – érdeklődött Damon pislogva mellettem.
Inari elfojtotta a nevetését a fotelben, Stefan és Elena meg a másik szófán teljes sokkban tartotta a poharat. – Elloptam a kocsiját, és elrejtettem, a házát pedig feldúltam, és azt mondtam, kirabolták! A pasiját meg megigéztem, hogy azt mondja, mennyire utálja, stb.
- Aú! – kiáltott jókedvűen Damon.
- Eléggé kiakadtam! – fintorgott az újonnan érkező barátnőm. – Aztán most visszafizettem a dolgot!
- Ártatlan emberek haltak meg!
Stefan felcsattanása miatt Elena remegni kezdett.
- Ahj, hagyjuk már! – Inari legyintett. – Olyanokat öltem meg, akik megérdemelték!
Elena bekapcsolódott. - Fiatal fiúk, lányok?
- Drogosak voltak, vagy halálos betegek.
- Jó módszer! – mosolygott Damon. – Máris kedvellek!
- Köszönöm! Hallottam a történetetekről! A volt barátnő… a hasonmás – bökött a meghunyászkodott Elena felé.
- Az a helyzet… hogy most már a történelem megfordult! – köhintettem.
- Miért?
Élveztem a barátnőm értetlenségét. – A múltkor kitettem Katherinet a házból. Ugyanis…
- Most ő az én galambom! – húzott magához Damon egy röpke, édes csókra.
- Hűűűűűűű! – kiáltott Inari. – Gratulálok!
- Köszönöm!
- Megérdemlitek egymást! Két rémisztő agytröszt!
- Hé! Nem is ismerjük egymást! – vette oda Damon.
Inari grimaszolt.
- Nem! De ha összejöttél Anaval, hát… akkor nem áll messze az igazságtól a kijelentésem!
- Alátámasztom! – mondta Stefan.
- Én is! – suttogta Elena.
- Hát köszönöm, hogy ennyi barátom van! De legalább, - túrta orrát a hajamba – van egy csodálatos kis vadócom!
- Szeretlek!
- Szeretlek!
- Ne itt nyáladdzatok jó? – bunkóskodott Inari.
- És mikor te és James nyalakodtatok? – háborodtam fel. – Tudod mit? Visszakapod!
Egész éjszaka sztorizgattunk. Elmeséltünk mindent Inarival. Az életéről, Rebekah-ás dologról, és Klausról.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése