'A sors szárnyán' 21. fejezet A rabló

Új fejezet! Remélem tetszeni fog!

Reloaded

A sors szárnyán

A rabló

Eszemet vesztve rontottam be a házba, nem törődtem az észrevétlenséggel, amire indulás előtt Stefan hívta fel a figyelmemet.

Amint beléptem, megszédültem.

A vér szaga terjengett a levegőben. Az édes, fémes illat.

Jaj, ne!

Ez nem kevés vér volt, úgyhogy kezdtem félni.

Damon! Ne! Csak ne essen baja!

- Vér! – sziszegte Stefan mögöttem, összeszorított fogakkal.

Nem feleltem. Kapkodtam a fejem, hátha meglátok valamit. Megakadt a szemem az egyik kis termen, a gyomrom pedig 180 fokos fordulatot vett bennem.

Te jó Isten!

- Damon!

A vámpír láncokon lógott, amik a falból indultak, és egy bilincsben végződtek a csuklóján. A bilincset hosszú tüskék szegélyezték, amik mozgás hatására összehúzódnak. Damon félig öntudatlanul lógott, csupa vér volt a karja, amiről cafatokban lógott az ingjének egykori darabja.

Még mindig az ünneplős ruhájában volt, bár a zakó eltűnt róla…

Elvetődtem a talajtól, és rohantam a terembe. Nem néztem hátra, hogy Stefan követ-e, vagy nem.

- Damon! – kiáltottam még egyszer.

Erre felemelte a fejét. Fél arcát beterítette a vörös folyadék, amitől elkapott a hányinger.

Klaus tette ezt vele!

Sűrűn pislogott, alig tudott levegőt venni.

Leolvastam a szájáról, hogy engem szólít. – Ana…

Erőtlen. Gyenge.

Tarts ki!

Berobogtam a terembe, visszhangzott a cipőm által keltett dübögés. Egy pillanatra nem figyeltem oda, és megláttam őt, Damon mellett. Kénytelen voltam lefékezni. Dühösen farkasszemet néztem az őssel, és ha nálam lenne egy karó, akkor habozás nélkül a fejébe állítanám.

Stefan sebesen megérkezett hozzám. Éreztem felőle az értetlenséget, hogy miért álltam meg, de mielőtt rákérdezhetett volna, már látta, miért fékeztem.

- Lám, lám, lám! – vigyorgott a tejszőke hajú férfi. Háta mögött összefűzte ujjait, büszkén kihúzta magát a barna pólójában, mire a nadrág megfeszült a csípőjén. – Ana, édesem! Minek köszönhetem a látogatásod?

- Rohadj meg!

- Ó! – tettetett sértettséget, amitől még jobban undorodtam. – Szépségem, nem szabad mérgesnek lenned! Belerondít a gyönyörűséges arcodba!

- Igen? Mindjárt én rondítok abba a marha nagy képedbe! Ereszd el! Azonnal!

Követeltem. Egyértelműen kifejeztem a szándékomat.

Stefan elfojtott egy kuncogást, Damon szája azonban büntetlenül felgörbült.

- Sajnálom, drágám, de…

- Ne hívj így!

Haragnak nyoma sem volt. Inkább zavartan mosolygott tovább.

- Nem tehetek róla, drágám!

- Miért fogtad el?

- Ó! – végigmérte Damont, és nagyon meg volt elégedve a látvánnyal. – A kis barátommal nagyon jól szórakoztunk! Tudod, néha jól jön egy játszópajtás!

- Kreálj magadnak! Ő már az én játszótársam – meresztgettem a szemöldökömet.

Stefan már nyíltan kuncogott, és Damon is csatlakozott hozzá.

- Csakugyan? Ne haragudj, nem akartam, hogy rossz legyen neked, drágám…

Makacsul beléfojtottam a szót, egy fenyegető lépéssel.

- Ha még egyszer így mersz hívni, esküszöm, hogy felszántalak a torkodtól a töködig egy karóval, hagyom, had folyjék ki a beled, és azzal akasztalak fel az első fára! És ez lesz abban az esetben is, ha nem engeded őt el, most!

- Ne szaladjunk úgy előre, kedves Ana! Egyelőre, még nálam van a pajtásod, - megveregette Damon vállát, aki erre vészjóslóan grimaszolt – ez némi előnyt ad nekem. Nem de?

Durcásan nem feleltem, csak felszegtem az államat.

- Ebben az esetben ezt úgy veszem, hogy meghallgatod az ajánlatomat! De jó nekem! – mosolygott most már szabályosan, mint a tejbetök.

- Nem! – horkant fel Damon, majd a szemeimbe nézett. – Ne hallgass rá!

Mérlegeltem a helyzetet. A döntés súlya rám nehezedett, nyomta a vállamat. Ingattam a szememet Damon, és a mocskos ős között.

- Mit akarsz? – kérdeztem végül.

Damon lehajtotta a fejét.

Nem hallgattam rá. Rosszul eshetett neki. Én is így érzek, mikor ő tesz olyat, amire kifejezetten megkérem, hogy NE!

- Jó kislány! Arra gondoltam, úgy, teljesen magamtól, hogy köthetnénk egy tiszta üzletet! – irónia csengett a szavaiban. – Semmi kényszer!

Persze! Tiszta üzlet! Kényszer nélkül…

Ráncoltam a homlokomat.

- Nem vagyok kíváncsi a körítésre!

Vállat vont.

- Rendben! Akkor… talán a kis barátom, Damon igen!

Damon Klaus cipője elé köpött.

- Nem akarok tiszteletlen lenni, ó nagy főnök, de dugd fel magadnak! – kacsintott pimaszul.

- Hm.

Klaus nem volt hozzászokva, hogy sértegessék, főleg ne ketten, egyszerre, olyan halált megvető bátorsággal, hogy nem félnek a következményektől.

- Talán meggyőzhetnélek!

Klaus Damon fölé hajolt, mélyen belenézett az éjfekete szemekbe. – Most pedig, elmehetsz! Szabadítsd ki magad! – a hangja a parancsoló ősé volt.

A könyörtelené, aki nem tűri az ellenkezést. Azé, aki a leggonoszabb ezen a környéken. Tudtam, hogy ebből jó nem sülhet ki.

Ebben a pillanatban Damon lépni akart, menni innen. Ráncigálta a bilincset, ami miatt a tüskék még jobban a bőré vájtak. A friss vér ráfolyt a már megszáradt részekre. Mámorító illata most nem a kívánatot, hanem a sírást akarták előhozni belőlem.

- NE!

A csapdába esett vámpír ki akarta magát szabadítani, minden erejével azon volt, hogy vagy kihúzza a falból azt a nyamvadt láncot, vagy a kezét csúsztassa ki az egyre szorosabb bilincsből.

- ELÉG!

Ki akartam szabadítani. Megtettem az első lépést, de Stefan visszafogott. – Ana! Várj!

- NEEM! Nem akarok várni! – kalimpálóztam, ütni kezdtem a derekamra fonódott kezeket. – Engedj el! Menni akarok! Nem hagyhatom!

Amíg én is a szabadságomért küzdöttem, Damont figyeltem… ő meg engem. A könnyeimmel küszködtem.

- Engedj már!

- Nem! Várnod kell! – ellenkezett a fiatalabb Salvatore.

- Damon… Damon… - már-már zokogtam a nevet tehetetlenségemben.

Ki akartam törni! Megtehetném, de akkor kárt tennék Stefanban.

Az sem érdekel! – gondoltam.

Lefejtettem az akadályt magamról. Épp indultam volna, mikor Klaus szeme újra Damonét tartotta fogva. – Elég lesz!

A Salvatore megállt. Összerogyott, és a lánc tartotta csupán félig állva.

- Miért teszed ezt? Mi kell neked ennyire te szemét?

- Rá is térek akkor a lényegre! Nos, azt az ajánlatot teszem neked, kedvesem, hogy elengedem a barátodat, amennyiben adományozol nekem a véredből.

- Még mit nem – morogta Damon.

- Megint inni akarsz, te nyomorult?

- Nem egészen. Szeretnék két litert a véredből, ami megegyezik két tasaknak – körbejárta a lógó Damont. Úgy nézett ki, mint egy keselyű, ami az áldozata felett köröz, mielőtt lecsap. – Két, kevés liter, és a barátod, szabad lesz!

- Honnan tudjam, hogy nem versz át? – kérdeztem.

- A szavamat adom! Ígérem! – mondta komoly arccal.

Végre nem nevet!

- Azt hittem, azt akarod, hogy működjek együtt veled!

- Nem, drágám! Ha egyedül akarsz megbirkózni vele, csak tessék! Úgy sem sikerül! Az összeroppanás szélén pedig könyörögve, térden csúszva esedezel a segítségemért.

- Ahhoz nagyon makacs vagyok. Inkább a halál!

- Ahogy akarod!

Stefan bekapcsolódott a beszélgetésbe.

- Miért kell az neked?

Persze, hogy Klaus felderült…

- Örülök, hogy megkérdezted! Azért, barátom, mert szeretnék teremteni pár csodálatos vámpírt, akik mégsem érhetnek fel az én gyönyörű Analiam erejéhez, de jóval túlszárnyalja az átlagos, magadfajtákét.

- Anyád kínja az átlagos! – vetettem oda nyersen. – Ne ócsárold azokat, akik mégis sokkal többet érnek, mint te!

- Ezzel nem értek egyet, Ana! Miért is érnek többet nálam, a világ legveszélyesebb lényénél?

- Úgy, hogy vannak érzéseik! De ezt sohasem értheted meg, mert egy egomániás, irányításfüggő pöcs vagy! – megkeményedett az arca. – A te korodban mindenki ilyen volt? Mert ha igen, az elég szívás! Most komolyan, hogy fértetek meg egymás mellett?

- Nem érsz el semmit sértegetéssel, Analia!

- Sértegetés? Bóknak szántam! – tettem karba a kezemet. – Látszik, hogy Rebekah-val testvérek vagytok! Ó, bocsi! Csak féltestvérek! Anyuci félrelépett egy bolhással…

Vigyora új erőre kapott.

Mi ilyen nevetséges ezen? Ez beteg?

- Tudod, édes, szép, és csípős nyelvű Analiam, hálás vagyok annak, hogy ez az erő megadatott nekem ebből a tikos, és veszélyes kapcsolatból. Most nem állhatnék itt, mattot adva neked, úgy, hogy a drága barátodat láncra vertem.

Vicsorogtam.

- Egy valamit viszont nem értek! – ütögette meg az állát. – Szólj csak, hogyha valamit rosszul tudok! – torokköszörülése után belekezdett. – Oda vagy ezért a szerencsés fickóért, - bökött Damon felé – teljesen beleszerettél, és mindent megtennél érte! Még meg is halnál, azt is biztosra állítom!

Beszéde alatt összefűződött a pillantásom a Damonével.

- Ő is szeret… láthatóan… valamennyire! Mondhatni, rengeteg lányt szeretett már, egy éjszakára, de igazán csak hármat. Katherinat, a hiszékeny, naiv kis Elenát, és téged, az amazont. Hátul kullogsz a sorban, azt kell, hogy mondjam édesem! Nem hiszem, hogy véletlenül szeretett Elenába. Csak azért mondom, mert véletlenül ugyanolyan, mint a drága Katherina!

- Ez nem igaz Klaus! – csattant fel Stefan.

Nagyot nyeltem, amit Damon is észrevett

Feszengtem. A kezem ökölbe szorult.

- Nem-e? Ugyanúgy néznek ki, és ha te azt is szeretnéd hinni, hogy különböznek, nem! Egy vérből valóak! Hogy lehetnének már mások?

Ebben sajnos teljesen egyetértek vele…

Így van! – helyeseltem gondolatban.

- Visszatérve rád, kedveském! – talált meg kék szeme, amiben mintha jeges fény csillogott volna. – Szóval, rosszul tudok valamit is? Azt, hogy ez a férfi, aki kétség kívül a világ legszerencsésebbje, hogy egy ilyen csodálatos lány szemet vetett rá, és képes lenne megtenni érte bármit, csak úgy figyelmen kívül hagyja, és folytatja tovább a kapcsolatait az elődjeiddel?

Elkomorodtam.

Összepréseltem a számat, olyan erővel, hogy azt hittem, kitöröm a fogamat.

- O-ó! Kitaláltam! Szegény, édes kis Ana! Annyira sajnálom! Ha bármire szükséged van, mondjuk támaszra, akkor…

- Kussolj! – intettem le a vámpírt. – Ha támasz kell, kitámasztom magam! Nem kell a segítséged!

- Jól van! – kuncogott. – Akkor? Ezek után képes lennél még adakozni Damon jelentéktelen életéért?

Szemem végigkúszott Damon véres testén. Eszembe jutottak az esték, amiket együtt töltöttünk. A csalódások, amik a nőzéses ügyéből származtak. A boldogság, amit azért éreztem, mert volt nekem.

Jó pár percig hallgattam. Vibrált körülöttem a levegő.

- Ana! – szólított Stefan, de nem folytatta.

Meg akart kérni, hogy kíméljem meg a testvére életét? Miféle hülye kérés ez? Persze, hogy megteszem!

- Vállalom! – szegtem fel az állam. – Siess! Nem érek rá egész nap!

Klaus mosolya sajnálkozó volt.

- Szegény Ana! Ilyen döntések miatt leszel elpuhult, sebezhető, és szánalmas!

Elfogadva a felkérést, mosolyogtam.

- Mondja ezt olyan valaki, aki egész életében nem volt szeretve! Hát ez igazán elragadó, és igazán szellemes! Jó vicc!

Sikerült letörölnöm a képéről mindent, ami a lidérces jókedvéről árulkodott volna.

- Davis! – kiáltott egy nevet. Nyilván, hogy az egyik hibridjéért kiáltott. Ahogy sejtettem, egy hibrid elő is kecmergett az üres szoba végén lévő bejáratánál.

- Igen, uram?

- Hozd a tasakot! Ana hajlandó donor lenni!

A vékony fiú alig lehetett tizenhat, de máris hibridként pengeti napjait. Veszélyesnek tűnő kék szeme, ami inkább azúr kék volt, nem tengerkék, mint a Klausé, megvetően mérte meg a testemet.

Nem tetszik valami, öcsi?

Sarkon fordult, egy másodperc alatt pedig Klaus mellett termett. Lobogott a félhosszú, szőke haja. A kezében lévő, üres tasakokat Klaus kezébe nyomta.

Most láttam, hogy egy kis cső van a „kupakrésznél”.

Szóval azzal szívják ki belőlem a vért – fintorogtam gondolatban. – Csodálatos!

- Stefan, ha megkérhetlek, segítenél?

Hátrafordultam a Salvatore fivérre, aki persze egyből fal fehér lett.

- Nem muszáj!

Bólintott.

Elnézett a távolba, elkapta Damon dühös üzenetét, amit láthatóan megkapott. Egy vonallá húzódott a szája.

- Nem segítek neked!

- Nem? – Klaus lazán vállat vont. – Legyen! Ana édesem, gyere, kérlek!

Felfordult a gyomrom, amiért így hívott. Mindig rosszul leszek, akárhogy szólít, még ha a nevemen is.

Utoljára a fogolyra néztem, aki láthatóan alig volt a tudatánál, de így is sikerült érzékeltetnie az arcmimikájával, mennyire nem rajong az ötletért. Nagy levegővétel után, elindultam Klaushoz, aki féloldalasan állt, Damontől nem messze.

- Te maradj itt! – parancsoltam Stefannak.

- De…

- Bármi is legyen! Megértetted?

Meg akartam győződni arról, hogy minden úgy lesz, ahogy én akarom.

- Meg – felelte Stefan.

- Helyes!

Megérkeztem Klaushoz, aki hatalmas mosollyal üdvözölt.

- Elbűvölő vagy, amikor parancsolsz, és irányítasz!

- Igen! Damon is szereti esténként! – szúrtam oda.

Arra vártam, mikor hibázik akkorát, hogy megléphessünk innen.

Miért? Elhinni valaki is, hogy behódolok neki?

A picsát!

Damon felhörgött. Nyilván tetszett neki, amivel viccelődtem.

- Meghiszem azt! Bárcsak megbecsülne téged, nem igaz?

- Csináld már!

- Ennyire mohó lennél?

- Nem! – nyaltam végig a fogaimat. – Csak elvinném a játszótársamat már egy menetre! Régóta nem részesültem a társaságában!

Újabb hörgés az idősebb testvér felől.

- Ennyire megrontott volna az idősebb Salvatore? – vonta fel a szemöldökét, miközben az apró cső szúró érzéssel az egyik erembe hatolt.

Elmosolyodtam.

- Nem is tudod, mennyire!

- Értem! Ebben az esetben is szerencsésnek mondhatja magát az én kis barátom! – lengett ki a figyelme Damon felé.

- Ó, de még mennyire! – nyögte Damon.

Igaz, hogy nem lehet zavarba hozni Klaust, de szívesen húzom az agyát.

- Sajnos az én húgom nem lehetett annyira jó, mint te, Ana! – farkasvigyorától azt hittem, kihullik a hajam. – Damon nem volt megelégedve a „minőségével”.

Áramlott a vérem a tasakba, amit szép lassan megtöltött.

Azt a rohadt!

Kivillantottam a hófehér szemfogaimat.

Basszus, ő aztán fel tudja idegelni az embert! Vagy vámpírt… Ezt bóknak is vettem, mármint, hogy jobb vagyok Rebekah-nal, egyben sértésnek is, amiért arra utalt, hogy Damonnak ő is megvolt.

- És mi van a hugicáddal? Bezártad egy koporsóba?

Megmeredt. Meghökkent a kérdésen, de végül elmosolyodott.

- Okos kislány vagy, hogy rátapintottál a lényegre! Igen, sajnos, úgy érdekesebb!

- Ezzel nem vitatkozom! Ez is bizonyítja, hogy mennyire nem vagy képes szeretni senkit sem!

- Nem értek egyet! Tudod, aki az utamba áll, nem tudom szeretni!

- Ó! Szóval én vagyok az „Akiket gyűlölök!” lista első helyezettje?

- Nem, édesem! – kuncogott. – Igaz, hogy ellenkezel velem, de van aranyközép út, és megtudunk egyezni! Itt van rá a példa!

Felszisszentem, ahogy kihúzta a csövet a sebből. A tasak megtelt. – Látod? – lóbálta a vértől vöröslő cső végét.

A vérem még mindig bugyogott a kis foltból. Klaus Davis felé fordult, átadta a teli tasakot, és elvette az üreset.

Itt az idő! MOST!

Kihasználva, hogy Klaus nem figyel, egy gyors mozdulattal a lábhajlatába rúgtam. Vészesen közeledett a padló felé, így esés közben a nyakára fontam az ujjaimat, és elcsavartam azt.

Hangos reccsenés jelezte, hogy kitörtem a nyakát, utána pedig elnyúlt a parkettán.

- Hűha! Ezt neked, nagymenő!

A vérrel teli plazma a parkettára hullott, úgy, hogy kifröccsenjen belőle az eddig összegyűjtött vér. Davis kétségbeesetten nézett rám.

Félénknek tűnt, viszont láttam a bosszú hajlamát az íriszeiben kavarogni.

- Élni akarsz? Ha igen, kapsz tíz másodpercet arra, hogy eltűnj!

Meglepetten pislogott.

- Egy… - kezdtem a számolást, mire a srác feleszmélt. – Kettő! – gyilkos pillantásomra elfordult, és pont elrugaszkodott, hogy vámpírsebeséggel eltűnjön, de…

A kezemmel átfúrtam mellkasát, markomba fogtam a dobogó szívét, egy mozdulattal kitéptem azt, azon az úton, ahol bement a kezem. A fiú idegesen kapkodta a levegőt, amit utoljára vehet, majd ő is a padlóra került. A meleg vértől vörösre festett kezemre néztem, és elfintorodtam.

- Tíz!

Az undorító szívet a halott testre dobtam. Utoljára megnéztem Klaust, aki békésen csicsikált.

Még hogy együttműködni veled? A holttestemen át…

Megfordultam. Damon már alig volt az eszméleténél. Odaszökkentem hozzá, és letörtem a bilincset a jobb csuklójáról. - Jól rám ijesztettél! – motyogtam.

Elnevette magát.

- Azt hitted… megléptem?

- Megfordult a fejemben! Stefan, segítenél?

A meglepett Stefan most ocsúdott fel a sokkból. Mellém suhant, hogy a nehéz, csillogó bilincset darabokra törje Damon csuklóján.

- Ez szép volt! – rogyott térdre Damon.

- Mi?

- Ahogy elintézted a srácot! – mondta a szemembe, amikor leguggoltam hozzá.

Mosolyogva megérintettem puha, borostamentes arcát. – Megőrülök érted!

- Lehetne ezt akkor, mikor kettesben vagytok? – kérte nevetve Stefan.

- Figyelj, és okulj! – kacsintott Damon.

Megragadtam a vállát, segítettem neki felállni. – Tudsz állni?

- Tudok! - elengedett, és leporolta a véres ingét. – Így már jobb! Menjünk innen!

- Menjünk!