'Míg a halál el nem választ' 7. fejezet Csoda

Reloaded

Míg a halál el nem választ

Csoda

*Damon*
- Miért van mindig ez? – panaszkodtam az esti whiskyadagom felett. – Miért?
Egy hónap keserves kínszenvedés. Egy hónap hiábavaló keresés, mindennapi berúgás. Semmi. Ana, eltűnt.
- Nem tudom!
- Persze! Tudom, hogy beszélsz vele telefonon!
- Igen, csakhogy sosem mondja meg, hol van! – mondta morcosan, a kanapén iszogatva Ric.
- Hogy van?
- Jól.
- Ma is telefonált?
- Igen – bólintott. – Kérdezett felőled is.
- Csoda! – nevettem hangosan.
- Elmondtam neki, hogy nem vagy jól!
Cinikusan felhörögtem. – Nem vagyok jól? Tényleg? Ez nem újság…
- Elsírta magát.
Az üveg megállt a kezemben, amikor a számhoz akartam emelni.
Sírt? Miattam? Ezek szerint törődik velem?
- Nem akarta ezt. De muszáj volt!
- Miért muszáj? – fakadtam ki. – Mondd el, miért, mert nem értem!
- Tudod a választ!
- Igen, tudom! – szorítottam meg az üveget. Az hirtelen szilánkokra hullott, a tartalma a szőnyegre borult, a kezemet mélyen felvágta az egyik darab.
- Haver…
Nem káromkodott, nem ordította le a fejemet, semmi. Alaric megértő volt, mint mindig, és jobb, mint egy pszichológus.
- Szörnyű ez a tehetetlenség Ric! Tudni, hogy valahol, valaki téged szeret, te pedig őt, és nem lehettek együtt… mindennél rosszabb! – utáltam magam, hogy ennyit pofázok az érzéseimről, de egyszerűen, muszáj volt. – Mintha a másik felemet vesztettem volna el. Érted? Kiszakították volna a szívemet, erre nem maradt semmi. Fáj. Bevallom, fáj!
Ric a kanapén mozdulatlan maradt. Hallgatott, mélyen hallgatott, amennyire csak tudott.
Ez a csend ínyemre is volt, meg nem is, úgyhogy én is kussoltam. A semmiből azonban Ric a zsebébe nyúlt, és azzal kezdett szarakodni.
- Mit csinálsz?
- Tényleg nagyon szereted Anat, igaz?
- Miféle hülye kérdés ez? Igen!
Halványan elmosolyodott, letette a telefonját az asztalra, majd megnyomva egy gombot, a térdén támaszkodva várt. Pittyegés ütötte meg a fülemet.
- Ric! – egy kedves, meleg köszönés jött a kihangosított vonal másik végéről.
Ana hangja!
Hatalmasat dobbant a szívem. Akkorát, hogy belesajdult. Ki akart repülni a mellkasomból, messzire.
- Szia kicsim! Nem zavarlak?
- Nem! Miért hívsz? – kuncogott.
Az édes kuncogása.
- Szerettem volna hallani a hangod!
Ric alig bírta megállni, hogy ne nevessen hangosan, amikor meglátott, tátott szájjal, és remegő lábakkal.
- Jaj, apu! Jól van! Miujság?
- Semmi különös! Képzeld, Rebekaht megölték!
- Hogy mi? Ó, ne már! És nem én tehettem?
Igen. A helyzet az, hogy amire Ana számított, bekövetkezett. Inari véres bosszút állt a testvére miatt Rebekah-án, amit Klaus ölbe tett kézzel nézett, máig sem tudom, miért.
Alaric harsányan, nyerítve röhögött.
- Kicsikém! Hidd el, így is nagy parádé volt, nélküled is.
- Ki tette? Inari volt, igaz?
- Ő hát!
- Büszke vagyok rá! Egy gonddal kevesebb nektek…
Összenéztem Alariccal.
- Damon? – kérdezte sírós hangon.
Megfagytam, amikor a nevemet kiejtette a száján. Már-már szúrták a könnyek a szemem, annyira hiányzott.
- Nincs jól. Ki van borulva. Nem ért semmit!
Hosszú másodpercekig hallgatás volt, aztán egy mély sóhaj jött.

- Elbírom képzelni, hogy szenved… Én is szenvedek!
Akkor miért mentél el?
Mintha csak a gondolataimban olvasna, jött a válasz az előző kérdésre.
- És még csak nem is tudja, miért jöttem el. Ugye nem mondtad el neki?
- Nem – válaszolta Ric természetesen. – Megígértem, be is tartom!
- Köszönöm! Te jól vagy?
- Hiányzol! Mint itt mindenkinek! Damonnak is, nagyon!
Bólintottam. Örültem, hogy átadta neki az üzenetemet.
- Ő is nekem! Őrülten! Jaj, Ric…
Szipogott párat, hallottam, hogy megmozdult, és susogott. Letörölhette a könnyeit.
- Semmi baj, kincsem!
- Ühüm.
- Mesélj! – váltott gyorsan témát. – Hogy vagytok?
Vagytok? Akkor mégsem tévedtem… van valakije…
- Jól! – derült fel Ana. Közömbösen, fájdalmasan fixíroztam a telefont, ahelyett, hogy a szemébe nézhettem volna. – A kis vasgyúróm nagyot nőtt!
Ácsi! Ki?
- És tudod, hogy fogod hívni a babát? – kacsintott Alaric rám.
Ekkor minden beugrott. Minden.
A kép darabkái a helyére kerültek, és megértettem mindennek az okát.
Ana terhes! Gyereket vár TŐLEM!
Az erőm elveszett, elszállingózott belőlem minden élet. Emberi, avagy vámpíri. Egy szoborrá dermedtem, a pofám úgy festett, mint akit arcon csaptak egy ágyúval. Nos, először azt gondoltam, átverés, aztán szépen elvetettem ezt a gondolatot.
Hogy lehetséges ez?
Ana tisztavérű. Lehet gyereke… De Klaus azt mondta, már ő képtelen erre!
Hát tévedett. Apa leszek!
- Igen – suttogta Ana. – Damon lesz a neve.
- Istenem – nyögtem halkan, hogy meg ne hallja. A plafonra aggattam a figyelmemet.
- Biztos már, hogy fiú lesz?
- Mikor neked elmondtam, csak sejtettem… most már biztos! Érzem! Most fent van! Mocorog…
Ez egy kínzás volt számomra. Nem lehetek mellette, amikor kéne.
Ráadásul gyereket vár! Az én gyerekemet…
Még igazán fel sem tudtam fogni, mi van körülöttem.
- Élénk! Mint az apja.
- Vagy az anyja – vágta rá Ric.
- Igen!
- Akkor az apja nevét kapja…
- Igen! Legalább ennyi maradjon meg nekem tőle. Egy kis csöppség. Damon Salvatore.
- Előbb-utóbb úgy is rájön!
- Évek múltán, amikor elfelejt engem! – hadarta zavarában. – Bármennyire is nem akarom, hogy elfelejtsen, és elhagyni sem akartam… Ric, én nem akartam!
- Tudom! Nyugodj meg, meg fogja érteni!
- Annyira szeretem őt! És a kicsi Damont is!
Átkozott egy helyzet! Én is annyira szeretlek Analia!
- Figyelj, drágám! – Ana nem sírt, mert erős akart lenni a baba miatt. A mi babánk miatt. Alaric viszont így is nyugtatta az idegeit. – A napokban szeretnélek meglátogatni! Lehetséges lenne?
- Persze!
Rájöttem ám Alaric trükkjére. Ana megkérte, hogy ne mondja el nekem a tartózkodási helyét, ezért most, telefonon keresztül, a tudtán kívül ráveszi, hogy ő maga mondja meg nekem, hol van.
- Van nálad toll, és papír?
- Aha! – Ric a tollal írta is, amit Ana mondott. – Köszönöm kicsim! Hamarosan találkozunk!
- Szeretlek! Vigyázz magadra!
- Én is titeket! Te meg magadra, és kicsi Damonra!
- Meglesz! Szia!
- Szia!