'Míg a halál el nem választ' 2. fejezet A boldogság határán

Új fejezet!:) Jöhetnek a komik! <3

xoxo Cleo

Reloaded

Míg a halál el nem választ

A boldogság határán

- Na. Damon! Damon, fejezd be – lökdösődtem a vőlegényemmel.
A kanapén ülve csámcsogtunk. Pizzát rendeltünk. Ő fizette, amin egy jót nevettünk, veszekedés közben. Most éppen a tartármártással kente össze a vállam, és lenyalogatta róla.
- Hagyj! Ez nem igaz – ellenkezni akartam, de ölelte a derekamat.
Olyan erős volt, hogy elképesztő. Képes lettem volna ellökni, mert a tisztavérűségtől nagyobb az erőm, mint az övé, hiába idősebb nálam.
- Hm.
- Damon, Istenemre, hogy megöllek!
Ellöktem, végignyúlt a kanapén, és mint egy kismacska, ráugrottam. Morogtam, vicsorogtam, doromboltam, miközben lefogtam őt, teljes súlyommal ránehezedve.
- Na – nevetett ezúttal ő. – Mit csinálsz te kis vadóc?
Fogam közé vettem az ingjének gallérját. – Megbüntetlek!
- Miért? Mit tettem? – szipogott, magához ölelve.
- Rossz voltál! – püföltem a mellkasát. – Nagyon rossz! Zaklattál!
- Én? Dehogy!
- De igen!
Magához húzta a fejem, és megcsókolt. Simogatta ujjával az arcomat, mélyen a szemembe bámult, buta mosoly lebegett az arcán. Nagyokat pislogtam. Kevés az olyan alkalom, amikor ilyen felszabadultnak, és boldognak látom.
- A menyasszonyom vagy!
- Az nem jogosít fel arra, hogy azt csinálj velem, amit akarsz! – bazsalyogtam.
- Nem?
- Hát nem is – csaptam a seggére oldalról. – Olyat legalábbis nem, amit én sem akarok!
- És… - egy pillanat alatt a puha kanapéba nyomódtam, Damon meg rám feküdt. – Szeretnéd ezt?
Finom puszikat adott a nyakamra, tenyere a pólóm alá csúszott.
- Hm… Nem is tudom!
- És ha… meggyőzlek? – lihegett csókszünetekben.
Egy forró áramlat sodródott a testemben, bizseregve a lábujjhegyemtől a fejem tetejéig.
- Hát nem is tudom. Még… meglátom.
- Úgy szeretlek ilyenkor!
- Amúgy nem? – biggyesztettem le a számat.
Nevetve dörgölte orrát az enyémhez.
- Dehogynem! Nagyon, nagyon szeretlek!
- Én is téged, te állat!
Javában a dolog hevébe kerültünk. A hajába túrtam, szétfútt tincsei rátekeredtek az ujjamra. Gyorsan kapkodta a levegőt, meg akartuk szabadítani egymást a ruháktól, de csengettek. Nem törődve a látogatóval, egymáshoz bújtunk. A csípőmet az övéhez nyomtam, egy halkat nyögött a fülembe.
Egyre erőszakosabban csengettek.
- Vársz… valakit?
- Nem…
- Ric lenne? Elég viccesen sülne el… ha az eljegyzés bejelentése előtt… meglát minket kufircolni!
- Damon! – kuncogtam a hülyeségén. – Ric kopogás, csengetés nélkül bejöhet!
- Akkor ki ez? – kérdezte abbahagyva, feljebb tornázva magát rólam.
Kicsit visszavettem a zihálásból.
- Nem tudom.
- Megnézzem?
- Megnézem én! – váltottunk egy rövid csókot. – Maradj! Mindjárt visszajövök! Grr! – kapartam a levegőben, vicsorogtam, mint egy vadmacska.
Viszonozta a fogvicsorgást.
Feltérdelt, így megnyílt az út a felüléshez. Felguggoltam, a háttámlát megragadva átlendültem felette, talpra érkezve. Egy nagy csattanással egy tenyér telítette be a fenekemet.
- Aú! – nyüszítettem, megdörzsölve a fájó helyet.
- Finom vagy! Felmehetek, hogy mire bejössz, talpig semmiben fogadhassalak!
- Ilyenkor úgy imádlak! – csókolóztunk egy rövidet, nyelvünk lázasan táncolt együtt.
Az ajtóhoz oldalaztam, ujjammal kifésülve a hajamat. – Miért, amúgy nem szeretsz?
Visszafordultam felé. Kiskutya szemekkel pislogott rám, csücsörítve. Vidáman ráztam a fejem.
- Nem! Imádlak!
Küldött egy kacsintást, ami a szívemig hatolt. Végre a kilincsért nyúlhattam, és feltártam a kinti világot. A jókedv, ami egy pillanattal ezelőtt még rajtam volt, elszállt messzire. Kifutott a vér az arcomból, teljesen elsápadtam.
Megremegett, kiszáradt a szám. A hideg futkosott a hátamon, égnek állt a szőr rajta. Egy fanyar, undorító vigyor lebegett a fehér, sima arcon, amit tejszőke haj keretezte. A világoskék szemek tele voltak játékossággal.
Lemegyek hídba!
- Ana, kedvesem! Milyen jó újra látni téged!
Szólni sem tudtam, hosszú szempilláim alól félve néztem fel.
- Engem is jó újra látni?
- K… Klaus!? Te meg mi a halált keresel itt? – sziszegtem.
- Jöttem meglátogatni az én Analiamat!
- Nem vagyok a te tulajdonod! Tűnj el!
Be akartam zárni az ajtót, de kezével megakadályozta, hogy megtegyem.
- Nem is érdekel az ajándékod?
Kíváncsiskodtam. - Milyen ajándék?
- A szülinapi ajándékod! Röstellem, hogy csak ma tudtam jönni, de a tegnapom zsúfolt volt! Bocsáss meg, nem is akarok magyarázkodni! Nos, érdekel a meglepetésed?
Megköszörültem a torkomat. – Dugd fel magadnak! – jelentettem ki higgadtan.
- Jaj, szívecském! Miért vagy ilyen komoly? Születésnapod volt, nem kéne neked kicsit… hogy is mondjam… - „keresgélte” színészkedve a megfelelő szavát – boldogabbnak lenned? Vagy másnaposan fetrengened a nagy buli után?
- Más miatt fetrengtem. Na az, buli volt!
Egy mosolyt küldött a küszöbömre.
- Értem!
- Mit akarsz valójában?
- Az utóbbi találkozásunk nem éppen volt a… legjobb!
- Viccesen fogalmazol!
- Ugye? – kuncogott. – Annak ellenére, hogy mikor felébredtem, nagyon fájt a nyakam, ugyanis kitekerted!
Fintorogtam. - Ó, te szegény! Hogy oda ne rohanjak! Biztos valamelyik csicska hibridlányod megmasszírozta!
- Gondolatolvasó vagy!
Nem pirultam el a hallottaktól. Ugyanezt művelem én is Damonnal.
- Nos, édesem… - az eddig háta mögé rejtett kezét előhúzta rejtekéből, markaiban pedig egy közepes méretű, fekete csomag pihent. – Boldog Születésnapot!
Megölt a kíváncsiság a csomagot illetően, sietve elfojtottam. Élesen beleszippantottam a kinti levegőben, és most jutott eszembe, hogy alig van rajtam valami, pár falatnyi ruhán kívül.
- Nem fogadom el az ajándékodat!
- Ne sérts meg, drágám!
- Még bomba van benne!
Jókedvűen felkuncogott. – Ugyan, ne feltételezz rólam ilyet! Nem akarom elrontani az ajándékomat azzal, hogy megmutatom, vagy megmondom, szóval kérlek, fogadd el!
Végül is, azok után, hogy kitekertem a nyakát, ez a legkevesebb, hogy elfogadom az ajándékot, amit hoz. Utána meg kidobom, vagy odaadom a szegényeknek.
Bátortalanul érte nyúltam, majd végig rajta tartva a szemem, átvettem. Hátráltam egy lépést, letettem a konyhapultra, és már megint előtte álltam. – Köszönöm!
- Szívesen! – szokásos, elegáns testhelyzetét felvéve összekulcsolta a kezét a háta mögött. – Ilyenkor, mikor látogató jön, tudod, illik behívni is! Vámpír vagy, így anélkül is bemehetek, csak tudod… nem akarok annyira pofátlan lenni!
- Nem hívlak be! Be nem teszed ide a lábadat! Attól, hogy ajándékot hozol nekem, nem fogok neked segget nyalni, kiszolgálni, stb szokásos rutin.
- Valami baj van?
Damon lépett mögém, borotvaéles tekintettel. Keze megtalálta az enyémet, a hasam előtt egymásra találva ölelt magához. Klaus mindezt kedves vidámsággal figyelte. – Kit látnak szemeim? Az idősebbik Salvatore fivér!
- Mit akarsz, főpatkány?
- Ajándékot hoztam Analianak! Remélem, nem bánod!
Egymásra nézve mosolyogtunk. Ismer. Tudja, hogy úgy is a szemétben végzi.
- Nem, nem bánom!
- Épp arról csevegtünk Anaval, hogy illene behívnia. Nem gondolod?
- Az ő háza! Ha nem akar, nem enged be! És amúgy sem látunk szívesen!
- Ami az enyém, az a tiéd! – suttogtam neki alig hallhatóan.
Bólintott, miszerint megértette.
- Nem jöhetsz be! – mondtuk egyhangúlag.
- Hm. Értem. Ez elég bunkóságra utal!
- Bunkóság vagy sem, eléggé elfoglaltak vagyunk! Úgyhogy…
Damon szónoklatára Klaus pajkos, széles vigyort lövellt felém. – Megzavartam valamit?
- Ami azt illeti, igen!
- Ó! Sajnálom…
Ennek a pasasnak sasszemei vannak. Meglátta összefűzött ujjainkon a gyűrűt, ami rajtam csillámlott. – Nahát! Csodálatos gyűrű! Bár az én ízlésemnek kicsit száraz! – elöntött a méreg, hogy Damon legkedvesebb emlékét ócsárolja, na meg most már az enyémet is.
Szerelmem érezte, hogy megfeszülök, de nem próbált lenyugtatni. Kezdett kijönni véges sodrából.
- De szép a szerelem! Mr, és Mrs Salvatore, személyesen!
- Nem házasodunk össze!
- Nem-e? Khm, az én koromban még a gyűrű ezt jelentette.
Nem tűnt el róla az a szokásos vigyor.
- Felesleges! – válaszoltam. – Szeretjük egymást! Ez számít! Így jelzem, hogy örökké Damoné vagyok. Ha összeházasodnánk, akkor feltűnne mindenkinek, hogy egyszer ugyebár meg kell halnunk, Damon elvileg évszázadok óta meghalt, bla bla, le kéne futni a sok felesleges kört.
- Hm. Több ilyen fiatal, őszinte, szerelmes pár kéne a világra! A mostani fiatalok nem nagyon tudják átélni a szerelem valódi értéket.
- Áttudják. Csak a világ változik. És most ha nem haragszol…
- Rendben, már itt sem vagyok! Gratulálok az… eljegyzésetekhez! És Ana, neked még egyszer boldog születésnapot!
- Viszlát! – morogta Damon határozottan.
Klaus elhátrált, szokásos vigyorával, lekocogott a terasz lépcsőjén. Meg sem vártam, míg eltűnik, becsaptam az ajtót. Villámgyorsan elöntött a nyugalom, hogy nem volt a szemem előtt.
- Ezt megkapta! – csókolt a nyakamba Damon.
- Aha! Eléggé megdöbbent rajta. Majdnem annyira, mint én.
A tenyerében pihenő ujjaim közül is a gyűrűmet néztem. Homlokpusziját követően elhúztam a konyhába. Körbeálltuk a csomagot, a pultra könyökölve gondolkoztunk.
- Mi lehet ez?
- Bomba.
Felnevetett. – Nem hiszem. Az nem… Klausos!
- Akkor egy tőr! Meg egy hozzátartozó koporsó! Biztos akciós szett…
Megint nevetett.
- Vicces lenne!
- Kibontsuk?
- A tiéd.
- Mi van, ha felrobbanok?
- Összeraklak! – hajolt közelebb, egy pillanatnyi, szűzies csókért.
- Kösz. Megnyugodtam.
Felsóhajtva elhatároztam magam.
- Kinyitom!
Sosem pazaroltam az időmet a papírra, ezért könnyedén feltéptem az egészet. A régies, szép kis doboz fedelét felnyitottam. Azt hittem, kiesik a két szemem.
- Mi az? – tolt arrébb Damon, de az ő szava is elakadt.
Lassan, óvatosan nyúltam a dobozba. Az ujjamhoz egy gyémántoktól dudorodó, kék selyemruha simult.
Eszméletlen!
Váll nélküli, melleket kihangsúlyozó, bokáig érő, báli ruha. – Ez… ez meg mi a franc? Meg akar vesztegetni? Ruhával?
- Egyre szánalmasabb szerencsétlen!
- Meg kell hagyni, - emeltem ki a dobozból az ajándékomat – nem rossz darab! Talán… fel is veszem… egyszer!
- Nem tudtam, hogy szereted az ilyen ruhákat! Ha tudom, akkor egy ilyet veszek neked, hogy örülj…
A szavába fojtva megcsókoltam őt. Mély érzéseket beleadva a csókba nevetgéltem. Amikor elhúzódtunk egy milliméterre, az ajkaiba suttogtam. – Örülök a gyűrűnek! Erre vágytam tőled, nem egy… vacak ruhára. Csak egy ruha!
- Az meg csak egy gyűrű. És száraz… - idézte Klaus szavait keserű mosollyal.
- Lehet! De az enyém. Ez az életem!
Kis szünetet követve döbbenten tette fel a kérdést. - Tényleg?
- Tényleg! – visszadobtam a dobozba a ruhát, átkaroltam a vőlegényem nyakát, és az asztalra ültem, arrébb tessékelve a dobozt. – Tetszik a ruha, de nem fogok vele aludni, mint egy kisgyerek a játékával!
- Hm…
- Mi jutott eszedbe?
- Hogy a gyerekek a mellkasukhoz ölelik a szerető játékukat. Ami neked pont… itt van! – bökött a melleim felé. – Szóval a melledre húzva aludnál vele?
- Pont azt mondom, hogy nem!
- És… ha egy pizsamának tettetem magam, aludhatok a melleiden?
- Te hülye! Amúgy is ott szoktál aludni!
- Ez mondjuk igaz! Talán… meg is engednéd ma is, ha azt mondanám, hogy… - előhúzott valamit a farzsebéből, és a kezembe adta. – Ide fogunk menni?
- Menni? Mi? - a borítékkal babráltam. – Ugye ez nem egy újabb ajándék…
- De igen, csak ez más. Ne ellenkezz! – tapasztotta be a számat. – Nyisd ki!
Szemforgatás után szorgosan kinyitottam a borítékot. Amikor kihúztam belőle a képet, majdnem elájultam. – Ezt nem mondod komolyan!
- De igen! Megígértem, hogy elviszlek valahová. Nyárig nem akartam várni vele.
Alig hittem a fülemnek, úgy hallgattam végig. – Ezt a házat most „béreltem” ki, - mondta gúnyosan a béreltem szót ( nyilván igézéssel tulajdonította el ) – csak kettőnknek! Karácsonyra!
Megint megteltek a szemeim könnyel, már másodjára, amiért annyira édes. Egy könnyem a lapra cseppent, és bevizezte azt. Damon zavartan felemelte a fejem. – Hé! Ana! Ennyire tetszik?
- Te egy hülye állat vagy! Tudod?
Már a száján is csüngtem. Magamhoz öleltem, először rövid, apró puszikkal indítottunk, a vad csókolózás átlendült simogatásba, és már az asztalt éreztem a hátamhoz nyomódni. Hanyatt feküdtem, Damon felmászott hozzám, igyekeztünk minél hamarabb megszabadulni a ruháinktól.

* 

A forróság, ami a kandallóból áradt, cirógatta meztelen hátamat. Azt már nem fedte a takaró. Ugyanúgy kényeztetett, mint Damon folyamatosan simogató kezei.
Odakint hideg van, és hó, idebent melegség, és szex.
Hm, jó kombináció.
Kielégülten feküdtünk mindketten. Én Damon hasán feküdtem, ő maga hanyatt volt, egyik kezével megtámasztott tarkóval. A puha szőnyeg megóvott a parketta kellemetlen érzésétől, a nagy bézstakaró befedett minket, megvédett a hidegtől. A vöröses lángok az egész nappalit bevilágították. Ez a kis faház otthonos volt, és egy Karácsonyi kirándulásnak éppen megfelelő. Mindenhol csak barna szín volt. Jóval mögöttünk a kanapé is olyan volt, az asztal, a polcok, a szekrények, a falra függesztett, kitömött medve és szarvasfej is. A konyha csupa modern cucc, mindenhol szintén barna árnyalatú dolgokkal. A háló az gyönyörű. Hatalmas ágy, egy nagy szekrény, kis erkély, erkélyajtót keretező függöny, ablakokat keretező függöny, mahagóni ajtók a szobák között. Egyedül a fürdő volt más színű. Az csupa kék árnyalat. A zuhanyzót egyszer használtuk, legtöbbször a kádban hancúrozunk. Mézes gyertyák között, leoltott villanynál, rózsaszirmokkal, borral. Csupa nyelv vagyunk, érintés, és haj.
Ennél szebb Karácsonyom tényleg régen volt. És soha nem is lesz ilyen. Az otthon töltött Szent este mesés volt. Mindenki a Salvatore házba gyűlt, a hatalmas Karácsonyfa fényei alatt, amit én, meg a Salvatorék díszítettünk, nagy nevetésekkel, ivászatokkal. Elena Jeremyvel volt, úgyhogy mi, a mi külön kis szuperhármasunk mindent megoldott. Sütöttem pár sütit, meg Damon nyafogva felajánlott pár üveg bort a készletéből. Átadtuk egymásnak az ajándékainkat. Volt nagy kavarodás, az hót ziher. Végül, Damonra és Stefanra való tekintettel, Elenának is vettem egy kis mütyürt. Egy zenélő dobozt.
Kiderült, hogy az anyjának ugyanilyen volt. Majdnem el is sírta magát, annyira megszerette két pillanat alatt. Elárasztottuk egymást az ajándékokkal, a viccesebbnél viccesebb, komolyabbnál komolyabb, és kedvesebbnél kedvesebb meglepetésekkel.
Aztán másnap reggel, két táskával, meg Damon kocsijával elindultunk a hegyekbe, hogy ketten is megünnepeljük a Karácsonyt. És most, itt vagyunk együtt. Azt tervezgettük, hogy Ricet elvisszük a Grillbe, meghívjuk egy forró csokira, és elbeszélgetünk, ha hazamentünk. Szeretnénk valami közös programot apuval is, úgyhogy a Salvatore házban fogunk valamit összeütni, megvacsorázni, meg éjszakára egy kis dumcsit tervezünk. Remélem Stefan is beszáll.
Persze nem maradhatott el az eljegyzésünket illető gratulációk megrohamozása. Bonnie, meg Ric el is pityeregte magát. Ez a sok sírás kikészített az utóbbi időben.
Damon a hasán pihenő, gyűrűs kezemet felemelte magunkhoz, hogy megforgassa. A fényben tökéletesen csillogott. – Köszönöm!
- Mit?
- Hogy vagy nekem!
Szenvedélyesen összegabalyodtak a nyelveink, keze megtalálta a derekamat, és mindent ott folytattunk, ahol abbahagytuk.