'Míg a halál el nem választ' 5. fejezet Döntés

Itt a dupla fejezet következő része!;)

Jó olvasást!

xoxo Cleo

Reloaded

Míg a halál el nem választ

Döntés

Mindennek vége…
Szipogva meredtem az utolsó, vagyis a harmadik tesztre, ami ugyanúgy két csíkot mutatott.
Ez nem lehet! Ez… ez meg hogy történhetett meg? Te jó ég!
- Istenem – adtam ki magamból végre hangosan.
A számhoz kaptam. A teljes sötétségbe burkolózva omlottam végleg össze.
Terhes vagyok! Istenem…
Elvesztettem Damont! Végleg elvesztettem! – gyűltek a szemeimbe könnyek. – Sosem fogja elfogadni, vagy törődni a kis Damonnal…
SOSEM! – ordítottam magamnak.
- Pedig minden kezdett annyira rendbe jönni… - sírtam el magam, az ölembe temetkezve.
És félreértessék, sohase vetetném el a kicsit. Hangsúlyozom, soha… csakhogy Damon nem fogja elfogadni, hogy terhesek vagyok. Hogy apa lesz. A felelősség, az, hogy le kell kötnie magát. Az egy dolog, hogy szeret, de egy gyerekkel már nem akarna megosztozni rajtam.
Tudom… látom magam előtt…
Lehet, hogy bebeszélem magamnak, mégis úgy érzem, hogy a bebeszélés felvetésével is vigasztalom magam. Nem ér semmit a vigasz. Anya leszek!
Tudatosan, vagy azt sem tudom, hogy tényleg tudatosan nyúltam-e az egyre növekvő hasamhoz… Azonban megtettem.
- Jaj, kicsim! Kicsikém… - suttogtam szomorúan.
Boldog voltam, amiért Damonnak esélye sem lehet rám nyitni. Valami fontos elintéznivalója van otthon, az öccsével, szóval erre esély sincs.
Nem tudok így a szemébe nézni. Meg fog utálni. És elhagy!
Egyre jobban szorítottam magamon a pólót. Legszívesebben összetéptem volna azt darabokra. A wc deszka kényelmetlensége sem érdekelt, csupán sírtam, és sírtam, míg ki nem adtam magamból mindent. Egyedül voltam. Végtelenül egyedül.
Végül is, szoknom kellesz. Damon nem fogja bevállalni! Istenem, dehogy fogja… Miért tenné?
Az lenne a legjobb, ha nem is tudná meg! Igen… talán… ezzel járnánk a legjobban!
Ezen az ötleten elgondolkoztam egy pillanatra. Letöröltem a könnyeimet, és egyre csak azon járt az eszem, mit tehetek.
Ha nyomtalanul eltűnök, és nem tud rólam senki semmit, csak legfeljebb az apám, sosem fog Damon fülébe jutni, hogy mi történt valójában. Lehet, hogy összetöröm a szívét, mert abban a hitben lesz, hogy elhagytam… jobban jár, ha ezt hiszi! A gyerekhír hallatán hanyatt homlok menekülne ki a világból.
És akkor én lennék elhagyva.
Inkább én lennék összetört szívű, minthogy tudjam, hogy szenved, miattam! Olyan megoldás nincs, aki mindenkinek megfelelne… egyikünk megüti magát. Ha két ember rángat egy befőttes gumit, ami fájdalmasan csíp, előbb-utóbb valaki elengedi, és a másikon nagyot csattan, fájdalmasan az a bizonyos gumi.
Próbáltam összeszedni magam a sárból, ám nem ment. Két óráig ültem egyhelyben, végtelen csendben, magam elé nézve. Néha megsimogattam a hasamat, aztán folytattam tovább a gondolataim vezetését.
Úgy döntve, hogy felállok, elkecmeregtem a szobámba. Megint a táskámban keresgéltem, ezúttal a telefonomért. Remegtek az ujjaim, még akkor is, amikor meg kellett keresnem egy bizonyos nevet, és megnyomni a hívó gombot.
- Haló!?
Nem volt álmos a hang, úgyhogy tudtam, az illető nem aludt.
- Ric…
Alig találtam a hangom, ő egyből észre is vette ezt.
- Mi történt drágám? Úr Isten Ana…
- Át tudnál jönni? – kérleltem.
- Persze! Máris megyek! Mi történt?
- Elmondom, ha ideértél…
- Damonnal van valami?
Ráztam a fejem, bár ez nem látszódhatott telefonon keresztül.
- Nem.
- Ő tud róla, hogy baj van?
- Isten ments! – vágtam rá rekedten. A gondolattól a hideg rázott. – Ne is szólj neki!
A férfi elnémult egy percre a meglepettségtőé, és a riadtságtól. A vonal túlsó feléről átszűrődött, hogyan zárta be maga mögött az ajtót, és igyekszik szembe széllel a kocsijához.
- Miért?
- Megérted, ha ideértél…
- Oké, oké! Máris ott vagyok! Ne pánikolj!
Én már a sokkos állapotban vagyok, a pánikon túl – tájékoztattam, persze gondolatban.
Szegény apu pánikolt helyettem is. Fogalma sem volt, hogy mi történik. Kinyomtam, és lementem a nappaliba, hogy megvárjam.
- Mi az? – rontott be idegesen. – Had nézzelek!
Megpördített.
El sem bírta képzelni, miért zavarom éjnek idején, a sírás utáni, halálos, hörgős hangon riasztva, vészhelyzetet kiáltva. Bezártam mögötte az ajtót, a mogyoróbarna szemű apámnak biccentettem a kanapé felé. Félúton, magammal rángatva meglátta a három kis tesztet az asztalon. – Mik azok, Ana? – ingázott köztem és a teszteken a szeme.
Beletúrt a hajába, mielőtt leültünk.
Megfogtam a teszteket, és a kezébe adtam. Először nem tudta mire vélni, aztán jobban megnézte mind a hármat. Megdermedt, az arcából kiment minden élet, fennakadt a szeme is.
- Terhességi tesztek, Ric! – mondtam, de félúton is megcsuklott a hangom.
Alaric csak bámulta őket, mint nemrég én. Megbabonázottan, alig hitt a szemének. Azt, amit látott… egy vámpír… terhes. Ráadásul a lánya. Elfelejtett levegőt is venni. Megrémültem, mert nem szeretném, hogy elájuljon. Szorította a pozitív, terhességeket bizonyító teszteket. A földet kezdtem pásztázni. Megrázta a hír. De nem tudom, jó, vagy rossz értelemben.
Öt perccel később erős szorításban találtam magam. Apám illata körbeölelt, mint a kezei. – Kicsim! Azt a mindenit, gratulálok! Anya leszel!
- Te meg nagypapa – suttogtam.
- Igen! El sem tudom hinni…
Üveges, könnytől fátyolos tekintettel nézett fel rám, amint arrébb ült. – És ez baj? Erről nem tudhat Damon?
- Nem! Soha, nem tudhatja meg!
Értetlenül állapodtak meg a kezei a könyökeimen.
- Miért? Összevesztetek? Majd csak kibékültök…
- Nem arról van szó! Te is tudod, hogy Damon nem szeretne gyereket, sem elkötelezni magát!
- Igen? – kuncogott. – Akkor miért jegyzett el?
Egy pillanatra megtorpantam.
Igaz…
- Nem! Nem érted! Engem szeret! És az eljegyzés mellékes volt… de ő! – megfogtam apám kezét, és a hasamra tettem. Majdnem elalélt tőle. Féltem, hogy szétfolyik a kanapén. – Ő más! Damon talpraesett, meg minden, csakhogy nem szereti a gyerekeket! Nem fogja elfogadni, és akkor kidob minket, meg elhagy…
- Hé! Css!
Ric bölcsen leállított, mielőtt teljesen kibukok. Megbizonyosodva róla, hogy nem fogok beszélni, a tenyerével nem fogta le tovább a számat, hanem az arcomat simogatta. – Az én kicsi lányom felnőtt! Egy érett nő! És anya lesz!
- Ühüm! – mosolyogtam bátortalanul. – Félek.
- Damontől? Nem fog bántani…
- Nem attól. Hanem amit mondtam. Hogy elhagy! És Klaustól! Jobb lenne... Szóval… hogyha elmennék!
Apám csalódottan fürkészett tovább.
- Persze mindenről beszámolnék telefonon, néha, feltűnés nélkül eljöhetnél hozzánk! Hozzám, meg a picihez!
- Ana! Ez egy nagy döntés! A gyerekednek apa kell!
- Igen! Meg is lesz! Én leszek az anyja és az apja, ahogy te nekem! És lesz egy példaképe! A nagyapja! – mocorogtam. – Nekem nem volt anyám, neki nem lesz apja. De mégis volt mindkettő nekem is, és lesz neki is! Általad, most meg általam! Damon meg… - nehezemre esett róla beszélni, hiszen életem szerelmét készülök elhagyni. Végérvényesen. – Biztosan elfelejt majd! – szöktek ki könnyek a szememből.
Egyedülálló anyaként is lehetek boldog, a kicsi Damonnal, az apuka viszont örökre hiányozni fog az életemből.
- Kérlek! Esküdj meg! Esküdj meg nekem, hogy nem mondod meg neki, hol leszek!
- Mi? Ana!
- Kérlek! Könyörgöm! Ez nagyon sokat jelentene nekem!
Hozzábújtam, és tudta, hogyha a segítségére szorulok, tényleg „baj” van, és komolyan kell a segítség. Mélyről jövő sóhajjal kezdte el simogatni a hajamat. – Biztos ezt akarod?
Kicsit reszelős lett a hangja.
- Igen. Damont nem fogom megakadályozni abban, hogy boldog legyen, és szabad! Így is maradni fog belőle nekem valami! A kicsi Damon, és az emlékek…
- Azt mondod, fiú lesz az unokám?
Kuncogva válaszoltam. – Igen! Kiköpött apja!
Még ma este összecsomagolok egy bőröndöt, hogy el tudjak menni, és elkérem Ric kocsiját. Majd veszek neki egy másikat. Holnap reggelre a városban sem akarok lenni!

*

Észrevétlenül be tudtam surranni.
A nyitott ablakon át bekerültem a Salvatore ház felső szintjének az egyik szobájába. Láttam, hogy lent még Stefan iszogat, és olvas a nappaliban, míg Damon szobájában nincs égve lámpa. Puhán, nesztelenül érkeztem meg a padlóra. Valóban aludt, kimerülten, őszinte lágysággal, gyengédséggel.
Elfogott a sírás, látva, milyen nyugodtan, mélyen alszik, semmit sem sejtve. Visszanyeltem a maró könnyeket, bár ez ideiglenes. Csendben mellé osontam. A hátán feküdt, betakarva a hasa aljáig, az is nagyon határeset volt már. Mosollyal az arcomon guggoltam le az ágy mellé.
Feje felém volt borulva, kócos haja a kócosabbnál is kócosabb volt, arca a fiatalság fényében fürdött. Simogatni kezdtem a homlokát, az egész arcát, míg én is letettem a fejem az ágyon. Egyszer-kétszer beletúrtam a hajába. – Szia Damon! – kezdtem csendben, szipogva. A kísértés nagyobb volt, és nem tudtam úgy elhagyni a várost, hogy vissza ne forduljak elköszönni tőle.
- Tudod, nagyon szomorú vagyok most… és egyben boldog. Ha tudnám, megmagyaráznám, miért!
Dünnyögve, álmában tudhatta, hogy nem lát már, és tudatán kívül megfogta a kezem, ami az arcán volt. A másik szabadon túrhatott a fekete tincsek közé. – Elmegyek! El kell mennem! Nem akarok a boldogságod útjába állni. Remélem… - itt kifakadt belőlem a sírás – remélem boldog leszel, találsz valaki mást, vagy esetleg Elenával összejössz, hogy továbblépj rajtam. Azt sem bánom. Ha te boldog vagy, én is!
Halvány búcsúpuszit nyomtam a homlokára.
- Szeretlek. Örökké szeretni foglak. Ezt tudd – egyenesen a fülébe suttogtam. – Szeretlek, Damon Salvatore!
Az enyémet markolászó kezét is megpusziltam, mielőtt már bőgve távoznék. – Isten veled!
Vámpírsebességemnek köszönhetően egy pillanat alatt köddé váltam, láthatatlanul.